A Kárhozottak Angyala. ( IV.Rész.)

A férfi köpenye, mely arra szolgált, hogy az út porát fölfogja, és magába szívja, régi sokat viselt ruhadarab volt. Mikor az újonnan jött látogató megvetette lábát az ivó
közepén, szétnyílt és kivillant alóla a már sokat hallott fekete csillogó páncél, ezüst ábrákkal díszítve.

- Látom Homlen ugyan olyan gyors vagy, mint voltál. – mondta Doors, miközben a földön fekvő holttestre, majd az elöljáró kezében lévő kardra pillantott. - Ha viszont ez a két barbár túljutott volna a hegyeken, akkor három hét múlva már Cruillok százai ünnepeltek volna a városban holttesteitek fölött. – folytatta.

- Keskenyek és veszélyesek a keleti hágón átvezető ösvények, amiket viszont én jól ismerek. Nem érték volna meg élve a holnap reggelt. – válaszolt sejtelmesen Homlen.
- Még mindig jó harcos vagy. – mondta Doors, és mintha a fekete csuklya mögül mosolyogva áradt volna ki a hangja a terembe. – Szívesen látnálak újra a sorainkban.

- Én már csak megmaradok parasztnak. A népem között a helyem, amíg csak egyetlen ember is él ebben a városban. – válaszolt az elöljáró.

A „Fekete Sereg” vezére nem szólt, csak mozdulatlanul állt, és tekintetével a teremben lévőket fürkészte. Mindenki érezte, hogy szinte a belsőjükig hatol és lelkükbe lát az a sötét pillantás, amely tovasuhant az arcokon.

- Örülök, hogy élsz, és hogy újra láthatlak Hurdik. – szakítottotta meg hirtelen a csendet.
- Élek Uram! Élek bizony! De hogyan? Mi lett belőlem? – rikácsolta az emberke.

- Te is tudod hogy minden nagy célért áldozatot kell hozni.

- Az már igaz. Na, de miért pont én lettem az a szerencsés kiválasztott áldozat? – mondta elkeseredetten Hurdik.

- Csak nagy és erős emberek tudják az áldozatot elviselni, és túlélni. – mondta a harcos, majd kezét a kis emberke vállára tette, és folytatta – Te túlélted, és magadban hordod mind azt, amit mások nem lennének képesek.

Hurdik, aki egy kicsit hiú természetű volt most kihúzta magát már amennyire tudta, és
a többiek felé fordulva felemelve arcát, méltóságteljesen a tőle telhető legkomolyabb tekintettel elnézett a jelenlévők feje fölött.

- Még nincs vége. Csak most kezdődik. Elérkezett az utolsó nagy háború ideje. – visszhangzott Doors erős hangja a teremben. – Keleten barbárok ezrei gyülekeznek,
nyugaton pedig az idegenek újra toborozzák seregeiket. Mind a ketten arra várnak, hogy megerősödjenek, és akkor támadni fognak.
Csak egyet akarnak: a Várost.
Az ég is elsötétül majd, és asszonyok fognak sírni gyermekeik után, apák temetik el fiaikat, testvér gyászol testvért. Dél felé talán még elhagyhatjátok a várost.
Ha időben indultok elkerülhetitek a harcot, és találhattok magatoknak új otthont. Kevesen vagyunk, de tíz jó harcost adok, hogy elkísérjen titeket.

- Hosszú az út és veszélyes. A Biterek, és a Gallenok földjén kellene áthaladnunk asszonyokkal és gyermekekkel. A barbárok és az idegenek pedig dél felé is kalandoznak. Csak kevesen élnénk túl az utat. Talán jobb lenne erős falakat építeni
a város köré. – mondta Homlen.

- Viszont, ha maradtok, azt kell tennetek amit én mondok, különben mind meghaltok.

- Azt tesszük, amit mi látunk jónak, és nem engedelmeskedünk más parancsának - szólt most váratlanul Adwil, akiben ez idáig forrongott a düh, elnyomva eddigi félelmét.

- Ki vagy te fiú? – kérdezte meglepetten Doors.

- Ő Bunny Adwil! Englund fia! – kiáltotta gúnyosan a kocsmáros.

- Ő nem bunny! Ha még egyszer ezt mondod, kivágom a nyelved!Búj elő a pultod mögül és állj ide, ha mersz. - kiáltotta most hevesen Chintia, és Adwil mellé lépett.

Ketten álltak szemben a hatalmas termetű fekete idegennel. Mögöttük Homlen és Hurdik meglepetten tekintettek egymásra. Doors lassan és tagoltan beszélt:
- Valóban nem tűnik gyávának a fiú. Viszont túl sok benne a gyűlölet. Ami nem jó….

Kicsit várt, a két fiatalt nézte mint aki a gondolataikat olvasná majd folytatta:
- Englundot ismertem. Nem voltak gyerekei.

- A fogadott és nevelt fia vagyok. - válaszolt Adwil.

- Furcsa… Nem emlékszem hogy nevelt gyermeke lett volna. - mondta, és mereven a fiú szemébe nézett.

Mintha valami ismeretlen erő kényszerítette volna rá, Adwil a nem tudta levenni tekintetét a fekete csuklyáról. Azonban akár milyen erősen nézte, nem látott benne semmit, csak sötétséget.

- Te meg szeretnél engem ölni…Igazam van? – szólt váratlanul a harcos.

- Meg is foglak! Csak várd ki az idejét!

A teremben megfagyott a levegő. Mindenki arra várt, hogy a fekete harcos mikor súlyt
le a fiúra. Homlen most erősebben markolta meg a kardot mely pengéjének hegye
a földet érintette.

- Hát akkor tedd meg. Most van itt az idő. – mondta Doors, majd széttárva köpenyét
az oldalán függő hüvelyből kirántotta a kardját, és Adwil elé dobta.

A fekete páncél másik oldalán a harcos bal kezénél egy hosszú tőr villant meg, mely egyenlőre békésen pihent díszes tartójában.

– Vedd föl!Addig nem mozdulok, míg kezedben nem lesz a kard. – fejezte be.

Adwil lassan lehajolt, és kezével a díszes markolat felé nyújt. Karja azonban megmerevedett, és arcán izzadságcseppek kezdtek megjelenni az erőlködéstől.
Chintia rögtön átlátta a helyzetet, és még mielőtt testvérét nagyobb megaláztatás érné, Adwil és Doors közé lépett. Fekete haja kibomlott és bájos arcát körbe fogta, miközben nagy barnai szemei szinte villámokat szórtak.

- Nekem mond a szemembe ugyanezt!- mondta miközben szúrós tekintetével
a harcosra nézett.

- Egy lánynak? Egy lánynak a konyhában a helye. - mondta gúnyosan Doors.

- Mond a szemembe! – ismételte Chintia.

Némán álltak egymással szemben, mintha tekintetük összefonódott volna, és egyik sem akarná elengedni a másikat. A lány nem látta a másik arcát, csak érezte hogy
egész testét melegség önti el.
A „Fekete Sereg” vezérének nyugodt és magabiztos volt a hangja, amikor megszólalt.
- Ha nincs más választásom, akkor tedd meg Te. De ha…- és ebben a pillanatban elakadt a szava, mert nem tudta befejezni a mondatot.

Chintia a vele szemben álló harcos oldalán függő díszes tartójából villámgyors mozdulattal kirántotta a széles pengéjű tőrt, és Doors nyakának szegezte azt.

- Most kérj kegyelmet, vagy találkozol a halállal. – suttogta a lány, de mégis olyan szenvedélyesen erős hangon, hogy a teremben mindenki hallotta.

Az ivóban történt utóbbi pár perc eseményei olyan gyorsan történtek, hogy Homlen is csak most tudta fölfogni, hogy mi történik, és mi is történhet ezután. Talán ő és Hurdik
voltak azok, akik tudták, hogy mi következhet. Látták már Doors-ot hasonló helyzetben.
Adwil hevessége, és a lány bátorsága mindenkit meglepett, sőt megdöbbentett hogy szembe mernek szállni a városban mindenki által rettegett fekete lovassal.
A lányban mintha egy szemernyi félelem sem lett volna, elszántnak tűnt. Erősen
és mozdulatlanul szorította a tőrt Dorrs torkához, keze meg sem rezzent.
Ugyanakkor elöntötte a forróság, és teste egész belsőjében remegett.
Érezte, hogy a fegyver a csukja alatt a puha húsnak feszül, mely egy ideig engedett a penge nyomásának, majd a kemény izmok megállították azt.

- Ugyan már, hiszen ez még csak egy fiatal lány. Doors kérlek ne vedd komolyan. – szólt Homlen megszakítva a csendet.

- Már találkoztam a Halállal, de nem kellettem neki…. Én magam lettem a halál. - mondta Doors nyugodtan.

A kés pengéje nedves lett. Lassan végigfolyt rajta egy vékony piros színű folyadék, melyre pár átlátszó csepp pottyant, mintha izzadság, vagy talán könnycseppek lettek volna. A tőr markolatán átsiklott, majd Chintia kezén folytatta tovább útját, mint egy kicsi vékony vérvörös patak. Olyan meleg volt, hogy szinte égette a kezét.

- Kérlek, tedd le a kést Chintia – szólt halkan a férfi.
A lány meglepődött hogy a nevén szólítják.

- Tedd le a kést, vagy próbáld befejezni, amit elkezdtél. – folytatta, miközben láthatatlan tekintetét nem vette le a lányról, aki megbabonázva nézett a csuklyába.
Chintia ugyan olyan hirtelen mozdulattal, mint amikor kirántotta tőrt, vissza is helyezte a harcos oldalán függő hüvelybe. Érezte, hogy teste szinte megkönnyebbül, mintha egy nehéz követ dobot volna le magáról.
Mintha mi sem történt volna, Doors levette a tekintetét a lányról majd megszólalt.

- Ez van emberek. A barbárok és az idegenek, …vagy Én. Választhattok, de már nem sok időtök van gondolkodni. Nem csupa jószívűségből védem ezt a várost. Valamikor réges régen esküt tettem rá valakinek. Esküt tettem rá, hogy más kezére soha nem adom, és inkább én magam fogom a földig lerombolni, ha már nem lesz más kiút.

- Mi olyan értékes ebben a városban hogy mindenki ezt akarja? A barbároknak ott van Róma, felhalmozott kincseivel. Az idegenek is gazdagok lehetnének belőlük. – szólalt meg Homlen.

- Van itt valami, ami többet ér az aranynál és minden drágakőnél. Mindenki erre vágyik. Ez a „Hatalom Kulcsa” - mondta sejtelmesen Doors. Aki birtokolja, egy nagy és hatalmas új birodalom Ura lehet. A világ Ura.

- Akkor miért nem adjuk oda nekik, és békén hagynának! – szólt váratlanul a kocsmáros.

- Mert még Én magam sem tudom hogy mi az, és hogy hol van. – válaszolt a Fekete Harcos, majd egy szempillantás alatt fölkapta a földön fekvő kardját, és azt a kezében tartva megfordult.

- Egy pillanat Uram! – kiáltotta Chintia. – Honnan tudta a nevem?

- A gondolatokból…

- Szóval gondolatolvasó? – mondta a lány érezhetően gúnyos hangon.

Doors háttal állva a karját a magasba emelte, és széttárt ujjaival széles kört írt le a levegőben.

- Ebben a teremben mindannyitok gondolatai, érzései, elfojtott emlékei, és reményei mind-mind itt keringenek a levegőben. Csak érezni kell őket… Többet tudtam meg rólad, és mindenki másról amióta itt vagyok, mint sem hogy el tudnád képzelni.
Néhányan közületek nagy tettekre hivatottak, és lesz aki el fogja árulni majd a Várost.
A csend újra letelepedett az ivóban és körbefogott mindenkit, mint a fehér sűrű esti köd foszlányai a fák törzsét.

- Egy „ Szem” azonban mindig kísérni fogja utatokat. A tiédet is, és a testvéredét is. Vigyázz magadra kislány. – szólt végezetül Doors, majd pár percig lehajtott fejjel némán állt hátat fordítva mindenkinek, mint aki akar még valamit mondani.
A következő pillanatban az ajtó bezáródott, majd kintről egy ló fújtatása és patáinak elhaló zaja hallatszott a távolból.
Az ivó társasága még egy ideig a helyiségben maradt, megbeszélve életük talán egyik legjelentősebb eseményét, ami eddig velük történt ebben a városban. Közben kint már besötétedett. Adwil és Chintia kint voltak az ivó előtti poros utcán, amikor Hurdik hozzájuk lépett, és a fiút félre vonta.

- Hajnalban találkozunk a tisztáson. Ne köszönj el senkitől, és ne hozz magaddal semmit ami nem fontos. – mondta jellegzetes hangján suttogva.

- Rád vár a nagy Út. Sok szerencsét. – szólt Homlen aki közvetlenül mellettük állt.

A fekete Harcos szélsebesen süvített át az utcákon, majd a Város határánál a hágó felé vezető ösvényen megállt és visszatekintett. A település házaiban égett a tűz, és onnan föntről a sok pislákoló fény gyönyörű látványt nyújtott, ahogyan behálózták és körbevették a völgyet, „ A csend őrzőjét”.
Megfordult hogy folytassa útját, amikor a sötétben egy alakot pillantott meg, pár lépésre előtte.
- Hát újra elkezdődött. – szólt az ismeretlen.
- Újra elkezdődött. Köszönhetően Neked! – válaszolt Doors.


folyt. köv. Umberto.