A hatodik órám töri. Utálom. Nem is nagyon figyelek. Az ablakon túli világot figyelem. A nyáron még vadul burjánzó tölgyfa most kopaszon, és siváron álldogál. Egy holló száll le a csillogó, fehér hóval borított talajra. Éj fekete színével kivirít a tájból, amivel megbabonáz. Fénylő tollbundáját nedvesnek vélem. Bár ezt ilyen távolságról - minimum két méter - nehéz megállapítani. Éles karmával néhányszor beletúr a hóba, és miután nem talál semmi élelmet, tovább áll. Szép volt ez a pár pillanat, amíg tartott. Sóhajt hallatok, és visszafordulok a kegyetlen valóságba, a töri órához. Az, hogy jó tanuló vagyok, nem jelenti, hogy mindig figyelnem kell. Hallgatom Mrs. Hogyishívják kiselőadását, amit heves karmozdulatokkal kísér - feltehetőleg illusztrál valamit -, de észlelvén, semmiről nem maradtam le, újra kibámulok az udvarra. Még öt perc az órából. Lefoglalom magam. Rajzolok valami hülyeséget.
Csöngetnek. Elköszönök Hollytól, és megyek a parkba. Ebédelős vagyok, de nincs étvágyam. A hideg csípi arcomat. Az orrom már lefagyott. A kemény hó ropog talpam alatt. Nem jár sok kocsi a úton. Pár ember sétálgat az utcán, de ők is sietnek a meleget adó otthonukba. Kinyitom a park kapuját és belépek. Kihalt. Senki sehol. Egyedül a kóbor kutyák futkosnak. Odajön hozzám az egyik. Vörös bundája csillog a hólétől. Barna szemeivel engem fürkész. Fél. Hátsó, bal lábára sántít. Lehet, hogy embertől származik a seb. Felé nyújtom a kezem. Óvatosan megszagolja, majd leül. Előveszem a délelőtti, maradék szendvicsemet és odaadom a szerencsétlennek. Vadul, harapások nélkül, egyben nyeli le a kevés ételt. Leguggolok, megsimogatom a hátát. Lépések hallatszanak mögüle, de nem fordulok meg. Megigézve nézem a nagy barna szemeket. Ujjaimmal a durva fedőszőr alá túrok, és meglepődve érzékelem, hogy a bőrénél levő pihék, milyen puhák és melegek.
- Szereted a kutyákat. - Matt mellém lép, és a kutyát bámulja. Megborzongok a hangjától. Most, itt, csak ketten vagyunk. És én mégis, úgy érzem, mintha ezer árgus szem figyelne, a kutyát leszámítva.
- Igen. Szeretem. - Nem tudom mit feleljek. Ez egyszerű válasz. Furdal a kíváncsiság. Az a fránya érzés. - Miért hívtál ide? - kérdezem végül.
- Mert suliba', reggel a sorban láttam, hogy nem vagy jól. Aztán mikor megkérdeztem, mi bajod, otthagytál. - Várom a folytatást. Miután nem mondja tovább, ránézek. Ő is engem néz. Nézem, azt a tökéletes arcot, azt a magas testet, ami annyira vonz engem. Ránézésre, teljesen hétköznapi fiúnak tűnik. Mégis, nekem nem az. Kezem megállapodik a kutya hátán, amit az megunva, elmegy. Karom ernyedten hull a földre. Érzem a hó hideg és vizes érintését. Belemarkolok, mintha ez segítene rajtam. Másik kezem a zsebemben lévő levelet szorongatja. Azt, amit reggel odaakartam adni Matt-nek. Kifejezéstelen arcát nézem. Nem látok rajta semmit. Felállok.
- Semmi bajom - mondom közönyös arccal, gúnyos hangnemben. Meg sem rezdül rá.
- De van. - Akadékoskodik. - És kifogom deríteni, hogy mi. És azért, mert én ilyen vagyok. Mindenkiről tudok mindent. Mindenkit ismerek.
- Nem ismersz te senkit! - vágok szavába. - Lehet, tudsz mindenkiről mindent, de attól még NEM ismered őket. -Ez igaz. Nem ismer senkit. Mondjuk, még nem beszélgettem el a "barátaival", - ha vannak egyáltalán vannak neki -, de ez most mellékes. - És még ez is túlzás.
- Micsoda?
- Nem tudsz mindenkiről mindent. Rólam például semmit nem tudsz - nyugodt hangon mondom a mondókámat. Nem lenne jó, ha ideges lennék.
- Azért, mert te nem hagyod, hogy megismerjenek. - Tovább nem bírom állni a tekintetét. Magam elé meredek. Az ő érvelése is helyt álló. Csak Hollyt engedem magamhoz közel. De, én ilyen vagyok. -Igen. Viszont más sem közeledik hozzám. –Válaszolom. Felnevet. Értetlenül meredek rá.
- Én megpróbálok, de te most is csak akadékoskodsz. Tudod mit? "...Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..." Ezt fogom tenni. -Jelenti ki. Váu! A Nagymenő idézetet mondott?! Talán lebecsültem.
- Jó... Akkor most megyek.
Sarkon fordulok, és otthagyom. Ma már másodára. A távolból még hallom a sziáját. Gyorsítok a lépteimen. Futva fordulok be a temetőbe. Anyám sírjára borulok.
Tetszett. Gratulálok!