3 nights’ fantasia - VI. fejezet

Azu a temető bejáratánál áll. A hideg kapukőhöz simul, Adamre vár. Vacog. Haját és ruháját tépi a szél. A kő oltalmában guggol, és nekiveti a hátát, bár sok védelemre itt sem számíthat. Vajon mikor jön már a férfi?

Hirtelen megpillant egy fekete köpenyes alakot, csuklyával a fején, köpenyét oldalra tépdesi a szél, és némely hajtincseit is, már amelyeknek sikerült kiszabadulniuk a csuklyából. Méltóságteljes léptekkel közeledik Azuhoz. A lány, fel nem ismerve benne Adamet, sikkant egyet és eliramodik. A lény, lebegő futásával üldözőbe veszi. Kiérnek a faluból, és már kezd fogyni a lány ereje, hiszen éjszakák óta nem alszik valami sokat – mellesleg a sok sziklás lejtő sem a legmegfelelőbb terep a meneküléshez. A hegyes szikladarabok éles fájdalmat okoznak, és a lány, ettől védve talpát, szökkenéshez teszi hasonlatossá futását. A temető mellettük van, alig pár lépésre… és nincs is kerítés… Azu, megadva magát sorsának, legurul a lejtőn, és a temető puha talaja megváltást jelent a hegyes sziklák után. Ekkor bevillan az agyába egy gondolat – Adam! Neki itt kell lennie valahol! Találkoznia kell vele!

Kiáltana a férfiért, de a lény rávetődik, befogja száját, és arrébb vonszolja. Amaz hiába kapálódzik, rugdalózik, hiába próbálja lefejteni magáról az acélos izmú karokat, sokat nem ér vele. A csuklyás alak nekilöki valaminek, talán egy kriptának, kezét még mindig a száján tartva. Azu a fát tapogatja, vajon melyik lehet az. De annyira a temető végén járnak, hogy nem ismerheti – de valami bele van vésve. Ujjbegyével igyekszik kitapogatni mi lehet az. Monogramnak tűnik…A.J.
Azu megszédül – ez elég a csuklyás alaknak ahhoz, hogy azt higgye, a lány szökni akar. Ám nem bántja, inkább közelebb hajol hozzá, az arcélét simogatja.
- Tartsd meg a kéjes vágyaidat magadnak! – fordítja el a fejét amaz. A csuklyás megereszt egy nevető mordulást, majd leereszti csuklyáját.
Valami szörnyű…rothadt fogak, cserzett bőr, talán heges vagy sebhelyes, hiány a szemekből…ilyesmire számít Azu, de ehelyett Adam arcát pillantja meg maga előtt.
- Adam!
A férfi csak elmosolyodott.
- Hazudtál, végig, ugye?! – kelt ki magából Azu – Csak azért volt az egész, hogy be…
- Csend! Nem kell, hogy halljanak! Jobb, ha mindenki azt hiszi, elraboltak!
- Miért?!
- Majd meglátod… készen állsz rá?
- Mire?
Adam csak egy grimasszal válaszol.
- Nem! Nem, azt hiszem még nem…de hát ezt már megbeszéltük!
- Rendben. Akkor megyek – helyes fogaival a férfi játékosan megharapta a lány nyakát, majd eltűnt a kripták között.
A lány meghökkenve nézett utána – vajon most megsértette?
De nem látszott túl sértődöttnek… vállat vonva elindul kifele.

Alig heverte ki Adam „tréfáját”, egy lény ismét megtámadja őt – ám úgy tűnt, ez ezúttal nem Adam lesz. A lány megkapaszkodna a kapu hideg bazaltjában, de a lény túl nagy súllyal nehezedik rá, így körmei hátborsóztató hanggal csúsznak le a kőről.
Támadója a földnek szorítja a vállát, és nem engedi szabadulni. Minden kertelés és játszadozás nélkül marcangolja a torkát, majd a vérét szipolyozza. Gondolja legalábbis Azu, már amennyire gondolkozni még tud, mert valami fontosat veszt el, amit a másik megkaphat, mert fokozódó intenzitással harapja a nyakát. Elmosódik a világ, a csillagok, a kapu, a viharfelhők az égen – hatalmas vihar lesz, az első esőcseppek üdítő, apró szúrásokként esnek forró, félholt arcáról.

Támadója leválik a nyakáról, és az eső belehullik Azu ajkai közé. Nem, ez nem az eső, ez annál édesebb, és sokkal melegebb.
Az édes cseppek megszűnnek, helyettük légszomj jön. A lány tüdeje mintha nem működne, pedig a levegőre szüksége van! Szüksége van rá!
Az izmai a hiánytól görcsbe rándulnak, és a fejében is zsibbasztó érzés lesz úrrá. Nem ura többé a testének, csak a sáros fűcsomók között hánykolódik, mintha valaki játszi könnyedén rugdosná őt ide- oda – maga a Kín.
Majd az egész megszűnik, többé mintha nem is lenne teste. Aztán az ereje visszatér, de többszörösen. Erősebbnek érzi magát, mint valaha. Kinyitja a szemét, de be is csukja hamar, meg az esőcseppek belehullanak. Fölkönyököl, a tarkóját dörzsöli – az még mindig fáj az eséstől. Föláll, de elcsúszik egy nedves fűcsomón, és visszahuppan. Vagyis visszahuppanna, mert Adam elkapja őt.
- Mi ez?
- Pontosan az.
- De hát… arról volt szó, hogy… csak holnap! – nyögi sírva. A kín, az élet elvesztése és egy másik megkapása, a férfi ölelése, a napok terhei mind feszültséggel töltik el.
- Tudom… de nem akartam, hogy… azt mondják, így könnyebb, mintha tudnád, hogy meg fog történni.
- Adam, ha én azt kértem, hogy holnap, annak nyilván oka van, nem?
- Mi oka lenne? Elköszönsz a rokonaidtól? Mert akkor mindent megtudnak! Ez nem túl jó ok, azt hiszem!
Pedig Azu valami hasonlót szeretne…
- Most mihez fogsz kezdeni? – kérdezi tőle férfi halkabban.
- Nem tudom… Helént megígértem neked.
- Igen… menjünk?

A lány bólint. Adam sáros ruhájára teríti köpenyét, ahogyan megismerkedésük első napján tette, majd elindulnak a Fő utcán.
Majd.
De most Azu még csak a temető felé baktatott, csipkés fekete fölsőben és egy agyonmosott, fekete szoknyában.