10. Én, a minotaurusz

Potspot rendszer
A félork fejedelem kissé furcsán érzi magát. Számos barátot és bajtársat vesztett már el a hosszú, kalandos élete során. A királyságot nem adják ingyen, és van, ahol a puszta létezést sem. Viszont mégis csak zavarja a dolog. Annyiból jó ez, hogy biztosan tudja, a lelke még nem égett teljesen üressé, vannak érzései. Csak hát mihez kezd azokkal egy harcos, vagy egy uralkodó? Igaz, ami igaz, egy nagypapának jól jönnek majd.
– A sötét istenek vinnék el az összes törpöt – jegyzi meg Első Graun.
– Mi a baj, felség? – néz rá Ferdinánd.
– Ezt most komolyan kérdezed, parancsnok?
– Az én katonáim voltak. Sőt, hát ne is beszéljünk róluk múlt időben még – vakarja meg az állát a minotaurusz.
– Megmondom, miért vagyok pipa – így Graun. – Ugyanis az akciótok lehet, hogy megmentette az én és a fiaim seggét a mai napon. Ez az öreg félork most esélyt kapott, hogy meglássa az unokáját, aki ráadásul nem fog apa nélkül felnőni.
– Gratulálok a fiadnak. És mindenki jól harcolt – bólogat a parancsnok. – Tánya, a catmorok a vadászgépekben, soroljam még?
– Csakhogy nekik valahogyan meg tudom majd köszönni, ha kijön a lépés. De hogy a fenébe köszönjem meg annak a hülye Magyarnak, ha egyszer a nagy eszével szíveskedett meghalni? Soha nem szerettem senkinek az adósa maradni.
– Erről van hát szó? Valakit zavarnak a kiegyenlítetlen tartozások.
– Bocsánatodat kérem, Don Ferdi, tudom, te most vesztetted el az apádat – mondja a félork.
– Apámat féltem a legkevésbé, amit róla mondtam, azt komolyan gondoltam. Tényleg vakartuk már elő olyan bolygóról, ahol rajta kívül mindenki halott volt. Hetekig kibírja kómában, élelem, sőt levegő nélkül. Sokkal inkább gép már, mint élő teremtmény. Val és Asterios már nem annyira erősek. Igaz, Asterios bőrváltó. Átkozottul szívós, akárcsak a Francia. Először el sem hittem, milyen gyorsan képesek talpra állni bármilyen csapásból.
– Na, látod! Biztosan emlékszel rá, hogy én hoztam őket a hajóra. Két őrült, furcsa tagot egy veszett bolygóról. A Franciának még a fajtáját sem tudjuk. Láttam bennük valamit, kellett is nekik, ha ott képesek voltak túlélni. Ráadásul, nem volt senkijük és semmijük.
 – Először nem is fűztem hozzájuk nagy reményt, csak kíváncsi voltam a bőrváltókra. Tudod, minket gyerekkorunktól erre az életre készítenek fel, így képeznek és nevelnek. Mégis beváltak. Tudnak ezek a földlakók valamit, hiába születtek embernek – ismeri el Ferdinánd.
– Úgy gondolom, ha célt és közösséget adsz nekik, bármire képesek. Figyelj, Valeriusnak van családja, igaz? – kérdez vissza a félork.
– Igen. Régi szervo lovag dinasztia, a feleségem családja és az övé távoli rokonok, egy tartományból származnak. Van még két fivére, és talán egy húga. Majd Rosamund és én beszélek velük, ha eljön az ideje. Felesége azonban még nem volt, esetünkben szerencsére. Viszont itt van Asterios menyasszonya. A lányok majd megoldják, Rosa és Lexa kedvelik Catet, tudod, ők hozták a hajóra is.
– Gnamas említette. A két kisebbik fiam mindig szívesen hallgatta Asterios történeteit, mindenről eszébe jutott valami hülyeség, ami vele történt meg. Talán, nem is volt mind igaz. Szóval, ha kell a csajoknak segítség, itt vagyok – ajánlkozik Graun.
– Köszönöm a nevükben is. Inkább, majd a Mindenek Muterját kérem meg – hárítja el udvariasan M1, aztán így folytatja: – Furcsa tag ez az Asterios. Komolyan. Eleve, itt a neve, hát rajta kívül nem igazán ismerek olyan minót, akit így hívnának. Egyet kivéve, persze! Láttad a mesét, amit a fiam mondott?
– Scarlet nézte, nem is tudom, én hogy keveredtem oda. Lényeg, hogy nagyjából láttam. Kicsit erős a párhuzam, valóban – feleli a félorkok ura.
– Túl erős párhuzam. Lehet, hogy a csak harctéri sokk, és az utóbbi napok megfeszített munkája mondatja velem ezeket a hülyeségeket, de figyelj rám, felség. Van egy Asteriosunk, aki embernek született, ugye? Van egy szerelme, akinek a neve Cicát jelent. Ezt amúgy, nem tőlem tudod!
– Cica. Két méter harminc centis Cica? Fasza – mosolyodik el a fejedelem.
– A szeme színére nem térek ki, mert az lehet véletlen is, amúgy is a fiam saját ötlete egy régi festmény alapján. A piktornak meg modellt állt valaki, ennyi. Aztán, itt vannak az űrben két görög istennő roncsai. Az egyik Afrodité, a másik meg Ariadné. Ráadásul, élő hajók voltak. Túl sok itt a fura véletlen! Egy galaxisban, ahol repülni lehet a seprűn, és ahol istenek vakarják a fülüket egy űrhajón. Közben pedig rókadémonokkal kavarnak. Lehetséges, hogy...
– Materiál-buddhista vagyok, ebbe a világnézetbe belefér a lélek újjászületése – feleli a félorkok ura. – Az előző életében nem hagyták neki, hogy boldog legyen, hogy kiteljesedjen, hát újra próbálkozik. Mondjuk, a karma inkább fontosabb dolgok miatt szokott ilyeneket csinálni. Már, amikor csinál bármit, és nem tojik az egészre.
– Jó, kicsit túlgondoltam a dolgot. Többet kellene szexelnem és innom. Az ivásról jut eszembe: mi van a bányakirállyal? – vált témát Ferdinánd.
– A sörös kupám alapanyagának szánt tariai királyra gondolsz? Egyelőre nincs meg. Úgy vélem, a bolygóra zuhant roncsdarabokat át kell kutatnunk. A vadászpilóták láttak érdekes dolgokat. Muszáj megmutatnunk, hogy őfelsége halott, KO, kampec. Látnia kell a nyilvánosságnak. Nem csak a személyes bosszúvágyam miatt, és mert megígértem Belagornak! Hanem, mert ez lesz a katalizátor, ami beindítja a tariai válságot. Ha megtudják, hogy a gazdáik halottak, a nyulak máris lázadni kezdenek. Mindenféle önjelölt királyok mennek majd egymásnak, és Taria szétesik. Évekig egymás tökének lecsavarásával foglalkoznak majd, és nem velünk – fejti ki Első Graun. – Még egy dolog jutott az eszembe! Van rá lehetőség, hogy megtaláljuk a srácoknak legalább a holttestét? Említetted, hogy apádat olyan bolygóról is vakartátok már elő, ahol mindenki meghalt. Ekkora mázlitok volt, vagy valami megkönnyítette a keresést?
– Vészhelyzeti jeladó, mint egy pilótánál. Apám adójának egyéni frekvenciája van, és átlag feletti a teljesítménye is. Már megadtam a drón századok kezelőinknek – biztosítja a félorkot a parancsnok.
– Én pedig megyek, és nekilátunk a katonáimmal a roncsoknak – közli a fejedelem. – Ha bármi van, szólok, ha pedig szükség van ránk, akkor ti is hívjatok. Elküldöd azt a frekvenciát nekem is?
Ferdinánd bólint.
 
– Kár, hogy a sárkánydémon nem úszta meg! – közli Első Graun, miközben a Tárnák Réme vontatásba vételét figyeli. A nyomorékká lőtt szuperromboló viszonylag simán megadta magát, miután meglátták valamennyi nagy hajó pusztulását. A komisszár urak ugyan megpróbálták elhúzni a csíkot egy, még működőképes űrsiklóval, de hát volt is esélyük a sok stréber catmor pilóta között?
Martha és a Francia állnak mellette a piroscsíkos KoTak siklóban. Mire a romboló fedélzetére lépnek, Egon már gondoskodott a fogadásukról. Néhányszáz hepciásabb nyúl például az egyik lezárt szekcióban próbálkozik a légzéssel. A vákuumban ez azért nagy kihívás! A személyzet nagy többsége, zömmel emberek és faunok csendben nézik a félork katonákat. Valamennyi, még élő törp tisztet rövid úton kivégeznek, mert ezek a megfélemlített teremtmények bármilyen butaságot hajlandók megtenni! Amíg vannak tisztek, akik beszámolhatnak a megfelelő helyen az „áruló, gyáva magatartásukról”, addig nem megbízhatóak. Utána már csak ülnek ezek a szerencsétlen, sovány lények a padlón, nekik már minden mindegy.
A vérmesebbje, talán néhány tucatnyian, két törppel végeztetnek légzési gyakorlatokat. A gyakorlatok nehézségét a mélynövésűek nyaka köré tekert drótkötél nehezíti. És a gravitáció is ellenük dolgozik. Az angyal-griffet meglátva a vezetőjük, egy középkorú ember, rögtön elcsendesíti a lincselő brigádot, majd a csapat szétnyílik Graunék előtt.
– Egon úr, azt hiszem, ez egy magához hasonló alakváltó, bár ő lány – majd meghajol egy székben ülő, jóképű fiatalember előtt. A férfi egy most kirúgott, lázadó angyalhoz hasonlít, igaz, a macskafül és farok mutatják, hogy milyen fajba is tartozik. A felsőteste tele van hevenyészve bekötözött vágásokkal, a macskafarokról leégették a szőrt, és a két szárnyát is furcsán tartja. Talán eltörték őket? A törpök ugyanis, láthatóan minden tudásukat bevetve bíztatták a grófot a küzdelemre. 
– Roppant csúnya öngyilkosság! – néz fel a Francia a felakasztott és meglincselt figurákra, aztán újra a nőjére figyel.
– Martha – nyögi ki Egon, majd fájdalmas fintorral az arcán próbál megmozdulni. Egy idősebb, ember nő és lincselők szószólója segítenek neki.
– Szia. Szia, bátyus! – térdel le előtte Martha, és megfogja a kezeit. A testvérek nem zokognak, egyiküknek sem sikerül, de a könnyek nagyon mélyről törnek fel belőlük.
– Jól van, mindjárt itt lesz a sebesült szállító egység – néz rájuk Graun.
– Azt hittem… Azt mondták, hogy Taria Fehér Madarát szétlőtte egy drenya – mondja halkan Egon, ahogyan a húgára néz. Mintha még most sem hinné el, hogy a testvére áll előtte.
– Szétlőtte bizony. De a mitteli csatát is túléltem. Látod, pont ugyanaz a két drenya van most itt. Furcsa fintora a sorsnak, nemde? Jól van, mindjárt elviszünk erről az istenverte hajóról. Figyelj, bátyus: apánkról hallottál valamit az óta, hogy utoljára találkoztunk?
– Sajnos, semmi újat. Ki ez a két férfi, húgocskám?
– A zöld páncélos Első Graun fejedelem, Minden Félorkok Ura – kezdi a bemutatást Martha.
– Sokat szidták a gazdáim, tehát igazán örülök, hogy találkoztunk. És ki a másik? – kérdezi Egon, és végigméri a magas, szervopáncélos alakot.
– A herceg a szerelmem…
 
– Ez igazán érdekes. Biztosak vagytok benne? – kérdezi meg Graun Adalbertet.
– Biztosak vagyunk. Marthát is megkérdezheted, ha akarod. Miután a Berserker tüzelt a fő ágyújával, még percekig éreztük a sárkánydémont, igaz, már nagyon gyengén.
– Marthát most nem zargatom, hadd legyen egy kicsit a bátyjával. Jár nekik ennyi, te aztán biztosan megérted, Adalbert.
– Hogyan élhette túl a hullámhatás-ágyú találatát? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Csatacirkáló Sean.
– Hogy micsoda? A Berserker fő lövege, a Planet Slayer egy hullámhatás-ágyú? – néz rájuk Graun. – Ahhoz képest furcsa színe van a sugarának.
– Hogyan hívhat valaki hullámhatás-ágyúnak egy több tízmillió tonnás vasdarabot? – kérdez vissza Theresa. – A Planet Slayer még hagyján.
– A Berkiani Föderáció mérnökei már csak ilyenek – von vállat az álkalóz.
– Végül is simán túlélhette a találatot – folytatja Adalbert, pontosabban a hologramja. – Mindössze annyi kellett hozzá, hogy ne legyen a hajóján, amikor a Planet Slayer eltalálta azt.
– Fejlődsz, nagyherceg úr! – mosolyodik el Első Graun. – Úrnőm, mit is mondtak a vadászpilóta macskáink? Nagyobb méretű objektumot láttak a Redklip felé tartani?
– Mindjárt újra beszélek Mac’Erra parancsnokkal – nyúl a kommunikációs pult felé Sean.
– Mire gondolsz, apám? – kérdezi meg a trónörökös.
– Mivel kifelé tartó hipertéri ugrást nem észleltünk a rendszerben, így a sárkánydémon és tünde gazdái nem menekülhettek el, mondjuk egy siklóval – gondolkodik hangosan az öreg.
– Mac’Erra parancsnok, megvannak már a Redklipre zuhanó objektum képei? – beszél közben Sean a catmorhoz.
– Persze, bár a zuhanás szó nem a legmegfelelőbb. A srácok szerint úgy nézett ki, mintha irányították volna. Küldöm a képet, nektek is ismerős? – hallatszik a válasz.
– Persze – bólint Theresa – Ez szerintem egy leváló szekció az A-osztály hajóiról.
– Ki tudjuk deríteni, hogy hol ért felszínt? – érdeklődik Graun fejedelem a catmortól.
– Az egyik AWACS bemérte a roncsok feltételezhető helyét. Már küldtem ki drónokat.
– Ha ez a levált szekció, akkor Ferdinánd katonái is benne lehetnek – ismeri fel a trónörökös.
– Bravó, fiam – veregeti hátba a vén félork. – Itt mindenki egyre okosabb. Gnamas, Samat – vált az öreg kommunikációs csatornát. – Sétálunk egyet!
– Hol, apa? – kérdezi meg a legkisebb fiú.
– A Redklipen. Adalbert, te is velünk jöhetnél. Könnyen kiszimatolsz egy másik sárkánydémont – aztán az Úrnő felé sandít, mint aki megerősítést vár.
– Mondjuk, ha királyhű törp lennék, én is megpróbálnék leszállni egy bolygón, amin lélegezhető légkör van. Tovább lehet bírni úgy, mint… – kezdi az álkalóz.
– Egy roncsban, az űrben keringve – fejezi be Theresa. – Menjenek, de vigyenek magukkal csapatokat. És előtte várják meg a drónok jelentését a körzetről!
 
– Asszonyom, a tizenhetes felderítő jelenti: a keresett rádió frekvencia aktív a becsapódás helyén! – néz fel egyik tisztje Mirr’Age felé.
– Folyamatos adatátvitel a tizenhatos felderítőtől, a nevezett szektorból – közli az operátor. A drónokat irányító tiszt máris kivetíti a felvételt a feletteseinek.
– Kicsit odaverte, de ez egyben maradt. Pontosabban, két részben – nézi a képeket Mirr’Age.
– Lapos szögben ért talajt, és csúszott a homokon – nézi a vigasztalan tájat a férje.  – Szépen kikerülte a sziklákat. Kizárt, hogy véletlenül zuhant volna így le. Máris hívom az Úrnőt.
– Keressenek túlélőkre utaló jeleket – mondja a robotgépek irányítóinak Mirr’Age.
 
Cat
– Cat, figyelj rám – szólal meg rendkívül nyugodt hangon a Mindenek Muterja. Holo képen beszél, nem tudott újra eljönni, van elég dolga most az egészségügyi részlegen, sőt, a kórházhajó is itt van kikötve mellettük. A háttérben egy csomó monitor képe látszik, droidok és emberi gyógyító személyzet ügyködnek a felvételeken.
– Megtalálták őket, igaz? – sóhajt fel a lány. Lexa megszorítja a kezét.
– Igen, megvannak. Ferdinánd apjának megy a jeladója, lent vannak a negyedik bolygón, egy kényszerleszállt hajóban. Ezért mondom mindig azt, hogy soha nem szabad feladni a reményt. Graun bácsi expedíciót küld a felszínre. Viszont az elektronika és a gépek mindig erősebbek az élő teremtményeknél – ezzel hátra is néz, a monitorokra. Az orvosaira, droidjaira, és a sebesültekre.
– Tudom. Nagyon köszönöm. Tessék csak menni, sokaknak van magára szüksége a kórházban – néz rá Cat. Az anyaistennő erre bólint, majd eltűnik a kép.
– Jól van, lányok. Nektek is köszönöm, hogy eljöttetek. De én most indulok – áll fel Cat. Zöld szemében emberfeletti elszántság tükröződik.
– Hová mégy? – néz rá értetlenül a boszi, majd zavartan Rosamundra pislog, hogy segítsen már neki.
– A felszínre, természetesen – feleli Cat. – Ha a Skót vagy Ferdinánd lent lennének, valószínűleg ti sem ülnétek itt a feneketeken. Vagy nincs igazam?
– Vagy olyan állapotban, Stripes őrmester, hogy ha kell, harcolni tudj az életedért egy ismeretlen bolygón? – kérdezi meg erre Rosamund. Lexa el is tátja a száját, nem pont ilyen segítségre számított tőle.
– Muszáj olyan állapotban lennem – feleli Cat.
Rosamund erre már nyúl is a kommunikátoráért. Skinner kerül a vonalba.
– A férjemmel kell beszélnem. Most – rövid szöszmötölés hallatszik a túloldalról. Lady Rosa nagyon-nagyon ritkán hívja a bikáját, amikor az szolgálatban van, de ha mégis, az komoly dolgot jelent.
– Szia, édes! Akkor már te is tudod. Két harcos fog csatlakozni az egységekhez a bolygón! – a lányokra néz. Lexana felemeli a kezét, mint az iskolában a gyerekek. – Három harcos. Nem lesz semmi baj. Ha már ostobaságot csinál, akkor lesz mellette valaki, aki vigyáz rá. Hogy mennyi? Nem sok idő, de ott leszünk. Én is téged – majd bontja a vonalat.
– Morrigan nevére, mivel vesztek rá mindig ilyen hülyeségekre! – tápászkodik fel Lexa.
– Nem kellett sokat győzködni – von vállat Cat. – Rosa, figyelj, neked gyereked van. Nem kell jönnöd, ez az én ügyem. És igazából neked sem, Lexa. Azért köszönöm…
– Már késő, rábeszéltetek! – rázza a fejét a boszi, és kinyitja az ajtót.
– Hidd el, anyukaként nem ütök kisebbet – feleli Rosamund. – Figyeljetek ide. A legfontosabb, hogy ne legyetek útban a fiúknak odalent. A másik, ha találtok valamilyen törp fegyvert, azt kérem. Ígértem egy törp szekercét a fiamnak, ne nézzetek rám így! Ja, és maradjatok életben! Világos?
– Érdekes a fontossági sorrend – jegyzi meg a boszorkány.
– Remek, nem vagyok még elég ideges, most aggódhatok majd miattatok is – dünnyögi Cat. – Ha anyának baja esik, a kis Ferdi azzal a törp harci bárddal aprít fel engem.
– Valami baj van, őrmester? – kérdezi meg fennhangon Rosamund úrhölgy.
– Semmi… Semmi, asszonyom!
 
Asterios
Remek. Mégiscsak sikerült meghalnom. Hogy ezt honnan tudom? Lecserélték a lakberendezőt, tehát nincsenek döglött törpök a padlón, és a plafon sincs tele kábelcsatornákkal, légbefúvókkal, és hasonlókkal. Az ég van fölöttem, kék színe van, mint odahaza. Odahaza, Asterios? Mi neked az odahaza? A régi Föld? Az új Föld? Vagy a drenya fedélzete? Madárdalt hallok. Mi lehet vajon, olyan ismerősnek tűnik. Kutakodom az emlékeimben. Ez egy pacsirta volna? Bizony, ezt a kismadarat sem halottam énekelni évtizedek óta. A Földről már ki is pusztult talán, máshol meg nem él, legalábbis nem emlékszem rá. Jellegzetes illatok töltik meg a levegőt. Nem hideg fémet érintek az ujjaimmal, hanem füvet. Kinyitom egy résnyire a szememet. Látom a kezemet, lám, nagy, szőrös, emberszerű kezem van. Nincs rajtam a páncélom, helyette valaki rám adott egy szandált, meg valami fehér rongyot. Megvan, akkor ez csak a kórház! Ez párna például egészen jó, meleg, mintha csak egy nő ölében aludnék. De minek kell a lábamra szandál, és miért is van fű alattam? Azért, Asterios, mert ez mégsem a kórház, hanem a másvilág. Ahogyan érzem, megvan a farkam is. Mármint a hátsó, és a fülemet is tudom mozgatni. Akkor hát, minotaurusz maradtam a Túloldalon is. Vajon ez a hely melyik bolygóhoz tartozik? Vagy ez a bolygók fölötti területe a létezésnek? Pontosabban a nemlétezésnek. Ami azért is furcsa, mert ha nem létezek, akkor miért hallok pacsirtaszót? Basszus.
– Ó, Cat – sóhajtok fel. Ezt elcseszted, Asterios, magaddal hurcoltad szegényt a kis bolygójáról, aztán magára hagytad egy ellenséges galaxis közepén. Még jó, hogy nem hagytál vele egy kicsit is.
– Tessék, drágám? – szólal meg ekkor Cat. Ez meg hogy lehetséges? Ezer közül is megismerem a szerelmem hangját, biztosan tudom, hogy Ő az. Most veszem csak észre, hogy van a párnának például lába is. Remek, itt vannak ilyen random nők, akik felébresztgetik a frissen érkezőket? Én meg heverészek az egyiknek az ölében, miközben Cat itt van valahol? Gyorsan fel kellene pattannom, persze, nem igazán akar sikerülni a dolog. Akkor valami kisebb mozgás, kezdetnek. Felfelé pillantok, muszáj lesz a hang irányába néznem. 
– Cat? – nyögöm ki csodálkozva. Mert ő tartja az ölében a fejemet, és mosolyogva néz rám. Ha jól látom, rá is csak valami fehér hogyishívjákot adtak. Megvan, ez valami ókori cucc lesz. Okos vagy, Asterios, össze tudod ezt rakni! Fojtassuk…
– Az Elíziumban vagyok? – ha jól tudom, az volt az ókori mennyország. – És te hogy kerültél ide, szerelmem? – kérdezem meg, miközben lassan feltápászkodok.
– Miért, talán zavar, hogy itt vagyok, Asterios? – néz rám a hihetetlenül szép szemével a nőm. Mi a fenét mondjak erre? Dehogyis zavar, de miért van itt, ugye nem csinált magával valamit?
– Nem zavar, csak én azt szeretném, hogy élj – rakok össze egy mondatot. – Én azért haltam meg, hogy te élhess! – hirtelen átvillan az agyamon egy gondolat. Cat azért került ide, mert valahogyan veszített az Úrnő, és a törpök elpusztították. Akkor... A többiek… Vajon, kik vesztek oda, és kik menekültek meg?
– Nagyon bátor tett volt, drágám. De hát én élek – közli velem a kedvesem, és egészen közel hajol. Érzem a lélegzetét a rusnya képemen, érzem, ahogyan átölel. Ennek a nőnek minden ruhában ilyen szépek a mellei? Jól van, Asterios, ennyi a tiéd lehet, még a másvilágon is…
– Hé, ti ott, ketten! Igen, ti ott, a két minotaurusz! Nincs hancúrozás a réten. A múltkor is tönkretettétek nekem – ezt meg ki a fene mondja vajon? Ahogyan szétnézek, látom, hogy egy rockénekesnek öltözött, szakállas figura néz felénk rosszallóan. Ez meg ki lehet?
– Halott vagyok, azt csinálok, amit akarok – közlöm vele egy vállrándítás kíséretében.
– A meszesgödörben azt csinálsz, amit akarsz, de itt nálam tessék viselkedni! Ez az Elízium, és én vagyok Hádész, ha nem tudnátok.
– Ezt a megtiszteltetést! Pedig azt hittem, hogy maga Paragulisz, a görög. Méltóztatna közelebb jönni, uraságod? – mondom a szakállasnak. Kicsit ingerült vagyok, hogy még itt sem hagynak békén a buzi ógörög istenek. Meg is fájdul a fejem tőlük.
– Ez mindjárt más. Olyan ismerős a képed! Nem… – ebben a pillanatban vágok be neki egy akkorát, hogy hat métert repül.
– Miért? – ül fel sírva Zeusz állítólagos öccse, és kiköpi néhány fogát.
– Most már nem csak Charlie bátyám verte be a képedet – muszáj neki beszólnom egy régi Bud Spencer film stílusában.
Cat csak nevet rajta, és közben a vállamat kezdi el masszírozni. Eddig egészen kellemes ez az Elízium, csak ezt a Hádész Paraguliszt kellene innen kivágni a fenébe. Egy fájdalomcsillapító sem ártana.
– Különben is, te némber, mit keresel itt, hiszen nem vagy halott! – áll meg előttünk fenyegetően.
– Mit mondtál, istenke? – egyszerre követelem a „némber” és a „nem vagy halott” szavak magyarázatát.
– Hagyd csak, drágám – simogatja meg a hátamat Cat, aztán csak úgy behúz egyet a hepciáskodó görögnek. Szegénynek vajon újra nőnek a fogai? Mert négy megint odalett neki.
– Megálljatok csak! – ül fel Hádész, és előhúz egy mobilt. Ez egyre jobb.
– Lucifer urat kérem! Figyelj, öreg, van itt másfél minotaurusz, átküldöm őket. Hogy-hogy nem kellenek? Figyelj, nagyok és szarvuk is van! Mit értesz azon, hogy mindig mindent szétvernek? És miért lihegsz ennyire? Mi az, hogy éppen menekülsz? Milyen vészhelyzet van? Slay Boy? Az meg ki? Dühös tag szervopáncélban, duplacsövű puskával? Halló, Lucifer, mi a frászkarika van ott? Mi ez a berregés, láncfűrész? Halló! Na, végre, kivel beszélek? Hogy-hogy most én jövök?
– Én már semmit nem értek – nézek Catre. – Ez most az én fejemben történik? – és masszírozni kezdem az említett kobakot. Ugyanis annyira fáj, hogy karikákat látok.
– Ott bizony, szerelmem. Egyébként, hogy áll rajtam ez a ruha? – mondja a menyasszonyom.
– Micsoda? – állítom, hogy cseng a fülem, és szédülök, úgy fáj a fejem. – Persze, nagyon szép vagy – és megint lekapcsolják rám a lámpát.
 
Redklip
A Papó forgatja a fejét. A lefuttatott, gyors diagnosztika azt mutatja, hogy kibertestének főbb rendszerei működnek. Ezt a csatát is megúszta. Nem sok minden érdekli az öreget, hiszen ebben az állapotában kevés dolog maradt, ami még örömet okozhat neki. Az egyik ilyen a harc! Kiskora óta csinálja, nagyon jól megy neki. A másik a családja. Ezek itt ketten, mellette, a fia katonái. Ferdinánd fia jó parancsnok lett, sokkal jobb, mint ő valaha is volt. Ezért vigyáz a fia dolgaira, így a katonákra is. Élnek vajon? Rájuk néz hőkereső üzemmódban, aztán elsöpör az útból egy nagyobb vasdarabot. Talán a válaszfal egyik eleme lehetett. Első ránézésre egészben vannak a srácok, minden végtagjuk a helyén van. Az oxigénrendszereik viszont lassan kiürülnek, és a páncéljaik energiaszintje is alacsony. A mágikus támadások csúnya hátulütője, hogy gyakran órákkal a tényleges küzdelem után is a padlóra tudják vinni az ellenfelet… Úgy tűnik, hogy mind a ketten élnek.
– Vajon, hová lett az a ganyé főherceg? – gondolkodik hangosan a kiborg. – Ha jól láttam, Tölgyhasú Houdar uraság az, a TTR hírhedt vezetője. Sokat ér a fickó. Aha, ott is van a lába! Az a baj, hogy csak a lába. Hol a nagyobbik fele? Jól van, először is helyezzük a fiúkat biztonságba, és nézzünk szét egy kicsit jobban – veszi sorba a teendőket. Mivel a gravitáció húzza rendesen, valószínűleg egy bolygó felszínén lehetnek. Bekapcsolja a kommunikátorát is, és hallgatózik az éterben. Adásokat, szerencsére, lehet fogni.
– Ezek a mieink lesznek! – egy pillanatig mérlegeli, hogy bekapcsolja-e a jeladókat. Ezzel a saját egységek könnyen felfedezhetik őket. A probléma mindössze az, hogy az ellenség is. Ráadásul az utóbbiak szintén itt lehetnek a közelben, mert a hajó nagyjából egyben maradt. Végül mégis az adás indítása mellett dönt. Majd szépen felveszi a két szervo lovagot, és a hóna alá csapja őket. Nem kell messzire mennie, érezhető a légmozgás a hajón, ráadásul a szekciónak alig negyven méter után vége szakad. Óvatosan közelíti meg a roncs szélét. Kint szél fúj, és a légkör is lélegezhetőnek látszik. Az Ariadné Kettő szépen elengedte az Artemisz Kettőt. A testvérhajó láthatóan tovább szánkózott a homokon, hosszú árkot vájva a talajba. Keltegetni kezdi a srácokat, hadd vegyenek egy kis friss levegőt. Mielőtt – megint – történne valami.
Mert történik bizony! Járművek közelednek a vigasztalan tájon, kerekeikkel felverik a port. Az nem tetszik a Papónak, hogy láthatóan, egyenesen a roncs felé tartanak. Optikai érzékelővel könnyen felismeri a gépeken a tariai címert.
– Hé, fiatalok! Ideje felébredni – rázza meg a lovagokat.
– Szétmegy a fejem – nyögi ki Asterios. – Ó, hogy az a…
– Jó reggelt, gyerekek. Szépen aludtatok? – szinte nagyapásan csikorog nekik a géphangján.
– Nem vagyok túl jól, fiúk – szólal meg Val is.
– Szedjétek össze magatokat, társaságot kapunk – közli velük az öreg. – Van egy ötletem, parancsnokhelyettes!
 
Cat
A zöldre festett űrsikló berregő repulzorokkal manőverezik a Redklip atmoszférájában. A pilótája a sisakjára festett agyaraival jelzi, hogy melyik fajhoz tartozik. A KoTak siklót egy rajnyi könnyű Kestrel vadászgép fedezi. Ezek az űr-vércsék laza alakzatban röpködnek felette. Cat a páncélja gépesített kesztyűjét nézi. Újra és újra kinyitja és összezárja a jobb öklét, mintha csak a keze zsibbadna. Érzi a nyakában lógó gyűrű apró mozgását, és a páncél vezérlését biztosító tappancsok égető érzését a bőrén. Gondolkodik és emlékezik. Nagyon jól emlékezetébe véste a napot, amikor elbúcsúzott a szüleitől, és csatlakozott az Elveszett Úrnő csapatához. 
– Biztosan ő az, kicsim? – kérdezte meg az anyja.
– Igen, anya, Asterios az – nem igazán maradt kétsége a felől, hogy meglelte a bikát, akit egész életében keresett.
– Remélem – morogta az apja. – Remélem, hogy ez a Magyar, vagy, hogy is hívják, képes lesz téged megvédeni! – és az öreg oldalra fordította a fejét, hogy ne lássák a könnycseppet a szemében.
– Nagyon erős, tudjátok, ő egy bőrváltó. Mint a legendákban. Nem lesz baj, apa – nézett az öregére.
– Köszönjük. Köszönjük, hogy a kislányunk voltál – az anyja bizony nem szégyellte a könnyeit. – Ugyanúgy szeretlek, mintha én hoztalak volna a világra.
Mert Cat nem ismerte a valódi szüleit. Lilly és Sam, a minotaurusz pár az Unaron vívott utolsó, jelentős háború vége után találták meg a kislányt. Cat az égből zuhant le egy ronccsal a földjükre. A pár ezért az istenek ajándékának tartotta a csöppséget. Lilly és Sam fiatalon a Nagy háborút és a Harmadik polgárháborút is átélték. Szörnyű dolgok történtek mind a két konfliktus során. Még abban sem voltak biztosak, hogy lehet gyerekük a vegyi és biológiai támadásokat követően. Örökbe fogadták és nagy szeretettel nevelték hát a kicsit. Az égiek pedig megjutalmazták a szülőket, mert hamarosan két, saját gyermekük is született. 
– Én is köszönöm, hogy a gyereketek lehettem. Nekem ti vagytok a szüleim, még ha nem is a vér szerintiek – Cat sem szégyellte a könnyeit. – Szeretlek titeket. Anya, Apa, nem tűnök el a csillagok közt, ígérem. Találkozunk még, legyetek rá büszkék, hogy a kislányotok űrhajós lesz! Hányan is vannak ezen a bolygón, akik ezt elmondhatják? – és megölelte őket. 
– Ráadásul ilyen messzire egyik sem jutott. Ha csak nem valaki a BBI, vagy hogyishívják őket csapatából – mondta büszkén az apja.
– Figyelj rám, kicsim – nézett rá az anyukája. – Tudod, az üknagyanyám állítólag boszorkány volt, még az Óhazában, a tengeren túl. Ő is a szerelme után jött ide. És volt neki…
– Anya, nem fogom elvinni üknagyid állítólag varázserejű láncait.
– Maradj csöndben, Cat Stripes! Szükséged lehet rájuk, ott a mindenségben. Remélem, hogy fel tudjátok majd használni Asteriossal. Punktum! – a szülei közül bizony az anyja volt a nyakasabb. Fölösleges lett volna a búcsúzást tönkre tenni egy hosszú vitával. Tehát bólintott.
– Én is adni szeretnék neked valamit, kicsi lányom – szólalt meg Sam, majd kibontotta a hóna alatt tartott csomagot. Egy egyedileg készített, duplacsövű shotgun volt benne, lefűrészelt tussal, minotauruszok kézéhez méretezett fogantyúval, és a hozzá tartozó fegyvertokkal.
– Apu, ezt tényleg nem fogadhatom el…
– De igen. Valaha sokat jelentett nekem. Egy kalandozó fegyvere. A cső alá számos kiegészítő szerelhető, a lézeres célkeresőtől kezdve a szigonyvetőig. Tudod, kislányom, veszélyes hely ám a világűr. Szükséged lehet rá.
Cat csak bólintott. Az öreg elégedetten nézte, ahogyan a lányuk eltette az ajándékot.
– Ahogyan látom, megjött Kitty húgod – mutatott mosolyogva az anyja a farm felé porzó autóra.
– És elkésett, ahogyan szokta – tette hozzá az örege. – Jonas öcsédnek pedig már megint közbejött valami!
– Jonas tűzoltó, drágám – szólalt meg az anyja. – Számos nagyvárosban komoly károkat okozott az űrből jött támadás. Pontosan tudod, hogy mennyi dolga lehet most!
– Asszonyom – zavarja meg az emlékezést a sikló pilótája. – Közeledünk a roncshoz. Jeleket kaptunk, méghozzá szöveges üzenet.
– Mi volna az, hadnagy? – érdeklődik Rosamund.
– Élünk. Ellenséges egységek közelednek. Papó – közli a sikló vezetője.
– Mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezi meg a parancsnok hitvese.
– Kettő perc, asszonyom!
– Hallottátok, kettő perc! – néz a lányokra. – Főtörzsőrmester, a landolás után a katonái biztosítsák a siklót – fordul a velük lévő, rajnyi ember harcoshoz. A főtörzs nyugtázza az utasítást.
– Itt M1, vettétek hölgyek? Mi már oda tartunk – hallatszik a kommunikációs csatornán Ferdinánd hangja.
– Vettük – közli Rosamund, és lehúzza a sisakja arcvédőjét. – Mi is úton vagyunk, két perc.
Cat gyorsan lefuttat egy ellenőrzést a belső monitoron. Még egyszer megtapogatja a sugárpisztolyt és az apja duplacsövűjét, aztán a hosszú nyelű harci kalapácsért nyúl. Látja Lexanát, ahogyan egy egészen apró fénygömböt gyújt a levegőben, majd el is tünteti. A sikló lövészei gyorsan a helyükre ugranak, egy vadászgép pedig elhúz mellettük. Nem bírta lehunyni a szemét az eltelt pár órában. Biztosra vette, hogy Asterios nem halt, nem halhatott meg. És ezt most meg is erősítették.
– Aki elém áll, azt megölöm – szorítja meg a fegyvereit.
– Ez a beszéd, Stripes – Rosamund még biztatja is. Lexa alig láthatóan megcsóválja a fejét.
– Anyám, kikkel vagyok én egy siklón? – jegyzi meg halkan a boszorkány.
 
Redklip
– Ezek mind halottak! – közli az egyik harcos nyúl nőstény, majd jó nagyot rúg egy mélynövésűbe. A rúgás lendületén érezni lehet, hogy szívből jön. Néhány törp hever ugyanis a repedezett, szikes talajon, láthatóan kizuhantak az Ariadné Kettőből. Három-négy tapsifüles máris hozzálát, hogy kifossza őket. Minden értékes a számukra, még egy boxeralsó is. Egy lebegő dzsip és három teherautó parkol a roncs körül, jó pár élőlény szédeleg mindenfelé. Részben a bányakirály harcosai ők, kisebb számban pedig Trauna hercegnőé. Túlélőket és hasznos dolgokat keresnek.
– Hol van már az a hülye Selene? – szólal meg a lamia, és egy ember srácra néz. A srác csak fogja a teherautó kormányát, és próbál minél kevesebb alkalommal a lamiára nézni. Talán a vallásos nevelése miatt irtózik a félig kígyó, félig nő teremtménytől? Esetleg, valami személyes rossz tapasztalata volna a fajjal? Vagy csak ezzel az egész helyzettel van ki a töke?
– A tehén a roncsban van a pókkal – feleli. – A sárkánynak keresnek gyógyszereket.
– Minotaurusz, drider, és sárkánydémon – javítja ki a lamia, és megvillantja a hosszú fogait.
– Mind az ördög teremtményei vagytok – von vállat a kölyök. – Az Istenkirály mindegyikőtöket elpusztítja – de azért csak végigméri a lamia női felsőtestét.
– És van a te Istenkirályodnak egy drenyája, vagy mitől olyan fasza gyerek? – érdeklődik a nő. A faj tagjai, habár ragadozók, valaha viszonylag barátságosak voltak az értelmes lényekkel szemben. Néha még kijön belőlük ez a tulajdonság. Például, amikor senki nem akarja agyonlőni vagy megenni őket.
– Rohadt hideg van ezen a bolygón – folytatja a lamia, és közben megpróbál még közelebb kerülni a járgány hosszú orrához. – Tudod, meleg a motorod.
A kísérő nyulak viselkedése hirtelen megváltozik, az egyikük integetni kezd. Többen szaladnak a jelzett helyre, izgatottan kiáltoznak.
– Mi a fene van? – száll ki a lebegő terepjáróból egy fiatal törp tiszt, aztán végig néz az állatseregleten. – Hé, ti ott, mit találtatok?
– Te is hallod? – kérdezi meg a srác a didergő kígyónőtől. Annyira reszket az a szerencsétlen, hogy vacognak a fogai. – Mi lehet ez a zúgás?
A törp közben, egy másik mélynövésű kíséretében a legnagyobb roncs széléhez siet. Meglepetésére, három figura hever ott egy homokbuckában. Ketten szervo lovagok lehetnek, a harmadik meg szinte teljesen elsüllyedt a homokban. Hatalmas, koponyára emlékeztető, szarvas feje van. Valami harci robot, vagy mecha volna?
– Szép fogás – ismeri el a törp, majd megvizsgálja a jókora, vértes alakokat. Csak hevernek ott, mintha meghaltak volna. Vagy mégsem?
– Nem tetszik ez nekem! – szólal meg az egyik nőstény nyúl, és a fegyvere csövével piszkálni kezdi az egyik páncélost. Többen, köztük egy kan hegyezni kezdik a füleiket, idegesen nézelődnek. Hirtelen felkiált a repulzoros járgányt vezető dogzi:
– Űrsikló! – majd felrobban a járművével egyetemben. Mindenki a robbanás felé figyel. Ekkor gyullad piros fény a fémkoponya szemeiben, majd a homokból jókora mancsok nyúlnak elő. A nyulak pánikszerű meneküléssel válaszolnak, de a két törp nem ilyen gyors, az egyiket elkapja, majd eldobja, de csak olyan harminc-negyven méterre. A másik törp lába valahogyan beleakad egy szervo lovag kezébe, szóval a Papó őt is hátba veri. Röptében még utoléri a kollégáját, pedig annak legalább tíz méter előnye van! A kutató csapaton közben úrrá lesz a rémület.
Cat áthajol a lövész válla fölött: a fiatal, félork katona vadul szorítja az irányító karokat, és úgy forgatja a távvezérelt lövegtornyot. A mino lány gyorsan felméri az alattuk húzódó terepet. Kicsit szokatlan még a páncélja vezérlése, de hamar megleli a fókuszt. Igen, a legnagyobb roncsdarab szélén éppen egy hatalmas kiborg próbál kimászni a homok alól, mellette két szervo lovag… Könnyen felismeri az egyikük karján a buckler címerét: fehér bikafej, kereszttel a homlokán.
– Asterios. Halál rátok, tetves nyulak! – és ezzel kiugrik az oldalajtón.
– Le a pajzs… – nyögi ki Rosamund, de az Unari Gárda egykori őrmestere simán átjut az állítólagos védőmezőn, majd a repulzoraival fékezve landol a talajon.
– Ez mekkora! – kiáltja lelkesen Lexana, majd ő is a barátnője után veti magát.
– Nincs fenn a pajzs? Miért nincs fenn a pajzs harci zónába való érkezés előtt? – ismeri fel a problémát Rosamund, és dühösen a pilótára pillant. A pilóta csak hápog valamit. A fekete hajú cowgirl úrnő tehát szintén kiugrik, nem akkora dolog ez tíz méter magasból, szervo páncélban és repulzorral… Csak éppen a védőmezőt bólintja le.
– A pajzs, a jó istenit magának, hadnagy! – hörgi az erőtérre tapadva. Majd gyorsan le is esik a már újra kikapcsolt pajzson át. Kemény csaj ez, mert kábé talpra érkezik.
– Szerintem jobb volna, ha lemennél a térképről – közli a főtörzsőrmester a sikló vezetőjével.
– A helyedben addig se mutatkoznék! – teszi hozzá az egyik lövész.
A repulzorral történő ugrálás roppantul veszélyes sport. Ezt mindjárt megerősítené az a bamba nyúl is, akinek Cat a fején landol. Csak éppen a tapsifüles nem éli túl a manővert.
– Ööö, te velünk vagy? – érdeklődik a következő nyuszi a felvert porból előbukkanó, magas, páncélos alaktól. Válasz helyett fejbe verik egy harci kalapáccsal.
– Mindenki tüzeljen az űrsilóra! Valaki hívja ki Selenét. Vigyázzatok, egy másik sikló is érkezik! – egy piros szemű nyulacska intézkedik úrinői határozottsággal, majd némi megrökönyödéssel veszi tudomásul, hogy valaki egy érdekes formájú botot tol az arca elé.
– Ez meg mi a frász? – szalad ki a vérnyúl száján.
– Ez csak tűz – közli vele Lexana. A nyúlnak már nincs ideje felemelni a lézerpuskát, mert égni kezd, hirtelen lángok csapnak fel a testéből, még a bakancsa talpa is meggyullad. Visítozva veri magát a talajhoz. Valami csak lehet ebben a kollektív tudat dologban, amit a harcos vérnyulakról állítanak. Mivel a maradék, a piros szemű tragikus pusztulását követően észre vehetően megzavarodik. Ennek jól látható jele, amikor az egyik hangosan sivalkodó tapsifüles kerek másfél méterről elhibázza Rosamundot. Jó, hát a cowgirl nem áll egyhelyben, hanem elegáns táncmozdulattal elhajlik a fegyvercső elől. Így a mesterlövésznek sikerül egy saját bajtársát hasba lőnie a sörétes puskával. Mire felfogná, hogy mit tett, egy gépkardot tolnak át a bordái között.
– Legközelebb legyetek szívesek megvárni, amíg a sikló földet ér! – feddi meg a lányokat Ferdinánd felesége, aztán lerúgja a nyulat a pengéről.
– Értem! – bólint Cat, aztán egy tanácstalanul szédelgő kan nyúlra néz.
– Nincs valakinél lőszer? – kérdezi a kábé két méter magas nyúlsrác, miközben a hasznavehetetlen, ócska géppisztolyból próbálja kivenni a tárat.
– Tessék, én szívesen adok – mondja előzékenyen Cat, majd fejbe lövi a duplacsövűvel.
– Vigyázzatok, egy lamia! – hallatszik a főtörzs hangja. Mire a lányok megfordulnak, már az egész raj az egyik teherautóra tüzel, még a sikló is odaküld egy impulzust a forgatható lőállásból. A jármű a levegőbe repül, majd három darabban ér földet. Lexa újabb varázslatot vet be, hirtelen két nyulat emel a magasba a következő jármű takarásából. Mivel a nyulak nem születtek repülő állatnak, így nem érzik magukat túl jól. Ezt az érzést csak tovább fokozzák a gyorsan beléjük lőtt energiaimpulzusok. Cat közben megfordul, majd a sugárvetővel a kezében elindul a Papó felé, aki immár feltápászkodott, és a fiúkat is a hóna alá fogta.
– Tiszta! – kiabál hátulról a főtörzsőrmester, ahogy a katonák megvizsgálják a maradék járműveket. Rosamund bólint, és bejelentkezik a komlinken:
– Itt R1! Megvannak a fiúk, a célterület, úgy tűnik, tiszta. Megközelítjük a legnagyobb roncsot.
– Itt M1, vettem drágám. Mi most landolunk! – és már hallatszik is egy másik sikló repulzorainak zúgása.
– Cat, Lexa, csak óvatosan! A srácok már itt vannak mögöttünk – mondja a lányainak Rosamund.
– Istenek az égben – sikoltja valaki. A roncsból ebben a pillanatban hárman jönnek elő. Két jókora teremtmény: az egyikük egy páncélos drider, a másik pedig egy szintén páncélos, szarvas nő. A harmadik egy szerencsétlen sárkánydémon, akit ezek ketten támogatnak. Egy pillanatig döbbenten néznek a hajóroncs körül álló, ellenséges katonákra.
– Most mi lesz? – kérdezi meg rémülten a drider.
– A vasgólem háttal van, a többi csak ember, vagy ork. Áttörünk! – kiáltja Selene. A volt gladiátor tehát meglendíti a hosszú nyelű harci alabárdját, aminek a fejét tünde rúnák díszítik. Amint kiugrik a terméketlen talajra, máris előtte állnak azok, akiket eddig még nem vett észre. Elsőnek mindjárt Cat.
 
Asterios
Biztos vagyok benne, hogy ez harci zaj. Kénytelen vagyok felhajtani a sisakom arcvédőjét, a levegő szerencsére lélegezhető. Öreg stalkerként persze gyorsan ellenőrzöm a műszereimmel is. Lehetne benne egy picivel több oxigén például, de nem lesz vele baj. Körben mindenfelé szétlőtt járművek hevernek, és úgy látom, hogy a mieink közelednek futólépésben. Még ismerős alakokat is észreveszek. 
– Azt a rohadt! – csikorog a Papó. Látom, ahogyan felemeli a karját. Előkapom a sugárvetőmet, bár azt még mindig nem tudom, hogy pontosan mi történik. Mire rendesen kitisztul a látásom, egy fekete-fehér páncélos szervo lovagot látok magam előtt. A lovaggal szemben pedig egy rózsaszínű vértes figura áll. A sisakja szabadon hagyja az arcát és a szarvát is, hosszú hajába belekap a szél, majd meglendít egy embertelen méretű, kétkezes fegyvert. A rúnákkal díszített alabárd úgy vágódik a talajba, mint egy kisebb bomba. A szervo lovag ellép előle. Érdekes, hogy a lovagnak domborodik a mellvértje, és a páncél fölött viselt zubbony inkább egy női, nyári ruha szabását követi. Már emeli is a saját fegyverét az ellencsapásra. A hosszú nyelű csatakalapácsot látva a szemem akkorára nyílik, mint egy kistányér.
– Cat? Cat! – aztán futni kezdek. A földön egy ragacsos trutyival vastagon betekert sugárvető hever. Látom, ahogyan egy drider lány valahonnan a testéből kibocsátott egy szabályos lasszót is. Egy, dehogyis, két másik lovag most ezzel a lasszóval birkózik. Arra viszont nem számított a pókasszony, hogy azok ketten már jóval erősebbek nála, tehát simán elhúzzák. Kénytelen elengedni egy testet, és mind nyolc lábával tehetetlenül kapálódzik. Előhúzom a gépkardomat, csak a fene ebbe a mágikus utóhatásba! Ugyanis képtelen vagyok egyenesen menni tíz métert, össze is akadunk Valeriussal menet közben. Egymásba kapaszkodva állunk meg, mint két részeg, és lihegve nézünk ki a fejünkből.
– Az egy minotaurusz? – mondja ekkor csodálkozva Val.
– Persze, ő ott Cat, te hülye! A két másik pedig Lexana, és talán Rosamund úrhölgy – hörgöm. Dühös vagyok a testemre, mert pont most akar cserbenhagyni. Nem jó dolog szem előtt lenni és közben gyengének látszani egy harcmezőn. A párom előtt meg pláne nem szeretnék védendő nyominak látszani. Persze, a tényleg ramaty állapotomat nem érdekli a büszkeségem.
– Én a rózsaszín angyalkára gondoltam – feleli erre M2. 
Válaszképpen üvöltök egyet, aztán, kezemben a gépkarddal, előre rontok. Persze, nem a legjobb ötlet két, vérmes, közelharci fegyverrel hadonászó harcos közé csak úgy besétálni, főleg így szédülten. De nagyon nem akarom, hogy a menyasszonyomat fejbe csapja a Val által említett angyalka egy bazi nagy bárddal. A lányok közben keresztezik a fegyvereik nyelét. Lehet, hogy a rózsaszínű harcosé valamiféle mágikus cucc, a szerelmem, viszont ebben a páncélban sokkal erősebb nála.
– Hagyd… békén… a nőmet… Vagy szétváglak! – üvöltök fel galaktikus alapnyelven.
A drider éppen két kardot húz elő, amikor a Papó lehajol érte. A szablyák pengéi egyszerűen darabokra törnek a vastag páncéllemezeken. Ekkor bukkannak fel mellettem a többiek, például a Skót, aki a jól ismert, tűzben égő pengéjű fegyverét forgatja. Az öreg hidalgó ez alatt elkapja a drider négy lábát, és felemeli a nőstényt a talajról.
– Tegyél le! Azonnal tegyél le! – sikoltja az meglepően vékony hangon. Egy pillanatra még sajnálom is a pókot, mert ha a kiborg úgy dönt, egyszerűen szét fogja tépni.
– A lány egy minotaurusz – nyögi ki Val, aztán hátulról a Hollandra és Gépágyúra támaszkodik.
– Szerinted miért nem lőttük még le? – érdeklődik a Holland, de azért nem engedi le a sugárvetőt.
– Selene, nem akarok így meghalni! – nyöszörög a drider, és lassan abbahagyja a céltalannak tűnő vergődést.
– Ha meg akarsz szúrni a fullánkoddal, leharapom a fejedet – közli vele a Papó. A driderek fullánkja, bár a mérge nagyon veszélyes a legtöbb élőlényre, amúgy sem páncéltörésre lett teremtve.
– Add fel – mondja Cat a másik minotaurusz lánynak.
– Soha – morogja ez a Selene. Látom a szemében, hogy komolyan gondolja. Lehet, hogy ahonnan jött, ott a harc feladása egyenértékű a halállal?
– Hagyjátok békén őket! – elevenedik meg ekkor az általam korábban is látott test. Kitárja a szárnyait, ahogyan feláll. Egyetlen szeme aranyszínben ragyog fel, nagyon világos szőke haját valamiféle nem létező szél fújja.
– Ez egy sárkánydémon, vigyázzatok! – ismeri fel Lexa az élőlényt. Fekete árnyék vetül ránk egy pillanatra, majd szél kavarja fel a Redklip bolygó vörös porát. Adalbert nagyherceg ér földet a csapatunk mögött, hanyag eleganciával, félig átalakult alakjában. Mintha csak a pokol követe volna.
– Kérem, hölgyem, azonnal szüntesse meg a barátaim elleni inzultust, vagy kénytelen leszek erőszakot alkalmazni! – hogy ennek a nagyhercegnek micsoda dumája van!
– Egy királyi vérű sárkánydémon – nyögi ki erre a sárkánylány, aztán lassan térdre rogyik. – Ellene nincs esélyünk.
– Basszus, Wamisa – mondja Selene, aztán rémülten néz körül a nagy, barna szemével. Leengedi a szálfegyverét, ahogyan rám pillant. Aztán Valerius mélabús ábrázatán időzik el, most veszi csak észre, hogy minotaurusz bikák vagyunk. Cat is felemeli az arcvédőjét.
– Nem akarok így meghalni – ismétli meg a drider. – Legalább lőjetek agyon, vagy valami! – majd váratlanul hányni kezd.
– Óvatosan a pókok rókáztatásával, Apa – kéri Ferdinánd.
– Hé, hé, jól vagy, Asterios? – néz rám ekkor Cat, aztán hagyja, hogy neki támaszkodjak. Átölelem, érezni szeretném most, bár csak páncél ér a páncélhoz.
– Te vagy a legbátrabb nő a világon – sóhajtok fel. Fáj az oldalam, a hátam. Alig bírok állni.
– Azért, még van itt néhány jelentkező! – kiáltja a Skót, aztán játékosan meglöki a feleségét.
– Ferdinánd parancsnok, közöljük Graun bácsival, hogy minden rendben van – szólal meg a sárkánykirályfi, aztán felemeli a földről a szárnyas lányt. Csinos nőszemély amúgy, bár most elég rossz állapotban van. Mintha egy vágóhídról hozták volna ki. Mit élhetett át vajon?
– Kérem, nagyherceg úr, a lányok nem tehetnek semmiről! – a világoshajúnak hatalmas erőfeszítésébe kerül kimondania a szavakat. Mintha minden korty levegő fájna neki.
– Csak Adalbert, drága hercegnőm! – mosolyog rá az elveszett királyfi. – De ha még ilyenkor is ragaszkodsz a formaságokhoz, akkor én vagyok a Nyugati Láng Apjának, Belagor…
– Belagor a nagyapád, és Rajmund az apád? – néz fel rá a sokat szenvedett lány. – Talán emlékszel Wamisára, az Északi Láng Királyának… Nem… bírom… – láthatóan túl van minden határon, szegény.
– Wamisa? Ó, azt a rohadt! – áll fel vele a herceg. – Wamisa, meg ne halj itt nekem – simogatja meg a véres arcot, aztán a lány ernyedt szárnyain lévő tetoválásokat kezdi tanulmányozni. Halvány mosoly ül ki Adalbert arcára.
– Ismered, nagyuram? – kérdezi meg tőle Lexa.
– Kölyökkoromban elvettem feleségül. Játékból, persze, olyan hatéves lehettem, emberi viszonyításként mondva. Hát ezért volt olyan ismerős! Sok-sok évtized óta nem láttam. Milyen szép nő lett belőle, igaz?
– Graun bácsi örülni fog – néz rájuk Ferdinánd. – Itt M1. O-1-et kérem, azonnal! – szól a kommunikátorba.
– Ezek ketten segíthetnének nekem – néz a nagyherceg a mino és a drider lányra. – Fegyverezzék le őket. Biztosítom róla, parancsnok, hogy mellettem nem fognak ugrálni. – Hogy hívnak benneteket? – fordul az idegen nőkhöz.
– Selene vagyok – szólal meg a minotaurusz. – Ő pedig Tricc – mutat a driderre. Ferdinánd és az apja egymásra néznek, majd az öreg leteszi a dridert.
– Uram, nem mi bántottuk a hercegnőt – kezdi a pókasszony, de nem mer közben Adalbertre nézni. Csak szorítja a mellkasát, mint egy ember, aki szívét próbálja a helyén tartani. Mert akárhány szíve is van egy dridernek, az most mind meg akar állni a félelemtől…
– Remélem, hogy igazat szóltok – feleli a sárkánykirályfi. – A családom ugyanis érdemük szerint jutalmazza a hűségeseket, de az árulókat is.
– Cat, azt hittem, hogy nem látlak többé – mondom a nőmnek. Tudom, olyan közhelyes ez a szöveg, de mit tegyek? Majd összeírok ilyen értelmes mondásokat, rég elveszett kedves, klinikai halál, világvége, satöbbi esetére, és magamnál hordom egy kis füzetben.
– Elég furcsa dolgok történtek velem – közben Lexanára nézek. – Kaptam egy rosszul kivitelezett mágikus támadást, emberré kellett volna alakulnom, de mégsem…
– Majd ha biztonságban leszel, elmondod részletesen – súgja Cat. – Nagyon féltem, hogy elveszítelek. Néha úgy tényleg érzem, hogy évezredek óta várok rád, szóval próbálj meg nem meghalni! – és megsimogatja a képemet. Lexa hol rám néz kíváncsian, hol pedig Valra. Ferdinánd megvakarja a fejét.
 
Redklip
Vasököl Holfond, Taria királya büszkén néz szét a kietlen tájon. Mintha csak azt figyelné, hogy a Redklipet támaszpontnak használva hogyan hódítsa meg az egész bolygórendszert. Az uralkodó nemes arcélét a hívei felé fordítja, majd… Elhányja magát. A törpök, mint említettem már, jól bírják az italt, de az a tizenöt liter, amit legurított, azért neki is megártott. Trauna hercegnő fintorogva pillant másfelé.
– Van valami hír a kiküldött keresőcsapatról? – kérdezi meg inkább a főkomornától.
– Semmi, Lady Trauna. Úgy tűnik, hogy zavarják az adásainkat.
– Kimenő jelet sem tudunk küldeni – mondja nekik halkan a törp tiszt kisasszony.
– Űrnagy! – törli meg száját Őfelsége a jóízű rókázást követően. – Azt az áruló Houdart megtalálták már?
– Nincs hírünk a kutatócsapatról. Kiküldtünk két drónt is, de azokkal is megszakadt a kapcsolat – feleli az űrnagy.
– Felséges úr, felséges úr! – kiabál egy tisztje, majd a lábai összeakadnak, és hasra esik a talajon. – Ellenséges csapatok közelednek! – pillant fel vérző orral.
– Na végre. Megtámadjuk őket! Hódítsuk meg a bolygót – kapja fel harci szekercéjét a király. A törpökön izgatott suttogás fut végig, amit hamarosan lelkes harci kiáltások követnek.
– Mindenkinek készenlét – ad parancsot Dendorn. Enyhe balsejtelmek gyötrik, mivel halványlila elképzelése sincs az ellenséges csapatok számáról és összetételéről. Vajon valamelyik drenya katonái, bennszülöttek, esetleg Oberox és Titiana csapatai lennének? Az egyetlen törp, aki tudna erről bármit is mondani, a hírnök. Ő viszont már vérző orral, jóízűen horkol a szikes talajon, és közben egy helyi, régen kimúlt állat koponyáját szorongatja.
– Hová a vérnyúlba mennek ezek? – érdeklődik Trauna. – Halló, várjanak meg minket is!
Taria félelmetes serege, amely legalább ötszáz, sőt akár még több főt is számlál, felkészül a csatára. Van kettő nyúl stugjuk, és néhány mágusuk, akiket könnyű felismerni a gatyájukon lévő vizeletfoltokról. Ugyanis a túlzott alkoholfogyasztás megárt a varázslóknak. Egyes félmeztelen elit testőrök nem csak a két kezükben tartanak fegyvert, hanem a hideg miatt még a mellbimbójuk is olyan hegyes, hogy ledöfhetnek vele valakit.
– Éljen az Acél Királya! – kiáltja lelkesen egy mágus, majd összekapaszkodik két kollégájával.
– Ki mer ellenünk kiállni? Aki kemény, az megáll itt előttem! – emeli fel a szekercét a Bányakirály. Egyszerre hősies, szánalmas, és nevetséges ez a maroknyi félrészeg hülye. Dülöngélnek egy ismeretlen bolygó hideg síkságán, és kiabálnak. A gajdolást visszhangozzák az alacsony buckák. A helyi fauna kis gyíkjai és rovarjai rémülten bújnak fedezékbe. Teljesen váratlanul egy alak tűnik fel az előttük lévő bucka tetején. Lassan lépdel, zöld színű páncélt visel, kezében pedig díszes, fejedelmi szablyát tart. Sisak nincs a fején, enyhén hegyes fülére lejátszót helyezett fel. Bizonyára rockzenét hallgat, mert az orkok imádják a rockot. Az alak mögött egy tucatnyi, páncélos testőr lépdel elő, sugárvetőkkel a kezében.
– Ez meg ki a frász, űrnagy? – érdeklődik a Bányakirály. Hamarosan még legalább egy szakasz katona tűnik fel a dombtetőn, de a zöldpáncélos alak intésére megállnak, és letérdelnek. Egyikük sem nyit tüzet.
– Ennyi? Ennyi katonád van, te, te… – keresi Holfond a szavakat. Az űrnagy rémülten tátja ki a száját, szinte segélykérően keres még egy értelmes lényt a csapatban. Traunára téved a tekintete, aki előhúzta az elegáns multi kommunikátorát. Éppen képeket készít magáról, a tájról, és az eseményekről. Itt mindenki hülye, vagy süket és vak?
Mert a domb mögött úgy száll a por, mintha homokvihar közeledne, és a zúgás is megvan. Szóval nem egészen váratlan, amikor a zöld páncélos fickó három fia is átsétál a gerincen. Nyomukban katonák lépkednek sok százan, a lábaik alatt apró harckocsik gurulnak, lánctalpaik felverik a port. Sötét árnyék suhan át a tájon, majd két vörös színű, komplett tűzokádó sárkány is landol. Harmadiknak, puha mancsokon járó, szárnyas halálként egy griff érkezik meg, a földre dobva egy drón roncsait. A három bestia egy picit lökdösődik, majd ahogyan felüvöltenek, még a közeledő gépek zúgását is elnyomja a hangjuk. Mert jönnek a gépek, háznyi nagyságú harckocsik, és egyéb páncélosok, mindenféle katonák, kicsik és nagyok, talpig fegyverben. Két komplett vadász- és egy bombázószázad dübörög át mélyrepülésben, mintha csak bemutatón lennének. Egyetlen rácsapásuk elég is volna, hogy egy árva molekula se maradjon a Bányakirály csapatából.
– Uram, vissza kell vonulnunk! – mondja elkeseredetten Dendorn, bár már látja, hogy űrsiklók mindenfelé katonákat tesznek le a környéken. Nemsokára be lesznek kerítve.
– Istenek, segítsetek – hördül fel a király, ahogyan végignéz az ellenfeleken. Lassan felfogja, hogy már megint ő húzta a rövidebbet.
– Nem mernék azok idetolni a képüket – nyögi ki Trauna, tekintete megakad egy lovon ülő, szőke vámpírnőn, aki egyenesen a szemébe néz, és megvillantja hosszú szemfogát. Még ilyen távból is látja a fölényes, gúnyos pillantást, egy századokat megért és végigharcolt teremtmény lesajnáló gesztusát. A viselkedéséből rögtön rájön, hogy egy nemes, született vámpírról van szó. Ugyanis Trauna kisasszony megígérte az öccsének, hogy egy nemes vámpírnőt visz neki a kétszázadik születésnapjára. Azokból nem sok akad a galaxisban. Erre tessék, itt van egy előtte. Bár nem valószínű, hogy ez a példány hajlandó lesz vele menni, hogy egy elkényeztetett tündekölyök házi kedvence legyen. A vérszívó mellett pedig az egyik saját maidjére ismer rá, Selenére. Az öreg Graun – ki más? – ökölbe szorítja a felemelt kezét, erre mindenki üvölteni kezd a seregben.
A törp csatamágusok a nadrágjukon lévő foltok szimmetrikus elrendezése kedvéért be is szarnak. A félork fejedelem láthatóan élvezi a színpadias előadást.
– A bányakirály és a hercegnő élve kell. Ép végtagok és érzékszervek persze nem feltételek. A többi… senkit nem érdekel – közli határozottan Első Graun. Csak a közelében álló fiai hallják, de ahogyan ahogy a srácok megindulnak, őket követve az egész ármádia nekivág. A Félorkok Ura még vár pár pillanatot, de amikor meghallja Adalbert ordítását, ő is rohanni kezd:
– Sokáig éljen a Láng Királya! Belagorért! – üvölti, kitűnő fizikumával játszva utoléri a fiait.
Ritka egyoldalú csata következik, kár is rá szót vesztegetni. De azt meg kell említeni, hogy a Félorkok Urának katonái hősiesen harcolnak. Egyikük például azért kap sebesülési érdemrendet, mert a lábán áthajt egyik saját egértankjuk. 
 
A világűrben
Első Graun üldögél a kényelmes székben. Jólesik egy kis pihenés a privát szalonban, mert néha már érzi az évei számát. Nem baj, hiszen itt vannak a fiai, akik átveszik tőle a birodalma ügyeit. Illetve, kopogtat a harmadik generáció is az ajtón. Pontosabban, először az anyukája hasán dörömböl majd a kiskrapek.
– Még egy sört, felség? – kérdezi meg ekkor Anup. A félork bólint, mire a kelta-egyiptomi istenség máris odatol elé egy dobozzal, magának pedig kinyit egy másikat. Mindkettőjük előtt szépen kidolgozott, ezüstözött kupák állnak. Kulturált ember nem iszik ugyanis közvetlenül a dobozból. Az egyik ivóedény a galaxis rosszabb napjain egy tariai király kobakjául szolgált. A másik pedig a rettegett rendőrminisztere szadista gondolatait próbálta magában tartani. Sajnos, sikertelenül. Az új felhasználási területük sokkal hasznosabb, a jó édes anyukájuk büszke is lenne rájuk. Már ha nem volna mind a két vénasszony régóta halott a folyamatos csuklástól.
– A törpök egészségére! – fordul Graun a kamera felé. – Belagor Nagyúr, a Nyugati Láng Apja az üdvözletét küldi. Van egy törp mondás, miszerint „Eljött a bosszú ideje. Ne felejtsetek el semmit, ahogyan ők tettek, tegyetek ti is úgy velük”. Szerintem, kedves mindenki, fogadjátok meg gazdáitok tanácsát, és alkalmazzátok rájuk ezt a humanista mondást. Csirió! – majd a kamera leáll.
– Ez kimehet minden hullámhosszon, aztán hagy évődjenek Tariában – közli Graun a két technikussal.
– Az előző adással is nézettségi rekordot döntöttünk – fordul feléjük Adalbert. – A „Bányakirály vs. ezer fokos kés” videónk nagyon népszerű a galaxis letöltő hálózatain. Máris jelöltek bennünket az Intergalaktikus Béke Díjra. Persze, nem vagyunk benne a hivatalos jelöltek listájában, de közönségszavazatokkal jók az esélyeink!
– Nem akarom elrontani a kedveteket – néz rájuk a Mindenek Muterjának hologramja. – De ugye tudjátok, hogy abban a két kobakban rengeteg hasznos tudás volt. Ha anyagiasak akarunk lenni, akkor a különféle titkos bankszámlák, például. Illetve, hozzáférés Taria adathálózatához. Ha humanista akarok lenni, akkor milliók keresik sírva a férjüket, a testvérüket, vagy a gyermeküket Taria bányáiban és táboraiban. Tudjátok, volt anyaistennőként azért együtt tudok érezni velük.
– Személyes érintettségem okán mondom, hogy nem csak ön van így ezzel – veti közbe Adalbert. – Szóval gondoskodtunk egyfajta megoldásról. 
– Igazából a két illető nem is halott. Jó, életnek sem nevezném, amikor valakiből egy akváriumba zárt agy marad, de a helyükben ennek is örülnék – emeli fel a kupáját a félork.
– Még akkor is, drága Muter, ha a velük való kommunikáció jelenleg kicsit egyirányú. Mindenre kérdésre csak azt válaszolják, hogy: „Ááááááááááááááááááááááááááááá” – mondja kissé csalódottan Anup. – Lehet, hogy az a sebész professzor, akit Oberox küldött, eltolt valamit. Viszont váltig állítja, hogy ez csak természetes reakció, ami idővel majd elmúlik.
– Mindig is tudtam, hogy az élet durvaságain edződött lények a lelkük mélyén valójában együttérzőek – hajol meg a Muter. – Köszönöm a kétségbe esett milliók nevében is. Azért csak óvatosan az itallal!
– Drága Nagyasszony – szólal meg Adalbert. – Hogy tetszik gondolni, mikor nézhetek be Wamisához?
– Amint befejezted az ivást a cimboráiddal, nagyherceg – feleli a Muter, majd bontja a vonalat.
– Akkor urak, én megyek is – áll fel a sárkánykirályfi. – Hosszú utat kell még megtennem, ha vissza akarom kapni apám királyságát. És jó lenne egy királynő is hozzá. Vagy legalább egy barátnő.
– Remek! Szerintem mindenki tegye el magát holnapra, akinek van csaja, az bújjon hozzá, akinek nincs, az sürgősen szerezzen – néz a csapatra a félork. Adalbert elneveti magát.
– Mi lesz a holnapi program? – kérdezi meg a kelta blöki.
– Gondolom, csak a szokásos. Szétlövünk egy-két flottát, hülyére ágyúzunk egy-két bolygót, meghódítjuk a galaxist, közben próbáljuk túlélni – von vállat a félork, amíg kitereli a csapatot.
– Az összes kollégára, hogy én ezt, hogy unom már néha – sóhajtja Anup.
– Ennyire kivagy? Pszichológus látott már? – érdeklődik tőle a sárkánykirályfi. A két férfi mögött hamarosan bezárul a lift ajtaja. A Félorkok Ura visszatér a lakosztályába. Néhány méternyi szédelgés után egy dögös, tűzdémon nővel találja szembe magát.
– Graun Fejedelem, hát a hölgyvendégek mindig ennyire unatkoznak nálad? – kérdezi meg Tánya, és elmosolyodik. A ruházata össztömege néhány deka lehet, legfeljebb.
– Nem jellemző, kapitány – öleli meg a félork. – Csakhogy egy uralkodót gyakran elszólítanak a hivatalos ügyei. Figyelj, édes, nem vagyok már a régi! Egy nagypapával pedig óvatosabban kell bánnod, illetve, a három fiamnak is szüksége van még rám. Te, mint tiszteletbeli mostohaanya… Hé, lassabban… Auu, a karmolással csak óvatosan… A fülem… Jaj anyám… Remélem, hogy kikapcsoltam a kamerát!
– Sok a duma, katona! – feleli gonoszul a tűzdémon.
 
Theresa ellenőrzi a belső monitorán a pillanatnyi eseményeket. Minden rendben van, már amennyire rendben lehet. A javító drónok és a Rhegenz technikusai már nagyjából betömítették a hajótest sérüléseit. A páncélzat néhány, moduláris eleme és több, kisebb lövegtorony még a cserére vár.
Nagyon nehéz volt megszoknia, hogy a szeme előtt számok és betűk sorai futkosnak, és nem tudja őket kizárni a tudatából, hiába is hunyja be a szemét. Vele lesznek, amíg csak él. Nagyon furcsa így léteznie. A TMZ szériás android test hatalmas erőt ad neki, ezek a gépek három galaxisban ismert, hírhedt beszivárgó és harci robotok. Akad a szériában néhány testőr, és luxusprostituált is. Mert a nevezett mesterséges test emberrel való hasonlósága több, mint zavaró. Ha kell, tud enni, megy a vécére, és bizony, használható az ágyban is. Éppen gyereket szülni nem képes.
Ráadásul ő rá van kötve erre az Icer Queenre. Olyan erőket tud felhasználni, amiről még egy istennő is csak álmodik. Ha behúz valakinek, és koncentrál, akkor több milliárd tonna adja azt a pofont. És mégis félt. Képes volt megijedni csata közben. Bajba sodorhatta volna ezt a sok százezer élőlényt, akik bíznak benne. A fenébe! Ragaszkodik ehhez az eltolt élethez, és ehhez a bolond álkalózhoz, Sean-Andreashoz, aki most átöleli az ágyban. De nem alszik egyikük sem. Pedig az android lelke igényli az alvást, a bújást, és a szeretetet. A többit ne részletezzük. „Dreadnought waifu”, ahogyan Sean hívja néha. Agyrémnek hangzik ez az egész.
– Valami baj van, drágám? – kérdezi álmosan a férfi.
– Még kérdezed, szerelmem? Száz űrvadász elpusztult vagy komolyan megsérült. Ezeknek darabja annyiba kerül, mint tíz-tizenöt törp gép. Legalább ugyanennyi kisebb javításokra szorul. Elpufogtattam egy csomó drága rakétát, és a sérülések miatt nem ártana egy orbitális hajógyárat felkeresnünk. És akkor az emberveszteségról még nem is szóltam.
– Figyelj rám, kedvesem! Az sem volt biztos, hogy túléljük ezt a csatát, de mégis itt vagyunk. Ezt is meg fogjuk oldani! – mondja komoly, magabiztos hangon Sean.
– Láttam a szemedben, amikor számolgattál, hogy aggódsz a költségek miatt – feleli neki Theresa.
– Mikor nem dünnyögök én az elköltendő kreditek miatt? – von vállat a férfi. – Ígérem, hogy majd szólok, ha komoly pénzügyi problémánk van – és simogatni kezdi a nője oldalát.
– Képzeld, mi lenne, ha elfogadnám valamelyik ajánlatot, és csatlakoznánk egy nagyobb csapathoz. Akkor az sem jelenthetne komolyabb problémát, hogy ha néhány hónapig dokkban kellene állnia a hajónak. Mert jelenleg csak akkor tudunk pénzt keresni, ha működőképesek vagyunk – sóhajt fel az android.
– Addig úgy sem bírsz ellazulni, amíg el nem mondod, igaz? – az álkalóz jól ismeri a szerelme gondolkodási módját. – Melyik csapatra gondolsz?
– Matthais Corvinatus állama, vagy a Berkiani Föderáció volna a legjobb választás.
– Majd felvetjük a dolgot az EUCSD részvénytársaság vezetésének. És most, hogy ezt elmondtad, hajlandó vagy végre pihenni egy kicsit? – mosolyog rá Csatacirkáló Sean.
 
Asterios
– Hiába mondtam a Muternak, hogy viszonylag jól vagyok, mégis itt kell maradnom – olyan fancsali képet vágok, hogy Cat biztosan megsajnáljon. Mivel itt most nem lát más, csak a nőm, így teljes nyugalommal szenvedhetek, még rá is teszek egy lapáttal.
– Végül is a mágikus támadás és a becsapódás csak két helyen okozott enyhe belső vérzést, amiért elájultál. A Muter szerint először éveket öregedtél, aztán visszafiatalodtál – néz rám Cat. – Ha a Szürke Mágus sikerrel jár… – itt elhallgat.
– Hé, kislány, semmi baj! Igen, akkor meghaltam volna, Valeriussal együtt,de egyelőre nem szándékozom egyedül hagyni téged. Bújj ide, megvigasztallak, ne sírj, még jó, hogy nekem kellene egy kis lelki támasz.
– Te olyan hülye vagy, Asterios – mosolyodik el a szerelmem, és fölém hajol, hogy megcsókoljon. Jó áll neki ez a felső, és a gravitáció is nekem segít, mellesleg.
– A szám még mindig itt van fent, Magyar! – közli Cat. – Néha oda is figyelhetnél, még a végén kibököm a szemedet a szarvaimmal.
– Cat, ne nevettess, mert az most fáj. Auuu – ezt nem poénból mondom, hanem tényleg fájnak a szerveim. Mintha egy kicsit össze-vissza rendezgették volna őket. A menyasszonyom meglátja a szememben, hogy nem csak azért fintorgok, mert egy kis simogatást szeretnék. Rövid helyezkedés után az ölébe veszi a fejemet. Ez most nagyon jól esik. Állítom, hogy kilóg a nyelvem. Egy pillanatra bevillan az öntudatlan álmom, amit a törp hajón láttam. Megmozdítom a lábamat, de nincs rajta a papucs. Hála az… kinek tartozom hálával? Hogy ne kelljen ezen gondolkodnom, kopognak, Cat pedig be is invitálja az illetőt.
– Sziasztok, gyerekek. Szépen viselkedni!
– Én jól viselkedem, Muter – fordulok az anyaistennő felé. Igen, neki valószínűleg hálával tartozom.
– Nem is rád gondoltam – von vállat a Mindenek Muterje, majd a kezében tartott monitorra pillant. – Két napot adsz neki, és bánni fogod, hogy nincs itt! – biztatja meg Catet.
– Szeretnék kérdezni valamit – szólalok meg. – A mágus, aki ránk támadt, mondott bizonyos dolgokat. És mások is… Én most akkor, ki vagyok?
– Te vagy Asterios, a minotaurusz. A szervo lovag, a Stalker, a Magyar. Ilyen egyszerű – feleli a Muter. – Az, hogy nem embernek születtél volna, ha a bolygódon egyensúlyban van a tárgyi világ és a mágia? Lehetséges, igen. Hogy a lelked öreg? Az, na és? Feltétlenül számít, hogy ki vagy mi voltál valaha, amikor nem a jelenlegi formádban éltél? Szereted azt a nőt, aki most is simogatja azt a nagy, okos fejedet?
– Szeretem – szólok gyorsan közbe, ha már magyar parasztból krétai királyfivá akarnak előléptetni, valami állandóság maradjon meg nekem.
– Gondoltam, Asterios. És te, Cat? – fordul a menyasszonyomhoz.
– Utánamentem egy ismeretlen bolygóra, egy olyan páncélban, amit még soha nem próbáltak ki csatában – feleli Cat baba. A Muter csak bólint egyet, aztán folytatja.
– Tudjátok, gyerekek, van, hogy a sors összeköt két lelket, és a kötelék kitart korokon és életeken át. És ha így van, akkor legyetek hálásak érte, mert nem mindenkinek adatik meg, hogy újra azokkal lehessen, akik fontosak voltak neki – itt egy pillanatra elgondolkodik.
– Pedig szívesen megfejtettem volna a krétai, lineáris A írást. Ne tessék rajta agyalni, ez ilyen földlakó poén volt. És mi van a két istennővel?
– Asterios, hány istennő legyen még ebben a szobában? – cibálja meg az egyik tincsemet Cat.
– Artemiszt odaadtuk az ellentengernagynak. Rendkívül elégedettek voltak a csereüzlettel. Hihetetlenül magas ára van valakinek, aki képzett az élő hajó vezetésében. Főleg, ha egy ilyen veterán az! A másik, az úgynevezett húgod, mondjuk ki, nem élte túl. Először is, lőttek bele néhány hatalmas lyukat.
– Micsoda szörnyűség! – tettetem a csodálkozást. A legminimálisabb érzelmet sem tudom kicsikarni magamból, hogy az a lény, aki talán összeköthette volna a múltamat a jelenemmel, meghalt. Ha mindenkit sajnálnék, akit péppé lövök, mert ki akart nyírni, akkor más hivatást választottam volna.
– Továbbá, a törpök által használt bionikus folyadék erősen gyúlékony. A landolást követően az övé valahogyan tüzet fogott. Mivel feltehetően évszázadok óta úszkált benne, minden sejtjét átitatta. Szóval, egy fogmintára való sem maradt belőle. Bár nagyon ragaszkodunk a létezéshez, egy istennő sem bír ki mindent – a Muterunk megint elhallgat. Bárhogy is keveredett ide, hozzánk, valószínűleg elvesztett olyanokat, akik fontosak voltak neki. Rajtam, rajtunk most is segít, a sajátjain meg talán nem tudott.
– Pedig ha jobban megismertétek volna egymást, még meg is kedveled! – mosolyodik el Cat, és az anyaistennőre néz. Valószínű, hogy a kedvesem tud valamit a tűzeset keletkezési körülményeiről, hiszen lent voltak Lexával a roncsnál. Hogy ez mennyire nem érdekel, basszus!
– Nem hiszem, hogy kijöttem volna vele. Kezdetnek, ismeretlenül is fattyúnak titulált – jut eszembe a néhai istennő egyik beszólása. – Persze, lehetséges, hogy igaza volt, mert a felébredéskor elvesztettem a személyes emlékeimet, így a szüleimről sem tudok semmit.
– Nem te vagy a fattyú – néz rám ekkor a Mindenek Muterja. – Hanem az ókori… Aki…
Mind a ketten az egykori anyaistennő felé fordulunk Cattel. Egy másodpercig úgy tesz, mint aki csak elszólta magát, aztán elmosolyodik:
– Szóval, a mítosz alap változatát mind a ketten ismeritek, gondolom…
– Igen, én főleg, mert lehet, hogy valamilyen formában ott voltam – ezt a poént képtelen vagyok kihagyni. Cat hirtelen azt sem tudja, hogy letoljon a beszólásomért, vagy sem. A Muter persze nem hagyja magát megzavarni:
– Van azonban egy apró kiegészítése a történetnek. A sztori lényegén nem is változtat. Szóval, amikor Daidalosz mester arra a bódult éjszakára készítette fel a királyi párt, mindjárt két problémával nézhetett szembe. Az egyiket ő maga okozta, amikor az általa feltalált bódító anyagból egy picit többet adott Minósz királynak, mint szerette volna. A krétai „királyi bika” tehát harcképtelen állapotba került. Ne, nevess Asterios! Megesik ez néha a fiúkkal. A másik problémára is rájött, miközben azon gondolkodott, hogy miért terméketlen a királyi pár? Ha kizárta az ártó, természetfeletti erőket, akkor a dolgot csakis a király és a királyné valamilyen testi hibájára tudta visszavezetni. A királynőt nem lehetett megkerülni, de a királyt igen. Ezért, hirtelen ötlettől vezérelve egy megbízható ismerőséhez fordult. Megesett azokban a régi időkben, hogy nemes származású ifjak, pásztornak öltözve őrizték idegen fejedelmek nyájait és gulyáit…
– Mint Parisz királyfi? – szólok közbe. Igen, a trójai királyfi pontosan ezt csinálta.
– Így van, Asterios – néz rám a Muter megértően. Gyorsan be is fogom a számat, tudom, hogy illetlenség belebeszélnem mások történeteibe, nem igaz?
– Szóval, Minósz gulyáinak főpásztora is egy hasonló férfi volt. Egy szkíta fejedelem legkisebb fia. A mester tudta jól, hogy nincs vesztegetni való ideje, és nem akart túl sok embert beavatni a tervébe. A kétkerekű harci szekeret, mint a leggyorsabb közlekedési módot tehát el kellett felejtenie. Ezért aztán olyat tett, amit kevesen a korabeli Hellászban: lóra pattant. Így indult el a gulyásokhoz.
A szkíta legény éppen a pásztortűz körül üldögélt, és jókora füstfelhőket eregetett egy leginkább pipára hasonlító tárgyból. Ekkor száguldott be Daidalosz, de olyan módon, hogy attól a legkisebb királyfinak is elkerekedett a szeme. Mert az athéni fordítva ült a megbokrosodott paripán. Legalább háromszor körbevágtázta a főgulyást, ezzel megmutatva a pásztornak, hogy ő bizony igazából Daidalosz mester. Pedig a legény először azt hitte, hogy csak a pipát sikerült valami érdekes anyaggal megtömnie. Az athéni ezt követően úgy leesett a lóról, hogy az bármilyen kaszkadőrnek dicséretére vált volna. Szóval, az álruhás hercegnek kellett összeszednie.
– Ezt jól kifundálta, öreg – ismerte el a szkíta. – Lássa, jómagam kölök korom óta lovagolok, de eszembe nem jutna így felülni a paripámra. Pedig a bogár sem megy az ember szemébe, és az ág sem vágja pofán útközbe. Mondjuk a leszállást azt gyakorolnia kéne, meg hát rendes lószerszám se ártana, ha már itt legénykedik nekem!
– Jaj, fiatalúr, nagyon nagy a baj – kezdte a polihisztor az önsajnáltatást. – Amúgy, ha kérdezhetem, mit csinálsz azzal a törött amforafüllel a kezedben?
– Jó, hogy megkérdezte, mester uram. Tudja, azért csak unalmasan telik az idő a pásztor számára, már ha azt a rengeteg tennivalót nem számítom, ami a jószágok körül adódik. Esténként mindössze pár dologgal tudunk szórakozni. Van ugye a nótázás, az ivás, meg az erdei nimfák megkettyintése. No, lássa kend, ez egy olyan amfora füle, ami belül üreges. Ebbe én szépen faragtam egy hosszú szárat, mert így mégis csak úriasabban néz ki. Nem vagyok én valami gazdag legény, de adok az ilyenre, már ha fejedelem az édesapám. El is neveztem pipának, lássa, milyen szépen hangzik? Aztán, én ezt a pipát megtömtem, per pillanat hétféle macska szőrivel, és meggyújtottam. Mit ne mondjak kendnek, mester uram, elég kegyetlenül ergya lett. Úgy szagra, mint ízre nézve. Valamiféle növényeket kéne beléje aprítani, azt hiszem – mert a legkisebb királyfiak mindig furfangosak, állandóan törik valami okos huncutságon a fejüket. És mivel Daidalosz is ilyen tudós ember volt, össze is barátkozott ezzel a legénnyel. Mikor az ifjú elcsendesedett, az athéni megkérdezte tőle, hogy van-e a közelben valaki, mert bizony neki nagyon bizalmas ügyben kéne a segítség.
– Amelyik nem részeg, mint a tök, az már mind a nimfákat hajkurássza. Van itt egy bojtár gyerek, de ő sem az a szószátyár fajta.
– Jól van – sóhajtott fel Daidalosz, és elmondott a gulyásnak hamarjában mindent.
– Kend aztán jól összekevert mindent, öreg – vakarta meg a fejét a szkíta legény. – Aztán, miért nem veszi a saját kezébe a dolgokat? Megvan magának mindene, ami egy férfinek ilyenkor szüksége van!
– Fiatalúr – mondta a ravasz athéni a srácnak. – Ismered a kisfiamat, Ikaroszt?
– Ismerem hát. Belevaló kis legény! Állítom, le sem tagadhatja, hogy a kend fia! Mintha a száján keresztül köpte volna ki. Még a bibircsók is ott van az orrán. Haha! Értem már. Ha, tételezem fel, maga lesz a nagy fehér bika, és a születendő trónörökös kísérteties módon hasonlít a kis Ikaroszra, akkor a király nagyon kellemetlen kérdéseket fog feltenni.
– Kár volna tagadnom ezt a tényt, fiatalúr. Illetve, azért van bennem annyi becsület, hogy másképpen cselekedjek. Nekem is van lelkiismeretem. De a legkisebb király- és fejedelemfiak errefelé, Hellászban bármi ilyet megtehetnek. És meg is teszik, barátom, de gondolkodás nélkül ám!
– Apámuram mondta mindig, hogy a legény, a katona és a pap, oda megy, ahol kap – mosolygott a bajszát pödörgetve a pásztor-fejedelem fiú. – Legyek tehát ma éjszakára Minósz nagy fehér bikája. Szó, ami szó, mester uram: a királyasszony igen szemrevaló teremtés.
– Lekötelezel, fiatalúr! – hajtott fejet Daidalosz, és közben gondolkodott. Ha a házaspár tagjai közül a király volt a terméketlen, akkor egy idegen férfi bevonása bizony segíthetett a problémán. A szkíta gulyást pedig aligha ismeri az uralkodó, a gyermek esetleges hasonlóságai ezzel a férfivel nem fognak neki szemet szúrni. És ha a királynő örököst szül, akkor pedig az ő, a mester jutalma sem marad majd el. Legfeljebb, osztoznia kell rajta ezzel a nagyszájú nomáddal. 
– Bármit is forgat kend a fejében, azt előre megmondom, hogy aranyat nem fogadok el. Ne mondják ránk, a puszták fiaira, hogy ribancok vagyunk! Majd, ha egyszer úgy hozza az életem sodra, akkor kend a sok eszével segíthet rajtam. Jó lesz így? – kérdezte a fiatalember.
– Áldjanak meg az égiek, barátom. Azt persze, mondanom sem kell, hogy amiről beszéltünk, és ami még ma este történik, arról egy szót sem szólhatunk senkinek – nézett rá a mester, majd kiléptek a csöndes éjszakába. A királyfi tehát elővezette a két legjobb lovát, az egyikre felrakta az eredménytelenül tiltakozó mestert, a másiknak pedig maga pattant a hátára. És elvágtattak, hogy segítsenek úgymond a trónutódlás problémáján.
– Ez mekkora! – jegyzem meg. – Ilyet odahaza kukoricafosztás közbe se tudtak volna kitalálni a székelyek. De… Ezek szerint az első minotaurusz valódi apja egy nomád királyfi volt? Tényleg, mi történt később vele? Tudott valamit a fiáról? – képtelen vagyok befogni a nagy pofámat.
– Talán igen. Hírt vihettek neki egyes világlátott vándorok, vagy éppen, fejedelmi küldöttek, akik uruk megbízásából utaztak távoli földekre. És a puszták varázslói, a táltosok is megtudhattak dolgokat, főleg, ha az uralkodó kérte tőlük. Hiszen végül ő örökölte az apja trónját.
– Jé, akkor én így tudtam a felébredéskor magyar parasztból minotaurusszá átalakulni. Mivel a magyarok és szkíták állítólag rokonok – szólok közbe.
– Asterios, a mítoszok és a mesék világa képlékeny. Nagy igazságokat mondanak el, de a részletek gyakran változnak, ahogyan maga a világ is. Az enyém is egy változat. Ezen kívül a mese hallgatóinak nem kell ókori félisteneknek lenniük, hogy együtt tudjanak érezni a hősökkel. A régi korok meséit tátott szájjal hallgatták a gyerekek a királyi udvarokban ugyanúgy, mint a pásztorok tüzei mellett. Királyfi, táltos, vagy furfangos parasztlegény? Görög vagy szkíta? Ember, ork, faun, vagy minotaurusz? Magadra ismersz a hősben? Az jó. És ha ettől egy picit jobban érzed magadat, annak csak örülök – feleli. Bólogatok. A Muternek igaza van. És különben is, jobban érdekel a jelenem, és a jövőm, mint az állítólagos múltam.
– Jól van, én most megyek. Cat, ne csináld ki ezt a hőst, jó? – aztán kettesben hagy bennünket. Nagyon vigyoroghatok, mert Cat rám is kérdez.
– Mit vetítenek megint abban a borzas fejedben?
– Hős vagyok! Remélem, hivatalosan is elismerik – felelem.
– Filmet nem akarsz róla? A Bányakirályról biztosan forgatnak majd valami csodálatos művet, aminek semmi köze nem lesz a valósághoz – gondolkodik el Cat.
– Ahogyan az lenni szokott. Kár, hogy rólunk nem. Pedig kíváncsi lennék, hogy találnának-e színésznőt a te szerepedre? Kötve hiszem, mert ilyen nő nincs még egy a galaxisban.
– Ó. Ez hízelgő, katona – néz rám vidáman a zöld szempár.
És ekkor újra kopognak. Ennyit a kettesben eltöltött időről, meg az én pihenésemről. Mondjuk a Skótnak és a Franciának azért örülök.
– Előre is közlöm, hogy nem támogatom a krétai trónra bejelentett igényedet, ha nem kapok valamilyen miniszteri tárcát! – csap a lecsóba M5, aztán Catre néz.
– Lehet, hogy rosszkor érkeztünk?
– Dehogy is – hárítja el a kedvesem.
– Kréta kevéssé érdekel – mondom. – Viszont cserébe kérem a magyar trónt, mint az egyik szkíta, azaz pártus-hun-magyar fejedelem leszármazottja. Elsőnek ünnepélyesen kijelentem a Habsburg ház trónfosztását!
Alistair, azaz a Skót csak zavartan pislog ránk, neki nem sokat mondanak ezek a szavak. Vincent, a Francia viszont érdeklődve hallgatja az aktuális agymenésemet.
– A Habsburg kérdést majd később kifejted. A Skót ugyanis le akart egy picit torkolni benneteket, mert sikerült Lexát belerángatni egy mentőakcióba. De nem mer megszólalni, mivel a felesége nagyon élvezte, és nyomatékosan meg is tiltotta neki a dorgálást. Mivel pedig immár a szervopáncélból adódó erőfölénye is elpárolgott, inkább bólogat – a Herceg úr nem győz beszélni.
– Most jövünk Valeriustól – a Skót inkább nem kommentálja az elhangzottakat, hanem témát vált. – Val vagy a pokolba fogja kívánni a tegnapi napot, vagy rajongani fog érte.
– A poklot még megértem – felelem. – De miért fog rajongani?
– Kiért fog rajongani – vigyorog a Francia. – Te is ott voltál, biztosan tudod, kiről beszélek. Cattel még össze is akaszkodott a nevezett hölgy. Micsoda látvány lehetett! 
– Ejnye, nem gondoltam volna, hogy bejönnek neki a driderek! – mondom merő hülyeségből. Általános jó hangulatot keltek ezzel a mondattal.
– Akkor azért mondta, hogy olyan szép szeme van – teszi hozzá a Skót. – És olyan sok...
– Valójában a minotaurusz lány az, ugye? – kérdez közbe Cat.
– Igen, a Szép Szemű Selene. Ennyi S betűt egy mondatban! Ezt kábé tizenöt alkalommal hallgattuk meg – legyint Vincent.
– Ne irigyeljünk tőle egy saját nőt! – jelentem ki. Erre a srácok is elgondolkoznak. Mert nekem is mennyivel jobb most egy saját nővel megosztani az életemet. Aki akkor is itt marad, amikor ez a két bolond végre hazamegy. A saját nőjéhez. 
 
A világűrben
A Mindenek Muterja azért kapta a drenya személyzetétől ezt a nevet, mert mindenkire oda szokott figyelni, akit a fedélzetre hoz a sors, és igényli is az odafigyelést. Legyen akár bőrváltó minotaurusz, akár angyal-griff, akár sárkánydémon. Ezekből a teremtményekből most kettő is vele van. Az egyik, egy lány, fájdalmasan nyöszörögve fekszik az ágyban. Ha nem ebből a hihetetlenül erős fajból származik, esélye sem lett volna túlélni a Planet Slayer ágyú lövését. Nem csatlakozott le a tünde csatacirkálóról, amikor azt eltalálták. Olyan megtört a tekintete, és nem csak azért, mert csak egyetlen, sárgás-barna színű szeme maradt. Fél, sokkal jobban fél, mint Martha, amikor a Muter kórházába került.
– Kérhetem azt, hogy ha kivégeztek, akkor Adalbert csinálja? – néz remegve az anyaistennőre.
– Wamisa, figyelj rám. Én jól tudom, hogy a családod volt a legdurvább és a legkeményebb a Sárkány Sík nagy dinasztiái közül – kezdi Adalbert. – De nem azért vagy itt, hogy felelj az apád bűneiért, vagy az anyád túlzott büszkeségéért. Nem fogok rajtad bosszút állni a családom régi sérelmei miatt, amelyeket nem is te követtél el.
– Hát, az élethez már nem sok bátorságom maradt. Nem is érdemlem meg. Amit Arany Szárnyként tettem, az amúgy is megbocsáthatatlan. Ha egyik felől nézem, annyi halandót pusztítottam el, amit megszámolni sem merek. Ha másik felől nézem, elárultam a gazdámat, a dinasztiát, és azt a százezer lényt, aki bízott bennem csatacirkálóként. A családom legrosszabb tagjai is büszkék lennének rám – buknak ki belőle a szavak.
– Én egy sárkányherceg vagyok, azok pedig mind önző disznók. Az előbbiek számomra nem jelentenek problémát – feleli a nagyherceg. – Nekem az a célom, hogy visszaszerezzem apám királyságát a Terra Tizenhárom alsó síkján. Nem vagyok bővében a szövetségeseknek. Még kevésbé a barátoknak. Neked, kedves Wamisa, komoly harci tapasztalataid vannak, ismered az ellenség gondolkodását és módszereit. Egy régi család erős sarját nagyon el tudnám képzelni az oldalamon. És… Mit tetszik nevetni? – néz csodálkozva királyfi a Muterre.
– Nem a céljaid, vagy a szándékod a viccesek, fiam. Még kevésbé ennek a kislánynak a sorsa. De ahogyan a csajozó dumát beleviszed az uralkodói céljaid közzé, az nem semmi! A lényeg, Wamisa, hogy ez a fasza gyerek kedvel téged.
– Graun bácsi elmondta, hogy legyek magával óvatos, mert minden zsiványságot képes kiszimatolni. Igaza volt! – mondja Adalbert. A félelmetes tűzokádó és hírhedt nőcsábász láthatóan szörnyű zavarban van.
– Anno nem volt az teljesen véletlen, hogy kölyökként eljegyzést játszottunk. És én valahogyan mindig vonzódtam a rosszlányokhoz – vallja be a nagyherceg.
– Ez hely rosszabb, mint ahogyan eddig gondoltam. Itt nem lehet egy kivégzéssel megúszni a dolgokat. Itt szembe kell nézni a múltaddal, és harcolni kell a jövődért – hajtja le a fejét Wamisa.
– Üdv a fedélzeten, kislány – dől hátra a székében a Muter. – Mára elég is volt ennyi.
– A volt gazdasszonyommal ugye nem kell együtt dolgoznom? – sóhajtja a sárkány lány, aztán köhögni kezd. Adalbert egy fél pillanat múlva már ott is van, és inni ad neki, közben gyengéden simogatja a nő arcát.
– Dehogyis. Traunának a legutolsó dolog a te neved lesz, ami az eszébe fog jutni – biztatja meg őket az istennő.
 
Potspot
– Kedvesem, Oberox, ez a katonazenekar pazar látványt nyújt! – lekendezik Titiana. – Pedig, bevallom őszintén, néha szörnyen zavaró ez a maga nagy militarizmusa.
– Drága királynőm, azt pontosan tudom, hogy a katonazenész egy olyan fegyvernem, ami iránt kegyednek sincs kifogása! – igazítja meg a monokliját a fae uralkodó.
– Legalább hasznosan telik az idő, amíg várjuk az értékes ércünket a sajnálatosan felrobbanó holdból – véli a királynő. – A vendégünk, remélem, jól érzi magát?
A vendéget Trauna hercegnőnek hívják. Per pillanat egy vasúti pőre kocsira van felkötözve. Igaz, csak keskeny nyomközű vagon, de a hatást így is eléri, a tündék ugyanis gyűlölik a vonat minden fajtáját. A száját a legfinomabb, ízesített selyemből készült kendővel tömték be a jeles eseményre, ami amúgy egy teljes zenés-táncos előadás. A műsort nyalka cervitaur katona legények adják majd elő az udvari előkelőségek tiszteletére, egy katlanban. A hely kiváló természetes akusztikával bír. A király úgy véli, hogy ideje végre elkezdeni az előadást. A kétségesetten vergődő Traunára nézve eszébe jut valami, így magához inti az államminiszterét.
– Hivatott, felséged? – hajol meg a cincér-szerű figura.
– Miniszter úr, mit mondott a vendégünk, milyen ércfeldolgozókkal áll kapcsolatban a Tircat dinasztia?
– Nem közölte velünk, felséges uram.
– És ha újra megkérdeznénk tőle? – érdeklődik a király. A miniszternek vág az esze, így rögtön utasítja a szolgálóit. Két szárnyas legényke fürgén kiveszi a selymeket a tündehercegnő szájából. A válasz viszont olyan minősíthetetlen, hogy Oberox kénytelen befogni szeretett királynője formás fülecskéit. A zöldruhások gyorsan véget vetnek a szóáradatnak. Miután a tünde ringyót elnémítják, a karmester a királyra pillant, a zenészek mind kézbe veszik a hangszereiket. Az uralkodó bólint, ezzel jelt a kezdésre. A közönség elcsendesedik. A karmester vár néhány pillanatot, majd felemeli a pálcáját. A kórus pedig rázendít egy remek katonadalra:
– Ugye, gondolsz néha rám…
Vajon, honnan tudják a Potspoton, hogy mit utálnak a tündék a legjobban? Mert Trauna záróizmai már a második nótánál felmondják a szolgálatot. Szerencsére, a mágikus légfrissítők jól működnek. A közönség többi része ugyanis el van ragadtatva.
Az esemény csúcspontja mégis az éjféli tűzijáték, aminek a végén egy komplett holdat robbantanak fel. Még ilyen távból is félelmetes a lila sugár, és a megsemmisülő égitest látványa.
– Ha nem járna akkora környezeti szennyezéssel a dolog, akkor mi is építhetnénk egy saját drenyát – gondolja magában Oberox király.
 
A világűrben
Adalbert nagyherceg felfüggeszti a beszélgetést Graun bácsival, amikor megpillantja a Mindenek Muterját. A félork először megveregeti a sárkányfi vállát, aztán elindul, hogy csatlakozzon a fiaihoz odalent. A Tiszti Klub bejárata és előtere ugyanis magasabban helyezkedik el, tehát lényegében egy karzatról lehet letekinteni a helyiség többi részére. A félork persze nem jut el az utódaiig, mert már a lépcső aljánál összefut egy troll tiszttel. Rögtön beszélgetésbe is kezdenek.
– Drága Nagyasszony, kérdezni szeretnék valamit! – kezdi izgatott hangon Adalbert.
– Hidd el, fiam, Wamisa kibírja ezt a pár órát nélküled. Néha nem győzök csodálkozni, hogy mennyire megváltozik egy sárkány viselkedése, amint párja és családja lesz.
– Nagyapa is mindig ezt mondta… De most nem Wamisa nagyhercegnőről volna szó. Arra lennék kíváncsi, hogy ki az a lány amellett a nagyszájú, dumagép minotaurusz bika mellett? – és a korláthoz lép, hogy lemutasson.
– Cat a neve – feleli az istennő. – Miért, sárkánykirályfi?
 – Figyelem egy ideje, mert azt hiszem, hogy láttam már valahol, és az is eszembe jutott, hogy hol. Mi, alakváltó sárkányok, ugyanis jól tudunk emlékezni. Csak azt nem értem, hogy egyáltalán lehetséges-e mindaz, amire gondolok?
– És azt szeretnéd, ha meghallgatnám az elképzelésedet, igaz? – kérdez vissza az anyaistennő. Adalbert tehát bólint, majd belekezd:
– Azt bizonyára tudja, kedves Muter úrnő, hogy tőlünk, a Sárkányok Síkjáról átjárók sora vezetett át a tér és idő különféle pontjaiba. És ezeket az átjárókat rendszeresen használtuk is. Nem egy gőzmozdonyt szereztünk messze lévő világokból a segítségükkel. De Nagyapa hozott így könyveket Scarlet húgomnak is. Egyszer nagyapa és én indultunk el egy bolygóra, aminek Terra Három volt a neve. Egy BR 24-es mozdonnyal mentünk, és néhányszáz hordónyi kiváló minőségű bort szerettünk volna beszerezni. Alternatív vágány bűbájt kellett használnunk, a kapu másik felén ugyanis nem voltak még vasutak. És ki volt az a trehány sárkánykirályfi, aki elnézte a mágikus távvezérlőjén a számlálót? Hát én! A megfelelő helyen kötöttünk ugyan ki, csak éppen vagy háromezer évvel korábban.
A Mindenek Muterja figyelmesen hallgatja a történetet. A számtalan évet megért istennő már megtanulta leplezni az érzéseit. Bármennyire fúrja is az oldalát a kíváncsiság, mégsem kezdi el siettetni a mesélő herceget.
– Szóval mehettünk vissza a Sárkányok Síkjára üres kézzel, pontosabban, vonattal. Én meg nem győztem könyörögni Belagor nagyapának, hogy ne mondja el a történteket apámnak. Nagyon szégyelltem magamat, bár nagyfater nem tűnt idegesnek. Azt mondta, töltsünk el egy pár órát a helyen, mert kíváncsi, hogy nézett ki a bolygó abban a régi időben. Én meg arra voltam kíváncsi, hogyan néztek ki akkor a lányok, szóval, otthagytuk a két tűzdémon fűtőt, és repültünk néhány kört. Megbízható srácok voltak, rájuk mertük bízni a vasparipát. Talán egy óráig lehettünk távol?
Mikor visszatértünk, érdekes látvány fogadott minket. Ott, a semmi közepén megtalálták a mozdonyunkat! Tessék elképzelni, hogy egy csapat kalandozó törp vette körbe, akikhez emberek is csatlakoztak. A helybeliek féltek ugyan a géptől meg a démonainktól, de a bányakotrók úgy korbácsolták őket hátulról, mint az állatokat. A mozdony mögé akasztott három teherkocsira viszonyt már föl mertek volna mászni… Csakhogy egy hatalmas termetű, szarvas lány állt a leghátsó vagonon, és verte a népet egy hosszú nyelű csatabárddal. És komolyan mondom, úgy nézett ki, mint az a Cat. Arra már rá tetszett jönni, hogy a női nem nagy rajongója vagyok. Ezért, ha egy lány felhívja magára a figyelmemet, azt soha életemben nem felejtem el. A nevét, a telefonszámát, azt igen, de a csaj, mint jelenség, az itt marad a tökfejemben – bök a nevezett testrészre a nagyherceg.
– Folytasd, fiam – mondja remegő hangon a Muter. Ó igen, érezte ő, hogy van valami furcsaság abban a minotaurusz nőben. És most reméli, talán megtud valami hasznosat. Közben a nagyherceg gyorsan kinyújtóztatja a szárnyait, és folytatja az elbeszélést:
– Belagor nagyapa röptében váltott alakot, és úgy repült rá a támadókra, mint egy igazi nehézbombázó. Egyetlen fújással beterítette tűzzel a bányakotrókat, meg akik a közelükben álltak. Én pedig egyenesen a mozdonyon landoltam.
– Indítsatok, fiúk! Teljes gőzzel, előre! Én majd vigyázok, hogy ne jussanak be az átjáróba – kiáltotta királyi nagyapám.
Szikrázva köszörültek a kerekeink, a 24-es megrázkódott, ahogyan elindultunk. A sínek ugyan véget értek két, faragott oszlop között, de ekkor kinyílt az átjáró, és mi belecsattogtunk. Nagyapa ismét alakot váltott, majd a mozdony lépcsőjén állva megkapaszkodott, azt figyelve, hogy nem követnek-e bennünket. Célszerű volt elkerülni, hogy a téridő különféle pontjaiból hívatlan látogatókat vigyünk haza. Ugyanis roppant kellemetlen volt, ha néha mégis sikerült. De itt rémülten iszkolt mindenki a kapu közeléből. Ami lassan be is záródott mögöttünk.
– Idejében érkezett, Nagyuram – mondta Belagornak a fűtője.
– Meleg helyzet volt. Ahogyan látom, a kíváncsiskodók tariai törpök lehettek. Még abból az időből, amikor nem cseréltek négyévente a királyság és a bányanép köztársaság között. – bólintott a nagyapám, majd bemászott a lépcsőről. A mozdonyon tehát nem voltak hívatlan potyautasok. De a vagonok felől furcsa hangok hallatszottak. Harci zaj volt az! Egymásra néztünk az öreggel. Ösztönösen a revolvereimhez nyúltam, és a szerkocsi tetejére ugrottam.
A szarvas lány még mindig az utolsó pőre kocsin állt, és egy csatamágussal küzdött. A bányakotró egy jókora, kétlábú, daganatokkal borított gólem vállán ülve harcolt. Mivel az átjáróban haladva nem volt szabad repülni, ezért az egyetlen dolgot tettem, amit logikusnak láttam: előhúztam a forgótárasaimat, majd amikor egy ütést követően a lány a vagon deszkáira került, teleküldtem ólommal a gólemet. Az utolsó két golyót a mágus kapta a mellkasába. El is terültek, mint az ólajtó. Belagor nagyapa is hátrafelé nézett, elégedetten nyugtázta, hogy milyen jól lövök. Tessék elképzelni, ekkor a szőke lány feltápászkodott, és megtörölte vért az ajkairól. Majd odalépett a lelőtt gólemhez, és leakasztott egy kis csomagot a csatamágus övéről.
– Csomagot? – kérdez közbe a Muter.
– Úgy nézett ki, mint egy uzsonnás tatyó. Kis, aranyszínű bőrzacskók voltak benne. Ezeknek a törp mágusoknak az a rossz szokásuk, hogy ha látnak valamit, amiről azt hiszik, hogy annak varázsereje van, azt rögtön meg akarják szerezni. Néha meg annyi is elég nekik, ha szépen csillog. Hülye egy banda...
– Ne is mondd, fiam. Sajnos, jól ismered a fajtájukat, és jómagam is sokkal többet tudok róluk, mint amit szeretnék. És, azután mi történt? – érdeklődik az istennő.
– Hát, a mágusban még volt szufla, mert nem akarta odaadni a tatyót. Olyan jó páncélja volt a kis rohadéknak, hogy még a lövéseim után is élt. Valamiféle mágia is lehetett még a tarsolyában, azt vetette be. Mert ebben a pillanatban a három vagon akkorát rántott rajtunk, hogy megmozdult alattam a szénkupac. És ekkor megéreztem, hogy a mozdonyunk fékez. Csak annyira lassítottunk, hogy a tehervagonok nekünk feszüljenek. Ebben a pillanatban kúszott el mellettem a másik fűtőnk, egy csáklyával a kezében.
– Adalbert, segíts Damiannak, azonnal akasszátok le a kocsikat – kiáltott a nagyapám, és kihajolt az ablakon, hogy ismét hátra nézzen.
– De… – tetszik tudni, azért a hozzám hasonló pasik mindig roppant lovagiasak lesznek, ha azt látják, hogy egy hölgy van veszélyben. Engem is két rohadt vérnyúl tanított meg rá, hogy először az eszemre hallgassak ilyenkor.
– Nem akarom, hogy szétvarázsolják alólunk a mozdonyt – zárta le nagyapa a vitát. Persze, hogy igaza volt. Nem lett volna célszerű balesetet szenvednünk az átjáróban haladva. Megtartottam Damiant a lábainál fogva, szétoldottuk a csavarkapcsokat és a fékvezetéket. Alig zárta le a szelepet a tűzdémon, a mozdony máris dohogva gyorsítani kezdett, nagyapám tolta neki, ahogyan bírta a német vasparipa. Amikor aztán felnéztem, megfigyelhettem, hogy a teherkocsik úgy fickándoznak a talpfákon ugrálva, mint a játékos kölyökkutyák. Jó, hogy lekapcsoltuk őket, mert a mozdonyunkat is kisiklatták volna. Még láttam, hogy a lány legyűrte a mágust, és a kocsi padlóján feküdve kinyitotta a tatyót… Ekkor a szerelvény egyszerűen eltűnt a szemem elől. Ha ilyen kisiklás történt, akkor soha nem lehetett tudni, hogy a balesetet szenvedett jármű hol a fenében kötött ki… Úgy a térben, mint az időben. És tetszik tudni, hogy mit csinált ekkor a nagyapám?
– Mondott valami érdekes dolgot, igaz? – mosolyodik el a Muter.
– Pontosan! Azt mondta: „Ez jó kis kaland volt, ugye? Miért vagy szomorú? Csak nem a szöszi miatt? Mibe, hogy ezzel a lánnyal még találkozunk?” – és hátba veregetett.
– Bölcs sárkánykirály ez te nagyapád, Adalbert. Ha már ilyen szépen elmondtad ezt a történetet nekem, akkor én is elárulok cserébe valamit. Minden alakváltó sárkány tud titkot tartani, igaz? – szólal meg elégedett hangon a Muter, és körbepillant.
– Ajjaj – csóválja meg fejét a királyfi, de azért így szól: – Tudunk. Nem mondom el senkinek, amit mondani tetszik, ígérem.
– Szóval, Adalbert: te most segítettél nekem megfejteni egy rejtélyt. Ugyanis, két dologban voltam biztos ezzel a Cat nevű lánnyal kapcsolatban. Az egyik, hogy a kolomp alakú függő a nyakában a fiam munkája. A másik, hogy valamennyire hasonlít a fiam nagy szerelmére: Afroditére.
– Tessék várni, arra az Afroditére, aki az egyik törp hajóban volt??? – döbben meg a nagyherceg.
– Pontosan. Jó, az eredeti lágyabb volt és szebb, meg persze, valamivel alacsonyabb, mint Cat.
– De akkor, Afrodité is ott élt a Terra Hármon?
– Igen, és én is arról a bolygóról származom. A lakói csak úgy hívják, hogy Föld. Az elbeszélésed dátumát figyelembe véve, még össze is futhattunk volna. Nem vagyok mai csirke, igaz?
– Én soha semmi bántót nem mondok egy nő korára, kedves Muter – szabadkozik Adalbert.
– Valaha mennyire jól esett egy ilyen mondat annak a mérhetetlen nagy egómnak. De nem fogom azt mondani, hogy régi szép idők. Legalább ennyit tanultam a hibáimból. Mert Hérának, az Istenek Királynőjének, aki akkor voltam, aztán voltak hibái bőven.
Adalbert elégedetten füttyent egyet. Hiába, egy királyi sárkánydinasztia örököse ért protokolláris megnevezésekhez. Jól tudja, hogy az Istenek Királynője címet sem osztogatják egy liter borért. Szinte ösztönösen mozdul meg…
– Le ne térdelj nekem, te bolond! – szól rá a Muter, kicsit hangosabban, mint szerette volna. – Ne haragudj, nem akartam kiabálni…
– Akkora itt a zaj, hogy mozdonykazánt lehetne lefúvatni, azt sem hallanák meg – legyint Adalbert.
– Valaha már az is bántotta volna az említett egómat, ha valaki nem hajolt meg elég mélyen. Tudod, Adalbert, rólam itt mindenki azt hiszi, hogy valami eltévedt anyaistennő vagyok. De milyen anyaistennő az, aki a saját fiát is képes volt megtagadni? – itt egy pillanatra elhallgat.
– Ha úgy tetszik gondolni, én már eleget tudok – szólal meg csendesen Adalbert.
– Az éretlen legkisebb sárkányherceg lassan megkomolyodik, igazi király lesz belőle – véli az istennő. – De ezt a történetet még befejezem. Szóval, a fiam, a Kovácsok Istene volt egykor Afrodité férje. Persze, megcsalta fűvel-fával az a kis dög. Akkor tört ki az igazi botrány, amikor egy halandó királynő jóvoltából kiderült, hogy Afrodité együtt van Árésszal, a háború istenével. Ő volt a másik fiam. A Kovácsok Istene elkapta azt a két bolondot, és igazságot követelt a többi istentől. Mi pedig kinevettük. Még én is… a saját fiaimat! A végén pedig  Afrodité, az ribanc volt megbántva, ezért bosszút állt az említett királynőn. Eltorzította a magzatot, akit az asszony várt: így az a gyerek lett az első minotaurusz bika!
– Kemény – szalad ki a sárkánykirályfi száján.
– Finom megfogalmazás. Majd jussunk az eszedbe mi, olümposziak, amikor legközelebb Wamisa családját tartod problémásnak! Tovább folytatva: tudod, hogyan lett a minotaurusz faj? Annak a fiamnak az érdeme, aki a Kovácsok Istene volt. Ő formálta meg őket, halandó emberekből. Az első minotaurusz lányt Gateának hívták. A Gatea név macskát jelent, éppen úgy, mint a Cat. Neki még a haj és szemszínét is módosította, hogy minél jobban emlékeztessen Afroditéra. Talán csak azért, mert soha nem tudta elfelejteni az a csalfa dögöt? Vagy, mivel az istennő bosszúból teremtette az első minotauruszt, ezért ő meg csinált egy olyan példányt, aki Afroditéra hasonlított? Nem tudom. De abban már biztos vagyok, hogy Cat az ténylegesen Gatea. Nektek köszönhetően juthatott ki a Földről. Szerencséje volt, mivel a történeted alapján az elsők között lehetett a bolygón, aki összefutott Taria törpjeivel.
Sok évvel később történt, hogy egy átkozott tariai csatahajónak lerohadt a hiperhajtóműve, és nálunk szálltak le egy gyors javításra. Legalábbis akkor ezt állították, bár biztosra veszem, hogy kerestek valamit. Vagy csak kihasználták a kínálkozó alkalmat? Mert az események végül oda vezettek, hogy Taria lehúzta ránk a rolót, ahogyan mondani szokták. Nem is érdemeltünk mást. 
Viszzatérve Gateára: ha ottmaradt abban az összeomló, mágikus átjáróban, simán kiköthetett egy másik bolygón, évezredekkel elcsúszva az időben.
– De hogyan úszta meg, amikor lezuhant néhány vasúti vagonnal együtt? – teszi fel a következő kérdést a sárkányfi.
– Nem tudom, hogy pontosan mi lehetett a mágus zsákmánya. Tippem az volna rá: egyfajta mágikus eledel, vagy valamilyen törp amulett. Talán mind a kettő. De azt hiszem, hogy a kislány újraszületett a becsapódáskor. Egyszer a családjukról beszélgettem vele, meg Asteriossal. Tudod, a mesemondóval, a nagyszájúval, ahogyan te nevezted. Catnek nevelőszülei voltak. Egy ismeretlen „repülőgép” lezuhant roncsaiban találták meg. A nevelőapja ezért néha azzal húzta az agyát, hogy lány egy szuperhős. Asterios meg rá is tett egy lapáttal, valami Krypton nevű bolygót emlegetett. Tudod, a szuperhősök azok az okoskodó, álarcos, köpenyes tagok, akik az anglomán bolygókon fordulnak elő. Ők szoktak idióta balesetek következtében megszületni.
– Ne is tessék mondani. Például, hatalmas erőkre tesznek szert, mert lepisiltek egy felrobbant reaktort, amitől mindenki más meg csak simán halálra ég – legyint Adalbert. – Egy szuperhős testvérpár hozzánk is rendszeresen járt mozdonyversenyre, onnan tudom. Viszont, akkor a lánynak kellene, hogy legyenek úgynevezett szuper képességei, nem igaz?
– Jól mondod, Adalbert. Ám az említett képességek általában csak a fiatal felnőtt korukban jönnek elő. Van, akinél kicsit korábban, és van, akinél később. Cat, emberi viszonyításként pont a húszas éveiben jár, bár a bolygóján jóval több a minók átlag életkora, mint az embereké. Bár, én azt gondolom, hogy nem szuperhős.
– Jaj de kár! Pedig már tényleg azt gondoltam, hogy sikerült nekem is létrehozni egy ilyen tagot. Tessék elképzelni, eladtam volna az ötleteket valamelyik fejlett bolygónak, hogy készítsenek belőle mindenféle képregényt és holo-filmet. Jól jött volna a pénz, mit a szerzői jogokért kapok. Ám, ha a lány nem szuperhős, akkor micsoda? Csak egy különösen szerencsés időutazó? Talán ezt az ötletet kellene eladnom! Bocsánat, tetszik tudni, anyukám nagyon értett a pénzcsináláshoz. Biztosan tőle örököltem az üzleti szellememet – csendesedik el szomorúan Adalbert. A Mindenek Muterja tehát gyorsan megvigasztalja.
– Anyukád büszke rád, bárhol is legyen most, nagyherceg úrfi. És hogy a kérdésedre is válaszoljak: voltál te, a kétbalkezes sárkányherceg. Aztán pár bosszúszomjas istennő, egy tehervonat, némi ambroszia és egy féreglyukkal való mágikus interferencia, aminek következtében minotaurusz kislányok potyogtak az égből – mosolyodik el Héra. – És mi lett a végeredmény?
– Öööö… – pislog a sárkánykirályfi, és zavartan megvakarja az egyik szarvát. – Az, hogy ilyen bamba pofát vágok? – és máris vigyorog.
A Muter nem bírja ki nevetés nélkül, de végül csak kisegíti az alakváltót.
– Egy kisebb rangú istennő, fiam. És ha jól tippelek, erre a történetre, veletek, a vonattal és a mágussal, továbbá mindennel, ami előtte történt, maga Cat sem emlékszik. Vagy ha igen, és ezt képes pont előttem eltitkolni, akkor Stripes kisasszony a legjobb színésznő a galaxisban.
– Hmmm – simítja meg az állát Adalbert, ahogyan emészti a hallottakat. – Ahogyan nagypapám szokta ilyenkor mondani, köszönöm a tudást, Nagyasszony!
Az istenek egykori királynője lepillant a karzatról, és a minotaurusz párt figyeli. Asterios, a Magyar, mintha csak megérezné, hogy róluk van szó, mert egy pillanatra felnéz, aztán tovább hallgatja, hogy mit ad elő Tatjana hercegnő, aki szintén az asztaluknál ül.
– Remélem, hogy mégsincs igazam. Szegény fiú, bolond, ez tény. Viszont, nem akar ő az élettől semmi komoly dolgot. Tehát csak nem lehet olyan szerencsétlen, hogy az egész galaxis felhozatalából kiszúrja a lehető legproblémásabb nőt. Mert az én fajtámnál keresve sem találni problémásabbat…
 
Asterios
– Mibe, hogy ezt nem gondoltad volna, Magyar? – veti fel a kérdést a vámpír knyazina a jellegzetes akcentusán. Éppen azt magyarázta, hogy az egykori Szovjetunióban, a titkos majaki (vagy, ahogy akkor hívták, Cseljabinszk-40) nukleáris létesítményben anno nem kettő robbanás következett be, hanem három. Kettőben én is biztos voltam, az 1957-es elsőben, és egy másodikban a Felébredés után, 2039-ben. Kellett azt a rohadt Cseljabinszkot egy úgynevezett mágikus gócpontra építeni! Jártam ott, abszurd hely. Van egy kerület, ahol megállt az idő, évtizedekig úgy maradt az egész! Például, ott állnak az autók a szabad ég alatt, és nem eszi meg őket a rozsda.
– Nem hittem, hogy valóban jártál a Földön, nagyhercegnő – felelem neki, közben pedig a bejárat felé pillantok. Ha jól látom, a Mindenek Muterja tiszteletét teszi itt a klubban. Mintha éppen Adalberttal, a sárkányfival beszélgetnének valamiről. Persze, semmit nem hallani belőle a zajban. Még azt is alig értem néha, amit a knyazina mond, itt mellettem. Mert közben a vámpírunknak sem áll be a szája.
– Nem csak a Terra Tizenhármon voltak mágikus kapuk a Galaxisban, hanem nálunk is létezett egy. A családom több mint másfélezer éve felügyelte ezt az átjárót. Azon néha csak átnézni lehetett, figyelni, hogy mi zajlik a túloldalon. Gyakran váltott a kép, láthatóan nem volt stabil a járat túloldalának a helyzete. Volt, hogy „megállt”, és egy ember éppen át tudott jutni rajta. És olyan is volt, hogy évekre bezáródott. Hatalmas titok volt az átjáró léte, a Földön csak néhány beavatott ember tudott róla. Egészen Sztálin elvtárs idejéig, amikor a mindenható NKVD megneszelte a dolgot. Még a nem túl okos szovjet „apparatcsikok” is felfogták, hogy a jelentősége felér az űrkutatással és a nukleáris fegyverkezéssel. Egész titkos város épült fel egy viszonylagos stabil kijárat köré. A dinasztiám, hosszas viták után elhatározta, hogy segít az állandó kapcsolatot létrehozni. Tehát megpróbálták, megpróbáltuk stabilizálni, de a rákötött reaktor nem bírta, mert a féreglyuk energiaszintje annyira ingadozott. Leolvadt a mag, azt hiszem. Olyan szinten vált szennyezetté a terület, hogy fel kellett függeszteni a kísérleteket.
– Még jó, hogy pont nem ragadtál egy másik bolygón, amikor bezáródott az átjáró – teszi hozzá csendesen Gnamas.
– Szóval én nem csak könyvekből és filmekből láttam a Földön zajló eseményeket. Volt, amelyiket átéltem… – gondolkodik el Tatjana. Hát, az egykori Orosz Birodalomban, és annak minden inkarnációjában is zajlott az élet keményen.
– Azért gondolom, néhány hasznosnak tűnő dolgot vittél haza a Földről az évek alatt – teszem hozzá.
– Maradjunk annál, hogy szabadalmaztattunk egy-két földi dolgot. Nem véletlenül volt az enyém a leggazdagabb vámpírcsalád – villantja meg a szemfogait.
– Figyeljetek, mi vagyunk az Ötös Kanálison – kiált fel ekkor lelkesen Samat, és bekapcsolja a falon lévő képernyőt. Kicsit bágyadtan ülök a széken, a nemadiai kóla-pótlék is alig akar lecsúszni a torkomon. Nem csak a knyazina van beszédes kedvében. Kóvályog a fejem, annyi mindent meséltek már el a többiek. Össze tudnék belőle szedni egy könyvre valót. Majd meg is teszem, ha egyszer nagyon unatkozom. Cat kivételesen itt van a Tiszti Klubban, hogy vigyázzon rám.
– Honnan szereztek anyagot? – kérdezem meg a félork herceget.
– Egyik felét a mi saját drónjaink vették fel. Másik részét a kíváncsi kis tündérkék a Potspotról – válaszol helyette Gnamas.
– Lesz néhány olyan felvétel, amit az én pilótáim kamerái készítettek – mondja büszkén Mac’Erra.
– Nem kevés kreditet csikart ki belőlük Csatacirkáló Sean! – folytatja Samat. – De a Kanális csoportnak több a pénze, mint három galaxis legtöbb államának.
Az Ötös Kanálison a tudósítást egy középkorú, amúgy szimpatikus kutyafülű, azaz dogzi testvérpár vezeti be, miután beszámoltak a Tariai Bányakirályság területén kitört zavargásokról. Meghívott vendégeik is vannak, méghozzá egy viktoriánus szabású egyenruhát viselő, ősz szakállú tengerész, és egy ezüstszínű automaton. A mechanikus robot kipufogó gázait egy ügyesen álcázott tömlővel vezetik ki a stúdióból. A szakállas tag pedig nagyon hasonlít a mi egyik tisztünkre. Csak éppen idősebb nála.
– Remélem, jól festünk azokon a felvételeken! – húzza ki magát a Francia.
Elkezdődik a tudósítás. Kívülről láthatóak az űrben harcoló hajók. Átölelem Catet, és körbepillantok. Ezek a hangoskodók itt a bajtársaim és a barátaim. Gyönyörű menyasszonyom közben a hátamat simogatja. Újra a felvételt nézem, közben meglátom magamat a bárpult üvegében. Nem zavar a látvány. Mert ez vagyok én: Asterios, a minotaurusz.
 
Epilógus
Malkin császár, a Mindenség Nagyura int, hogy kapcsolják ki a holografikus kivetítőt. Már láttak a tudósításból mindent, amit látni kellett. Egy ember rabnő lép közelebb, hogy megtöltse a Nagyúr poharát. Minden Tündék Császára érdeklődve pillant az új szolgálóra.
– Szóval, Taria elvesztette a legnagyobb hajóit – és Malkin kortyol egyet az italból.
– Felséges úr, a jelentések szerint valamennyi tariai nagyherceg halott. A Bányakirályság máris a polgárháború sötét mélységébe zuhant – közli az egyik tanácsosa.
– Urak, igyunk a barbár dreadnought egészségére, aki majd egymillió koszos törptől szabadította meg a Galaxist – emeli meg váratlanul a poharát a Császár.
– Felség, fel kell hívnom a legbecsesebb figyelmedet arra, hogy a Tircat dinasztia örökösnője is a csata valószínű áldozatai között van… – kezdi egy tünde úrhölgy, de azért ő is felemeli a poharát.
– Ah, micsoda szörnyűség. Talán, a leghelyesebb az volna, hogy megelőzendő a tariaihoz hasonló események bekövetkeztét, a Tircat területeket közvetlenül császári ellenőrzés alá vonnám. Természetesen, ne felejtkezzünk el – humanista szempontból – a tariai polgárháború nyomon követéséről sem – véli a Nagyúr.
– Felséged akaratából a lázadás és káosz sújtotta tariai planétáknak elhozzuk a békét! – hajol meg egy díszes vértezetet viselő, fehér hajú tünde férfiú.
– Ne legyünk telhetetlenek, dicső hölgyek és urak. Egy lekötelezett Bányakirály hasznos szövetséges tud lenni. Bárki is lesz majd az, bármennyi idő múlva – pillant az italába Malkin, mintha valamiféle isteni bölcsességet akarna kiolvasni a folyadékból. – Droma úrhölgy, mit szól a látottakhoz? Még mindig sajnálja, hogy nem mi adtuk el a felvételeket az Ötös Kanális csoportnak?
– Azt nem sajnálom. Trauna hercegnő egy ugyanolyan használhatatlan paradicsommadár volt, mint az apja. Főleg, ha az Arany Szárny csatacirkálóhoz tényleg talált egy mágikus navigátort, egy sárkánydémont, amit nem is jelentett a Császárának. Majd pedig ostobán elpazarolta! – fejti ki a véleményét Droma. Miért is sajnálná a nekromanta, hogy nem ők adták el a felvételeket az Ötös Kanálisnak? Hiszen, ő maga így is komoly közvetítői díjat tehetett zsebbe. Hogy miért is? 
Nos, dívik egy szerencsejáték a galaxis legfelsőbb elitjének köreiben: fogadásokat kötnek csaták kimenetelére. Az adott ütközeteket élőben közvetítik a játékszervezők, méghozzá a lehető legjobb drónok és felderítő gépek segítségével. Néhány tucatnyi megbízható pilótát és operatőrt használnak ehhez, akiket jól megfizetnek. Egyfelől, mert tartaniuk kell a szájukat. Másfelől tiszta életveszély, amit csinálnak. Egy csata forgatagában ugyanis mind a két fél hajlamos gondolkodás nélkül lelőni az ismeretlen űrhajókat. 
Ezeken a fogadásokon pedig egész kontinensek és holdak cserélnek gazdát. A harci események bekövetkeztéről általában belső, kormányzati emberek adnak információkat a szervezőknek. Jelen esetben például egy, a Császár udvarában élő nekromanta boszorkány, meg egy döglött sáska.
– Ezek kétségtelenül komoly hibák, ha Trauna hercegnő valóban elkövette őket.. De mindez csak meg nem erősített feltételezés – veti közbe egy tanácsos.
– Trauna hercegnőt pedig nem áll módunkban megkérdezni, hogy mit szól Droma úrhölgy vádjaihoz – dől hátra egy másik előkelő.
– Hihetetlen, hogy Belagor miféle kellemetlenségeket képes nekünk okozni. A mi kedves Belagorunk… – mosolyodik el a Mindenség Nagyura.