A Les-hegy titka 01. A kávézóban

A férfi belépett a kávéházba. Még tíz perc lett volna a találkozóig, de nem szeretett késni. A sarokban egy sohasem látott ember ült, de megérezte, hogy az is ugyanarra vár.
- Elnézést… Ön is?
- Igen – válaszolt a másik.
- Még van pár percünk az indulásig. Leülhetek?
- Igen, parancsoljon. Igen, nemsokára indulunk. Bár nem hiszek benne, de ahhoz, hogy cáfolni tudjam, meg kell ismernem.
- Maga ezért akar elmenni, hogy ne lásson semmit sem? – csodálkozott a férfi.
- Igen… Ez a tudomány. Meg kell ismernünk a vizsgálat tárgyát, hogy cáfolni tudjunk. Miért? Maga elhiszi azt a sok butaságot, amit mesélnek arról a helyről?
- Nem is tudom… Nem. Én nem hiszem el. De a fiam talán igen.
- A fia? – csodálkozott el az idegen.
- Igen. Tudja, válunk. A gyerek az asszonnyal marad, tudja, mint mindig. De szeretnék adni valamit neki a hétvégéken. És gondoltam, ha megismerem a hegyet, akkor majd visszajövök vele.
- Ezzel akarja megvásárolni a szeretetét?
- Igen – válaszolta a férfi. – Mégiscsak jobb, mintha pénzért vett ajándékokkal akarnám, nem?
- Mitől lenne jobb? Mindennek meg van az ára. Minden megvásárolható. Minden üzlet. Az üzlet törvényszerűségei pedig állandóbbak, mint a természeté. Vagy maga nem tudta a felesége szeretetét megvásárolni, vagy ő a magáét. Az üzlet nem jött létre. Elválnak. Most a gyereke szeretetét akarja megvásárolni, egy olyan speciális szolgáltatással, mint az együtt töltött idő, miközben tudja, hogy előbb-utóbb őt is el fogja veszíteni.
- Maga mindent tud? Hogy képes így élni? – kérdezte kissé gunyorosan a férfi.
- Nehezen… - mosolyodott el a „tudó”. – Tudja, milyen rossz mindent előre látni? Nem hinni semmiben?
- Semmiben… Hiszen, aki mindent előre lát, az mindenről tudja, hogy elmúlik, hogy megbukik, hogy hamisnak bizonyul. Ugyanolyan unalmas, mint a maga házassága. Eltűnt az újdonság varázsa, utoljára kamasz koromban éreztem.
- Mint a házasságom? Talán igaza van. Tizennégy év után már nem tudunk semmi újat adni másiknak. Tudjuk, mikor mit fog mondani, hogyan fog reagálni. Régen egyszerűbb volt: az emberek harminc évig, ha éltek, akkor az „örökre” legfeljebb tizenöt évet jelentett. De ha mindent tud előre, akkor miért akar mégis felmenni a hegyre?
- Pont ezért. Nincs unalmasabb, mint a tudomány. Mindig ugyanazok a törvényszerűségek. Egy után mindig kettő jön. Néha egy pillanatra felbomlik egy rend, de akkor is előbb-utóbb kiderül, hogy csak egy másik unalmas törvényszerűség áll a háttérben. Aki ezt felfedezi, azt ünneplik, mint egy új világ felfedezőjét, aztán elfelejtik. Vagy ami még rosszabb lesz, őt is unalmasnak tartják. Mégis. Minden tudóst ez a remény éltet: hogy felfedez valamit, ami, ha egy rövid időre is, de megtöri az agyonszabályozott, unalmas világot. De ez is csak önáltatás.
- Akkor miért vállalkozik erre az útra?
- Szeretem magamat áltatni. Különben mi értelme lenne? De azt hiszem, itt az idő. A hegyjáró sohasem késik, azt mondják.