A vacsora meleg szendvics (?). Nincs kedvem főzni, ezért meg kell elégednem ezzel. Amit mellesleg most apa csinált. Holly elment alig fél órája. Meghallgatta a mesémet, és elhúzott. Neki is mostanában jönnek haza a szülei, nem lenne tanácsos, ha nem találnák otthon. Meg sem lepődött attól, amit mondtam. Semmin nem szokott meglepődni. Én, ha ő mondta volna ezt... mindegy. Lényegtelen akkor mit csináltam volna. A melegszendvicset undorral tologatom. A sajtot - édes jó apám - ráégette, a sonka fehér zsír köpönyegben tocsog, vaj folyik a tányéron. Undorító. Szó szerint. Bármilyen előítéletekkel rendelkezem ez ellen a valami ellen, akkor is le kell gyűrnöm. Egyetlen szelet kenyér...
Muszáj megennem. Gyomrom az éhségtől már kilyukad és a fájdalom is nagy. Számhoz emelem, beleharapok. Fintorgok egy sort a szén ízétől, aztán lenyelem. Súlyos kőként zuhan a megrágott falat. Gyomorszájam idegesen tátong, hogy bekapja az ételt. Egyre vadabbul harapom a kenyérszeletet, és rágás nélkül nyelem le. Apa gyanakodva figyel. Vállat vonok. Igazából nem érdekli, mi van velem... Betámolygok a szobámba. Nem nagy, de nekem elég hely van. Helyet foglal benne egy ágy –nagy párnával és egy kicsivel, meg takaróval-, egy könyvespolc, íróasztal - a gépemmel -, egy szekrény, és egy fiók, plusz egy éjjeli szekrény. A falak narancsosra festve, a padlót parketta fedi. Letisztult, semmi kép vagy poszter. Ez vagyok én. Amilyen a mosdó, olyan a törülköző nem? De. Átöltözöm a pizsamámba és lefekszek. A lepedő és takaró lehűti már forró testemet. Úgy érzem, megint ott vagyok, a temetőben. Végre agyam nyugodtan tud belemerülni a kérdésekbe, és merengésbe. Az első kérdés: Miért nem Matt jött oda hozzám? Mármint miért Hollyt küldte? Válasz: Megmondta, hogy először csak távolról figyel. Talán szó szerint értette. Második: Holly nem szerelmes belé? Erre nem is gondoltam eddig. Megijeszt, hogy talán fájdalmat okozok/okoztam neki. Válasz: Megkérdezem tőle. Harmadik: Mi lesz holnap? Válasz: Semmi. És így tovább sorakoznak a lényegtelen kérdések. Megpróbálok aludni... valamikor csak sikerül.
Kellemes zongora hangra ébredek. Kikapcsolom az ébresztőt, és felülök. Kint még sötét van. Nulladik órára megyek, ezért nem is csodálom, hogy a feketeség állarcába bújt a reggel. Elvégzem a reggeli rutinomat, s kómásan ballagok a sivár úton. Késésben vagyok. Gyorsabbra venném lépteimet, de mint tegnap, lábaim most sem engedelmeskednek. Lüktet a fejem. Van nálam egy fájdalomcsillapító. Lenyelem, málnaszörppel leöblítve. A fák alig akarnak mellettem elhaladni. Végül csak megérkezek az úti célomhoz. Fáradtan rogyok le a székre. Előkotorom a "felszerelésem". Hahaha! Én a tankönyvet, és füzeteket nem nevezném ennek. Most őszintén! Ezzel a "felszereléssel" egy napig sem bírnám ki a dzsungelben. Alig tízen vagyunk. Emelt német. Látszik, hogy emelt. Jelent a hetes, aztán kihívnak felelni. Alig bírok koncetrálni. Azt sem tudom milyen nap van, de elmakogok egy-két mondatot, és nagy-indulatúan 4-est kapok.
A homályos teremben még jobban elálmosodok. Mindenki fáradt, ez látszik rajtuk. Még a tanár is majd' elalszik. Kicsengetnek, mire észbekapok. Az éles dring-dring, belém hasít, mint egy villámcsapás. Matt ilyenkor már bent szokott lenni a suliban. A többiek sorakoznak, szememmel őt keresem. Nem találom. Ez nem lehet. Bevonulunk a terembe. A hetes ismét jelent. Hiányzók: Matt, Emelia, Paul, Holly. Holly mondta nekem, hogy ma nem jön. Elment valahova. Már nem emlékszem hova is. De Matt és Paul? Legjobb barátok. Egész héten voltak iskolában. Pont ma hiányoznak? Pont ketten? Ilyen az én szerencsém. Ha legalább Paul itt lenne, akkor üzennék vele Matt-nek. Valamit.
Otthon ledobom a táskámat, eszek nagy nehezen, megírom a házimat, tanulok, gépezek satöbbi. Lezuhanyozok. Alszok. Felkelek. Csütörtök van. Barátnőm ma jön iskolába. Megállok előtte. Nézem pár pillanatig.
- Neked tetszik Matt? - bököm ki. Felnevet.
- Haha! Nem! Nem jönnek be az ilyen… nem is tudom kik. De nem. Amúgy is már elmondtam volna, ha igen.
- Akkor jó. - Megkönyebbült sóhaj hagyja el a számat.
Matt és haverja ismét sehol. Hát jó. Majd holnap.
Nagymenő-t megint elnyelte a föld. Kezd idegesíteni. Gyorsan elmegy a délelőtt, aminek örülök. Haza megyek. Megcsinálom a feladataimat, és becsomagolok. Mivel péntek van, megyek a buszmegállóhoz. Apának üzleti útra kellett mennie. Hétfő este jön haza, ezért mamámnál alszok. A nagy mutató a tizenkettesen áll, a kicsi a hatoson. A busz hat harminckor jön, de tíz perc a megállóig, és több időt nem bírok otthon tölteni egyedül. Esik. A szél az arcomba vág. Testemmel előre dőlök, éppen csak annyira, hogy ne fújjon vissza a heves téli "szellő". Van rajtam nagykabát, de áthatol rajta a jeges hideg. Hajam az arcomba lóg, alig hagy utat, kémlelő tekintetemnek. Lassan, de biztosan eljutok a három oldalról fedett buszmegállóig. Nem ülök le. Még csak az alsó feltájamra hiányozna a hideg. Elég abból minden máshova is.
Mint reggel, most is sötét vesz körül. Csak ezúttal este van. Kezd a feketeség jó barátommá válni, hisz mindig elkísér bárhova is megyek. A válltáskámat, amiben a pizsamám van, a fogkefém és a ruháim, oldalamhoz szorítom. Mintha az meleget adna. Kinevetem magam. Óbégatást hallok. Megborsódzik a hátam a hangtól. Egyszer már hallottam ilyet. Amikor apa berúgott, anya halála után két nappal, és így jött haza. Ezek énekelnek is, egymást lökdösik, taszigálják, provokálják. Négy fiú az. Felismerem őket. Ó, de még mennyire hogy! Paul, aki a sárga földig leitta magát, Taylor, egy szinten van az előzővel, Jerald, aki józan, és... Matt, ő is józan. Alapból meglep, hogy Paul és Matt itt vannak. Az alkoholista (általában így hívom Pault, mert a szeme állandóan be van állva), meg Taylor kutyavonyítást hallatnak magukból. Jerald és Matt próbálják őket előrébb tologatni. Gondolom haza, de legalábbis nem egy újabb piálda felé. Alkoholista meglát, és felkiált:
"Hé szép kislány, hogy-hogy ilyen későn idekint? Nem szabadna itt lenned! Ki tudja, milyen alakok járnak ilyenkor igaz?"
Nem tudom miért, de megijedek, mikor megszólal, és dühös leszek, mert hatkor haza zavarna aludni. Kinek képzeli magát? És én kinek? A félelem verejtéke végigcsurog a tarkómon, le a hátamon, a derekamnál, és ott egybeolvad a farmerommal, mikor megindul felém. Szemében van valami... állatias.
Félek. Nem lenne szabad félnem, nem lenne szabad félnem, mondogatom magamban, ahogy egyre jobban közeledik. Taylor követi. Nagymenő mögöttük halad, de nem veszi észre, én vagyok a "szép kislány". Istenem! Bárcsak ne most hallottam volna ezt a bókot! A két ittas egymásba kapaszkodik, és egymás lábait kerülgetik. Néha megbotlanak. Még kilenc perc van a buszig. Miért kellett most lejönnöm? Négy méterre lehetnek, de ide érzem az átható szagot. A sör, pálinka, gin, konyak, pezsgő, vodka, mit tudom én mik szagát.
Félek... nagyon is. Jerald kinéz a sorfal mögül és nyugtató pillantásokat lövell felém. Én tudom, hogy ezek a fekete pillantások hamisak. Jernek gyönyörű fekete szemei vannak. Íriszei egybeolvadnak pupilláival. Csak engem akar megnyugtatni. Fordítva sül el a terve. Ettől csak még idegesebb leszek. Még több csepp hagyja el a nyakam hátsó részét. Arcom kipirul két oldalt, és ég. Már történt velem ilyen. Eddig még csak egyszer éreztem ekkora izgalmat és idegességet. A hetedik érzékem figyelmeztetését. Mikor majdnem kiraboltak. A támadónál kés volt. Én gyorsabb voltam és leszúrtam. Ez atvaly történt, de mindenre emlékszem. Még három méter. Matt is észrevesz. Elkerekedik a szeme. Vajon mitől? Ilyen piros lennék? MÁR CSAK két méter... egy méter... Látom Paul képét a lámpa automatikus fényében. Eltorzult, kék, szürke foltos, karikás. Taylornak is ilyen feje van. Bátornak kell lennem. Nem láthatják, félek. Elém érnek...
