Egyedül

Josh félve tette meg a lépéseket felfelé. A lépcsőn haladt szobája irányába. Közben erősen szorítva a korlátot, mintha az biztonságot nyújtana. Most értette meg anyját, miért tiltotta el a horror-filmektől. Mégis meg nézte, mégis végigizgulta a takaró alatt az egészet. Most büntetlenül tehette, hisz anyjáék báloznak, ki tudja hol, és ő azt csinálhat az egész lakásban, amit akar. Rendes esetben 9-kor az ágyban lenne a helye, de most nem kellett anyja vagy apja alvásra felszólító mondatait hallgatva, a legizgalmasabb filmeket kihagynia. Mindig is szerette a filmeket, bár még csak 12 éves volt. Vígjátékokat és meséket imádta, mint minden gyerek, de a horror-film az más volt. Az volt a tiltott gyümölcs. Számtalanszor hallgatta barátait, ahogy az előző esti filmekről meséltek. Mind izgalmas, farkasemberekkel, vámpírokkal és egyéb szörnyekkel megspékelt véres film volt. Bár Josh gyanította, többen azért felélénkítették nem létező részekkel történeteiket, tudta ha csak kis része is igaz annak, amit hallott, akkor már megéri megszegni szülei tiltó szavát.

Ám a film minden képzeletét felül múlta. Hatalmas szemfogú vámpírok gondoskodtak róla, hogy a film nagy részét párnába temetett arccal hallgassa. Akkor jó volt még félni, jó volt átérezni valami igazi borzongást, valamit, amit csak a felnőtteknek volt szabad. De mikor vége lett a filmnek, mennie kellett aludni. Büszkeséggel nyúlt a távkapcsoló után, s már látta barátai döbbent arcát, amint hallgatják a mesébe egyáltalán nem illő történetet. Kikapcsolta a TV-t. Sötét lett. Hirtelen minden csendes volt. Minden ismeretlen és idegen. Vissza kellett kapcsolnia, hogy újra világos legyen, hogy megszűnjenek benne ezek a különös érzések. Nagyon lassan izzott vissza a kép, minden másodperc örökkévalóságnak tűnt a megszeppent kisfiú számára. De lassan újra halvány fény borította el a szobát. Minden sarkot alaposan végigmért. Most másképp félt, mint a film alatt. Az dobozba zárt, irányítható rettegés volt. Ez a tehetetlenség miatt velőtrázó félelem. Már készen volt a terv, mely a fényerő növekedésével vált egyre világosabbá Josh lelkében. A lámpa feloltását a TV kikapcsolása követte. Így fényben minden biztonságosabb volt, minden barátságosabb lett.

Kinyitotta az ajtót. A folyosó vészjóslóan sötét volt, és ő csak bámult bele a sötétségbe, melybe csak egy kis szeletet vágott a szobából kiáramló világosság. A lépcső ugyancsak néhány méterre volt a villanykapcsolóval, számára mégis leküzdhetetlen távolságnak tűnt. Ekkor megpillantott valami mélyen kavargó sötétséget érkezni a folyosó másik végéből. Elkezdett futni, lábai önkéntelenül mozogtak, előre a lámpakapcsoló irányába. Nem tudta, miért csak, hogy el kell érje a kapcsolót, hogy újra fény legyen. A falhoz ért. Nyújtózott a kapcsoló felé, de nem érte el, hátra pillantott és látta, hogy száll felé a mindent elnyelő sötétség, és benne kitudja, mily ismeretlen gonosz. Ismét ugrott egyet, de már tarkóján érezte az idegen leheletét. De elérte a lámpát. Világos lett. Megfordult de semmit nem látott. Várta, hogy mi történik. Nem mozdult, megpróbált hangtalan lenni, de nem tudott. Hangosan zihált. Érezte, hogy lábai remegnek és, hogy szíve mellkasán dörömböl. Várta, hogy megnyugodjon. Egyre nagyobbakat lélegzett. Ám a csend és a folyosó mozdulatlansága miatt nem tudott megnyugodni.

Elő-elő törtek benne a filmből származó véres képek. Becsukta a szemét, hogy ne lássa, de csak rosszabb lett a helyzet. Már tisztán látta maga előtt megcsonkított holttestét. Látta, ahogy fekszik a földön és az arca holtsápadt. Kis karján és nyakán vérszívás nyomokat képzelt. Hasa szétnyitva volt, de még szíve mozgott. Ám egyre lassabban és lassabban. Végül teljesen megállt. Életében először képzelte el milyen lehet a halál. Vajon most a pokolra kerülne? Hisz megszegte szülei által kikényszerített ígéretét. Bűnösnek érezte magát. Még mindig nem tudott megnyugodni. Hirtelen tért vissza a világba. Kintről villámcsapás hallatszott. A lámpa megvillant. Azalatt a rövid pillanat alatt, míg a szobában sötét volt ismét látta a gonoszt, akitől félt. Fiatal női alak volt. Szemei zölden izzottak. Teste hófehér és átlátszó. Josh legmélyebb rémálma volt ő.

Kint eközben hatalmas vihar kezdett tombolni váratlan hirtelenséggel. Josh szeretett volna a lépcsőn szaladni, de nem tudott. Lábai, mint hatalmas sziklák, olyan nehezek voltak. Félve tette meg a lépéseket felfelé. A szobája irányába haladt. A lépcső kis közlekedőre vezetett, innen nyílt szobája. Már csak néhány fok volt hátra és az emeletre ért. De mikor felért, megtörtént amitől félt. Az egyik villámcsapás után, mely különösen hátborzongató volt, kialudt a lámpa. Josh futásnak eredt. Szobájába érve próbálta feloltania lámpát. Nem lehetett. Sehol se lehetett. De ő nem gondolkozott csak kattintgatta a kapcsolót, fel kell oltódnia, mielőtt visszatér az a szellem, mielőtt végleg elkapja, kizsigereli és megöli. Fel kellett oltódnia. Ekkor kinyílt az ablak. Esőcseppek hullottak íróasztalára és a szőnyegre. A szél a plafonig emelte a függönyt. Az égen villámok cikáztak. És jött ő. Lágyan, lassú könnyedséggel libbent be a szobába. Zöld szemét Joshra fordította. A kisfiú alig kapott levegőt. Érezte a talaj kicsúszik lába alól. Hanyatt zuhant a földre. Nem tudott felállni. Reszketett a félelemtől. A lány szelleme csak közeledett. Josh felé ért. Mélyen Josh szemébe nézett. Ám a kisfiú ezt már nem látta.

Még aznap este talált rá az anyja. Már lefektette indulás előtt és csodálkozott a földön fekvő ájult kis fiúra. A karjába vette és az ágyra fektette. Örült, hogy nem ébredt fel fia. Lehúzta a lábáról a papucsát. Először a balt, majd a jobbot. A takarót gondosan rá terítette. Utoljára csókot nyomott a homlokára. Ám ajkával meglepően hűvöset érzett. Meg fogta a karját. Még hidegebb volt, mint a homloka. Pulzust keresett. A ház az anya velőtrázós kiáltásától lett hangos, aztán örökre némaságba borult.