A Les-hegy titka 02. A patakparton

Az Úr így szólt Ábrámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked – Teremtés könyve

A két férfi kilépett a kávézóból, a harmadik, a hegyjáró már a patakparton cigarettázva várta őket.
- Indulhatunk? Hosszú út vár ránk – dobta el a csikket.
- Hosszú? – hitetlenkedett a tudó. – Megnéztem a térképen, legfeljebb egy fél óra. Ha nagyon lassan megyünk, akkor sem több, mint egy óra. Felesleges ez a nagy titkolózás.
A hegyjáró megrázta a fejét:
- Az út olyan hosszú, amilyennek akarjuk. Ha azt akarják, egy fél óra alatt is megjárhatjuk, de akkor nem látunk semmit sem abból, amit mutatni szeretnék.
A tudó hitetlenkedett, de azért ő is elindult a többiekkel:
- Honnan tudja, hogy mit szeretnénk látni?
- Nem tudom – válaszolta a hegyjáró. – Én meg tudom mutatni, amit ismerek, amit látok, de magukon áll, hogy ugyanazt látják-e, hogy hisznek-e nekem. A világ annyi, amennyit látunk és hiszünk belőle.
- Tudom, hogy valóban különleges vidéken járunk, tele van emlékekkel. De ezt a részt sokan lakják, nem hiszem, hogy lenne még újabb titka. De minden viszonylagos – bólintott a tudó: – a háborúban a kitörő német és magyar csapatok képtelenek voltak megtenni azt a rövid utat, amit mi most könnyedén bejárunk. Ők akkor egy másik földön jártak, mint mi most. Nekik ez egy harctér volt, a többségnek alkalmas hely a piknikre, de maga mindenféle ősi titkokat lát ebbe. Régen sokat mondogatták, hogy Magyarország véráztatta föld, titkokat rejt, csak le kell ásni érte. De senki se tuja, hogy az ásó csontokat, töltényhüvelyeket, vagy használt abroncsgumit fordít-e ki. Kinek van igaza? Ki tudja, hogy mit rejt a föld, vagy másképpen a múlt, ez a megfoghatatlan absztrakció?
- Valóban, kinek? – kérdezett vissza a férfi.
- Nekem – mutatott magára a tudó. – A világban nincs abszolút igazság. Nincs Isten, mert nem lehet bebizonyítani, hogy létezik, nincsenek örök természeti törvények, az új felfedezések lábjegyzetté teszik a korábbi örök érvényű igazságokat. Csak egyetlen mérce van: hogy én mit fogadok el. Az nekem az abszolút érvényű igazság.
- Nézze – mutatott fel a hegyjáró egy dombra. – Ez a várunk. Régen nem tudta senki sem, hogy hol van, azt se, hogy nem mese-e az egész, hiába szerepelt már a középkori haditérképeken is. Egyszer egy tudó, olyan, mint maga, elhatározta, hogy utánajár. Sokan kinevették, hogy a falu Atlantiszát keresi. Mégis, minden dombot átkutatott, felásott, kivéve egyet, ami a háza előtt volt. Azt a népek csak szarkavárnak nevezték, de ő nem adott a babonás hagyományokra. És gondolom, kitalálják, hogy végül hol találta meg a várat…
- Gondolom, itt – bólintott a férfi.
- Ez hibás párhuzam – vetette ellen a tudó. – Erről a dombról legalább a babona állította, hogy van itt valami. A maga dombjáról viszont senki nem mond semmit.
- És az igazság a benne hívők számától függ?
- Statisztikailag mindenképp – bólintott a tudó.
- De valamikor tizenkét férfi hitte azt, hogy a mesterük a Messiás, ma meg a világ nagyobb része vallja ezt. Akkor mégiscsak létezik Isten?
- Statisztikailag mindenképp – bólintott a tudó.
- Nekem felesleges filozofálgatás az egész – rázta meg a fejét a férfi. – Engem nem érdekel, hogy igaz-e vagy sem. Csak az, hogy hihető-e annyira, hogy fel tudjam használni arra, amire kell: magamhoz kössem vele a fiamat – és megpróbált rágyújtani, de a hegyjáró rászólt:
- Többet ezt ne tegye!
- Bocsánat… – nyomta el a csikket a férfi.
- A helyet tisztelni kell. Nézzen csak körbe, a kirándulókra: ők nem tisztelik a helyet, nem találnak meg semmit sem. Leköti őket a játék, a kirándulás, a beszélgetés. Ha meg akar látni valamit, akkor ezektől el kell szakadnia. Pár órára ki kell szakadnia a megszokásból. Csak akkor van reménye, hogy megtaláljon valami új igazságot, akkor talán nem hiába jött.