A Kárhozottak Angyala. VI.Rész.

Adwil és Hurdik a barbárok itt hagyott lovain ülve, a Város határán lévő tisztáson
útra készen álltak. Adwil még utoljára visszapillantott otthonára. Tudta hogy nem csak gyermekkori emlékeit hagyja véglegesen itt, hanem mindent és mindenkit, akit szeret.
- Gyerünk fiú! Mielőbb indulunk, Én annál hamarabb térek majd vissza ! Ne rabold az időmet! – rikácsolta Hurdik.
- Rendes tőled hogy még ilyenkor is tekintettel vagy más érzéseire, és ilyen kedves szavakkal biztatsz. – válaszolta a fiú.
- Látom már jó társaság leszünk mi ketten. – vigyorodott el a másik, majd folytatta. -
Egyet azonban ne feledj. Csak félútig kísérlek. Tovább egy tapodtat sem.
Lassan poroszkáltak keresztül a tisztást követő úgynevezett kiserdőn, melynek fái
egymástól nagyobb távolságra helyeztek el, helyet hagyva ezzel a változatos aljnövényzet terjedésének. Törzsük hosszú és kopasz volt melynek végén koronájuk a magasban éktelenkedett, így messzire el lehetett látni közöttük. Hegyi páfrányok, és különböző színű virágok díszítették a harmatos zöld füvet.

Adwil nézte az előtte haladó kísérőjét, akinek torz kicsi teste a ló minden egyes lépésénél jobbra-ballra himbálódzott a nyeregben. Onnan hátulról úgy nézett ki, mintha egy kopasznyakú tarajos kakast kötöztek volna a nyereghez, mely
szárnyaival próbál egyensúlyozni miközben a gyeplőt markolássza. Ez teljesen elterelte
múltban merengő gondolatait, és egy kicsit jobb kedvre derítette.
- Hé testvér ! – kiáltotta a fiú. – Kilátsz a ló feje mögül ? Vagy csak megyünk amerre
a szél fújja a leveleket ?

Hurdik hátranézett és egyetlen épp szeméből megvető gúny áradt a fiú felé. Torz arcát
elálló két nagy füle most inkább humorossá tette, mint ijesztővé.
- Leszel te még nekem hálás, te kis tejfölösszájú. – kiálltott vissza a kisember.
Adwil gyorsabbra vette a tempót és a társa mellé vágtatott, majd visszafogta a lovat.
- Nincs kedvem beszélgetni. – mondta sértődötten Hurdik, amikor a fiú mellé ért.
- Honnan veszed, hogy beszélgetni akarok veled? – kérdezte a másik kötekedő hangon.
- Sehonnan. Csak úgy előre leszögeztem, hogy tudd mihez tartsd magad.
- Én tudom tartani magam, de neked inkább egy lassú mozgású öszvért kellett volna
hoznod. – folytatta Adwil, aki láthatóan élvezte a helyzetet.
- Ültem én már vadabb harcilovon is, csak akkor éppen nem százötven centi voltam,
hanem olyan két méter magas, erős és daliás. Nem olyan nyeszlett mint te.
- Hiszem ha akarom. – mondta a fiú és kaján mosollyal várta a másik reagálását.
Hurdikban fort düh, és ettől arca egyre vörösebb lett. Egy ideig így lovagoltak egymás mellett, míg Adwil újra meg nem szólalt:

- Meséld el. Kérlek!
- Hát jól van. Szóval az úgy kezdődött, hogy – kezdte Hurdik, aki köztudomású volt hogy szeret dicsekedni, és a múltról beszélni miközben Adwilra pillantott. Szavai
rögtön abbamaradtak amikor meglátta a másik vigyorgó arcát.
- Nem beszélgetünk. – vágta ki sértődött rikácsoló hangon, amikor rájött hogy csak csőbehúzták.
- Ha nem beszélünk, hát nem beszelünk. – szögezte le a fiú komoly hangon, miközben alig tudta visszatartani nevetését.

Az erdő hirtelen sűrűsödni kezdett. Vastagabb, és alacsonyabb koronájú fák követték egymást. Fejüket sokszor le kellett hajtani hogy az ágak meg ne sértsék az arcukat.
A lovak nehezen tűrték az olykor elég magasra növő szúrós, tüskés bokrokat, melyeket
nem lehetett mindig kikerülni.
Hurdik megállt, majd meglepő fürgeséggel leugrott a nyeregből.
- Gyere. Itt egy ideig gyalog visszük a lovakat, ne hogy valami sérülést szerezzenek.
Egymás mögött haladtak, és egy keskeny ösvényen vezették maguk után az állatokat.
- Hurdik! Miért kell elmennem a Városból, és mit jelent ez a nyaklánc ami nálam van?
A barbárok féltek tőle. Miért? – kérdezte Adwil.
- Arról volt szó hogy nem beszélünk. Te mondtad!Nem ? – makacskodott a kis ember.
A fiú megállt és egy lendülettel fölpattant a ló hátára.
- Ez az én sorsom, és ha nem tudom meg miért kell elhagynom a családom, akkor most visszamegyek az otthonomba.
Hurdik szomorúan nézett rá, legyintett egyet a kezével majd megszólalt.
- Neked már nincs otthonod – mondta, majd a lovat tovább vezetve hátra sem nézett és úgy folytatta: - Azért hogy mindent megérts, nagyon régről kell kezdenem.
Megszaporázta lépteit ügyesen kerülgetve a bokrokat, miközben csak beszélt és beszélt.
- Mikor még gyermek voltam élt a Városban egy lány, úgy hívták Jezabel. Fekete volt a haja és nagy barna szemeivel mindig nevetett. Együtt nőttünk föl és a szemem láttára lett belőle gyönyörű nő. A Város legszebb lánya volt. Minden fiú az Ő kedvét kereste.
Azt hiszem mint kamasz, szerelmes voltam belé. Később mikor kitört a nagy háború ő a településen maradt a többi asszonnyal, a férfiak pedig harcolni mentek az ismeretlenbe. Akkor búcsúzóul megcsókolt…Talán ez volt az utolsó csókja amit úgy éreztem mintha igazán egy férfinak adna.

Hurdik pár percig hallgatott, miközben a földet nézte meredten, melyen kis lábaival ösvényt taposott a magasra nőtt fűben.
- A háborúból így tértem vissza. Csúf látvány voltam mindenki szemében, de ő ápolt és vigasztalt. Csókja azonban már nem olyan volt mint régen. Inkább már csak a szeretet
és a sajnálat lehellete hagyta el mindig a száját amikor ajka az arcomhoz ért.
Rosszabb volt ez mintha egyszerűen nem törődött volna velem. Most már azonban
tudom, hogy neki ez jobban fájt mint nekem. . .
Egy vastag törzsű fához érve melyet magas cserjék vettek körül Hurdik megállt,
és lova gyeplőjét az ágaihoz kötötte, majd leült. Adwil ugyanígy cselekedett.
- Pihenjünk egy kicsit. Hosszú még az út előttünk. – mondta, majd lehajtott fejjel sebhelyes kézfejét kezdte el piszkálgatni miközben folytatta:
- Az ember testét meg lehet kínozni, az előbb-utóbb begyógyul. De a lelkeden esett sebet semmi sem gyógyíthatja meg. A csatában és az életben ne a tested védd, a lelked maradjon érintetlen és tiszta. Ezt jegyezd meg egy életre!- mondta és mélyen a fiú szemébe nézett.
- No, aztán amikor fölépültem, egyre ritkábban láttam. Egyszer eltűnt a Városból és sok- sok holdnapon át, nagyon hosszú ideig senki sem tudta hol van. Néhányan azt mondták hogy a Fekete Kastélynál sétált. Mások Doorssal látták lovagolni a tó melletti mezőn. Igazuk volt… Én is láttam őket a vízesésnél. Az a hír terjedt el a Városban róla, hogy megszállta a gonosz és a sötét erők a hatalmuk kerítették. Már nem is ember, hanem egyenesen démon, boszorkány.

A béke napjait azonban mint egy villámcsapás mely a nyári melegben hideg pusztító záport hoz, megszakította egy szörnyű betegség. Járvány tört ki a Városban.
A „Fekete Halál”. Nem kímélt sem gyermeket, sem felnőttet. Sokan halltak meg. A megbetegedettek keze és arca lassan elfeketedett, majd fájdalmas és hosszú kínok
között távoztak a másvilágra. Ekkor jelent meg Jezabel újra a városban.
Több üvegcsét hozott, melyek tele voltak zöld színű folyadékkal. A betegeket járta és ápolta, miközben ezzel a folyadékkal itatta őket. Sokan meggyógyultak, de voltak akiket már nem lehetett megmenteni a halál kezei közül.
Akik meggyógyultak azok áldották őt, akiknek viszont meghalt a hozzátartozójuk azok
boszorkánnyá kiáltották ki. A járvány lassan elmúlt, csak a város fölötti dombon lévő rengeteg sír emlékeztet ittlétére.
Tudod Adwil az emberekben mindig erősebben él a fájdalom mint a szeretet.
A fájdalom gyűlöletet szült, és Jezabelt kiüldözték a településről. Őt tették felelőssé a sok áldozatért. Az ember már csak ilyen…Ha nem talál valamire magyarázatot, keres rá áldozatot. Jezabel lett az áldozat.

Egy nap férfiak fogták el a várostól nem messze, és bezárták a Nagytemplom pincéjébe. A papok megkínozták és vallatták. Ma már csak Wincott atya él közülük, aki akkor még fiatal volt. A nép a halálát követelte. Elszabadultak az indulatok és az embereket már nem lehetett megfékezni. Homlen és én csak tétlenül néztük, ahogyan a legjobb ismerőseink mind elvesztik az eszüket és eltorzult arccal üvöltenek. „ Máglyára a boszorkánnyal !” – ezt ismételte a felbőszült tömeg. Aztán bekövetkezett a nap, amikor a Város főterén a máglyához kötözték Őt. Ekkor jelent meg seregével maga Doors, és mi néhányan azt hittük azért
jött hogy megmentse. Fölment az emelvényre ahová kötözték őt, és a a közel állók
hallották beszélgetésük néhány részletét. Kiderült hogy Jezabel titkon gyermeket szült a „Fekete Vezérnek” , és elrejtette az újszülöttet. Doors a fiát és utódját követelte, de hiába mert a lány nem árulta el a csecsemő hollétét.
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott a „Fekete Sereg”, és Jezabel alatt meggyulladt a máglya.

Nem tudom Doors miért nem akarta megmenteni a szerelmét. Talán nem akart szembeszállni az egész Várossal, és nem akarta lemészárolni a feldühödött tömeget, vagy talán az Isten által megírt sorsot nem merte megváltoztatni…
Ezt nem tudni. Egyet azonban tudunk.
Van valahol egy gyermek, aki az ismeretlen harcos, és egy ártatlan lány szerelmének gyümölcse. Ez a hír gyorsan terjedt az emberek között, és a „Kárhozottak Gyermekének” nevezték el, aki majd pusztulást és örök sötétséget fog hozni a Városra.
Amikor megláttam a kocsmában a nyakadban azt a nyakláncot, tudtam hogy te vagy az a gyermek, és azt is hogy nagy veszélyben vagy.
- Miért? Miért vagyok veszélyben? – kérdezte a fiú.
- Ezt a nyakláncot rajta a fényes medállal egy ember hordta, és le nem vette soha.
Mindig ott díszelgett a mellén, és fekete páncélzatát ékesítette a csatákban. A
városban is látta rajta mindenki, amikor megjelent.

Doors horta ezt a nyakláncot, és nem vette le volna senki kedvéért. Csak egy ember lehetett, akinek odaadhatta, és az Jezabel. Ő pedig a megszületett gyermekének.
Miért voltál veszélyben? Mert ha a kocsmában Homlenen kívül más is meglátja,
elterjedt volna a híre hogy te vagy a „kárhozott gyermek”, és már másnap reggel
máglyához kötöztek volna. Ha pedig Doors látja meg, akkor most már a Fekete Kastély vendége lennél. Egy biztos. A nyakláncnak vagy valamilyen bűvös ereje van, vagy valamire szolgál. Különben Jezabel nem adta volna gyermekének.
A lánc titkára magadnak kell rájönnöd.

- Menjünk tovább – mondta Hurdik, és felállt. - Nem lenne szerencsés ha itt a rengetegben érne a sötétség. Találnunk kell estére egy biztonságos helyet.
Némán folytatták útjukat a fák között, mikor Adwil hirtelen megszólalt.
- Te is megölhettél volna már, hiszen lenne rá okod. Ha igaz, akkor az az ember az apám aki hagyta meghalni azt a nőt akibe valamikor szerelmes voltál. Ráadásul sötétséget fogok hozni a világra.
- Túl könnyű préda vagy te nekem. A sötétséget pedig nem te hozod, hanem a nap viszi el a fényt amikor lenyugszik. – mondta inkább csipkelődve, mint gúnyosan a kis ember.
- Ha mással nem is, de önbizalommal aztán teli vagy rendesen. Csak meg ne ártson. - válaszolt a fiú.
Hurdik megfordult, majd Adwilra nézett.
- Ha biztos lennék benne hogy valóban te vagy az a gyermek, akkor sem bántanám
annak a nőnek a fiát, akinek emléke még mindig a szívemben él.
- Mi az hogy „ha valóban én lennék” ? Talán kételkedsz ?
- Talán… - mondta Hurdik sejtelmesen, hátra sem fordulva. – Talán találtad, vagy loptad azt a láncot. Ki tudja ?
- Hát akkor vessünk véget most a sok talányoknak. – kiáltotta mérgesen Adwil és előrántotta a kardját. – Én nem vagyok tolvaj, sem csaló.
- Tedd vissza nyugodtan a rozsdás vasadat. – válaszolt nyugodt hangon Hurdik, és csak ment tovább kicsi szapora lépteivel kopogtatva a vén földet. – Először táborhelyet keresünk, eszünk, alszunk, és majd holnap játszhatunk háborúsdit.
- Kis beképzelt törpe – morogta az orra alatt a fiú, miközben kardját visszatéve helyére, próbálta utolérni a másikat.

Chintia kezét és lábát ugyanúgy szúrták a cserjék tüskéi, és a magasra felnövő aljnövényzet levelei, mint Adwilt és Hurdikot. Arcát védenie kellett az alacsonyan lenövő faágak ütéseitől, és karcolásaitól. Egyik kezével arcát takarta, másikkal a
lovát húzta maga után, mely a barbárok által itt hagyott legsilányabb jószág lehetett
mert makacsul visszatartotta magát, és közben nemtetszően fújtatott.
- Téged csak puha pázsiton történő szaladgálásra neveltek?Vagy egyébként is
ilyen kényes vagy? – kérdezte a lány mérgesen. - Na jól kifogtam veled!Az már biztos hogy nem vagy harci ló. Csak tudnám kitől loptak a barbárok. Biztosan valamilyen jómódú gazdától.

Amikor már az előtte letaposott ösvényt teljesen elvesztette, és embermagasságú
cserjék vették körül mindenfelől, megállt és szemeit a kétségbeeséstől és fáradságtól könny öntötte el.
” Jól mondta Doors: Csak egy lány vagyok akinek otthon lenne a helye a tűzhely mellett. – gondolta. A Városban azonban nincs senkim, kivéve az anyámat…rá pedig vigyázni fognak a mostoha testvéreim. Nem a településen születtem, nem az az otthonom. A vadonból jöttem, hát ide is tartozom. ”
Lelkét elöntötte a keserűség és az a tudat, hogy igazából nincs is senkije.
Maga sem tudta hogy miért indult el csak azt hogy már felnőtt ember, és meg kell keresnie igazi otthonát. A barlang amelyet anyja mondott, talán választ ad neki is múltjára és jövőjére. Talán…

Miközben a sírás kerülgette, váratlanul hátulról egy erős lökés érte, melytől majdnem
hasra esett. Hátra nézett, de csak a lovat látta amely nagy barbai szemeivel bámult rá
és fejét folyamatosan le-fel mozgatta.
- Hát csak te vagy az?Ugyan mi az ördögöt akarsz? – kérdezte.
A ló lassan első két lábával térdre ereszkedett, és kérdőn nézett föl Chintiára.
- Azt akarod hogy a hátadra üljek ? – kérdezte a lány.
A ló csak nézett és mozdulatlanul várt.
- Hát jó. Akkor legyen. – mondta Chintia, és egy mozdulattal a hátán termett.
Ekkor az állat fölállt és ügetésbe kezdett, egyenesen neki a tüskés cserjéknek.
Közben nyakát mereven tartva fejét fölemelte, hogy a csapódó ágaktól védje a lányt.
- Nem is vagyok olyan bolond, hogy hangosan beszélgettem veled. Pedig csak a bolondok beszélnek magukban… És úgy látom te sem vagy olyan buta kényes állat
mint gondoltam – szögezte le Chintia, miközben erősen átkarolta a ló nyakát és hozzásimulva nézte a mellettük elsuhanó ágakat.


Utálta az estéket, és utálta ha aludnia kellett. Szemei lassan mégis lecsukódtak, és kis idő múlva már más világban járt. A Lelkek otthonában, az Álom világában.

Anyja kedves arcát látta amint fölé hajol, és a következőket mondja:
”Álom álom édes álom. Hozzon neked nyugodt estét puha ágyon. Csendes éjjelt, boldog reggelt, békés napot. ”
Aztán homokos földet érzett a szájában, melyből vastagon folyt a vér. A homokszem- csék befészkelték magukat a fogai közé, és kellemetlen fullasztó érzést keltettek, amikor a vérrel együtt megpróbálta kiköpni a földre. A földön feküdt, és tőle nem
messze egy ember lábait látta homályosan. Az apja állt ott, és várt.
Megpróbált négykézláb odakúszni. A fájdalom átjárta egész testét.
Hat éves volt. Még gyermek… Lassan közeledett a megváltáshoz, és lassan távolodott
a mögötte lévő Murmillo harcostól aki kezében egy hosszú széles karddal csak parancsszóra várt. Elérte a lábakat, és az egyiket átkarolta, majd magához szorította.
- Apám!Nem bírom tovább! – könyörgött kétségbeesetten.
- Egy Római Harcos vagy harcol vagy meghal ! Nincs más választás. Csak ez a kettő. – mondta egy hideg hang, majd a láb, amelybe kapaszkodott, amely a példaképe és reménye volt, erőteljes mozdulattal visszataszította a gladiátor elé.

A barbár harcos a magasba emelte kardját hogy megadja a kegyelem döfést, de az éles penge a földbe szúródott, nem érte a testét. Az utolsó pillanatban kifordult a csapás iránya alól, és kezében már a rómaiak rövid de széles pengéjű kardja volt, mely markolatáig az ellenfél testébe hatolt. Vastagon folyt a vér, és a forró ragacsos nedv elárasztotta arcát és testét.
- Már hatévesen kész harcos! – hallotta apja büszke kiáltását.
Aztán később hallotta anyja szomorú hangját is, aki kezei közé vette és testéhez szorította fejét: - Hatévesen már gyilkos…
Újabb képeket látott:
Még fiatal volt. Lóháton ült. Mögötte több száz római harcos. Körülötte menekülő emberek, a földön halottak, az eget pedig elárasztotta a fekete füst.
Róma égett. Égtek házai, templomai, szentélyei és a tűzzel eggyé vált egy hatalmas erős birodalom emléke.

Magukat keresztényeknek valló emberek léptek oda hozzá, majd az egyikük megszólalt:
- Jézus nevében őrizd meg ezeket, és vidd el a szent helyre. Mentsd meg a világ elől, és mentsd meg vele a világot. – mondta és egy csomagot nyújtott át neki. A csomagban
egy nyaklánc, és egy vastag ősrégi könyv volt.
- Testvéreink már elindultak a „Szent Kulccsal” mely megmentheti ezt a világot.
A kulcsot azonban a nyaklánc medálja, és a könyv nélkül nem lehet használni.
Megfogod őket találni, csak tarts mindig északnak.
Seregeddel csak te tudod kimenekíteni a városból „Jézus titkát”, az „Apostolok Örökségét”.
- Kérlek! – mondta a férfi, majd társaival együtt könyörögve letérdepelt előtte.
- Menj, és most ne törődj semmi mással. Isten kísérjen utadon. – mondta majd maga elé mormogva imádkozni kezdett a többiekkel együtt.
Később újabb kép jelent meg, melyben egy öreg szakállas férfi ült a tűz mellett, nyakában vastag lánc, melynek végén gondosan és aprólékosan készített, fából faragott kereszt lógott. Lassan és megfontoltan beszélt:
- Tudom sok Istent szerettél, és szeretsz. De isteneid nem tudták megvédeni Rómát.
Próbálj meg hinni egy másik Istenben. Az egyetlen és igaz Urunkban. Ha hiszel, Ő is hisz majd benned.

A képek csak jöttek, és az álom még nem ért végett:
Egy lányt látott. Gyönyörű volt. Igéző szemeivel rá nézett, meleg ajkaival megcsókolta a száját és meztelen testével hozzál simult.
- Szeretlek. – mondta a lány.
- Én is szeretlek. – mondta Ő, és folytatta. – És azt hiszem már hiszek a te egy Istenedben, és Jézusban.
A következő pillanatban egy kezet látott:
A kéz egy fáklyát tartott, és meggyújtott egy fahasábot. A fahasáb lángra lobbant és a kapott ajándékot tovább adta több másik társának, akik hatalmas tüzet hoztak létre.
A fáklya egy máglyát gyújtott meg, és a máglyához kötözve ott állt a lány, aki csókját adta neki.

A máglya még mindig égett, mikor ő egy sziklaszirten állt kezében az égő fáklyával,
és az ég felé kiáltott: „ Nem szeretlek Istenem!Nem hiszek benned Istenem!
A következő pillanatban hatalmas dübörgés és vaspántok csattanása hallatszott.
- Uram! Uram! – kiáltotta Cascavan a kastély nagytermének ajtajából, amely
hatalmas robajjal nyílt ki. – Már megint rosszat álmodott? Indulhatunk a Városba.
A sereg készen áll.
- Csak álmok. Semmi jelentőségük. - mondta Doors, miközben az álmoktól leizzadt testtel római díszítésű székéből felállt.
- Nem megyünk sehová. Még túl korai lenne. Rendeld vissza a harcosokat. – adta ki a parancsot, és meggyötört arcáról letörölte a múlt emlékeinek nyomait, majd folytatta:
- Rád azonban különleges feladat vár.

Folyt. köv.
Umberto.