3 nights’ fantasia - II. fejezet

- Nem véletlenül hozzá kerültél.
- Hogyhogy?
- Hm.
- Talán…rokonom?
Gerard csak bólint.
- Nem igaz.
Gerard ismét bólint.
- Hogyan? Milyen ágon?
- Eughénia üknagyanyád nővére.
- De hát az nagyon távoli, ki követi soron azt?
- Gondolkodj.
- Nos igaz, elég sznobok ahhoz, hogy ezt végigvezessék, de…de én ezt miért nem tudtam soha?
- Gondolkodj.

Azunak súlyos gondolat fogalmazódik meg a fejében.
- Bármit gondolsz, mondd ki. Hidd el, most azok a nyers gondolatok a legmegközelítőbbek.
- Ezt hogy érted?
- Mi az első gondolatod?
- Hogy… hogy… szégyelltek.
- Egyrészt. Másrészt szerinted milyen úri család az, amelyiknek nincs szobalányuk?
- De hát van sok!
- Te voltál az első.
- Jézusom…ők tényleg ilyenek volnának?!
- Nem mondanám ezeket neked. De ezeket csak én gondolom így.
- Túl okos vagy…
- Kissé több tapasztalatom van – mosolygott.
- Jó, jó, persze.
A beszélgetés oly halkan zajlik, hogy a szellő által megrezegtetett lombok hangja néha elnyomja a hangjukat. Azu teljesen a fához simul. Fázik. De azonkívül van még valami…valami furcsa érzése…mintha figyelnék. Körülnéz, de semmit sem lát. Bár ha alaposabban megnézi…az egyik bokorban mintha két szempár villogna.
„Nem, az lehetetlen. Túl fáradt vagy már!”
De a sárga szempár csak nem akar eltűnni.

- Jézus… - leheli alig hallhatóan. Gerard nem érti, mit rémüldözik. Ám ekkor a sárga szempár tulajdonosa kiugrik a bokorból, pontosan Azu és a férfi közé. A lányra vicsorog, olyan dühösen, hogy a lánynak egyből nagynénje jut eszébe. Sokáig találgatta, nagynénje melyik állathoz hasonlíthatna, de most bevillant neki, hogy talán ehhez a vérfarkashoz, aki egyre jobban közelít hozzá, és sok tűhegyes fogával folyamatosan felé kap.
Azu alig hallhatóan kimondja nagynénje nevét, mintha direkt hergelni akarná az állatot, amely már vészes közelségbe ér. A lány hirtelen megfordul, és teljes erejéből futni kezd. Futás közben hosszú haja többször beleakad az öreg fák hosszú, aszott ujjakhoz hasonlatos ágaiba. El- elbotlik a kiálló gyökerekben, melyek minduntalan felsértik talpát, lábfejét. Egy nagyobb gyökérrel való találkozása következtében hasra esik, és az térde és bokája között végigszánt a lábán, fehérlő csontját itt- ott sejteni lehet.

A farkas azonban sérülés nélkül lohol a nyomában. Szemlátomást játszik Azuval, hiszen gyakorlatilag már rég elkaphatta volna. De ez a játék lesz a veszte…
A temető egy olyan részéhez érnek, ahol a gazdagabbak kriptái épültek. Ezeket, a védelem szempontjából, felül lándzsához hasonló hegyben végződő vaskerítés védi. A lány lendületét kihasználva átemeli magát fölötte, az állat azonban nem tudván lassítani, egyenesen két rács közé csapódik. Nem adja fel, átugrás helyett az átbújással kísérletezik. Már a két mancsát átbújtatta, mire Azu észbe kap, és a kerítés egy öregebb, kiesett darabjával az állathoz lép, mire az megijed, és kifelé próbálja inkább magát ráncigálni. Két mancsával sikeresen végre is hajtja szabadulási kísérletét, de a feje már keményebb dió. A hegyes vastüskék úgy helyezkednek el a kerítés oszlopain, mint a harcsa szájában a fogak.

Miután rájön, hogy a dolog reménytelen, nyüszít, szinte könyörög Azunak, hogy kímélje meg, de a lány, ha akarná sem tudná már megmenteni, főképp a sebei miatt. Meg aztán a dolog ott elbukott, hogy nem is akarja megmenteni.
- Nem engedlek, te rohadt dög! Az előbb meg akartál ölni, most meg könyörögsz?!
A kerítésdarabbal betöri az állat orrát, patakzik belőle a vér.
- Mostmár nem hagyhatlak szenvedni. Azt még egy ilyen sem érdemli meg.

- Megölhetett volna. Nem arról volt szó, hogy meg akarsz halni?
- De. De ha most megölt volna, hogyan segítenék neked? Ha már megígértem…
- E minden oka?
- Igen – válaszolta Azu bizonytalanul.
- Miért nem hiszek neked?
- Nem tudom.
Eldobja a vasat és elbúcsúzik.
- Mennem kell, ma érkeznek Zelmáék.
- Ki az?
- Nagynéném 23 éves lánya.
- És ő fontos neked?
- Hedvig után talán ő az, aki jó velem. Kisebb korunkban minden este kiszökött hozzám, és mivel én kora hajnalban kelek, ébresztettem őt is, így ő még időben vissza tudott menni. Sokszor segített nekem, de 3 évvel ezelőtt hozzáment Borishoz, így elköltöztek a férjéhez, aki kellően messze lakik ahhoz, hogy csak nagyon ritkán lássuk őket.
- Értem. Mutasd a lábad.
- Minek?!
- Csak mutasd! – azzal Gerard a kezébe veszi Azu lábát, lehuppantva ezzel a lányt a földre.
- Mit akarsz? – kérdezi félve, mert gyermekkora óta rossz emlékei vannak azokról, akik a sebeit piszkálják, vagy a lábán matatnak. Gerard azonban fájdalommentesen, a kezéből kiszűődő meleg fénnyel gyógyítja be sebeit. Aztán leül a földre – fáradtan, mint aki egész nap gürcölt. Elnyúlik a földön.
- Nemsokára pirkad. Most már tényleg mennem kell.
- Rendben. Kijössz holnap is?
- Miért jönnék?
- Csak… hogy találkozzunk. Megvédelek.
- Hát… jó. De nem biztos, hogy rögtön napnyugta után itt leszek.
Gerard kikísérte a lányt a kapuig, majd eltűnt a hajnali ködben.