A Kárhozottak Angyala. ( II.rész.)

- A Könyv az enyém! - szólt mennydörgő hangon a vezér és kinyújtotta érte vaskesztyűs kezét, miközben fekete lova a magasba ágaskodott mintha szét akarná rúgni az emelvényt.
A pap a testéhez szorította az előbb még magasba tartott tárgyat, majd hátrálni kezdett.

- A Könyv az enyém - ismételte a lovas, furcsán félelmetkeltő hangon.

Úgy tűnt mintha nem is evilági lény hangja lett volna. A pap egész teste reszketett, arcát verejték öntötte el. Lassan térden csúszva elindult az idegen felé. Két kezét előre nyújtva tartotta a Könyvet.

- Add ide, és fejezd be amit Isten rád bízott - szólt majd a papot egyik kezével a magasba emelte, a másik kezével pedig magához ragadta a Könyvet.

A többi harcos, akik szintén fényes fekete páncélt viseltek, némán álltak. A lovak, mint kőszobrok meg sem rezzentek.
Vezetőjük a papot a földre dobta, majd lassan leszállt a lováról és a máglya felé indult. A tömeg még jobban széthúzódott, hatalmas kör alakú teret nyitva előtte. Súlyos léptei alatt porzott a föld. Lassan ért oda a megkötözött lányhoz.
Levette fémkesztyűjét, majd kezével végigsimította a nő arcát.


- 5. -
- Bevégeztetett - mondta halkan, miközben az arcát elfedő maszk alatt szeme szomorúan, de biztatóan mosolygott. - Van amikor Isten erősebb mint Én és nem tehetek ellene semmit. A nő csak nézett. Szemében valami furcsa érzelem csillogott, de nem szólalt meg.


- Régen láttalak Jezabel. - folytatta a lovas. - Több, mint egy éve eltűntél, hiába kerestelek nem találtalak. Azt beszélik, szültél egy gyermeket. Egy fiút. Ő az enyém.

A nő arcán könycseppek futottak végig, majd megszólalt.

- Doors - szólította nevén a harcost. - Neked nincs fiad. Csak egy gyermek van. Az én gyermekem, akinek az emberek között kell fölnőnie. Nem lehet az a sorsa, mint a miénk. Ne keresd, és ne kutass utána, mert úgy sem találod meg.
- Ő az enyém! - visszhangzott a harcos menydörgő hangja. - Neki kell folytatnia a mi küldetésünket. Meg fogom találni!

- Nincs semmilyen küldetés. Nem harcolhatsz örökkön örökké.
Az idegenek elmentek, a barbárok pedig félnek tőled. Az emberek most már békességben élhetnek.

- Igen. Békességben... Nyugodtan... Boldogan...
Amit nekem köszönhetnek. Mégis gyűlölnek, mert cserébe áldozatot kérek. - mondta lassan tagoltan, mintha minden kimondott szó jelentésén gondolkodna.

- Gyűlölnek, mert Te sem szereted Őket. Te csak a dolgodat teszed, és tetted, amire fölesküdtél és amiért küldtek.
A gyermeknek az emberek között kell leélnie az életét, boldogságban.

- A gyermek a jövőm! - visszhangzott mély hangja Doorsnak. Meg fogom találni. Büszkén viseli majd a terhet, és büszke lesz szüleire.

A nő szemei a távolba meredtek, majd halkan megszólalt.
- Valamikor szerettelek, és azt mondtad te is szeretsz. Veled kezdődött, hát fejeződjön is be veled. Legyen a Te kezed az amely meggyújtja alattam a máglyát.

Doors nem szólt semmit. Sokáig, sok-sok percig csak némán állt, majd az emelvényen lévő egyik fáklyát a kezébe vette és még egy utolsó pillantást vetve Jezabelre meggyújtotta alatta a máglyát.

A lovak dübörgése még mindig hallatszott a távolból, amikor a lángok a magasba csaptak.
Kis idő múlva hosszú fájdalmas sikoly szállt fel az ég felé, majd mindent elárasztott az égő emberi hús édeskés émelyítő szaga.

Ezt követő időszakban sok-sok holdnapon át a városiak által nevezett "Halál Sereg" minden nap hajnalban levonult és átkutatva a házakat összeszedte az egy évnél fiatalabb gyermekeket. Másnap azonban mindet visszahozta sértetlenül a főtérre.
A városka lakói csak úgy beszéltek a keresett csecsemőről, hogy a „kárhozottak gyermeke” aki pusztulást fog hozni a világra. Szerették volna megtalálni, de senki sem tudta hol van és ki Ő.

Aztán eljött az idő mikor már a Sereg nem jött többet. Nem lehetett hallani felőle semmit.
Gyakran lehetett látni a romos Vár fölötti sziklaszirten egy hatalmas fekete lovast aki órákig állt lovával mozdulatlanul, majd hirtelen eltűnt.
Hosszú évek teltek el úgy hogy félelem nélkül élhettek a városka lakói. Nem jöttek a barbárok sem az idegen lények.

II. FEJEZET.
- 6. -
A városkától nem messze egy völgykatlanban csillogott a helyiek büszkesége egy kicsi tisztavizű tó. A tó partján két fiatal játszadozott, egy fiú és egy lány. Már serdülő koruk felé jártak, és szemükben látszott az egymás iránti baráti érdeklődésen túli testvéri szeretet. A fiú húsz a lány tizennyolc év körüli lehetett.
A lány fekete haja a vállára omlott, mikor levetette sötét posztó öltözetét, és az alatta lévő finom, fehér díszítésekkel ellátott kék színű ruhájában szaladgálni kezdett a forrás körül. Nagy barnai szemeivel huncutul nevetett a fiúra.

- Gyáva bunny, gyáva bunny! - kiabálta miközben vízzel próbálta lefröcskölni.

A fiú sötét barna hajú volt, szemei viszont ártatlan égszínkék színben csillogtak.
Egyszerű viselet volt rajta. Egy vastag, de erős nadrág és fölötte barna szintén durvább anyagból készült ing.
Egyetlen dísze volt öltözetének, egy vastag ezüstszínű nyaklánc, ismeretlen betűkkel díszített kerek medállal, mely kibukkant inge alól.
Még születésekor kapta, örökségként.
A fiú hangosan nevetett, miközben jobbra-balra kellett ugrálnia a vízsugarak elől.
Senki nem mondta volna azt hogy testvérek, egyedül arcuk vonásai hasonlítottak.

- Vén Kisasszony! Vén Kisasszony! - csúfolta vissza, amit, azonnyomban hogy elhagyta a száját meg is bánt. Ajaj. . . most nagy baj lesz gondolta.

A lány nem csak hogy durcás és sértődött arcot
vágott, hanem mérgeset és dühöset is. Barna szemei villámokat szórtak.

- Azért mert még tizenöt évesen nem mentem férjhez, még nem vagyok vén. Nekem nem kellenek a falusi tuskók.
Nem elég hogy egy kis tuskó vagy, hanem még bunny is. Hiszen te vagy a falu gyávájának gyávája!

- Bocsáss meg Chintia csak vicceltem. - mondta a már félig kész férfi miközben hátat fordított a lánynak, és szomorúan a távolba nézett.

- Te bocsáss meg nekem Adwil. Nem gondoltam komolyan. Hiszen tudod. . . a Te nevelőapád az Én nevelőapám is volt. Legalább mi ne veszekedjünk testvérek - mondta a lány miközben hátulról szorosan átkarolta a fiút.
- Hagyjuk ezt!- mondta halkan a fiú.

- Nem. Ne hagyjuk. Ő nem volt gyáva, Erős szívű ember volt, aki inkább letérdepelt és harcolva a hitével könyörgött annak mocsok sátánfajzatnak. Mindig fölemelt fővel járt. Még akkor is amikor azt kiabálták rá hogy gyáva nyúl, gyáva bunny. Nyolc gyermeket védett, bújtatott és ha kell megalázkodott. De most mi mind a nyolcan élünk!Emlékezz vissza mit mondott halálakor:Amit tettem azt értetek tettem, és nem szégyellem.
- Bár csak ne tette volna! Én nem leszek gyáva. Ha arra kerül a sor a szemébe fogok nézni annak a Fekete Sátánnak. - mondta a fiú majd kitépve magát a lány öleléséből, a közeli sziklaszirtre szaladt ahonnan lenézett a mélybe.
Lent a völgyben békésen pihent városkájuk.

- 7. -

A Város amit a lakói csak úgy hívtak hogy "A csend őrzője" élte mindennapi életét. Az asszonyok a főtéren beszélgettek, vagy éppen otthon az ebédet készítették. A férfiak mivel ma az úr napja volt, nem dolgoztak. Egy részük pihent, a többiek pedig a helyi ivóban, vagyis a kocsmában töltötték az időt.
Itt nem éltek harcosok, csak kézművesek és parasztok. Nem is volt rá szükség. Már több mint húsz éve idegen nem tette be a lábát a településre, és innen sem ment el senki. Nem is nagyon vágyakoztak, hogy az ismeretlen idegen világot megismerjék. A városkának egy öreg papja volt, és egy elöljárója, aki megszervezte a főtéri ünnepeket, valamint igazságot tett a veszekedők között. No persze ez nem mindig sikerült, ilyenkor segítségül hívták a "hirtelen gyengéd" kovácsot, aki rendet teremtett.
Azért hívták "hirtelen gyengédnek" mert olyan hirtelenül engedte el a nagy lapát kezét, és olyan gyengéden emelte föl azt, akit a földbe döngölt, hogy az már művészet.
A kocsma telve volt, és szokás szerint ismét Hurdiké volt a főszerep.

E nevezetes férfi negyvenes éveinek a vége felé járt, és cseppet sem látszott rajta hogy valamikor majd kétméter magas, erős ember volt. Most egy összegörnyedt sebhelyes arcú, félszemű kisemberke ült a helyiség közepén. Teste tele volt égési nyomokkal, sebhelyekkel és egy csúnya kicsi törpére hasonlított. Az asztal tetején trónolt, és nem sok fogával dicsekedve száját nagyra nyitva éles hangon rikácsolt.

- Bizony ám! Én láttam Őt, és láttam harcolni a barbárok és az idegen szörnyek ellen. Azt mondom néktek, hogy ha ti mind azt a szörnyűséget átéltétek volna, mint én, nem lennétek ilyen nagy legények.

- És hogyan néz ki az a nagy Ő sátánfajzat meg a harcosai? - kérdezte az ivó vezetője, a kocsmáros.

- Azt nem tudom. Az arcukat sosem lehet látni. Lehet hogy egy Római Helytartó leszármazotja és római családok utódai, de az is lehet hogy nem evilági lények. - rikácsolta sejtelmesen Hurdik.

- Hurdik!Azt meséld el, amikor az egyik szörny a lángoló kardjával száz láb távolságról kiszúrta a szemed. - szólt egy hang, majd a hangos nevetéstől visszhangzott a terem.
Hurdig a két foga között fölszürcsölte a pohárban maradt sört, majd rikácsoló hangján folytatni akarta, amikor egy mély határozott hang megszólalt a sarokból.

- Akkoriban huszonöt évvel ezelőtt ádáz harcok dúltak a hegyek mögött. Engem is és még sokunkat elvittek. Sokan visszatértünk, és sokan nem. Miért van viszont az hogy csak te emlékszel mindenre és más nem? - kérdezte az elöljáró Homlen.

A teremben hirtelen csend lett.
Hurdik fölállt az asztalra és két kezével közelebb intette a társaságot, mintha valami nagyon fontosat akarna mondani.
Suttogó de még mindig rikácsoló hangon kezdte.

- Emlékszem rád Homlen. Nagy harcost neveltek belőled. Nem kértél, de nem is adtál kegyelmet. Megnyertük a csatát, de azt hitték, hogy én meghaltam. Pedig csak nyomorék lettem egy életre. Két napig tartott, míg véresen, üvöltve a fájdalomtól keservesen elküzdöttem magam Doors váráig.
Ott láttalak titeket, akik szintén túlélték a harcot. A vár udvarának közepén a nagy körben álltatok és levetettétek harci öltözéketeket, a fekete vértet és átöltöztetek falusi ruhába. Nem voltatok már büszke harcosok, csak parasztok. - fejezte be elhalkuló szomorú hangon Hurdik.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. - szólt az elöljáró erős hangon.

- Azért nem emlékszetek semmire, mert egyszerűen kimosták az agyatokat, mint ahogyan az asszony szokta a lábast, és nem maradt benne semmi csak a régi ételmaradék. Láttam, hogy csinálták.

A kiskocsmában nagy csend lett. Mindenki Homlen szavaira várt.

- Bolond vagy Hurdik! Hogyan lehetne mosni az ember agyát. Ami benne van, az benne is marad. Én kapán és gereblyén kívül mást még nem fogtam a kezembe. Nem hogy kardot! - nevetett nagyot Homlen, majd utána az egész kocsma zengett a röhögéstől.


- 8. -

Adwil még mindig a völgybe bámult meredten, miközben kezei ökölbe szorultak.
Lassan fordította a fejét északnak, ahol a vár állt két sziklaszirttől beárnyékolva sötéten.
Aztán lassan körbe nézett a tájon, mint aki harc előtt felméri a terepet. Az érzelmektől eddig is mozdulatlan arca hirtelen kővé dermedt.

- Lovasok! - kiáltotta.

Chintia odaszaladt hozzá.

- Biztosan csak Doors és néhány harcosa. Ellenőrzik a terepet. Minket nem bántanak csak az idegeneket. - mondta a lány.

- Tévedsz. Nézd. - mutatott ujjával Adwil a hágó felé. -Ezek keletről jönnek a város felé, és nagyon gyorsan haladnak. Hárman vannak, és a fekete vártól pont ellenkező irányban. Nem úgy lovagolnak mint akik csak ellenőriznek valamit. Ezek barbárok.
Le kell érnem a városba mielőtt ők. Figyelmeztetnem kell az embereket - mondta a fiú, és vad rohanásba kezdett, sziklákat és köveket kerülgetve, lefelé a hegyről.

- Adwil! - kiáltotta Chintia. - Gyere vissza!Azok nem barbárok!

folyt. köv. Umberto.