Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A fekete hosszú hajú nő felrakott egy fekete kávét és leült a konyhaasztal mellé. Az űrhajó...
Gini a 39 éves szőke hosszú hajú nő ellökte magát és repült a levegőben. Megtehette ugyanis...
“Az ördög a részletekben rejlik.” Fontosnak tartom a részleteket, mindig megfigyelni, értelmezni,...
Asterios hős lesz, a Bányakirály hajóit pedig egy újabb drenya érkezése is boldogítja.
-A fenébe is, hogy pont belebotlottak…és utána épp az IP6944-en kötöttek ki… Ennyi véletlen.<br...
Friss hozzászólások
BURGONYA: NEM TUDOM MIT SZíVSZ, DE FOLYT...
2021-09-18 01:29
BURGONYA: REMEK HA AZ EMBER KIADJA MAGÁB...
2021-09-18 01:28
otto64: Az hiszem becsapott a tanárnő,...
2021-09-15 09:42
tantra: írtam Önnek mailt
2021-09-13 12:35
Szeszti90: Várható folytatás? :)
2021-09-12 22:25
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

7. My fair Cat

Asterios
– Magyar, figyelj már egy kicsit. Volna egy kérdésem – indít beszélgetést a középső félork herceg. Szokatlanul kedves! Ezen el is csodálkozom egy kicsit, mielőtt visszakérdeznék.
– Mi volna az, Samat úrfi?
– Hát, tudod, én úgy találtam meg életem nagy szerelmét, hogy sárkány képében rám repült, mint egy általad említett Stuka, és felszedett. Ennyi.
– Talán opera-előadást vártál? – érkezik meg Gnamas, majd helyet foglal. Már megint ott ülünk a 3. sz. Tiszti Klubban, a drenya fedélzetén. Végre, kijutottunk a Rhav-szektor nevű területről. Sokkal kényelmesebb a rendesen navigálható űrben haladni. Felfigyelek rá, hogy Samat normál esetben biztosan mondana valamit öccse és a vámpír-hercegnő szerelme közti táplálékláncról. Ezt sem teszi. Nagy lehet a baj!
– Volt nekem annyi nőm, mint galaktikus főútvonalon a csillagpor-szem. Azt hittem, amikor meglelem az igazit, az olyan lesz… Nem tudom – morfondírozik.
– A szarvaival, vagy a farkával van a gond? – kérdezi meg Gnamas, és egy ork koktélt rendel. Ez a valami színre és szagra egyaránt a lovak vizeletére emlékezteti az avatatlan szemlélőt. Én, persze a nemadiai kóla-pótlékomat fogyasztom.
– Pedig a szarvas lányok a legjobbak – erősítem meg.
– Nem az a baj, hogy nem fogott meg Scarlet. Most is csak azért van apámmal, hogy gőzmozdonyt nézegethessenek egy kicsit.
– És te közben miért nem vagy ott, okos tojás? Érdeklődhetnél az iránt, amit szeret! – egy kicsit letolom a herceg urat.
– Te vagy ma a harmadik, aki ezt mondja neki – legyint Gnamas. – De hát, hülye szegény.
– Ő annyira fölöttem áll! – közli ekkor velünk Samat.
– Miért nem cseréltek akkor néha pozíciót? – jut az eszembe. Kicsit sértődötten néz rám a hercegünk, pedig csak azt feltételeztem, hogy a sárkánydémon nőstények mindenhogy képesek csinálni, például repülés közben is. Gnamas hangosan röhög a bátyján. Jó dolog egy testvér, mert valaki akkor is biztosan nevet a gondjaidon, ha senki más nem teszi.
– Apropó, hol van Sancdar bátyátok? – kérdezek rá.
– Természetesen, mindenhol, csak nem a fedélzeten – feleli a legkisebb félork fiú. – Ugye, vannak olyan ügyek a királyságunkban, amit célszerű egy tökös gyereknek a családból elintézni. És ott van még a csinos felesége, tehát őnagyságával is eltölt némi időt a bátyó. 
– Remek, ti aztán nagy segítség vagytok – gurítja le az italát Samat.
– Ja, hogy mi lennénk az önsegélyező csapatod, bocsánat – nézek rá. – Jó, jó, meg ne sértődj.
– Hallgassatok már el egy percre. Az öcsémet megértem, hogy vámpír reggelivé alakult.
– Nem vagyok a reggelije olyan értelemben – morogja Gnamas.
– Egy iskolán találkoztatok, tankör társak voltatok, ugye, öcsém? Tudod, Asterios, nekik hasonló érdeklődési körük volt és van. Szépen felvezették a kis kapcsijukat, mint egy romantikus regényben! – írja le az eseményeket Samat.
– Megtaláltad a lelki békédet, ha már megint az én cseszegetésem a mondandód lényege! – a testvérek közötti viszony kezd szépen helyreállni.
– Miért nem kérdezed meg a mi Francia hercegünket? – adok egy tanácsot. – Arisztokrata származás, nagy nőcsábász tapasztalatok, és meteoresőként jött szerelem egy szárnyas nővel.
– Megkérdezte – feleli helyette Gnamas. – Szerencsére a haverod illendő módon kiröhögte, és mondott valami olyasmit, hogy „isten hozott a klubban”. 
– Mi volt ebben a szerencse? – érdeklődöm a fiúktól, mivel M5 reakciója nem jelent meglepetést a számomra.
– Neki semmi. Nekem egy plusz tízes – feleli a legkisebb királyfi.
– Magyar, ti hogyan ismerkedtetek meg Cattel? – teszi fel váratlanul a kérdést Samat.
– És van időd is megvárni a mese végét? – szól közbe az öccse. Ezt vajon miért mondja, talán azt hiszi, hogy annyi fölösleges dolgot beszélek össze-vissza?
– Lassan amúgy is indulnom kell – pillantok a kommunikátoromra.
– Miért, hová mégy? – kérdezi a középső királyfi.
– Teherautózni, a Négyes járműszínbe. Mert egy kis gondoskodás nem árt az öreg vasaknak. És tudod, Catben és bennem is van néhány közös dolog.
– Elkísérlek, leugrok Scarlethez! – mondja a nagyobbik fiú, és öccse is felhajtja a maradékot, majd valami olyasmit morog, hogy a vendégei voltunk. Szóval, irány a lift. Közben pedig belekezdek a kis történetembe. Azért, bármennyire is szeretek mesélni, lesz egy pár dolog, amit megtartok magamnak belőle. 
 
– Két évvel ezelőtt már bőven az Elveszett Úrnő szervo lovagjait erősítettem. Egész addigi életem legjobb döntése volt, amikor otthagytam a koszos, lepusztult kis bolygómat. Nem kötött oda semmi és senki. Nem is érdekelt, hogyan keveredett felséges apátok a Földre, de a lényeg, hogy rögtön láttam: nem helybéli ork az öreg. Szóval, engem, meg a Franciát sikerrel be tudott toborozni. Sokat segített, hogy nekem már rengeteg tapasztalatom volt a szervo páncél viselésében, lényegében csak át kell képezni. Gondoltam, én hülye…
Mert ha a Földön kemény volt stalkernek lenni, akkor egy drenya zsoldosának lenni még keményebb! Összeszorított fogakkal csináltam végig a kiképzést, majd az első küldetéseket.
Nem vagyok elveszett gyerek, nyolc évtized bőrváltóként a pokolban azért jelentett valamit. Le akartam lépni onnan, tudtam, hogy nincs másik lehetőségem. Nem jön még egy űrhajó, vagy ha igen, addigra már egy zombi-horda kondérjában vagy egy aréna homokján találom magamat. Szóval, meg akartam felelni az új helyemen, sokat segített, hogy jó pár magamhoz hasonló figura, minotaurusz volt a csapatban. Amiből, talán vagy hárman lehettünk a Földön?
Gnamas megcsóválja a fejét, mert a mesét kicsit messziről indítottam, szóval így folytatom:
– Jól van, herceg urak, ugrok egy kicsit, pedig éppen meg akartalak benneteket is dicsérni, például, hogy Gnamas könyve a „Galaktikus alapnyelv hülyéknek” milyen sokat segített. Tehát, az Unar rendszerbe tartottunk. Ha emlékeztek, előtte volt az a melónk, hogy konvojokat kellett kísérnünk. Jókora méreteket öltött arrafelé a kalózkodás – Samat bólogat. Gnamas uraság éppen nem volt velünk akkor, mert egy bögyös vámpírhercegnővel keveredett romantikus kapcsolatba. Szóval, a kisebbik félork fiú is érdeklődve néz rám.
Egyesek túlzónak találnák, hogy egy huszonöt kilométer hosszúságú drenya ilyen piszlicsáré melóval foglakozik, mint a konvojok kísérete. Illetve, logikusan, nem is a legjobb erre a célra egy ilyen, brutális csatákra tenyésztett harci gépezet. De akkor nem első vonalbeli ütközetre használtuk a hajót, hanem mozgó kommunikációs és logisztikai platformnak a konvojokat fedező kisebb hajók és az űrvadászok számára. Saját hajóink mellett két kisebb zsoldos csapat is a védelem részét képezte. Ott is tudtunk támogatást nyújtani, ahol nem volt a közelben jól kiépített űrkikötő. Sikeresen tevékenykedtünk, nem örültek nekünk a rabló urak, úgy hiszem.
– Várj, melyik lovag is származik az Unarról? – kérdez közbe Samat.
– Egyikünk sem. Cat származik onnan – felelem. – Csak ugye, a Holland és Skinner már jártak ott korábban. A bolygón minotauruszok is élnek, továbbá ránk fért egy kis pihenő, hát ideális helynek tűnt, hogy ott töltsük el a szabadságunkat.
– És az unari kuplerájok hölgyeire én is szívesen emlékszem vissza – súgja halkan Samat. – Csitt, az öcsém ehhez még túl fiatal.
– Engem is két dolog érdekelt az Unar bolygón. Az egyik bizony az volt, hogy szívesen összejöttem volna már egy lánnyal. A másik a helyi traktorhúzó bajnokság. Pontosabban, az egyik ilyen esemény. 
– Traktorhúzó… micsoda? – néz rám Gnamas.
– Tudod, az egy gépesített versenysport. Nem túl bonyolult, egy mezőgazdasági vontatót rákötnek egy úgynevezett súlypadra. Aztán beteszik egy száz méteres egyenes pályára, és kitapossák a belét. A Holland jobban otthon van benne, ha érdekel. Az Unaron ugyanis mindig tartanak valami benzingőz/dízelfüst kibocsátó eseményt. Az űrjáró fajok szintén ismerik a helyet, a helyiek pedig tisztában vannak már vele, hogy nincsenek egyedül a kozmoszban. Azt nem mondanám, hogy az Unar a Terra Tizenhárom gumikerekes változata, de valami hasonló.
– Szóval, te nem csak a vonatokat szereted, hanem a traktorokat is? – kérdez vissza Samat.
– A vonatokat hobbinak mondanám, a többi nagy gépet inkább szakmai ártalomnak. Tudjátok, a Földön sem volt elegendő, ha csak talpaltál a páncélodban. Már csak azért sem, mert a megtalált „hasznos dolgokat” is szállítani kellett valamivel. A légi eszközök ritkák voltak, és drágák a Felébredés után. Én meg nehéz is vagyok talpig vasban. A megoldást rendszerint valamilyen nagyobb gépjármű jelentette. A kezelő szerveket és a fülkét át kellett alakítani, gyakran le is voltak részben vágva. A terepjáró képesség szintén fontos volt. Szóval, maradtak a traktorok és a katonai teherautók. És mivel jelenleg egy rendes űrjáró hadseregben szolgálok, hát egy idő után elkezdtek hiányozni ezek a dolgok. Igen, jó dolog a repülés, az űrsiklók, meg a repulzor a páncélomban, de mégis. 
Azt már magamban teszem hozzá, hogy mivel akkor nem várt otthon senki, a hobbik segítettek, hogy ne érezzem magamat mindig olyan nagyon egyedül. Tehát, adott volt egy programfüzet, pár haver, némi szabadidő, meg egy morgós minotaurusz bika, aki egyszerre volt magányos és kanos. Pazar összeállítás, de tényleg. Ideális recept egy jó bulihoz, vagy egy nagy katasztrófához!
A kalandhoz vittem magammal egy veterán járművet. Volt egy autóm, amiről nagyon nehezen lehetett már megmondani, hogy egykoron melyik típushoz tartozott. Magyar volt az is egyszer, a már számtalan évtizede nem létező Csepel gyárban rakták össze, D344 néven. Illetve, azt a fene tudja, hogy utána hol még. A hűtőrács és a gépház fedél formája volt nagyjából eredeti. A fülkét egybedolgozták a platóval. Nem mondanám ideális stalker járműnek, túl sok évvel készült a Felébredés napja előtt. Elég gyenge volt a motorja, és a teherbírása is éppen, hogy megfelelt. Elhoztam magammal a Földről, buli-autónak elment. Ott volt a teljes felszerelésem. Nem, nem a földi páncélom, hanem az új, a mostani.
– Igen, emlékszem, fegyvereket is vittünk – bólogat Samat. – Furcsa szóbeszédek terjengtek – de el is hallgat, nem akarja lelőni a poént.
– Először nem is értettünk, hogy miért – folytatom a sztorit. – A bolygó maga relatíve biztonságos volt, és külön felhívták a figyelmünket, hogy kerüljük a konfliktust a helyi rendfenntartó erőkkel. Ez azt jelentette, hogy ha ők nem lőttek ránk, akkor mi sem taroltunk le cserébe egy fél várost. Szerencse, hogy nálunk voltak a cuccok, mert később kiderült, hogy az Úrnő és Anup sejtései igaznak bizonyultak. Kellett még némi váltópénz, pár ruha meg egyebek. Gyártanak a galaxisban mindenféle, úgymond, higiéniai terméket minden fajnak.
– Aha, a megfélemlítés hatásos eszköze, ha egy minotaurusz méretű óvszeres dobozt veszel elő – Samat röhög egyet.
– Azért, ha meglátsz egy ilyet a polcon, elsírod magadat az irigységtől – teszem helyre a gyökér királyfit. Pedig igaza van, nem csak fogkrém volt nálam.
– Szóval, ott ültem az egyik siklóban, a Skóttal és a Hollanddal. A Csepel is ott álldogált a raktér közepén, szépen felmálháztam minden szükségessel, mintha tényleg egy veszett zónába indultam volna vele. Előttem egy holografikus térkép lebegett, és a Holland azon mutogatott.
– Látod, Magyar, ez egy egyes típusú bolygó – kezdte a bajtársam. – Tengerpartot találsz könnyen, ha akarsz. Tudod, ott több a bikinis csajszi. Az mindig jó hatással van a tesztoszteronszintre – kacsintott felém.
– Igen, arra nagy szükségem lesz, főleg, mert kábé egy női biciklitől is feláll – morogtam.
– Ilyen humorral kizárt, hogy nem tudsz felcsípni itt egy nőt! – nevette el magát a Skót.
– Te könnyen beszélsz. Neked a nő az adott, csak valamiféle programot kell szervezned a bolygón – hármunk közül csak M3 élt kapcsolatban, egy rendkívül csinos minotaurusz boszorkánnyal, Lexanával. Olyan elégedetten vigyorgott a megjegyzésemre, hogy biztosra vettem, már talált is valami megfelelőt. M6, azaz a Holland közbeszólt:
– Látod, ezen a kontinensen zajlik a traktorhúzó bajnokság, ha jól láttam, akkor a döntő két nap múlva lesz. Itt – mutatott egy másik területre, – meg Mudfestivalt tartanak.
– Az meg mi a bánatos fene? – érdeklődött a Skót.
– A Mudfestival egy off-road esemény – felelte a Holland.
– Remek, így még kevesebbet mond nekem. És neked, Asterios? – nézett rám M3.
– Hát… – kezdtem volna bele, de M6 félbeszakított:
– Azt jelenti, hogy terepen tartják, földúton, kifejezetten terepjáró gépekkel. A lényeg a sárdagasztás, mint a malackáknál, mindenféle nagy iszapos gödrökben. Ahogy látom, a helyi szervezők okosak voltak, a traktorhúzó bajnokság nincs messze a Mudfesttől, így aki ügyes és van egy járműve, mind a kettőt elcsípheti.
– Oda szeretnék menni! – döntöttem el, és ez a három szó eljövendő életemet is meghatározta.
– Még jó, hogy hárman négyfelé indulnánk – nézett ránk a Skót. – Na, figyeljetek ide. Hol is köt ki a Francia Hercegünk?
– Samat úrral együtt… itt – bökött a térképre a Holland. Néhány száz kilométerre az én általam óhajtott helyszínektől. – Szórakozásra ideális hely, szerencsejáték, szállodák, van ott minden. Csehóktól az igényes szintig, és ha egy kicsit arrébb landolunk, akkor…
– Ha a sárdagasztás nem jön be, valami csinos és tüzes troll vagy oni lányra még befizethetek – jutott az eszembe. Nagyon jó kiállású és Lexa szerint jóképű bika vagyok, de a lelkesen rám akaszkodó, szörny-rajongó ember lányokkal nem sok mindent tudtam kezdeni. Minimum egy két méter körüli, erős testalkatú nő kell ahhoz, hogy a vacsora utáni szabadidős tevékenység ne a sürgősségin érjen véget. A troll nőstények pedig szinte teljesen emberiek, egyetlen különbség az egyetlen, vagy az oniknál a két kis szarvuk, és a néha egészen furcsa bőrszínük. És gyakran két méter fölött vannak a lányok. Tudtam, a Franciára ebben is biztosan számíthatok, M5 ugyanis irigylésre méltó biztonsággal szimatolja ki a leendő szeretőket.
– Ez a tartomány mindenkinek megfelel, ahogyan látom – közölte a Holland.
A Skót megbeszélte a sikló pilótájával az útirányt, és mondott még pár hasznos dolgot:
– Egymással az A6 jelű frekvencián tartjuk a kapcsolatot. Van egy helyi, az egész bolygóra kiterjedő hatáskörű ügynökség, a BBI. Ez mozaikszó a Bolygóközi Biztonsági Iroda rövidítése. Ők felügyelik a bolygón kívüli életformák tevékenységét az Unaron. Nekik szintén van egy elérhetőségük. És itt van ez a címke. Ragaszd fel a gépedre, Magyar. Küldtek egy párat, így a helyi hatóságok valamiféle kormányügynökség járművének fognak azonosítani. Állítólag…
Igen, ez tényleg hasznos. Minden rendes bolygón van járműnyilvántartó rendszer, ez most nem a Föld, ahol senkit nem érdekelt, hogy van-e érvényes forgalmid. Szóval, úgy figyeltem, mintha M3 valami nagyszabású csata előtt tartana eligazítást. Szerencsére, a bajtársaim már megszokták a lelkes komolykodásomat, a fanyar humoromat, és a furcsa hobbijaimat is.
– A bolygó maga semleges. A lakosság vegyes, a legtöbb helybeli ember, van több féle csodalény, így minotaurusz is. A galaktikus alapnyelvet is sokan beszélik. Viszonylagosan fejlett bolygó, nem esnek hanyatt, ha látnak egy hologramot, vagy egy űrsiklót, bár azért feltűnést tud okozni. Ne felejtsük, mit mondott Ferdinánd parancsnok! Kerüljük az összetűzéseket, ne kezdjünk balhét, ha nem muszáj – folytatta a Skót.
Tetszett ez a mondat. Főleg, mert az Elveszett Úrnő csapata mindig csak „muszáj” esetben kezdett „balhét”, addigi tapasztalataim alapján. Általában, a balhé után csak a mi álláspontunk derült ki az ügyben, mert az ellenfél legfeljebb a túlvilágon mondhatta el a saját verzióját.
Egyre lejjebb ereszkedtünk az atmoszférában. Az Úrnő, a Rhegenz, és kísérőik műhold pályára álltak a planéta körül. M3 elhallgatott, talán az asszonyára gondolt, aki fent maradt a hajón? Irigyeltem érte, hogy van kire gondolnia.
– Mindjárt landolunk – hallatszott a sikló pilótafülkéje felől. Ösztönösen megkapaszkodtunk mind a hárman, mintha valóban egy „forró” landolási zónába érkeznénk. Alig értünk talajt, én már pattantam is be a jó öreg masinába, míg a srácok egy mozdulattal kioldották a mágneses rögzítést. Izzítottam, a motor szerencsére könnyen beindult, az űrhajó vezetője lenyitotta a rámpát és leeresztette a pajzsot. Egyesbe tettem a verdát, még hallottam, ahogy a Skót kiabál:
– Aztán vigyázz magadra, Magyar!
– Érttetem, uram! – ezzel pedig lehajtottam a teherautóval a talajra. A feltűnésmentes landolásról csak annyit, hogy egy jókora lakókocsi állt mellettünk olyan kétszáz méterre, így egy egész család bennszülött figyelte a teljes műveletet. Érdekes emberek voltak, sötétebb bőrrel, éles vonásokkal, és nagyon vidám gyerekekkel. Továbbá két kutyával, pontosabban, leginkább két lábon járó kutyákra emlékeztető figurákkal, egy hímmel és egy nősténnyel.
– Megyek, mielőtt az öreg törzsfőnök elszívja velem a békepipát – az emberekről ugyanis a Föld indiánjai ugrottak be nekem. Igaz, ez nem a préri volt, inkább művelt területek és legelők váltakoztak fasorokkal. A kutyafejűek családhoz való tartozásában nem voltam biztos, két, prémes táskákkal díszített motor álldogált letámasztva az út mellett, az egyik fekete, a másik fehér színű. Nagyon illettek volna a párocskához. A hím érdeklődve figyelte a teherautóm négy hengerének jellegzetes ketyegését, majd a társára pillantott. A nőstény, aki akár a húga is lehetett, mondott valamit, és felém mutatott. Nevettek. Gyorsan elhajtottam a helyszínről, mielőtt meghívnának reggelire a helyi furryk. Nehogy én legyek a kajájuk! Az AK ott lógott az ajtóban, belülről. Biztonságérzetet adott. Hátul pedig a páncélom, a sugárvetőm, és a többi felszerelésem lapult. Indulhat a kaland, irány a sárdagasztó!
– A navigációs rendszer jól működik – állapítottam meg. Nem kellett tehát a térképpel bajlódnom, vagyis nézelődhettem. Az egyre sűrűbben felbukkanó, érdekes formájú, régiesnek ható teherautók és más gépjárművek erősítették bennem, hogy jó felé tartok. Több hatalmas kamionnal is találkoztam: jókora masinákat cipeltek, amelyeket akkora kerekekre tették fel, mint egy traktort. Mások igazi traktorokat szállítottak, sőt még egy olyan gépezet is akadt, amelyik leginkább egy gőzmozdonyra hasonlított, csak vonatkerekek helyett széles vasabroncsokon nyugodott. Volt tehát mire néznem, valami enyhítette azt a szorongató érzést, ami egy-egy csinosabb nő láttán elfogott.
Reméltem, hogy a rendezvény helyszínéhez közel lesznek tájékoztató táblák. Nem is kellett csalódnom, és még a Holland infói is pontosnak bizonyultak. Az első nagy, sárga tábla kétnyelvű volt. A tábla jobb oldala a galaktikus alapnyelv szavait használta. A baloldal, mint örömmel tapasztaltam, angol volt, pontosabban annak valamilyen rettentő tájszólása. Ezen sem lepődtem meg nagyon. Gyakran egymástól távoli bolygókon tűnnek fel hasonló vagy akár azonos nyelvek. A Tejutat, valamikor, a jó ég tudja, hogy kik, lényegében a homo sapiens változataival pakolták tele. Bizony, a csodalények mind tartalmaznak több vagy kevesebb emberi DNS-t. Ott van még népesség önkéntes vagy kényszerített szállítása, az egyik bolygóról a másikra, amit már említettem korábban. Mellesleg, a galaxist talán csak én hívom Tejútnak. Bénán hangzik, elismerem. Hivatalosan Forgószél a neve. Az sokkal értelmesebb. A két legközelebbi csillagváros pedig a Viharmadár és az Izzófelhő. Azok sem béna nevek. Közben meg kellett állnom egy lámpánál, így a gyalogosokat figyeltem. Hogy itt mennyi a nő!
– Jól van, Asterios, nyugi. Ezek legalább nem ülnek biciklin – ezzel a másik irányba fordultam, egyenesen egy jó alakú kerékpáros testvérpár felé. Egyre faszább. Közben váltott a lámpa, ezt jelezte a mögülem hallható, ideges tülkölés is.
– Megyek már! – mondtam magyarul, és szépen csúsztatva a kuplungot, elindultam. Ha már ilyen messzire eljutott ez az egy Csepel, ne itt hulljon szét nekem. Ráérek. Főleg, mert a rendezvény felé vezető útra kanyarodva úgyis állt a sor.
– Jó idő lesz ma – jegyeztem meg. Vajon mire gondoltam a marha sok eszemmel, majd hóviharban rendeznek sárdagonyát? Nem vicces a jeges, kásás iszapban a töködig elmerülni. Láttam így embert megfagyni… A Csepelben nincs klíma. Centrifugális NBC szűrő van benne, de klíma? Ha ilyen meleg lesz, akkor fel kellene venni a páncélomat. Az tökéletesen szigetel. Mit is mondtak arról, hogy ne legyél feltűnő, Asterios?
Erre elszáguldott mellettem egy indián törzsfőnök, kék és zöld tolldíszben, szuperhős köpönyegben, hóna alatt lándzsával, egy terepmotoron. Geronimót egy puskás pulykakakas kergette hasonló járművön. Reméltem, ez tényleg egy jelmezbe öltözött ember, nem pedig egy motorozó mutáns pulyka. Basszus, neki milyen melege lehet? Egy viszonylag kisméretű traktor mögé akasztott pótkocsiban pedig egy csapat marcona, kora újkori muskétás üldögélt. Ezek valamiféle installációk, vagy sok volt a pia? Úgy tűnt, a helybeliek nagyon beleélték magukat a fesztiválba. Két ütődött vegyvédelmi ruhában csattogott el mellettem, egyikük kisebb színes tévét tolt egy babakocsiban. A másik pedig egy hordozható hangfalat cipelt. Ezeket két kreol lány követte, brazil karneváli táncosnak öltözve. A menetet látva már tudtam, hogy itt a szervo páncél sem lesz feltűnő. Arra, hogy túl sokat bámészkodom, már megint csak kívülről figyelmeztettek. Egy jókora kamion volt mögöttem, hűtőrácsán a Kenwroth felirat díszelgett. Az első adott lehetőségnél mellém is húzott. 
– Hé, bambula, ne tartsd fel a forgalmat! Gondolom, először vagy itt? – egy rendkívül kemény, de nőies hang szólt hozzám. Felnéztem, mert a másik gép azért jóval magasabb volt. A kamion kormányánál egy vagány nőszemély ült, rövid, csavart szarvakkal, és barna hajjal: egy faun lány. Kicsit meglepődött a fejemet látva, talán emberre számított?
– Na, ki vezeti, Fio? – kérdezték a háta mögül, a hangból ítélve egy másik nőszemély.
– Szerintem egy rentaur bika, Lemi! – felelte a faun, és közben úgy vizsgálgatott, mintha a húspiacon lennénk. – De azt hiszem, egy nyikkot sem ért abból, amit mondok neki. Pedig azt mondanám, hogy szép szemei vannak.
– Rentaur? És mennyire néz ki jól? – a türelmetlen kérdést rögtön tett is követte, egy hatalmas termetű nőstény kúszott keresztül szegény faunon. Hamarosan egy boci nézett rám érdeklődve, tényleg tehénhez hasonló feje volt, és szőke haja. Igen, egy rentaur csaj, egy két lábra állított antropomorf boci, kék szemekkel. Bögyös volt és szőrös. Hát, van, akinek bejön.
– Excuse me… Bocsánat – feleltem kicsit rozsdás, földi angoltudásomat használva. – Én minotaurusz vagyok. És először járok itt.
– Ez egy minotaurusz, te hülye! – torkolta le a faunt a kolleginája – Nézd meg az arcát, és az alig szőrös karját, ilyen egy ren szerinted? Bár tényleg szép szemei vannak. Titokzatosak. 
– Nem látok semmit, mert éppen belefúlok a műszerfalba, te marhaaa…– agonizált Fio.
Mögöttünk többen tülköltek. Ekkor érkezett meg a felmentő sereg.
– Mi a bánatnak álltatok meg, csajok? – kérdezte egy kedves nő. A hangszínből egy emberre gondoltam volna. Az illető ekkor fel is lépett a kamion lépcsőjére, a túlsó oldalon. Egy picit megmozdította a fülkét, akár csak a rentaur csajszi.
– Mert ugye van egy balfék a teherautóban, aki először jár itt, és ezért Lemi kinyomja a beleimet. Pedig a szép szemű balfék csak egy minotaurusz bika – hörögte Fio.
– Tényleg szép szemei vannak – tette hozzá Lemi ismét.
– Ülj vissza a helyedre! – az ismeretlen szépen hátra tolta a rentaurt, a faunt pedig nagyjából egyenes pozícióba tette. Átnézett hozzám. Összeakadt a tekintetünk. Bakker!
A kedves kis nőnek ugyanis szarvai voltak, és nagy, zöld szemei. Világos színű haja két oldalt az arcába lógott. Mert egy ember-nő helyes arca nézett rám, igaz a füleit neki is egy boci adta kölcsön. Ráadásul, a szép archoz szép dekoltázs is társult, ahogyan előre hajolt, hogy rám nézzen. Istenek, ez egy minotaurusz lány! Néhány ütem kimaradt a légzésemből.
– Tényleg először vagy itt, nagyfiú? – érdeklődött.
– Igen. Igen, hölgyem… Asszonyom. Nem ismerem a helyet. Nagyon messziről jöttem.
– A legjobb és a leggyorsabb, ha mi elindulunk, csajok. Gyerünk, gázt neki, Fio! – mondta –Te pedig jössz utánunk…
– A nevem Asterios – nyögtem ki. Állítom, hogy a füleim hegyéig vörös lettem a szőröm alatt.
– Cat – biccentett a lány, és leugrott a kamionról. Most ez neve, vagy egy macska van az úton, és ne üssem el? Vajon látta, hogy zavarba hozott? Hé, ember voltam valaha, és több az élettapasztalatom, mint egy átlag halandónak. De ennek ellenére egy rendes mondatot sem tudtam kinyögni. Még jó, hogy nem magyarul mutatkoztam be. Egyelőre követtem hát a kamiont, amire egy nagykerekű monstert és egy traktort raktak fel. Vajon hová lett Cat? Mert abban biztos voltam, hogy látni szeretném még ezt az addig ismeretlen nőt. Mentem a lányok után néhány percen át. Már a kamionjuk neve is egyszerre volt ismerős és ismeretlen a számomra. Aztán rácsodálkoztam a többi márka neveire: AMN, Dorf, CMG. Ezek az anglomán bolygók és az ő névadási módjaik! Szerencsére, végül találtak egy megfelelő helyet, és leparkoltak a vontatóval. Én pedig melléjük fordultam. Mivel szervokormány az szintén nincs a Csepelben, a finom manőverezés nem egyszerű, pedig nem vagyok gyenge gyerek. Egy normál, emberi kiskatona mit összekínlódhatott vele anno!  Egyelőre nem állítottam le a motort, csak a kéziféket húztam be.
– Cuki hangja van – nézett rám Lemi, miután kimászott a kamionból, ismét eltiporva közben a faunt. – Igaz, Fio? Fio? – fordult hátra csodálkozva.
– Megyek már – szedte össze magát a faun. – Tényleg cuki hangja van – ismerte el a négyhengeres D414 dízelmotor alapjárati klattyogását hallgatva. Soha nem gondoltam volna, hogy csajozni lehet ezzel a járművel. Szóval kimásztam a verdából, és rájuk kérdeztem:
– Ti ismeritek ezt a Cat nevű lányt?
– Nagy bajban lennénk, ha nem ismernénk – simogatta a Csepel orrát a faun. – Mivel ez a nagy marha itt mellettem valószínűleg tönkre fogja tenni a járművét!
– Te beszélsz, te kuplunggyilkos? – lökte meg Lemi egy nagyon picit, mire a faun kis híján átesett a motorházfedélen. Aztán ő is a hűtőrácsot kezdte simogatni. Ezután mind a ketten rám néztek, láthatóan elégedetten figyelték, hogy milyen szép nagyra nőttem. Fio megnyalta a szája szélét. A lányok ruházata egy átlátszó póló alatti fürdőruhából, és egy rövidnadrágból állt, lábbeli az nem volt egyiken sem. Ne akarjátok tudni, hogyan néz ki egy rentaur nő ilyen szerelésben. Kurvára örülök, hogy a Felébredéskor minotaurusz lett belőlem! Nehéz volt eldöntenem, hogy engem erőszakolnának meg szívesebben, vagy a Csepelt. A motort minden esetre nem mertem leállítani, mert akkor valószínűleg egyedül én maradtam volna a figyelmük középpontjában. Valamennyit a járművem körül feltűnő, többi bámészkodó jelenléte segített, mert pár benzin és gázolaj őrült kocka kiszúrta, hogy ilyen masinát még nem láttak. Közben pedig befutott a már egyszer említett felmentő sereg. A megkönnyebbülést jelentő alakulat egy átlagosnál jóval masszívabb quaddal volt felszerelve. Ez a valami egy négykerekű, félig motor, félig terepjáró masina, ennek még csak nem is négy kereke volt, hanem hat, és egy kis platóval is rendelkezett. A gépet eredetileg is az átlagosnál jóval nagyobb teremtményekre méretezték. Egy gyönyörűen zöldszemű minotaurusz lány ült rajta. Könnyen megtalált bennünket, és mellénk hajtott. Ahogyan leszállt az üléséből, és elém lépett, volt időm rendesen megnézni. Olyan kétszáz harminc centi biztosan lehetett, szóval nem sokkal volt alacsonyabb nálam. Szőke haját barna csíkok díszítették, nem tudtam megmondani, hogy festve vannak-e, vagy gyárilag ilyen a hajszíne. Kedves, lányos arca volt, néhány szeplővel. Nem volt vékony nő, erős, kicsit inkább duci. Nekem marhára bejön az ilyen. Kerek, nőies idomok, és sima, de izmos karok. Biztos a hasa is lapos, már amennyit a piros színű felső mutatott belőle. Bár a hasát a fene nézte akkor, olyan szép válla és dekoltázsa volt.
Ember nem néz ki így, a természet ezzel ellensúlyozza a szarvakat, a boci fület, és a farkincát, aminek a végére egy zöld masnit kötöttek. Rendes, farmer-szerű anyagból készült nadrágot viselt. Jó segge volt benne. Ráadásul, neki még lábbelije is volt, valamiféle szandál, ugye a mino lányok lábfején csak két, vastag ujj található, amik inkább patában végződnek, mint körömben. Állítólag ez valaha még szőrös is volt a fajnál, de a lányok mindig nyírták és gyantázták. A lábfején foltos, tarka volt a bőre. Elég sok mino nőnek ilyen.
Volt még két apró fülbevalója és nyaklánca is. A függő egy egészen kicsi kolompra emlékeztetett. Ugye, mennyire faltam ezt a nőt a szemeimmel, ha ennyi mindent megfigyeltem rajta?
– Még egyszer, Cat vagyok – nyújtotta ki a kezét. Még jó, hogy le nem térdeltem, hogy megcsókoljam neki. Viszonoztam a kézfogást, erős szorítása volt, olyan jól esett megérinteni. Estére vele fogok álmodni, gondoltam.
– Engem pedig Asteriosnak hívnak – mutatkoztam be újra.
– Érdekes név – nézett rám.
– Az első minotaurusz neve volt. Ott, ahonnan jöttem – most vettem észre, hogy még mindig fogom a kezét. Gyorsan elengedtem hát.
– Rohadt mázlista – kotyogott be Fio. – Már a bejáratnál egy ilyen jóképű bikába botlik, és még pasija sincsen!
Köszönettel tartoztam a faunnak.
– Csitulj, vagy veled mérem le a sárgödör mélységét! – tette helyre Cat. Úgy csináltam, mintha semmit nem hallottam volna.
– Hogy te milyen okos vagy! Mert ha Fioval állapítjuk meg a sár mélységét, akkor nem lesz koszos a mérőszalag! – szólalt meg az őszinte elismerés hangján Lemi. A rentaurok, a rossz nyelvek szerint, többször is sorba álltak, amikor az észt osztották. Csak mire rájuk került a sor, mindig elfogyott. Akkor most gondoljatok bele, van egy olyan mondás, miszerint „Olyan hülye vagy, hogy lenéznek a nyulak.” Szóval, nem a renek vannak a lista alján.
– Itt vannak a regisztrációs lapok – mondta a kollegináknak Cat, és úgy állt, hogy én is jól lássam a papírokat. Jól láttam, a papírokat is.
– Ha indulni akarsz valamilyen kategóriában, akkor ezt kell kitöltened. Meg is próbálhatnád, mondjuk a veteránok között. Aztán, itt lehet kaját kérni. Már ha szereted a tábori kosztot, katonai konyhából. Azt akkor be is kell majd fizetned – magyarázta a mino.
– Én szeretem – csipogott bele Lemi a beszédbe. – Vegán menü is van?
– Jó reggelt, hölgyek. Elnézésüket kérem, de honnan származik ez a jármű? – szólalt meg ekkor egy idősebb, napszemüveges úriember. A Csepelre mutatott. A három lány is kérdően fordult felém, most jöttek csak rá, hogy a nevemen kívül nem tudnak rólam semmi mást.
– Magának is jó reggelt, Gillmann bácsi! – köszönt Fio. – Nem tudjuk, mert a gép ezé a kedves fiatalemberé, Asteriosé.
– Ez a jármű elég messziről érkezett – mondtam.
– Nagyapa, nézd a fülkeajtót, speciális azonosítója van! – szólalt meg egy katonai sapkát viselő srác, aztán kíváncsian végignézett rajtam.
– Bocsánat, hogy közbe szóltam, de abban biztos vagyok, hogy a kontinens egyetlen kormányzati szerve sem használt ilyen autót – kezdte az öreg.
– Igen, ebben van valami – nézett rám kíváncsian Cat is.
– Ez a jármű ugyanis nem az Unaron készült – kezdtem halkan. – Ez a Föld nevű bolygón lett legyártva. Méghozzá egy már nem létező fegyveres erő, a Magyar Néphadsereg számára.
– A csörlőből gondoltam, hogy katonai – nézett rám a bácsi. Meg sem lepődött, hogy nem erről a bolygóról származik a vas?
– Ez egy Csepel D344. Eredetileg műhelykocsinak szánták. Már régen leselejtezték az egykori hadseregtől, amikor a bolygón kitört egy háború. Ez a háború tönkre tette a Földet. Jelenlegi formájában arra építették át, hogy veszélyes zónákba szállítson, speciálisan képzett személyeket. Úgy nevezik őket, hogy stalkerek. Amint látszik, a kezelő szervek úgy vannak módosítva, hogy egy hozzám hasonló termetű lény is vezethesse, védő felszerelésben.
– Gondolom, fontos volt a terepjáró-képesség, és, hogy ne legyen túl bonyolult – bólintott az öreg, közben a felkötött kannákat és szerszámos ládát szemlélte. Kérés nélkül is felnyitottam a motorháztetőt.
– Egyszerű szerkezet, mint egy varrógép – ismerte el Cat.
– És cuki hangja van! – közölte ismét a rentaur.
– Amikor tervezték, a megrendelő hadserege éppen újra felfegyverzés időszakában volt. Saját gyártású gépekre volt szükségük, nagy darabszámban, úgy, hogy számos besorozott kiskatona csak a lovas szekeret ismerte. Voltak nála erősebb és jobban terepező autók. Az utódtípusa már kizárólag katonai célú fejlesztés volt – magyaráztam.
– Maga stalkerezett vele, fiatalember? – nézett rám a papa.
– Nem, élesben nem használtam. Volt például egy Krazom, de hajtottam Tátra 148-at is. Mind a kettő jóval nagyobb volt ennél, és háromtengelyes. A Tátrákat például léghűtéses V-8 motor hajtotta.
– Jó hangja lehetett, amikor fütyült a léghűtés ventillátora – kotyogott közbe Lemi.
– A Kraz pedig egy Szovjetunió nevű országban készült, katonai teherautó típus volt. Igazából, mindenféle, polgári, vagy katonai terepjáró gép megfelelő volt, ha viszonylag sokat gyártottak belőle az adott területen. Szóval, akadt hozzá tartalék alkatrész. Keleten a Zilek, Kamazok és Ural teherautók voltak gyakoriak. Nyugaton a Scaniák, Mercedesek és a GMC. Vagy éppen, mindenféle traktorok.
– Köszönöm a felvilágosítást – biccentett az öreg, és magához hívta az unokát. Vajon elhitte, amiket mondtam? Mindenesetre, folytatták a vadászatot az érdekes járművek után.
– Honnan szereztél ilyen gépet? – érdeklődött a rentaur.
– Te hülye, hát ilyeneket hajtott azon a Föld nevű bolygón! – tolta le a faun.
– Te tényleg alien vagy, nagyfiú? Az űrből jöttél? – nézett rám Cat. Csak remélni tudtam, hogy az űrjáró pasikat szeretik ezen a bolygón.
– Onnan. Beszélem a galaktikus alapnyelvet is. Csészealjam az nincs, ezért a barátaim hoztak el egy űrsiklóval – néztem Cat szemébe. Erős tekintete volt, pár másodperc után szinte szégyelltem, hogy így bámulom. Viszont elfordítani sem mertem a fejemet. (Persze, ha olyan jómadár vagy, mint én, akkor néha csak elkalandozik a tekinteted. Elsősorban, lefelé…)
– Honnan tudod a nyelvet? Kirándulni jöttél? Van barátnőd? – zúdította nekem a kérdéseit a faun.
– Ennek a nyelvnek a Földön is ismert volt egy változata. Mondhatjuk, hogy kirándulok, bár inkább kimenőn vagyok. És nincs barátnőm – feleltem gyorsan.
– Vigyázz, mert Fio összehoz neked egy partit, és ha óvatlan vagy, ő lesz az új csajod. Hogy érted, hogy kimenőn vagy? Mint a katonák? És mi az a stalker, egészen pontosan? Valami felderítő? – érdeklődött a mino, majd pedig elkezdte lebontani a kamion pótkocsiján a rögzítő hevedereket.
– Lézerpisztolyod is van? És miért vannak olyan cuki gyűrűk a szarvaid tövén? – szólt közbe ismét a rentaur, és kíváncsian közelebb lépett.
– Ti csituljatok, és töltsétek ki végre a papírokat! Utána álljatok le a trélerről, és melegítsétek a motorokat – állt Lemi elé Cat. Mi van, talán nem tetszik neki, hogy egy nem túl okos ren nő egy facér minotaurusz bika körül szédeleg? Álmodozz csak, Asterios. Valószínű, hogy mivel a kolleginái hülyék, egyedül így boldogul néha velük.
– Cat nem csak a szerelőnk, hanem a helyi területvédelmi egységeknél is szolgál… Auuuu! – a faun eddig jutott a kéretlen információk közlésében, mert a fülénél fogva vitték el a monster truckhoz.
– Mivel nem szeretném, hogy engem is ilyen módon tegyél fel a gépjárműre, gyorsan elmondom, hogy a stalker olyan személy, aki veszélyes zónákban csinál ezt-azt. Vagy azért veszélyes a zóna, mert szennyezett, vagy azért, mert fura lények lakják. Például mutánsok. Van, hogy mind a kettő. Ezért a stalker speciális felszerelést hord. Egyfajta páncélt, hogy megvédje magát, és még erősebb legyen. De már nem a Földön élek, szerencsére, hanem egy másik helyen. Profi zsoldos katona vagyok.
Pedig ennek az angol szónak, hogy „mercenary” olyan rossz híre van. Vajon a „private military contactor” jobban hangzott volna a számára? Azért bizalom gerjesztően próbáltam mosolyogni. Olyan jól sikerült, hogy egy kisgyerek, aki mellettünk sétált el a szüleivel, ijedtében sírva fakadt. Gyorsan elfordultam, és szomorúan figyeltem az autóm tükrében a rusnya képemet.
– Hát, ennyi sületlenséget is régen hordott össze előttem egy férfi – nézett rám Cat. – Ezért könnyen lehet, hogy még igaz is.  Szóval, isten hozott a bolygómon, katona! – és mosolygott. Persze, sokkal szebben, mint én.
 
Cat kedves barátnői rábeszéltek, hogy nézzem meg a versenyszámokat, amiben indulnak. A mudfestival, mint az angol név is mutatja, arról szól, hogy jókora, sárral tele gödrökbe kell belehajtani, minél nagyobb lendülettel, így a lehető legtöbb sarat a gépjárműre és a közönségre kenni. Hogy a verseny „feeling” meglegyen, a tapicskolás elvben időre megy. Mint elmondták, vannak könnyebb, terepes pályák, ahol még én is próbálkozhatok. Esetleg, a „tug of war”, vagyis az egymáshoz kötött erőgépek birkózása is menni fog. Érdekelt a bolygó ismeretlen gépeinek világa. De ennél is jobban érdekelt az ismeretlen és titokzatos Cat. Nem tudom, éreztétek már azt, hogy attól is hevesebben dobog a szívetek, ha figyelitek, hogy egy nő iszik? Mert én, akkor, éreztem. Ráadásul, nem csak a kinézete keltette fel a fegyelmemet. Hanem, hogy egy ilyen helyen van. Ez a hobbija, a munkája? Mi van azokkal a területvédelmi egységekkel? Úgy éreztem, hogy ezt a nőt egyenesen nekem találták ki. Valahol azt vártam, hogy lökött Francia haverom bérelte fel. Ő meg hirtelen előugrik egy kamerával a kezében, és röhög a sikeres átverésen. Én pedig égek. Mondjuk, ez durva lett volna.
Úgy tapasztaltam, hogy nem én vagyok itt az egyetlen Unaron kívüli. Például, a büfé előtt két automaton álldogált a sorban. Ezek robbanómotorral hajtott robotok, vagy ritkábban kiborgok. Az egyiküknél volt egy pohár sör, és cigizett is. Szerintem, ő egy jelmezbe bújt ember volt, bár sokat dolgozhatott a szerelésen, olyan élethűre sikeredett. A másik, viszont egy igazi automaton lehetett, és a barátja segítette az álcázását. Láttam egy tagot, aki pedig holografikus multi kommunikátorral babrált. Az Úrnő csapatából viszont nem találtam senki ismerőst. Csatlakoztam a bolygó néhány hírközlő frekvenciájára. Így volt lokális időjárás-előrejelzésem, amiből kiderült, hogy kifejezetten meleg nap várható. Szóval, visszasétáltam a Csepelhez, amikor megszólalt a kommunikátorom:
– Itt M4, jelentkezem!
– Bármit is csinálsz, remélem, hogy élvezed – szólalt meg a Skót.
– Köszönöm, jól elvagyok. Szépek a gépek, és szépek a mino lányok. Ugye, nincs semmi baj?
– Mino lányok, mi? Azért csak nézz rá a szerelésedre. Az Úrnő úgy tűnik, kicsit ideges valami miatt. Nyugi, Csatacirkáló Sean már dolgozik, hogy ellazítsa Őnagyságát.
– Remélem is – egy pillanatra belegondoltam, milyen lehet egy drenyával randevúra menni. Mármint, nem a csajozó verdád a drenya. Maga a csaj az! Élő hajó, ugyebár.
– Ha semmi rendkívüli nem történik, akkor tizenkét óra múlva jelentkezem, ahogy megbeszéltük – mondtam.
– Jól van, M4. Menj vissza azokhoz a mino lányokhoz – lépett ki a Skót a vonalból. Tényleg akadt még néhány nőnemű minotaurusz az eseményen. És foglaltak voltak mind a hárman. Kettőjüknek mino bikája volt. Jól emlékszem, hogy a fiúk milyen tekintettel néztek rám, amikor a nőikhez közelítettem. Nem kellett volna sokat tennem egy jó kis bunyóért. De rendes gyerek voltam: ha már megszerezték, maradjon az övék a nő. A harmadik lány pedig egy magánál jó fejjel alacsonyabb, kutyafülű fickóval nyomult. Kicsit röhejesen néztek ki együtt, pedig két méternél alig lehetett magasabb a hölgyike. Tehát, maradtam a szépséges Catnél, aki máris annyira érdekelt! Szóval, nézzünk rá a szerelésre, lássuk, hogy működik-e? Elővettem az aláöltöző ruhát.
Némi szöszmötölést követően, a Csepel hátsó dobozából már a saját „installációmban” léptem ki, és elindultam a versenypályák felé. A sugárvetőt nem cipeltem, elzárva hagytam a kocsiban. A gépkard viszont az oldalamon lógott. Így jobban megnéztek néhányan. Viszont két figurával is találkoztam, akik leginkább valami rajzfilmből kilépett mechára hasonlítottak. Mind a ketten „ENTA” feliratú pajzsot tartottak. Ez az ENTA az egyik szponzor lehetett, mert számos molinón is láttam őket. Ha jól emlékszem, talán üzemanyagokkal foglalkoztak. Nem irigyeltem az ENTA reklámembereit. Habár a hang alapján ventillátoruk volt a szellőzéshez, velem ellentétben, klímával nem voltak felszerelve.
– Menő szerkó! – nézett fel rám egy szalmakalapos fiatalember. – Milyen figura vagy?
– Hasonlít a Slay Boyra – vélte egy haverja. Ez a Slay Boy valami helyi képregényhős, vagy ki a fene lehet?
– Szervo lovag vagyok – feleltem, remélve, hogy valami általuk ismeretlen „lore” elemének hisznek.
– Sok meló lehet benne. Magad készítetted? – kérdezte az első.
– Az egyik haverom ilyeneket gyárt, ezt is ő csinálta – feleltem. Mondjuk, volt a szavaimban igazságtartalom. Ugyanis, Skinner gyártotta a páncélomat.
– Nehéz mozgatni?
– Nem annyira, ha minotaurusz vagy – emeltem fel a sisakom arcvédőjét. A srácok mögött egy oni lány álldogált, valamiféle energiaitalos pultnál. Felém fordult, és rám is kacsintott. A kockák irigykedtek egy kicsit. Egyik földi szeretőm jutott róla az eszembe.
Nem éppen kellemes emlék, mire visszajöttem egy küldetésről, meghalt. Viszont most lefoglaltak egy Cat nevű szöszi körül járó gondolataim. B tervnek jó lett volna az oni is.
Szóval, odasétáltam a fürösztő gödörhöz. Szerintem a pályát, illetve a pályákat egy harcjármű gyakorló térből alakították ki. Hogy nagyobb legyen a sár, tűzoltó tömlőkkel vezették a vizet a gödrökbe. Úgy gondoltam, hogy a közönségnek is jut majd iszap, így a páncélban csak be kell majd állnom az egyik slag alá, és le is lettem mosva. Rendes gyerek lévén nem furakodtam az első sorba, mert akkor csak azok láttak volna ki mögülem, akik bőven két és fél méter fölé nőttek. Szerencsére, a legtöbb tócsánál ferdén volt felhalmozva a föld, az ügyesebbek pedig az autókra másztak fel. Először a hatalmas kerekű monster truckok küzdelmét figyeltem. Fio ugyan ott várt az indulásra, de Catet sehol nem láttam. Szóval, átváltottam a traktorokra. Volt azok közt Joe Stag, Old Netherland, SLAAC, Danlini és megannyi típus, méghozzá mindegyik márkának jellemző színei voltak. A mezőgazdasági vontatók zöme nyolc abroncson vágott neki a fürdőnek. Igen, kaptak a gépek, a versenyzők, a fiúk, a lányok, a jelmezesek és persze én is a trutyiból. Az indulók zöme át sem jutott, elmerültek az iszapban, aztán egy lánctalpassal húzták ki őket a gödörből. Szerencsére, itt megtaláltam Catet. Ott állt a járműve platóján, és Lemi szereplésére várt.
– Üdvözletem, Lady Cat! – köszöntöttem. Zavartan bámult rám, mert a sisak elrejtette a képemet, és a hangom is torzítva volt. Már éppen nyitotta az ajkait, hogy megkérdezze, ki is vagyok. Szóval felemeltem az arcvédőmet.
– Nahát, Asterios. Mi az, csatlakoztál a jelmezesekhez?
– Melegem volt – feleltem, és végig néztem a lány vékony ruházatán. – Továbbá, ez nem jelmez. Ez igazi páncél. Látod, hátul a meghajtás hűtője körül remeg a forró levegő.
– Páncél? Várj, hogy vetted fel a sisakodat a szarvaidra? – húzta fel csodálkozva a szemöldökét, és kinyújtotta az egyik kezét, hogy megérintse a burkolatot. Mielőtt a Csepelhez hasonlóan, engem is megtapogatott volna egy nő, megszólalt a hangos bemondó:
– A 14-es versenyző következik: Alemia Hoover és Joe Stag 624-es traktora!
Megálltam Catnek háttal a quad előtt. Ahogyan a nő nyújtózkodott, hogy jobban lásson, egy picit megbillent, és gyorsan a vállamra támaszkodott. 
– Bocsi, katona! – majdnem kiáltotta a szavakat, mert a tömeg hangos rivalgását hamarosan Lemi traktorja bömbölte túl. A zöld gépezet, oldalt nyitott fülkével, belevetette magát a pocsolyába. Okádta a füstöt, pörögtek a hatalmas kerekek, aztán lassan süllyedni kezdett, Lemi hiába tekergette a váltókart. Lendületből kellett volna indulnia a dilis bocinak, vagy eleve alacsony fokozatban nekivágnia. Persze, a partról bíztatták hangosan, például Cat is.
– Taposd neki! – üvöltötte valaki középről, aki hasonlóan kimagaslott a nézők közül, mint én magam. Hiába, hát sáros nőt fürdőruhában nézni nagyon jó dolog. Pedig többen eltakarták a gyerekeik szemét, mivel a nő ez esetben egy antropomorf tehén volt. De a barátunk nem volt ilyen finnyás – lévén egy rentaur bika. A zubbonyról és a sapkáról a fején aztán rájöttem, hogy az illető az egyik zsoldos csapat tagja, akivel együtt dolgoztunk még pár napja. Mareknek hívták, azt hiszem.
A traktor hangja hirtelen megváltozott. Illetve, a füst színe is más lett. Cat megszorította a vállamat, és leugrott a platóról. Gyorsan előre furakodott, ami, ekkora termettel nem volt túl nehéz a számára.
– Runaway! – kiáltotta, bár a motor egyre durvábban pörgött. A füst színe pedig már nem a dízelek fekete kormozása volt, hanem fehér. Runaway – azaz megszaladt az erőforrás.
– Nem áll le! – kiabálta Lemi a kolléganőnek.
– Tedd a legmagasabb fokozatba, és ugorj le a kuplungról! – használtam ki a beépített hangerősítőmet.
– Ilyen lágy iszapban nem biztos, hogy fognak a kerekek, csak kutyulnak, mint a habverő – nézett rám Cat.
– Zárd el a gázolajcsapot – vélte valaki. Igen, ha a befecskendező szivattyú szabályzása ment tönkre, akkor ez a megoldás.
– Ez motorolaj – ellenkezett Cat. – Az olaj került a hengerbe. Fullaszd meg a motort, zárd el a levegő szívótorkot! – kiabálta a bocinak. 
Alemia egy pillanatra bambán nézett ránk az egyre terjedő füstben. Az volt a baj, hogy ruházata, mint említettem, egy rövid naciból és egy bikini felsőből állt. De megoldotta volna, mert a bikini felső kapcsa felé nyúlt!
Egy pillanatra mindenkiben megállt az ütő. Rémült férfiak öntötték ki egyszerre a sörüket. Jaj, ezt most ne, Alemia! Szerencsére, Cat emberbaráti szempontból közbelépett. Úgy vélte, hogy a leghelyesebb, ha leugrik a gödörbe, és ő állítja meg az elszabadult erőgépet, mielőtt szétrepül az egész. Ahogyan elrugaszkodott volna, beavatkoztam. Tudjátok, nem akartam, hogy egy elszálló dugattyú főbe kólintsa az általam eddig látott legszebb minotauruszt. Szóval ügyes mozdulattal elkaptam a lány derekát, bekapcsoltam a repulzoraimat, és a Joe Stagra ugrottam. Pontosabban, ugrottunk, úgy, hogy én voltam közelebb a motorhoz. Letettem a nőt, és mielőtt bármit mondhattak volna, elkaptam a szívócső végét, és olyan szépen összehajtogattam, mint egy üres fogkrémes tubust. Gépesített páncélkesztyűmmel úgy meggöngyöltem az a vacakot, mint az alufóliát. Az erőforrás hörgött egy párat, aztán lassan elcsendesedett. Majdnem lezúgtam a gépről, szerencsére megkapaszkodtam, igaz, a forró kipufogócsőbe. A kezemet nem is égette meg, a páncélom sokkal többet kibír. Csak a nevezett kipufogó is távozott a szívócső után, a másvilágra. A jónép erre fütyölni és tapsolni kezdett.
– A lovag kinyírta a sárkányt! – mondta a hangosbeszélő. Úgyhogy megfordultam, hogy egy kicsit fürödjek a dicsfényben.
– Azt szerettem volna mondani, nagyfiú, hogy van egy lezáró szelep a szívó oldalon. Csak el kellett volna fordítani – ismerte el Cat a hősi teljesítményemet. Ettől egy kicsit elszomorodtam. Szerencsére, olyan mélabús arcot vágtam, hogy megsajnált.
– Jól van, amúgy ügyes vagy – és már mosolygott. – Te meg egy nagy, szőrös, szarvas, hülye! – kiabált Lemire. 
– Sajnos, elakadtam – közölte szomorúan a rentaur. A füst közben lassan eloszlott.
– Remélem, a láncot fölkötötted hátra? – kérdezte Cat a kolléganőt. Ezt a láncot a legtöbb gép vonszolta magával, hogy amikor végre elfulladnak az iszapban, már ne kelljen keresgélni a rögzítési pontot a trutyi felszíne alatt. Szerencsére, az a helyén volt. 
– Hogy a fenébe tudtál ekkorát ugrani? – nézett rám Cat, és a vértezetemet tapogatta.
– Szervo páncél – feleltem. – Speciálisan felszerelt. Extra erőt ad a viselőnek. A becsapódás erejét pedig a repulzor enyhítette – magyaráztam neki.
– Valóban? Ez ilyeneket tud? – kérdezte csodálkozva.
– Kivigyelek? – mondtam merészen, ha már azt nem rótta fel nekem, hogy az előbb átkaroltam. Szóval, engedte, hogy újra megtegyem. Kijutottunk a partra. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy Alemia miképpen került a gödörbe. Lehet, hogy a hősködés közben egy picit megbillentettem a traktort? Mindenesetre, volt a parton egy másik „lovag”, aki gyorsan reagált. Ez a Marek gyerek ugyanis elugrott a gödör legszéléről. Mindössze olyan három méteren omlasztotta be a partot, ezzel csak néhányan csúsztak a trutyiba. Majd mindezzel nem törődve a sárban csücsülő Lemihez gázolt. Olyan szépen néztek egymásra, derékig a pocsolyában, sáros pofával, hogy néhány idősebb hölgynéző elmorzsolt egy-egy könnycseppet. Aztán a bika visszatette a bocit járműre. Szóval, a két hülyét is megtapsolták.
– Esküszöm, ez itt pasizik be! – jegyezte meg Cat. Ekkor valaki azok közül, akik a gödörbe estek, vagy éppen azok közül, akik a kihúzásuk közben másztak bele, elkiáltotta magát:
– Sárcsata!
És elkezdték a trutyit mindenfelé dobálni. Az egyik ilyen „lövedék” a szarvaim között süvített el. Cat elkapta a kezemet, és húzni kezdett.
– Visszavonulás, katona – és nevetett. Futkosott a hideg a gerincemen a kacagását hallva. Nagy, esetlen droidként trappoltam utána. Messzire nem jutottunk, mert megcsörrent a lány mobilja. Gyorsan felvette:
– Fiona, mi van? Hogy mit csináltál? Hát, gratulálok. Gyere, Asterios. Lemi már biztonságban van, most menthetjük meg azt a hülye faunt is!
A faun, odaérkezésünkkor egy csaknem az ablakokig elmerült járgányon állt. A szarvai és a farkincája hegyéig sáros volt az egész nő. Ennek ellenére nagyon vidáman integetett a közönség valamennyi hímnemű tagjának. Maradjunk annyiban, hogy az ő bármilyen produkciója sokkal több tetszést váltott ki, mint a rentauré.
– Mond, hogy nem engedted leállni a motort! – kezdte Cat a mondandóját. Láthatóan mérges volt egy kicsit.
– Nem… hiszem… – hangzott a nem túl meggyőző felelet.
– Akkor miért nem jár? – erre a kérdésre nem volt Fionak válasza. – És ugye, nem próbáltad meg úgy beindítani, hogy vizet szívott???
A gépházfedél alól csípős füst terjengett. Maga a burkolat formája is fura volt nekem, mintha alulról belerúgtak volna egy egészen kicsit. Mivel a levegővel, illetve a levegő üzemanyag keverékkel ellentétben a vizet nem tudja összesűríteni a motor, ha valahogyan víz került a hengerbe, akkor ott reccsen valami. Hengerfej, hajtórúd, és társai. Ki is van vezetve a levegő szívótorka ilyen gépeknél jó magasra. Csak ha véletlenül ez sem elég, vagy éppen a kipufogó felől szivárog vissza a hákettőó, akkor baj van. Hogy a faunnak jól sikerült rögzítenie a már említett láncot is, az mutatta, hogy kihúzás közben a lökhárító, amire kötötte, leszakadt a helyéről. Fio pedig szépen lecsúszott a járgányról. Igaz, ennél már úgy sem lehetett sárosabb.
– Hová kötötted azt a nyomi láncot? Fio, te süket! – okította Cat, aztán levette a szandáljait, és a kezembe nyomta őket. 
– Majd én – sóhajtottam, és becsattogtam a földön heverő láncért. Itt a pálya végén már nem volt túl mély a sár. Áldottam az eszemet, hogy felvettem a vasruhát. Hogy néznék ki mostanra? Aztán beugrottam a repulzorral, egyenesen a verdáig.
– Te tudsz repülni? – nézett rám Fio, ahogyan a vaskarikákat kötöttem be az alvázhoz.
– Ne Asteriost zargasd, te szerencsétlen. Oké, ott jó lesz, nagyfiú. Gyere vissza, hadd húzzák ki a balfék kisasszonyt! – kiabálta Cat. A DOG típusú mentő hernyótalpas most már kivontathatta a monstert.
– Nagy a baj? – kérdezte Fiona, ahogyan a gépszörny mellett álltunk.
– Á, csak a motor pukkant ki, bajnok. És Lemi is kinyírta a traktort. Össze lehet kötni titeket!
– Apa meg fog ölni – nézett ránk a koszfészek faun.
– Apádnak van elég pénze a hülyeségeidre – bíztatta meg Cat. – Figyelj, eredj és mosd le magadat, utána pedig menj el a kamionért. Ne az egészért, csak a vontató része kell. Húzzátok a dögöket a trélerhez. Megkeresheted Lemit is. Óvatosan, mert van vele egy barátságos rentaur bika.
– Marek a neve, azt hiszem! – vetettem közbe. – Egy másik zsoldos csapat tagja.
– Ismered? – kérdezte a faun. Bólogattam.
– És te közben mit csinálsz? – érdeklődött Fiona a mino lánytól.
– Lemosom a nagyfiút, jövök neki ennyivel. Hála neki, csak mérsékelten lettem koszos.
A sár-faun vállat vont és elcsattogott. Én pedig követtem a minotaurusz lányt a legközelebbi csapig. Ugyanis, néhány szabályos tűz- és kerti csapot is felszereltek. A bátrabbak autóstól hajtottak a vízsugár alá, máshol gyerekek rohangáltak önfeledten a párában. Kisebb feltűnést keltettem, ahogy én a „jelmezemben” álltam meg, és Cat rám irányította a vizet.
– Tényleg nem ázol meg? – nézett rám kíváncsian. Többen azt feltételezték, hogy ez valamiféle kihívás lehet. Szóval, a két vegyvédelmis hülye gyerek hamarosan megjelent, és utánam ők is frissítő fürdőt vettek. Mondjuk, ők levették a gázálarcot, mert alig izzadtak meg.
– Nem ázok meg, a páncél teljesen elzár a külvilág veszélyeitől – feleltem, amikor újra felhajtottam az arcvédőmet.
– Úgy nézel rám, mintha én is egy ilyen veszély lennék – mosolygott Cat. Nem csoda hogy így néztem rá, mert egy picit vizes lett a ruházata helyenként.
– Nem, ez nem olyan nézés – vörösödtem megint. – Természetesen, nem a szokásos bamba képemet vágom, mert ugye, te nem vagy közömbös a számomra – nyögtem ki.
– Van dumád! Biztosan jól el tudod szórakoztatni a barátnőidet – féloldalt fordította a fejét.
– Hát, van itt is olyan lány akinek a kedvéért szívesen próbálkozom – nyögtem ki. Olyan furcsa érzés volt figyelnem Catet. Remek, a végén semmi nem jön össze az egész kimenő alatt, de bele fogsz zúgni ebbe a nőbe, Asterios!
– Vajon ki az a lány, akinek a kedvéért próbálkozol, katona? – nézett rám. – Tudom már, Rosie az. Bejönnél neki, mert pont ugyanolyan szomorú szemed van, mint a mostani fiújának. Először csalódott és kissé dühös pofát vágtam, de csak megkérdeztem tőle:
– Ki az a Rosie?
– Rosie egy minotaurusz lány. Viszonylag alacsony termetű, alig több két méternél – kezdte a felvilágosítást Cat. – És most egy dogzi fiúval jár, aki talán száznyolcvan centi, ha megvan. A Nagy Ő, csak így hívjuk a lányokkal azt a girhest.
– Velük már összefutottam – bólintottam. – Bár a kutyafülű barátja nem nőtt bántóan nagyra, viszont olyan fenyegetően borzolja fel a haját, hogy én is megijedtem tőle. Fel is vettem gyorsan a páncélomat…
Cat először kissé furcsán nézett rám, de aztán elnevette magát:
– Azért azt megnézném, hogy a Nagy Ő rád ijeszt. Menjünk inkább enni, nagyfiú. Van amúgy valami másik neved az Asterioson kívül?
– Magyar. Tudom, fura, inkább becenév. Ez a nemzetiségem, ugyanis. A fiúk gyakran így hívnak a csapatban.
– Gyere, Magyar – kicsit furcsán hangzott ez egy nő szájából. Évek óta nem hívott így nőstény. Mit tehettem volna, hát követtem.
 
Szabályosan fájt néznem, ahogyan Cat evett. Nem, nem zabált olyan csúnyán. Mindössze arra gondoltam, hogy nem akarok mást, csak kettesben lenni egy nővel, ezzel a nővel az életem ilyen egyszerű, nyugodt pillanataiban. Ezt semmilyen tábori prosti nem adhatta meg nekem.
– Szóval, a csapatunk kétharmada simán lebőgött, egyetlen eredmény, hogy Lemit nem sok minden érdekli, mert egy ren bika most is itt szédeleg olyan négy méterre tőlünk – összegezte a helyzetet Cat.
– Elindulhatnál quaddal – vetette fel Fio. A faun jómódú családból származott, azzal, hogy autókat tett tönkre, állítólag azt szerette volna az apjának bizonyítani, hogy komolyan gondolja ezt a versenyzős dolgot. Ehhez meg jól jönne egy eredmény.
– Az a baj, hogy ez hatkerekű pont arra jó, hogy kimenjek vele terepre, lerobbant erőgépeket javítani. Egyáltalán nem gyors – felelte a Cat, és rám pillantott.
– Magyar, te felvetetted, hogy indulnál a veteránok közt – folytatta a zöldszemű minotaurusz istennő.  – Mert akkor lehetsz a mi csapatunk tagja!
– Igen, bár csak 95 lovam van a motorban, és a pályát sem ismerem – feleltem.
– Mit szólnál ahhoz, ha én lennék a mitfahrered? – kérdezte. – Bár lehet, hogy ha én vezetnék, és te mögöttem állnál a szerelésedben, akkor jobb lenne a súlyelosztás.
Ez a dolog tetszett. Főleg, mert ahogyan láttam, a legtöbb veterán gépen egy kisebb csapat üldögélt, amikor elindultak a starthely felé. Nem tudom, hogy a nő milyen eredményt várt tőlem, meg a Csepeltől? Most jött volna baromi jól egy Kraz. Viszont, közben együtt lehettem Cattel, tehát azonnal belementem a dologba.
– Ha vezetni is akarod, akkor megmutatok pár dolgot. Nem finom masina, erő kell hozzá, mert például a kormány rásegítése te vagy, meg az izmaid.
– Nem probléma! – emelte magasba formás karjait a lány. Legszívesebben megcsókoltam volna őket.
 
Nem tudom, mire vélte a D344 a dolgot, mivel ekkora terhelést utoljára valamelyik Pajzs hadgyakorlaton, vagy éppen az 1968-as csehszlovákiai bevonuláskor kapott. 
– Balra, balra! – kiabált a mino lány, és a páncélom hátulját csapkodta a tenyerével, miközben én megpróbáltam nem elsodorni egy facsemetét a lökhárítómmal. Csak egyszer akadtam el majdnem, Cat viszont rögtön a plató végére perdült, hogy módosítson a súlypontunkon. El nem hittem, hogy mennyit bírt ez az autó. Harmadikak lettünk a kategóriában, bár a fene sem nézte, hogy mennyi induló közül. Ráadásul, a nő nem elégedett meg a terepvezetési gyakorlattal, hanem még a délutáni tug-of-war meccsre is magával rángatott. Nagyon erőlködnie mondjuk nem kellett.
– Remélem, nem baj, hogy kénytelen vagy mindenhová utánam jönni, katona? – állítom, hogy incselkedett velem a lány.
– Dehogy, Lady Cat. Érted szívesen megyek a pokolba is. Amúgy is jártam már ott párszor – válaszoltam.
– Akkor mégis csak te vagy Slay Boy – felelte vidáman. – Anno minden folytatást végig játszottam. Mindig mondtam a fiúknak a játékteremben, hogy Slay Boy valójában egy minotaurusz!
– És ki a fene ez a Slay Boy? – kérdeztem meg, mivel ma már többen is ezt a nevet emlegették velem kapcsolatban.
– Slay Boy egy páncélos űr-katona volt, mint te. Egyébként egy számítógépes játék hőse. Soha nem derült ki, hogy milyen élőlény is valójában, így bármilyen fajú játékos azonosulhatott a karakterrel.
– Az jó, tehát annyit már biztosan érek szerinted, mint egy marék pixel – mondtam, bár nem tudtam, hogy ez most jó dolog, vagy inkább rossz. 
– Te meg pont az előbb akartál a pokolba küldeni – vigyorgott rám Cat. Ekkor már kezdtem megőrülni ettől a nőszemélytől, aki immár sokadszorra érte el a mai napon, hogy komplett hülyének érezzem magamat. Na, megállj csak!
– Úgy kell érteni, hogy ha véletlenül valami gyökér oda vinne, akkor is hajlandó lennék utánad menni, Lady Cat! Nem tudom, hogy miért csinálod ezt velem. Figyelmeztetlek, ha szerelmes leszek, az a te felelősséged lesz. És biztosan nem akarsz egy drenyára való kérdezőbiztost, hogy miért tetted tönkre a legjobb katonájukat – néztem a szemébe.
– Nahát, te már ott tartasz, hogy bele akarsz szeretni valakibe? Mennyi ideje is vagy a bolygón, Asterios? – fordította oldalra a fejét a nő.
– Van annak már egy néhány órája is. Ennyi pontosan elég ahhoz, hogy rájöjj, ha találkoztál valakivel, aki olyan érzéseket vált ki belőled… Mint senki más a világon! – Cat nagyra nyitott szemekkel bámult rám.
– A szerelem ezen a bolygón nem játék. Azt nem tudom, felétek hogy megy ez? – válaszolta.
– Mifelénk is komoly dolog – megint bizalom gerjesztően próbáltam mosolyogni. – Szóval nem is tudom, hogyan valljam be Fionak…
– Te hülye! – nevette el magát Cat, és belém bokszolt.
– Kérem, Lady Cat, ne rongálja a felszerelésemet – feleltem, és gyorsan megfogtam a kezét. – És igazából nem is Fiora gondoltam.
– Hanem kire? – és közelebb hajolt – Figyelmeztetlek, Lemiért már verekedned kell ezzel a Marekkel, még ha feltehetőleg simán ki is vasalod.
– Rád – nyögtem ki olyan hangon, mint aki éppen most szabadult ki egy légzsilipből, amiből kiszivattyúzták a levegőt.
– Szóval rám? Érdekes – és ezzel megnyalta a szája szélét.
– Ezt ne csináld – morogtam, mert már alig bírtam magammal. Ja, mint egy kangörcsös tini.
– Micsodát, nagyfiú? – és megint kidugta a nyelvét, mint egy csúfolódó óvodás. Mondom, ez nő direkt játszott velem. Szerintem élvezte.
Úgyhogy döntöttem. Stalkerként gyakran hirtelen elhatározásokon múlt az életem. Szóval, ilyen hirtelen elhatározásként odahajoltam, és óvatosan megcsókoltam. Az volt a hülye fejemben, hogy ha szemen is vág a kemény kis öklével cserébe, a barátságos oni lány még mindig itt van valahol. Stalkerként se jött be minden döntésem!
Viszont Cat hagyta, sőt lassan, óvatosan felemelte a jobb kezét, azt hittem, most vág orrba! De csak megsimogatta a borzas fejemet. Ó, hogy ez mennyire hiányzott! Ha nem lettem volna páncélban, ösztönösen csóválni kezdem a farkamat, mint egy kutya.
– Nyugi, Toro – nézett rám. Úgy szégyelltem akkor, hogy ilyen ronda vagyok. Mit látnak bennünk a nőink?
– Ééén… – mondtam rendkívül határozottan, igazi alfahímhez méltóan. Szerencsére, nem hagyta, hogy hülyeséget mekegjek, hanem most ő csókolt meg. A kellemes érzést, hogy egy ilyen gyönyörű nő hozzám simul, azért sokban megzavarta a vastag páncél. Nagyon óvatosan fogtam a hatalmas, vasalt mancsaimmal. Váratlanul kürtszó harsant. Cat elengedett.
– Jól van, nyeregbe, Asterios! Kezdődnek a húzások – és rám kacsintott, majd mászott előre, a vezető ülésbe. Én pedig kapaszkodtam hátul, puszta tömegemmel növelve a vonóerőt. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora buli a Mudfestival!
 
Ez a nő tudott vezetni, láthatóan volt tapasztalata sokféle gépi járművel. Mivel, mint megtudtam, neki a munkája is a szerelés. A tartomány eme része mezőgazdasági vidék. Szóval, akadt nagyvas bőven, kellettek a földműveléshez és a szállításhoz. Cat persze kitaposott egy második helyet a D344-ből, mármint a veterán teherautó kategóriában. A tug-of-waron akkora erőgépek akaszkodtak később össze, amelyeken csak az orrsúlyok annyit nyomtak, mint a fél autóm. Szóval, a velem kiegészített csapat már nem ment haza üres kézzel. Váratlanul megjelentek Fiona és Alemia. Fio éppen dühöngött. Lemi lány egyik kezében egy plüss állatot tartott, a másikban pedig Marek mellső végtagját. Marek kissé furcsán nézett a hepciás faunra, láthatóan szívesen nyakon verte volta. A rentaurok kifejezetten nem szeretik, ha csúnyákat mondasz a párjuknak. Lemi viszont leintette a bikát, és saját maga szájalt egy sort a barátnőjével.
– Szerencsére, Cat és Asterios megmentették a napot. Majd megmutatom az öregemnek – bokszolt a levegőbe Fio.
– Tényleg, apud büszke lehet rád. Senki nem tud ilyen jól elakadni ilyen nagy kerekekkel. Viszont vannak tehetséges csapattársaid – bólogatott Lemi, és felénk fordult. Kíváncsian pislogott hol rám, hol Catre, mivel a finom női ösztönei megsúgták, hogy van-lesz köztünk valami. Fio, talán akkor se jött volna rá, ha előtte kapom az ölembe és csókolom meg Catet.
– Honnan van a plüss maci? – kérdezett rá Cat.
– Marek lőtte a céllövöldében.
– Van céllövölde? – csillantak meg a zöld szemek vidáman.
– Van – bólintott Marek, és a szerelésemet tanulmányozta. 
– Menjünk, lőjünk valami szépet a fiúknak? – érdeklődött Lemi.
– Én is szeretnék valamit neked, Cat. Lőni azt tudok. Igaz, hogy a bánatba fogom meg a puskát ezzel a kesztyűvel? – jutott az eszembe.
– Te nem az Úrnő csapatából jöttél véletlenül? – kérdezte ekkor a rentaur bika. Bólogattam.
– Ti együtt harcoltatok? – lelkendezett Alemia. 
– Hé, mesterlövész – nézett Cat Fiora. – Gyere, lőj valami szép ajándékot az öregednek.
 
Állítom, ekkora légpuskát még az életben nem láttam. Hallottam róla, hogy vannak 0.25 és 0.30 űrméretű, rugós vagy nagynyomású palackról töltött példányok, amelyekkel vadászni is lehet kisebb állatokra. Mifelénk a rendes tűzfegyverek voltak elterjedve. Hobbiból nem lövöldözött már évtizedek óta senki a Földön. Viszont, ezen a bolygón mindenféle csodalény tenyeréhez gyártottak dolgokat. Légpuskát is. Így is alig fért át az ujjam a sátorvason. A módosított AMD-t pedig úgysem vehettem elő a kocsiból. Talán gyerekként csináltam ilyet utoljára. Jól esett az emlék. Célpontként egy plüss cicát néztem ki, és le is szedtem.
– Hozatni fogok egy lézeres változatot – nézett rám a troll, aki a lövöldét üzemeltette. – Lehet, hogy ismeri, mister. A nyereményeket kis csipeszek tartják, amik fölött lóg egy érzékelő. Ha a lézersugár eltalálja, a csipesz kiold, és az ajándék leesik. Többféle fegyver utánzata van hozzá. Távoli világok fegyvereié is – közben pedig átadta a cicát.
– Igen, egy roham sugárvető modelljével még akkor is végig vadásznék egy olyan lőteret, ha éppen akkor ébredtem fel. Bár ennek a típusnak is megvan a maga bája – és biccentettem köszönésképpen. Ezután zavartalanul szemlélhettem egy másik, egy sokkal nagyobb Cicát, aki lövöldözött. Természetesen, még mindig szépnek találtam a hátsóját. Láthatóan, fegyver sem először volt a kezében. Hogy is mondta a szószátyár faun? Területvédelmi egységek? Valamiféle milícia lenne?
– Ha a fenekemhez érsz, orrba rúglak – közölte velem célzás közben. Pedig dehogy is akartam én azzal megzavarni ezt a műveletet, hogy egy picit megpaskolom.
– Van valami, amihez nem értesz? – kérdeztem, és közben lenéztem a kezemben tartott kis játék állatra. Annyira nem illett a szerelésemhez, sőt az egész lényemhez a plüss cica.
–  Csak pár dolog. Lőni még apum tanított – közölte Cat, és leszedett egy lila színű golyóstollat. – Mi az, Asterios?
– Ezt neked lőttem – emeltem fel a mű-cicát. Gyorsan eszembe jutott a gondolat, hogy a Földön, egyes helyeken élelemnek tekintik az elvadult nyávogókat. Ott ez a mondat marhára mást jelent, viszont ott is azt jelzi ezzel a férfi, hogy „jó vadász vagyok, válassz engem”. 
– Köszi, aranyos vagy – és megpuszilta az orromat. – Amúgy, meddig bírod te ebben a cuccban?
– Sokáig. Van zóna, ahol a halálodat jelenti, ha leveszed a védő szerelésedet. És az űrjáró csapatomban az jelenti a szervo páncél alkalmazásának lényegét, hogy akkor is harcolhatunk, ha egy normál katonának már a levegő vétele is problémás, és ott is mozogni tudunk, ahol egy nagyobb jármű nem férne el.
– Ezeket a tagokat nem állítja meg a hóvihar vagy a bozóttűz sem – mondta irigykedve Marek. Az, hogy katonai értelemben én vagyok a fasza fiú, láthatóan nem zavarta Lemit. Továbbra is vidáman ölelgette a zsoldost. Cat közben úgy dobálta és forgatta a frissen szerzett tollat, hogy egyszer sem ejtette el. Egy olyan kétbalkezesnek, mint jómagam, ez nagyon tetszett.
– Jól van, tegyük fel a két elhunyt versenygépet a kamionra, mielőtt sötétedni kezd – nézett végig kis csapatunkon a mino lány.
 
– Itt M4, jelentkezem! Minden rendben, az idő csodás, jó kis rendezvényen vagyok túl – közöltem a Skóttal.
– Hogy állnak a mino lányok? – hallatszott a kommunikátorban M3 hangja.
– Jól, azt hiszem. Ne sürgess, veled ellentétben nálam a nő nem adott, rá kell szánnom némi időt – válaszoltam.
– Kis naiv, azt hiszed, hogy az adott nőre nem kell időt szánni? Rád férne már egy csajszi, aki aztán bebizonyítja az ellenkezőjét – felelte a Skót.
– Miről van szó? – hallottam a háttérből a te hangodat, Samat. Igen, ekkor beszéltünk:
– Ha az a mino lány nem jönne össze, a Francia olyan nőket szimatolt itt ki – mondtad.
– Akiktől te összepisilnéd magadat ijedtedben – segített ki a Francia a háttérből.
– Jól van, tizenkét óra múlva jelentkezem! – léptem ki a vonalból, és felemeltem a fejemet, hogy jobban szétnézzek. Egy műhely előtt parkoltam, a bejárat fölé a Stripes feliratot függesztették. Ez volt Cat vezetékneve. Mivel, a nap folyamán két járművet is tönkre tett a csapat, nem csoda, hogy egy javító bázison kötöttünk ki. Mind a két gép komoly motorikus problémákkal küzdött. A lányok hátul ügyködtek valamit, aminek az illata határeset volt a kávé és a kakaó között. Érdekes kontrasztot alkotott a gáz és kenőolajok, fagyállók, és mindenféle tisztító spray szagával. Elég magas belvilága volt az épületnek, hogy a nagyobb járművek is beállhassanak. Egy kerekeitől megfosztott, Lavmet típusú traktor éppen javítás alatt állt odabent. A műhely falán pedig egy felirat nyújtott betekintést a gyakran előforduló szakkifejezések világába, miszerint:
– K*rva anyád – rossz méret.
– Az összes isten b*szná meg – nehezen hozzáférhető munkaterület.
– Hogy hívják/izé/sz*r – szerszám vagy anyag pontos megnevezése.
– Verjem bele a f*szomat – komplikáció merült fel.
– Cs*szem a mérnök urakat – jól átgondolt, könnyen javítható konstrukció.
– Tiszta sz*pás – segéd által végezhető szakipari tevékenység.
– Jól van az, b*ssza meg – készen vagyunk.
Hát igen, így javítottunk Krazt is annak idején, de ha hozzá adjuk a „Nem látod, b*zi robot”, a „Nagy zöld ork f*sz” és a „Nyulak kössenek görcsöt a t*kére” szálló igéket, akkor a lebegő járművek és űrvadászok szerelési tevékenységével is megismerkedtünk. Kikerültem a szerelőaknát, és kerestem a műhelyek másik szokásos felszerelését, a csajos naptárakat. Kíváncsi voltam, hogy itt van-e, hiszen ez a hely Cat, és kisebb részben Lemi és Fiona terepe. Ennek ellenére volt naptár. Méghozzá Lemi bocit ábrázolta fürdőruhában. Nem tudom, mennyi vevőt lehetett ezzel a modellel bevonzani. Viszont Marek vitéz rögtön oda is lépett, és lapozgatni kezdte, láthatóan elégedetten forgatta. Próbáltam nem röhögni rajta. Kissé váratlanul ért bennünket, hogy ránk köszöntek.
– Jó napot, mester úr! Nyitva vannak még?
A hang felé fordultam. Egy magas termetű ember álldogált előttem, majd két méter lehetett. Sötétbarna bőre volt, és olyan hihetetlen sérója, mintha egy kosárlabdát viselt volna a fején hajzat gyanánt. Ennyi erővel még szarvai is lehettek, ki sem látszottak volna a nagy gonddal elkészített frizura alól. Mindehhez trapézgatyát hordott színes inggel és egy középkori herceg nyakékére emlékeztető, jókora medállal. A Disco korszak sztárjai néztek ki így. Érdekes, hogy hatalmas, piros autója alig adott ki hangot, mert gondolom, villanymotor hajtotta.
– Magának is, barátom, bár a mester nem én vagyok, és nem is ez a kedves rentaur, hanem a hölgy itt a főnök – ugyanis Cat lépett be a helyiségbe. Mellette Fio egyensúlyozott néhány gőzölgő bögrével egy tálcán.
– Kisasszony – kezdte enyhén hihetetlenkedve a fazon, mert a „kis” asszony sokkal magasabb volt nála. Aztán előadta, hogy a kocsija kombinált meghajtású, és a benzinmotor vezérlése kiírta, hogy olajszint kevés. Az ürge még azt is tudta, hogy hivatalosan zárva van a hely, de ő minden segítséget megfizet. Fio egészen felélénkült:
– Maga Mr. Marbo? Az apám üzletfele?
– Akkor kegyedet ezért hívják Fiona Dannernak? Mr. Danner, azaz a Lord, ahogyan hívtuk, sokat segített a pályám kezdetén.
– Te vagy az énekes? – szólt közbe Lemi. Én ez alatt a kocsi mellett guggoltam, hátha kell egy kis segítség a zöld szemű mino lánynak.
– Már nem énekelek, ahhoz a stílushoz fiatal emberek kellenek. Úgy hiteles. Viszont a megszerzett kapcsolati és anyagi tőkét azért ügyesen befektettem – felelte.
– Nos, a hiba egyszerű. Megsérült az olajteknő, így egy deka olaj sincs a motorban! Olaj, és egy új, feltehetően egyedi teknő nélkül nem is szabad használni az erőforrást – szólt közbe Cat, ahogyan kibújt az aknából. – Remélem, nem ment vele benzines módban? 
– Annyira nem vagyok műszaki analfabéta – szabadkozott Marbo úr. – Az akkumulátor utolsó csepp töltésével jöttem idáig. Az édesapja meghívott a birtokára – nézett Fionára.
– Hogyan tudott eltörni a teknő? – kérdezett rá Fio, és a nyitott motorház felé hajolt. Fenékkel a jóember felé, ugyebár. Biztosan nem a teknőt akarta megnézni, mert az alul van.
– Könnyen. Épített autó, lent van a földön. Egy nem túl nagy kőre is felakad – vont vállat Cat.
– Így igaz – bólogatott Marbo úr. – Majd akkor az építő műhelyben elszórakoznak vele a fiúk. Köszönöm a segítségét, Cat kisasszony. Mivel tartozom?
– Hagyja csak – és ezzel Fiora és Marbora pillantott.
– Ha akarod, szívesen elviszlek, van egy egyedi vontatóm – nézett hátra Fio. – A nagy piros törzsfőnököt is elhúzzuk. A fater örülhet, hogy végre érdeklődöm a munkája és a barátai iránt!
– Indulhatunk is. Még egyszer, köszönöm, hölgyek – a tag egy pillanatra megállt mellettem:
– Cat a főnököd?
– Mondhatjuk. Az ember, akarom mondani a minotaurusz ugyanis rendszerint azt teszi, amit a nője mond neki.
– Ez jó! Mondanám, hogy adok egy kis zsét, hogy vidd el valahová. De ahogyan a szerkódat, meg a verdádat elnézem, olyan helyekre tudnád elvinni, amiket a bolygón senki nem látott. Fiona úgy sem hagy rendezetlenül egy adósságot vagy szívességet – és biccentett, majd elcsattogott a faun lány után. Már a sokadik helybeli, aki tudja, hogy „alien” vagyok az Unaron. Alemia és Marek megitták a kakaójukat, aztán a rentaur lány még egyszer ránk nézett, barátságosan hátba veregette Catet, majd húzni kezdte Marek vitézt maga után:
– Mi mentünk, Cat. Mit terveztek holnapra? Inkább, majd hívj fel reggel. Sziasztok! – és ők is leléptek. A bika valamit súgott Lemi fülébe, mert a nő hatalmas nevetésben tört ki, és futni kezdett. A megdöbbent Marek pár pillanat múlva követte.
– Ez a hely a tiéd? – kérdeztem meg, mikor kettesben maradtunk.
– Eredetileg apámé volt, de már én viszem a boltot. A lányok besegítenek. Apuék pedig vettek egy farmot. Gyerekkori vágya volt az öregnek. Én viszont nem szívesen cserélem fel a benzint a lószagra és a tyúkszarra. Apropó, mit tervezel vacsorára?
– Jó, hogy kérdezed, az olajszag és a csirketrágya meghozta az étvágyamat – feleltem. – És ebből az átkozott vaskasztniból is ki szeretnék mászni végre! Szóval megnézem, mi van a Csepelben. MRE az van nálam, energia tablettás kaja is. Felfalom a fél autót, ahogyan illik – erre Cat nevetett.
– Ha rendes leszel, használhatod a zuhanyzót. És inkább főzök valamit. Előre is figyelmeztetlek, ne valami komoly dologra gondolj. Rántottával meg ilyenekkel boldogulok.
Sör vagy valami hasonló, nem tudom, hogy kell-e? A csajok mindig megisszák – nézett a szemembe, és megcirógatta az államat. Anyám, muszáj lesz végre kimászni ebből a sétáló tankból. Meg akarom ölelni, érezni akarom a karjaimban!
– Nem iszom alkoholt, talán egész életemben nem ittam meg egy pohárral – morogtam. – Cserébe valami cukros löttyöt szívesen leküldök! – Cat egy kissé elgondolkodott a szavaimat hallva, aztán megszólalt:
– Arra még mindig kíváncsi vagyok, hogyan vetted fel a sisakot a szarvaidra?
– Egyszerű, bár ne mondd el senkinek – súgtam titokzatoskodva. Felnyúltam, lehúztam a védőburkolatokat, majd kioldottam a mágneses gyűrűk rögzítését a sisakon, ezzel egyszerűen levettem a két szarvamat. Majd szépen lecsatoltam a fejfedőt, és egy kattintással vissza illesztettem a szarvakat – a fejemre. A gyűrűk olyan jól tartják őket a helyükön, mintha oda volnának nőve, viszont nagyobb terhelés hatására leoldanak, így nem törik el a szarvad, és a nyakadat sem tudja vele kicsavarni valami nagyon erős élőlény…
– Ez állati! Én meg azt hittem, te is csak dísznek hordasz szarv-gyűrűket – közölte elkerekedett szemmel Cat. Állítom, az egész páncélzatból ez fogta meg a legjobban.
– Na, gyerünk! Hozd magadat valami emberi formába – nézett végig rajtam. 
– Az nehéz lesz, kislány! – gondoltam magamban. – Kellene hozzá egy Elalvási esemény a Földön. Vagy valami ilyesmi, ha ez lehetséges egyáltalán. És akkor itt állnék előtted, hozzád képest nyeszlett magyar parasztként.
– Csak most ne legyen semmi átkozott riadó – jutott még az eszembe, és elindultam kivakarni magamat. A kivakarás egy szervo lovag kifejezés, azt jelenti, hogy visszaalakulsz egyszerű, hús-vér élőlénnyé. A zuhanyzás után már tényleg nem voltam halálos űr-zsoldos. Illetve, dehogy nem. Egy kis habos, illatos víz nem változat a lényeden, és az addigi életeden. Szóval, nem néztem ki halálos űr-zsoldosnak. A dolgon az is segített, hogy némi női tusfürdőt sikerült magamra kennem. Igen, hát itt még a műhely zuhanyzójában is ilyen csajos holmik találhatóak. Utána gyorsan átmentem a szemben lévő vegyesboltba, valamit ugyanis adni akartam a lánynak, és virágot hirtelen maximum a lámpaoszlopon lévő cserépből tudtam volna venni. El is értem volna. Végül maradtam egy csomag desszertnél. Az indulás előtt kiosztott bankkártya jól működött. Valóságos illatfelhőt húztam magam mögött: a női tusfürdő hatását ugyanis extra adag kanos dezodorral próbáltam semlegesíteni. A desszert mellé pedig mégis szereztem egy csokor élő virágot. Tették volna magasabbra azokat a cserepeket a villanyfákon!
Életemben nem ettem ilyen finom sonkás rántottát. Valami fura felvágott volt benne. Viszont Cat puszta jelenléte mindenért kárpótolt. Felőlem kutyakaját is keverhetett volna össze dinoszaurusz tojással.
– Ízlik? Egyél nyugodtan – nézett rám a nő azokkal a hihetetlenül szép szemeivel.
– Igen, nagyon finom – tűztem egy újabb falatot a villára. Most, hogy nem volt rajtam a páncél, már éreztem a nyár esti hőséget. És izzadtam is.
– Olyan jól esik úgy megenni egy kis meleg ételt, hogy közben nem akar senki bántani – itt tódítottam egy kicsit. Az Úrnő fedélzetén egészen jó minőségű menzánk volt, és ha valaki vette volna a bátorságot, hogy kajálás közben támadjon meg minket, az nagyon csúnyán meghalt! A földi élet, ha azt a szopást életnek lehetett nevezni, az már más tészta volt.
– Tudom, hiszen ha profi űr-kommandós vagy, akkor ti igazi háborúkba mentek. El sem tudom képzelni, hogy az milyen lehet – ismét megsimogatta a fejemet. Úgy dőltem bele a tenyerébe, mint a macska, amikor simogatást kunyerál. Minden sejtem az érintését akarta.
Ahogyan végeztem a kajával, még figyeltem, hogyan eszi meg Cat a saját adagját, és szépen átadtam a kis ajándékaimat. A nő erre felnevetett:
– Te képes voltál kivenni a muskátlit a tartóból? Szegény önkormányzatis fiúk.
– Nem találtam mást – szabadkoztam.
– Tedd szépen vissza. Viszont ez a desszert nagyon finom! – és bekapott egyet a kis, barna golyócskák közül – Hogyan találtad ki, hogy szeretem?
– Aki versenyezni akar a gyerekkori ikonoddal, Slay Izével, az mindenre legyen felkészülve – feleltem. Valójában a boltos bácsi kedves volt és elárulta, hogy Cat melyik édességet szereti. A jó kereskedő mindent tud a vevőiről.
– Ügyes vagy. Neked is jár egy desszert, Asterios!
Kitátottam volna a számat, erre megcsókolt. Átöleltem, éreztem a meleg női testet a vékony ruha alatt. Ez a nőszemély, a hosszú hajával, a kedves arcával, a szép szemével, a magas, formás, erős testével, végre itt volt a karomban. A vagánysága, az egész valója… Mind nagyon imponált! 
Néha arra gondolok, hogy csak megsajnált. Mint ahogy egy gazdátlanná vált kis állatot megsajnálunk? Annyira nyilvánvaló volt a számára? Ennél azért többről lehetett szó. Hiszen itt van velem a mai napig.
– My fair Cat – morogtam neki. – Én veled akarok lenni. Én… annyira…
– Sss… – tette az ujját a számra – Nem csak a szép szavak fontosak, nagyfiú. Vigyázol rám ma este?
– Ha kell, a hátra lévő életemben is! – majd még hozzá tettem: – Erre születtem.
Igen, akkor ezt nyögtem ki. De mivel nem akarom, hogy a két félork kiröhögjön, a mondat második felét inkább elhallgatom. Emlékszem, hogy Cat is megmosolygott. 
Szóval, egy remek éjszakában volt részem, egy olyan nővel, akiről mindig álmodtam, még ha álmomban nem is láttam az arcát. Bele telt némi időbe, amíg lecsillapodtunk annyira, hogy beszélgessünk is egy kicsit. Nagyon érdekelt Cat és a puskák viszonya, tetszett, hogy eljárnak a csajokkal a lőtérre. Vagy, hogy együtt vadásztak fegyvergyűjtő apjával. Örültem, hogy van egy családja, vigyáznak rá. Volt annyi eszem, hogy ne a stalker kalandjaimat meséljem el. Ha egy kicsit jobban megismer, ha egyáltalán eljutunk addig, akkor még lesz ideje rémüldözni a dolgaimon. Inkább a Föld gépeiről beszéltem neki, már ha a nagyvasakat ennyire szerette. Olyanokról, amik a Felébredés előtt léteztek, és olyanokról, amik utána. A hatalmas kerekű Uralokról, a benzint faló Zilekről, a Volvokról és MAN-okról. Tankokról, tüzérségi vontatókról, aminek az egyik fele alatt lánctalp volt. Egyhengeres traktorokról, amiket benzinlámpával indítottak be a traktoros lányok az ötvenes években. Gyárakról, amelyeket rég széthordtak, és országokról, amelyek régen nem léteznek.
– Mit csináljunk holnap, Asterios? – szólalt meg váratlanul Cat. Álmos volt a hangja, talán egy pillanatra el is szundított, amíg én dörmögtem neki a Dutra gyárról meg hasonló sületlenségekről.
– Hát ugye, én szerettem volna elmenni a traktorhúzóra. De ha bármi mást terveztetek a lányokkal, és nem zavarna a téblábolásom, akkor a jelenleginél is boldogabbá teszel, ha elvisztek magatokkal.
– Meddig vagy itt? – kérdezte. Az elválás fájdalma máris belém hasított. Igen, én majd felszállok a hajóra, ő pedig itt marad az Unaron. Asterios, a mogorva zsoldos tehát itt hagy egy darabot a szívéből. Nem akartam erre gondolni. Abban a pillanatban nem.
– Egy hétig itt leszünk – feleltem.
– Az nagyszerű – ölelt meg a lány. – Remélem, továbbra is rendesen viselkedsz.
– Természetesen. Ha mondod, Cat, akkor alszom a kanapén – úgy vigyorogtam közben, mint a macska, aki éppen megette a gazdasszony elől a vacsorát.
– Most is éppen ott heverészel, nagyfiú!
– Átviszlek a rendes helyedre, Lady Cat – vetettem fel, de leállított.
– Nem szükséges. Azt viszont elvárom, hogy reggel mellettem ébredj fel!
– Természetesen. Csak akkor megyek valahová, ha támadást kap a bolygó. Akkor ugyanis felveszem a páncélomat, fogom az összes puskámat és megmentelek. Nyugi, ez esetben is hagyok egy cetlit – ásítottam. 
– Bolond vagy, katona, de bírlak – sóhajtott Cat. – Szóval, traktorhúzó. Reggel felhívom a lányokat, és meglátjuk. Lehet, hogy nem csak ketten leszünk.
Csendben aludtunk el, egymáshoz bújva a kihúzható kanapén. Reggel aztán arra ébredtem, hogy viszket az orrom, mert rá ragasztottak egy cetlit, illetve, be is takartak.
– Csak a boltba mentem, nyugi – ez állt rajta. De közben már valaki kakaót főzött, éreztem az illatát. Álmosan dörzsöltem a szememet, és elővettem a kommunikátort. Mert egy rendes katona mindig teljesíti a kapott parancsot. A túloldalt a Skót ásítozott.
– Na, hogy telt a tegnap este, M4?
– Jelentem, szerelmes vagyok. Vagy ha nem, akkor nemsokára az leszek. Amúgy legalább olyan jól, mint neked. A lány egy minotaurusz, mielőtt megkérdezed.
– Gratulálok. Majd ha felébredtünk rendesen, térjünk erre vissza. Mi maradunk a helyünkön.
– Mi megyünk a traktorhúzóra. Felétek olyan százötven kilométer, ahogy néztem, a 36-os jelzésű út mellett. M4, vége – és szabályszerű ásítozással elbúcsúztunk. Akkor még nem tudtunk, hogy milyen izgalmas napnak nézünk elébe! Látom, ahogyan Samat bólogat.
– Bizony, öcsém, jó kis buli kerekedett belőle – szól közbe a félork herceg. – Azt viszont ne akard tudni, hogy például a Francia milyen fejjel kóválygott be.
– A Franciának kiváló az állóképessége, hiszen egy átmulatott este és több óra lepedőakrobatika után képes volt menni. Csak arra lennék kíváncsi, te hogy nézhettél ki, bátyó? Gondolom, azért tudod, hogy a Francia bejött, mert neki kellett kivonszolnia a retyóra! – neveti el magát Gnamas. A bátyja nagyon csúnyán néz rá, de az öcsi figyelmen kívül hagyja. 
– Na, szóval, ott tartottál Asterios… – ezzel vissza is adja nekem szót.
– Tehát, hamarosan ott üldögéltem Cat kis konyhájában és pirított kenyeret reggeliztem. Ne nézz így rám, Samat úrfi! Cat külön felhívta a figyelmemet, hogy rendesen kell viselkednem, tehát fel voltam öltözve. Senki nem akar forró disznózsírt a tökére csorgatni.
Samatot nem véletlenül hívjuk Gyökér királyfinak. Szegény Scarlet, jobbat érdemelt volna!
– Mit mondott Lemi, jönnek akkor? – kérdeztem meg Catet, akit most már nyugodtan nevezhettem a kedvesemnek.
– Igen, kell nekik egy legalább háromnegyed óra, hogy ezzel a Marek nevű fickóval együtt elkészüljenek. Fio elmegy értük. Nos, főzök olyan jól, mint a szakács droidok az űrhajón? – érdeklődött.
– Azoknál jobban – feleltem teli szájjal. Főleg, mert nincsenek szakács droidok a hajónkon.
– És, szeretnél még repetát? – fordult felém.
– Köszönöm, pirítós kenyérből nem kérek többet – gyorsan leöblítettem a reggelit, és nyújtóztattam a hátamat egy kicsit. Valójában még vinnyogtam is egy sort. Fájtak az izmaim, a kanapé nem volt a legkényelmesebb, meg aztán vén bőrváltó is vagyok. A lány csendben nézegetett. Nem tudta, mire fel ez a vinnyogás, gondolom. A világosban látszott rajtam néhány sebhely, jól mutatták, hogy egy stalkernek nem veszélytelen az élete.
– Szokott fájni máskor is? – kérdezte aztán aggodalommal a hangjában. Megdobbant a szívem, azt sem tudom, hány éve kérdezte ezt meg tőlem nő.
– Elviselhető. Ha tartósan páncélban vagyok, utána azért nem vagyok ilyen fickós, mint most.
A mino lány kinevetett, de így szólt:
– Ha akarod, megmasszírozom egy kicsit. Egész éjjel mocorogtál, ennyire kényelmetlen volt?
Nagy értelmesen bólogattam, szóval megfogta a kezemet, és bevezetett egy szobába, gondolom a hálóba. Ezt is elértem. Csendben gratuláltam magamnak: Ügyes vagy, Asterios!
– Pólót le, hasra, katona! – volt egy érzésem, hogy nem csak a férfias szenvedésemen esett meg a szíve, de látni akarta, hogyan nézek ki világosban. Muszáj volt olyan bonyolult módon lefeküdnöm, hogy minden izmomat megnézhesse. Közben be voltam tojva egy kicsit. Ez egy nagyon jó nő. Az éjszaka történtek alapján volt már dolga férfivel. Megfelelek én neki?
– Lazíts egy kicsit, nagyfiú – mondta halkan. Hát úgy ellazultam, hogy komoly mennyiségű nyálat sikerült csorgatnom a lepedőre. Nagyon élveztem az érintését.
– Hé, ébresztő, Asterios, el ne aludj nekem! Anyám, micsoda férfi – kuncogott Cat, és megtörölte a kezét. Ahogy hátra fordítottam a fejemet, olyan arcot vághattam, mint egy duzzogó óvodás. Erret rendesen ki is kacagott. Ez nagyon megbántotta az önbecsülésemet, tehát fürgén felugrottam, és elkaptam. Vidám szemekkel nézett rám.
– Jaj, megfogtál. Kicsit kevesebb, mint fél óránk van – húzta végig egy ujját a mellkasomon.
Kihasználtam. De mennyire kihasználtam. Utólag belegondolva, ha ez nő ártani akart volna nekem, ha valaki megbízta volna ilyesmivel, olyan könnyen megtehette volna. Azt gondoltam, hogy a régi, földi haragosaim keze csak nem ér el az Unarig. Persze, tudom, jó pár bolygón maradtak utánunk olyanok, akik nem szívesen emlékeznek ránk. Ezzel jár az új munkahely: több fizetés, de nagyobb kihívások. Szerencsémre, Cat nem akart bántani.
A nőm barátai nem képviselték a német államvasút pontosságát, illetve, Lemi borzas haját és Marek képét meglátva valószínűleg más dolguk is akadt, mint a készülődés. Fio és nem túl nagy meglepetésünkre, a sérókirály is együtt érkeztek meg, méghozzá egy kisebb busszal. A rentaurokat is ők szállították le.
– Lemire mindig várni kell – dünnyögte a faun. Az apja üzlettársa csak lazán vállat vont. Neki, a hozzám és Marekhez hasonló zsoldosokkal ellentétben nem kellett sietnie, ha nőt akart szerezni az Unaron. Volt ideje és persze pénze, hogy bármilyen fajú szeretőt becserkésszen és megtartson.
– Visszük a Csepelt is? – kérdezte meg Cat, amikor megszemléltük a buszt. Kedves, egészen halványkék színű jármű volt. Mint megtudtam, a tartományban szívesen használták iskolás gyerekek szállítására.
– Persze. Gázolajom egyelőre van, tartalék kannákat is hoztam – Marbo közben érdeklődve figyelt bennünket, aztán csak kibökte.
– Gondolom, a dolgaidat nem szívesen hagyod őrizetlenül – mutatott a D344-re. Figyelmesen megnézte a felragasztott azonosítót. A számsor minden bizonnyal mondott valamit a hozzá értőknek. Később megtudtam: az Unaron kívüli látogató faját, nemét, esetleges speciális felszerelését, mágikus képességeit tartalmazta, mindennek volt kódszáma.
– Hát, vigyázok rájuk – feleltem. Közben azon gondolkodtam, hogy figura hogyan volt képes felvenni a pólóját ezzel a golyó alakú hajkoronával. Valami paróka lenne?
Szóval, bepakoltunk, ezzel elment némi idő. Cat természetesen a Csepelbe mászott fel, Marbo és Marek pedig a barátnőikkel egyetemben a buszban kötöttek ki. Ők álltak előre, tehát nem kellett bekapcsolnom a navigációt. Főleg, mert alig értünk ki a városból, megszólalt a kommunikátorom. Cat vezetett, szóval felvettem. Ferdinánd parancsnok volt a vonalban.
– Itt M4, jelentkezem! Mi történt, uram?
– Tízes esemény! Ismétlem, tízes esemény!
Azonnal szóltam Catnek, hogy álljon meg. A lány villogva jelzett az elől haladóknak, és félrehúzódtunk az útpadkára. Kíváncsian nézett rám.
– Kik azok, parancsnok? – kérdeztem.
– Úgy tűnik, tapsik, talán némi kalózzal kiegészülve. Néhány perce érkeztek az előőrsök.
– Vettem, uram. Beöltözök, jelenlegi helyzetem a várostól délre, a 36-os úton.
– A többieknek is szóltam. M4, harckészültség! Maradjunk összeköttetésben. Minden rendkívüli eseményről azonnali jelentést kérek. Elméletileg, lennie kell a közelben egy BBI ügynöknek. Vedd fel a kapcsolatot vele. M1, vége!
– Értettem – feleltem.
– Mi baj van? – nézett rám a mino lány – Mi az a tízes esemény?
– A bolygó feltételezhető inváziója. Be kell öltöznöm – válaszoltam, és a járgány dobozos felépítményébe léptem.
– Jól van, akkor nekem is el kell intéznem pár hívást – és kimászott. A busz közben visszatolatott mellénk. Végig csináltam a sokszor begyakorolt mozdulatsort. Felvettem a páncélomat, kivettem a fegyvereket a szekrényből, előszedtem az energiacellát, a rakétákat, majd feltettem a sisakomat. Most a védő-zubbony is a páncélomon volt, előző nap nem hordtam. Ellenőriztem a szerelést, és kiléptem a kocsiból.
– Ez gyorsan ment – nézett rám elégedetten Marbo, aki egy tölcséres csövű, krómozott plazmapuskát tartott vállszíjon. – Hiába, aki profi szervo lovag, az bármikor harcra kész. Bocsánat, lovag, én a BBI ügynöke vagyok – és felmutatott egy igazolványt. Ha infra módban nézted meg, láthatóvá vált a szervezet logója, és az ügynök azonosítója is.
– Örülök, hogy itt van, uram – mondta a férfi.
– Én is örülök, hogy itt lehetek! – fordultam Cat felé, és bejelentkeztem:
– Uram, itt M4. Harcra készen állok. A BBI helyi képviselőjével, Marbo 4927 ügynökkel felvettem a kapcsolatot! – holografikus módra váltottam, hogy lássa, be vagyok öltözve.
– Rendben, M4. A helyi milícia egységeiről van tudomásod? – Marbo már nyitotta a száját, de váratlanul Cat szólalt meg:
– Cat Stripes tartalékos őrmester, tartományi gárda, 34-es ezred, jelentkezem!
– Remek, gyors volt, Magyar! Milyen fontosabb objektumok vannak a környéken, őrmester? – kérdezte Ferdinánd. Cat a szemembe nézett, bólintottam.
– Van a gárda egyik lőszerraktára, és egy gyár, ahol konzerveket készítenek – kezdte a lány.
– Ne felejtsd el megemlíteni a tartályokat, ahol a robotgépek üzemanyagát tárolják – csipogott bele Lemi. – Tudjátok, az egyik gyakorlaton láttuk.
– Nincs messze az ENTA egyik finomítója sem – közölte a faun.
– És a Blue Diver híd is érdekes lehet, uram – szúrta közbe az ügynök, majd ő is jelentést tett a kommunikátorán a saját feletteseinek.
– Figyeljenek! Egyre több nyúl egység érkezik. A harcos nyulak vadak és gyorsak. Első sorban a bolygó erőforrásait támadják meg. Minden hiánycikk náluk, egyformán érdekli őket az üzemanyag, az élelem, a ruházat, és a jó kiállású férfiak. Feltételezhető, hogy egy nagyobb flotta előőrsei. M4, maradjatok a városban, várjatok a további utasításokra. Az Úrnő egységei hamarosan megkezdik a csatát az ellenséggel. Látjuk, hogy milyen erők tudják áttörni a védelmünket és képesek-e egyáltalán landolni – vázolta a helyzetet a parancsnokom.
– Értettem, uram – feleltem.
– Lemi, Fio, visszafordulunk, hamarosan úgyis mozgósítják a gárdát. Tessék, már csörgök is! – szólalt meg Cat.
Fio közben gyorsan felhívta az öregét. Marbo pedig kipakolt egy táskából, sötétkék kezeslábast és egy pár bakancsot vett elő, hogy beöltözzön. Megfordultam a Csepellel, Cat közben telefonált:
– Apa, figyelj… Hallottad a rádióban? Igen, mozgósítás van. Ealon kívüli invázió! Tudom, óvatos leszek, apa. Ti is vigyázzatok magatokra!
– Ne féljen, uram, amíg a lánya a közelemben van, nem esik baja! – mennydörögtem a hangszórómmal. Cat kissé csúnyán nézett rám, és folytatta a telefonbeszélgetést.
– Majd elmesélem. Igen, egy minotaurusz bika. Katona. Nem a gárdánál, űrjáró. Egy élő Slay Boy. Oké! Mondd meg anyának, fenje ki a kardjait. Én is szeretlek titeket!
 
Hamarosan egy védelmi vonalban találtunk magunkat, a várostól nyugati irányban. Azt hihetnétek, hogy egy rendszeresen művelt alföld nem túl jól védhető terület. Én is ezt gondoltam, amíg meg nem láttam a helyzetünket. Először is, legalább tíz-tizenöt méterrel magasabban voltunk, mintha az egész városhatár egy alacsony fennsíkon húzódott volna. A plató girbegurba széle természet által formált bástyafalként nyúlt el több kilométer hosszan. Az emelkedőn majdnem végig legelők húzódtak, a tövében pedig egy nem túl széles folyó is kanyargott, amit fák és bokrok szegélyeztek. Ráadásul, ahol én álltam, az egy ebből is kimagasló domb volt. Balra tőlünk volt egy kisebb, alacsonyabb bucka. Egyértelműen uralták a tájat, és a katonáinknak is jó kilövést biztosítottak.
– M4, a helyeteken vagytok? – hangzott a kérdés a komlinken, Ferdinánd volt a vonalban.
– Ott vagyunk, uram! Mire számítsunk? – érdeklődtem. Láttam, többen felfelé néztek a milicisták közül. Kondenzcsíkok kanyarogtak ugyanis vadul az égen, a vadászűrhajóink már aprították az ellenfelet a légkörben. Mások, köztük Cat, a kedvesem is egy hordozható képernyő körül álldogáltak. A képernyőn egy tudósítás ment, a riporternő háta mögött a távolban a drenyánk látszott. Még orbiton állva is észre lehetett venni, ahogy villantak a hatalmas lövegei. A kamerás ekkor képet váltott, és befogott egy stufit. A nyúl-fregatt lángolva hullott alá, majd az óceánba csapódott. A nézők hangosan ujjongtak.
– Több ellenséges hajó landolni tudott. Egészen megdöbbentő, hogy meg sem próbálnak a flottánkra támadni, hanem igyekeznek földet érni. Némelyiket azért nem tudjuk leszedni, mert ha a sűrűn lakott területre zuhanna, az hatalmas károkat tudna okozni. Képzeld, ha közben mellé lőnénk a tizenhatos ágyúkkal! Jól sejtettük: a támadók nem egy vad nyúl falka, hanem jól szervezett egységek. Nem csak nyulak, hanem emberek, és kentaurok is vannak a seregben. Több százan tartanak az úton egyenesen felétek, de a bolygó több városa is ostrom alatt áll. Oda fogom küldeni a többieket, ki kell tartanotok. Bár van egy kis probléma a bolygó védelmi erőivel, a gárdára szerencsére számíthatunk. Majd kérdezd meg az ügynököt. Úgy tűnik, az ellenség keres valamit! Az űrfölény a miénk, a vadászok és a bombázók is támogatnak, ha szükséges. 
– Értem, uram. Megnézem az előkészületeket. M4, kilép!
Nekünk az utat kellett biztosítanunk. Furcsa módon, a domb környékén árokrendszert építettek ki, amit rendszeresen karban is tartottak, még betonozott fedezékek is voltak a bokrok között. A folyón egy híd vezetett át, amin éppen utászok ügyködtek. Ekkor lépett oda hozzám Marbo ügynök, immár mellvértben és valahogyan felvett egy kevlar sisakot is. Mellette egy bajuszos, köpcös ember állt, mint az egység parancsnoka.
– Jimmy Skulter tartalékos százados, szolgálatára, lovag! – és tisztelgett.
– Hány katonánk van, százados? – kérdeztem tőle.
– Száznegyvenen vagyunk a gárdától. Továbbá, van harmincöt civil önkéntesem. Plusz Marbo ügynök, ez a Marek, és persze maga, lovag.
Bökte a csőrömet a parancsnok által is emlegetett probléma. Igen, szép dolog ez a milícia, de hol van a hivatásos hadsereg?
– Az utászok is a gárda emberei? – kíváncsiskodtam.
– A sógorom a parancsnokuk, bontási vállalkozása van. Ha annak a hídnak össze kell omlania, hát össze fog omlani. Olyan híd, ami elbír egy páncélost, és két sávos, nincsen tíz mérföldön belül. A folyó nem tűnik túl szélesnek, de a vízjárás szélsőséges, elég egy felhőszakadás, és megy, mint az őrült. Mára pedig esőt mondanak. Ezen kívül, nincs is szabályozva, a part eléggé meredek és szakadozott, itt még egy öreg is drótkerítés szegélyezi.
– Urak, hadd kérdezzek valamit. Mi is ez a gárda, és nincs véletlenül hivatásos hadsereg a tartományban? – láttam, hogy egymásra néznek, aztán a százados szólalt meg.
– A gárda egy milícia jellegű alakulat, önkéntesekből áll. A tartományi kormányzóknak van alárendelve. A tagokat tizenkilenc éves korukban hívják be, majd havonta egy-két alkalommal, és évente még párszor, nagyobb gyakorlatokra. Harminckét éves korukig szolgálnak. Csodalényeknél vannak eltérések persze. Területi alapon vagyunk megszervezve, a századomban szinte mindenki ismeri egymást, van helyismeretünk, és jó lövészek vagyunk. Van mifelénk egy mondás, miszerint: ha nincs puskája az apjának, hát van a lányának! Most is mozgósítani lehetett bennünket két óra alatt. Illetve, a katonailag fontos pontok is meg vannak erősítve, ahogyan ezt láthatja is.
– Az Unaron gyakori ez a felállás. A hivatásos hadsereg kis létszámú, és zömmel automatizált – veszi át a szót Marbo. – Méghozzá az S-100 automata véderő rendszer, és annak helyi továbbfejlesztése, az S-120 család.
– Ti megvettétek azt a szart? A miniatűr droid tankok, amelyek negyed óra alatt fogják fel a helyzet változását? A pazar többcélú rakéták, amelyekből ha hármat kilősz egy célpontra, akkor egymást kezdik kergetni? – néztem rájuk. – Még a megrendelő hadsereg sem rendszeresítette, állítólag csak két bolygónak tudták eladni – kezdek bele, de a százados máris az ügynökre mutat, hogy ő az állam képviselője, ők voltak a hülyék!
– Egy ideje nincsenek is támadó háborúk az Unaron, ennyit elértünk, lovag. Sajnos, a rendszer tényleg használhatatlan, ez igaz. Ezért vette fel a BBI a kapcsolatot az Önök képviselőivel, mert szükségét éreztük egy profi katonai erő jelenlétének. Abban bíztunk, hogy csak túlreagálunk bizonyos pletykákat. Sajnos, igaznak bizonyultak.
Szóval, nem véletlenül jöttünk mi pihenni az Unarra! Közben a százados elindult, és mi is követtük, legalább felmérhettem az egész védőállást. A században alapvetően könnyűgyalogosok voltak, kézifegyverekkel, géppuskákkal, az önkéntesek a saját vadászpuskáikat hozták el. Mindannyian viseltek valamiféle védő felszerelést. Volt egy régi, vontatott páncéltörő ágyúnk is. Olyan jól álcázták az öregfiúk, akik kezelték, hogy elsőre majdnem átestem a löveg talpszárán.
– Tizenöt, egylövésű rakétavetőnk van, és két irányított páncéltörőnk. Két gránátvetőt is hoztunk. – magyarázta a százados. – Az utat eltorlaszoltuk. A túloldalán is van egy alacsonyabb domb, azon áll a geodéziai mérőtorony. Földmérők építették. Mesterlövészek és megfigyelők vannak a benne.
A hengeres, legalább négy emelet magas beton létesítményre néztem, és megcsóváltam a fejemet.
– Nem biztos, hogy jó ötlet, hacsak nincs legalább egy méter vastag fala. Nagyon jól látható, és ha tüzet nyitunk, minden ellenséges jármű a tornyot fogja lőni, mert nyilvánvaló és feltűnő célpont. Jobb lenne egy kis drónt használni.
– Használnánk is, ha volna – felelte a százados. Ekkor hallottam meg egy idegesítő, zúgó robajt. Pár másodperc múlva már láttam is a forrását. Egy dogzi „űrvadász” közeledett.
– Légiriadó! – mondtam a tisztnek. Skulter hangos ordítással figyelmeztette az embereit. A gyakorló gépből épített kis masina átrepült felettünk, majd spirálban visszafordult. Aztán felrobbant. Egy pillanatra láttam is a közeledő, halvány füstcsíkot, ami szemből eltalálta. Azonnal tűzgömbbé vált.
– Nyugalom, a mi gépeink lőtték le – mondtam a köpcösnek. De nem észleltem sehol őket, hiszen, akár több tíz kilométerről is tüzelhettek. Aztán Catet kerestem a tekintetemmel. Végül megláttam, hátrébb ágakkal álcázott teherautók voltak felállítva, illetve, egy kétcsövű nehézgéppuska meredt az ég felé. Éppen a dogzi masinát akarták befogni, amikor az felrobbant. Akkor is jól jöhetett ez a géppuska, ha az ellenség megkerülte volna az állásainkat. A fegyvert, és részben az autókat is egy alacsony földhányás takarta. Itt is volt néhány vasbeton fedezék. A légi veszély elmúltával máris folytatták a munkát, a bunkerek kitisztítását. Nem Cat volt az egyetlen gárdista, akit ismertem. Lemi például a robbanás lassan eloszló füstpamacsát bámulta két emberrel együtt.
– Lófasz és esti fény – közölte valaki, majd egy vödör szemetet dobott ki a fedezék bejáratán.
– Ha tudtuk volna, hogy kelleni fog, a múltkori gyakorlatnál szépen, nyugodtan kipucoltuk volna ezeket is – dünnyögött Alemia, és megfogott egy lapátot. Marek egy gránátvetőt készített elő közben, éppen jó kilövési pozíciót keresett neki. Ráadásul, ő olyan „rákozott” elemekből álló páncélt viselt, mint egy egykori lengyel huszár, éppen „szárnyai” nem voltak.
– Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát – jutott az eszembe a régi mondás.
– De nem tudtuk, szóval most kaparunk. Ne nyafogjatok! – hallottam meg a nőm hangját.
– Őrmester, hogy haladnak? – kérdezte a százados. – Apropó, ismeri a lovagot?
– Elég jól – felelte Stripes őrmi, ezzel mind a két kérdést meg is válaszolva. – A védőajtók már zárhatóak, és ehhez a nagyfiúhoz is volt már szerencsém! – a százados erre rám nézett, és majdnem elnevette magát. Persze, hiszen itt mindenki ismer mindenkit.
– A parancsnoki harcállásban leszek a dombtetőn – mondta a jó kedélyű Skulter, aztán két önkéntesre nézett:
– Maguk vigyenek még néhány láda lőszert és egy pár kanna vizet a túloldalra, a toronyhoz is – majd elővette az oldalán lógó kis rádiót:
– Itt Skulter. Figyelj ide! Akiknek nem fontos, azok másszanak le abból a rohadt beton hengerből, és helyezkedjenek el a fák között az árkokban. Hogy szarrá ne lövessétek magatokat, azért, Sam! – és a tiszt elkocogott.
Az önkéntesek, akikben állítom, hogy a kutya párocskára ismertem rá, csak bólintottak. És már mentek is a munícióért. A lányok, de főleg Cat szívesen megkérdeztek volna néhány dolgot, láttam rajtuk. Fio egy cigarettát rágcsált, de elfelejtett rágyújtani, az ügynököt figyelte, aki éppen távolabb állva rádiózott. Minden bizonnyal idegesek voltak és féltek. Nem tudtam felróni nekik, hiszen életük első csatája elé néztek. 
– A százados civilben békebíró – nézett rám Cat. Bólintottam, amikor vészjelzés érkezett a komlinken, de ekkor már hallottam is az ismerős hangot. Elordítottam magamat:
– Fedezékbe! – szerencsére a legtöbben ész nélkül ugráltak az árokba újra, vagy rohantak a beton védőállások felé. Ekkor robbantak az első lövedékek, úgy véltem, nehéz aknagránátok lehettek. A vonalaink előtt csapódtak be. Cat belökött vagy két balfasz embert a bunkerbe, és Fionát is utánuk hajította. Én is a fedezék lejáratához ugrottam, és rájuk toltam az ajtót. Alig mozgott a rozsdás sarkain. A páncélomban úgysem fértem volna be. A nőm ijedt tekintettel nézett rám az ajtó résén keresztül.
– Nyugi, kislány. Húzzátok meg magatokat! – kiabáltam nekik, és az árok fenekére guggoltam. Egész jó hely volt, pont belefértem. Újabb süvöltések jelezték a következő sortüzet. Bejelentkeztem a komlinken.
– Itt M4, elkezdték, uram. Várjon egy kicsit, ez, úgy hallom, egy sorozatvető lesz! – mert amekkora hős vagyok, eszemben sem volt kidugni az orrom. Tényleg sorozatvető lehetett, az egész körletet összeszórták vele. Néhány repesz a betonfalon pattant, aztán egy rakéta olyan közel landolt, hogy a fejem fölé emeltem a bal karomat a bucklerrel, és aktiváltam a védőmezőmet. Igazam volt, robbanás ugyanis gyeptéglákat és egy törött faágat dobott rám.
– A jó édes, szőrös anyátokat! – kommentáltam. Viszont a támadókat nem érdekelte, hogy nekem mi a véleményem. Újabb robbanások hallatszottak, de ezeket nem előzte meg sivítás. Vagyis, hangsebesség feletti tempóban jöttek a lövedékek, ebből arra gondoltam, hogy ezek harckocsi ágyúk, vagyis nyúl stugok. Mivel a jelenlegi helyemet nem érték el közvetlen belövéssel, hát óvatosan kidugtam a fejemet. Igen, a poron és a füstön át is jól látszott, hogy a geodéziai torony nagyon tetszik az ellenség páncélosainak, egyik lövés a másik után vágódott bele, de a két dombra is tüzeltek. Sőt, az úttorlasznak használt teherautót is eltalálták, mert felrobbant. Szerencsére, a jármű takarásában beton elemek is voltak lerakva akadálynak. Hogy ne legyen igazam a biztonsággal kapcsolatban, a beton-torony oldalán megpattant egy 75 millis lövedék, majd felénk vette az irányt. Esküszöm, láttam, ahogyan pörögve bukdácsolt a levegőben! Gyorsan lapulás, védőmező aktív, és bumm, eltalálta valamelyik teherautónkat.
– Baszd meg! – ismertem el az irányzó teljesítményét. Meddig akarnak még ezek szórakozni? Azt hallottam, hogy kopognak a bunker ajtaján. Gyorsan visszakopogtam. Ezek a szerencsétlenek ott lapítanak bent, és káromkodnak, vagy imádkoznak, vagy csak reszketnek. A tüzérségi és légitámadás, ami tehetetlen célpontként a földhöz szegezi a katonát, pszichésen nagyon megterhelő. Pont ez nem hiányzik ezeknek a szegény milicistáknak. És a rohadt életbe, a nőm is köztük van! Ha többen lettünk volna ott lovagok, és lett volna egy drónunk, elhihetitek, hogy simán bemértük volna a lövöldözőket, majd le is gázoltuk volna az ellenséges üteget. Szerencsére, a mieinknek volt annyi esze, hogy nem kezdtek el még visszalőni. Azzal úgyis csak kiváltották volna a támadók még fokozottabb tüzét. Ami így hirtelen elhallgatott. 
– Itt M4! Rövid ellenséges tűzcsapást kaptunk, de most abbamaradt. Megnézem, hogy mi a helyzet, úgy vélem, mindjárt várható a támadás!
– Három perc, és érkezünk, Magyar. A város felől jövünk! – nagyon tetszett ez a válasz.
– Hé, megvagytok, gyerekek? – vertem meg a bunker ajtaját, ami lassan kinyílt, aztán sápadt figurák támolyogtak ki a levegőre.
– Jól van, ügyesek voltatok. Nyugi, őrmester. Fogjátok a fegyvereket, drága, mert ilyenkor jön a roham! Én megyek előre, a bajtársaim már úton vannak – mondtam bíztatóan, és kimásztam az árokból. Valahonnan Marbo ügynök pattant elő, gyors mozgással futott felém. Marek is kidugta a fejét, és betöltötte a gránátvetőt. Még hallottam, hogy Cat elkiáltja magát:
– Mindenki megvan? Jimmy, fogd meg a puskádat! Fio, hagyd már azt a kurva öngyújtót! Azt a büdös, valaki hozzon egy poroltót! Oltsuk el azt a szegény teherautót.
Amint felértem a dombtetőre, három dolgot vettem észre. Először is, a legtöbb fedezékünk állva maradt, mindenhonnan gárdisták szédelegtek elő. Az idősebbek már a lőállásaikba másztak. A legtöbben reszketve bár, de tették a dolgukat, harchoz készültek. A másik, hogy a geodéziai torony felső harmadát lelőtték a helyéről, és a maradékon is tátongott pár lyuk. Ketten egy vérző fejű katonát cipeltek. Reméltem azért, hogy a benne lévők zöme még le tudott jutni és elbújni a fák közt. A harmadik, hogy egy tucatnyi lapos rohamlöveg állt a folyó túlpartján, a mezőn, körülöttük egy századnyi tapsifüles bontakozott szét. A híd túloldalán még egy rohamlöveg század és kísérő gyalogosai közeledtek. Viszont, egyelőre nem támadtak. Ők. Ugyanis szabályos dübörgés hallatszott.
– Ez meg mi a bánat? – hallottam a százados hangját, ahogyan a harcálláspontba léptem.
– Van némi veszteségünk, lovag, bár a bunkerek megvédték a bennük lévőket – fogadott a tiszt. Valaki szanitécért és hordágyért kiabált odakint.
– Százados, ez szerintem lovasság lesz – hallatszott ekkor a rádióból. – Higgye el, mintha egy csorda vagy ménes közeledne!
– Egyelőre senki ne tüzeljen – felelte a parancsnok.
– Kentaurok – néztem a jelenlévőkre. Csodálkozó pillantások fogadtak, ilyen lények ugyanis nem éltek az Unaron. Ebben a pillanatban a túlparton, a magas kukoricásból alakok csörtettek elő. Akinek távcsöve volt, most mind arra nézett. Én is nagyítottam az optikámmal – lám, ezek tényleg kentaurok voltak. Élesen elütöttek a kopott páncélosok körül álldogáló, általában szakadt nyúl népségtől. Sokkal jobban voltak felszerelve, zömükön páncél csillogott, kezükben hosszú kopja, másoknál karabélyok voltak. Néhány teherautó is előgördült, amikről emberek ugráltak le. Lobogó zászlók emelkedtek a magasba, ahogyan az egyik beszélő gyulai kolbász töltelék felemelte a kardját. A patások gyorsan rendeződtek. Az összes gárdistánk a száját tátotta. Úgy kellett rájuk szólnom, mert ekkor a két rohamlöveg-század sortüzet adott le. Erre mindenki bebújt az árkokba. Szerencsére, az irányzók csak a plató oldalába lőttek. Kürt harsant és a komlinkem is megszólalt.
– Itt M4. Egy teljes lovas regimentnyi kentaur áll a túlparton. Legalább húsz rohamlöveg és két gyalogos század fedezi őket. A híd még áll, nem robbantottuk fel! – jelentettem.
– Ne is tegyétek, M4. Látjuk a terepet, egy felderítő drón már ott an. Az űrsiklók mellett egy bombázórajra, és űrvadászokra is számíthatunk. Kitartás!
– Értettem. Gyerünk, gárdisták! A bolygó hamarább törik meg, mint a gárda! – nem tudom, hogy hol is hallottam ezt az idézetet? Láttam, hogy tetszik nekik.
– Töltsetek – vakkantotta a százados. – Ha elérik a folyót, és a kerítés megfogja őket, tűz. Ha a hídon jönnek, akkor várjátok meg, amíg majdnem átérnek! – értelmes parancsok voltak.
A kentaurok megindultak, pedig sokkal jobb lett volna nekik, ha a rohamlövegek mennek elől. Ugyanis azok ledöntötték volna a drótsövényt, még ha elakadnak is a vízben. Két-három ilyen vacak már egyfajta hidat is képezett volna. Igaz, az úton lévő vasbeton akadályokon viszont átugratott a lovasság. Szinte lenyűgöző volt látni a sok hülyét, amint az ésszel, a tereppel, és modern hadviselés alapjaival mit sem törődve vágtattak előre. A gárdistáknál a csodálkozás helyét hamar átvette a tüzérségi sokkból és a halott bajtársak miatti gyászból táplálkozó harag. Elszántan markolták a fegyvereiket. A gebék, persze, csak az utolsó pillanatban vették észre a drótokat, és a magas partfalat. Tehetetlen testek rohantak egymásnak, rozsdás vastüskék tekeredtek elő húsba.
– Tűz! – kiáltotta a százados. Minden fegyver megszólalt. A géppuskásaink oldalazó tűzzel verették a hidat, az egyetlen ágyúnk pedig repeszgránáttal lőtt a rohamozók közzé. A haragos önkéntesek pedig úgy egyelték az ellenséget a vadászpuskákkal, mint a répát. Kinéztem magamnak egy csoportot, akik egy a kerítésbe gabalyodott, díszes páncélú társukat akarták kimenteni, és egy hosszú sorozattal lekaszáltam őket. Nem messze Marbo ügynök eresztett jókora plazmagömböket az ellenségre, égő rongyok és olvadó fém halmazává változtatva, akit eltalált. A hídfőn apró robbanások sora durrogott, úgy vélem, Marek lőtte be magát a gránátvetővel. Egy páncéltörő rakéta elrepült a folyó felett, és belecsapódott az egyik rohamlövegbe. A jármű azonnal a levegőbe repült. Ezután a mellette lévő is, majd még két másik. Mivel ennyi, nagy hatósugarú rakétavetőnk nem volt, már tudtam, hogy itt a légi fedezet. A patások már a véres vízben vergődtek, amikor lecsaptak a bombázóink. Keményen megszórták a folyó túlpartját, majd négy Wildboar tankelhárító gép a rohamlövegeket vette tűz alá. A Vadkanokra nem szereltek hiper-hajtóművet, és sok sem volt belőlük, de erős pajzzsal és páncéllal bírtak. Nevükhöz méltóan sáros dagonyává lőtték a kukoricás szélét. A hidat közben telibe vágta egy-két gyújtó tartály, szóval narancsszínben izzó katlanná változott az egész.
Mondhatnám, hogy sajnáltam a kentaurokat. Az esztelen, idióta, rablógyilkos nyulakkal ellentétben azok a szerencsétlenek egyfajta lovagias sportnak tekintették a háborút, mindenféle becsületkóddal, és mindig bedőltek valamely állítólagos isten önjelölt szolgájának. Az illető szolga rendszerint tünde vagy törp makimajomnak bizonyult. Nem is nekik való a modern háború, azzal a testtel hogy vezetsz tankot vagy épp vadászgépet, és mekkorát kellene építeni, hogy beleférj? Így meg, karddal a kézben, mit kezdesz az automata fegyverek tüzében?
– Még hogy lovagias, meg becsületkód? – szól közbe Samat. – Be ne vedd, öcsém! A gyalogságuk, illetve egyes törzseik ugyanúgy ész nélkül rabolgatják a lakosságot, mint a tetű nyulak. A lovag urak és úrnők meg csak vonogatják a vállukat, mikor éppen nem szállnak be a buliba. Nem, pont jó helyen vannak a célkeresztben! Bocsi, csak a miheztartás végett szóltam közbe, mert én legalább elismerem, hogy gyökér vagyok.
– Tudjuk – bólintok, és folytatom az elbeszélést:
– Itt Stripes, hátulról ellenséges erők érkeztek! – szólalt meg a kedvesem hangja a rádióban.
– Felmérem azokat az erőket. Tartsák az állást, ha nem jönnék vissza! – közöltem a tiszttel. Nagyon bosszús leszek tőle, ha a nőmre lövöldöznek. Marbo szótlanul követett.
– Nyugodjanak békében – mondta a kedves százados, távcsövével a terepet pásztázva.
Az ellenség nem csak komplett idiótákból állt. Valahol találtak egy gázlót a folyón, és két páncélossal, illetve egy szakasz kentával, és ugyanannyi kétlábúval egyszerűen átkeltek. Mikor megtudták, hogy a főerő leragadt a hídnál, szépen megkerülték az állást és hátulról támadtak ránk. Még jó, hogy ott volt az a kétcsövű géppuska. Mire odaértünk, már javában tartott a lövöldözés. A kentaurok lehasaltak, és úgy tüzeltek, Cat és a többiek pedig a mellvéd takarásából viszonozták. A géppuskások viszont totál bolondok voltak, két nagyon vékony srác. Sisakos kérdőjelekként gubbasztottak a fegyver üléseiben. Ahelyett, hogy pár sorozattal elintézték volna a patásokat, ezek a két rohamlöveget verették. Eredmény nélkül, persze. Mondjuk, a lovacskák és a pár gyalogos zömét be is kergették a páncélosok mögé.
– Mit csináltok, giliszták? Várjátok meg, amíg elintézem az egyik harcjárművet, utána lőjétek a kiugráló gyalogosokat! – toltam le őket.
– Ezekkel is csak a létszám van meg! – kiabálta Cat. Mivel nekem mélyebb hangom volt, a srácok hallgattak rám.  Szerencsénkre, a páncélosok eddig a teherautókra lövöldöztek. Viszont, ekkor az egyik végül észrevette a kérdőjeleket a kétcsövűvel.
– Ugorjatok, bassza meg! – kurjantottam, és közben már aktiváltam a rakétavetőmet. Egyszerre lőttünk a stuggal. Sajnos, a géppuskát telibe kapták, a srácok, a fegyver, az utánfutó mind repültek fel a levegőbe. A rakétám tette a dolgát, a lapos páncélosban egy puffanással meggyulladt az üzemanyag. Egy ember még ordítva kiugrott, de Cat egy szó nélkül lelőtte. A másik páncélos erre tolatni kezdett, rá a mögötte lapulókra. A szemem sarkából láttam, ahogyan Fiona egy rakétavetőt nyit ki, amikor ez a harcjármű is felrobbant, sőt a gyalogosok is szétrepültek mögüle. Majd egy űrsikló tört át a füstön, és ismerős alakok ugrottak le belőle.
– Maradjatok itt, a többi miénk! – kiáltottam a gárdistáknak, amikor megláttam a Skótot és a Franciát.
– Ellenséges gyalogság a gabonában, és a bokrok között – mondtam nekik. Azonnal támadást indítottunk. Páncélos fedezetük és rakétáik nem lévén a maradéknak semmi esélye sem volt ellenünk. Valerius még a siklóban volt, a Hollanddal és Gépágyúval. Ők kapták a nemes feladatot, hogy menjenek, játszanak egy kicsit az ellenség tüzéreivel. Nem volt kihívás Val számára. Mi olyan három perc alatt levadásztuk a bekerítő csapatot, és visszatértünk a dombhoz. A gárdisták boldogan veregették egymás hátát, dohányoztak, és integettek a harcmező fölött áthúzó vadászgépeinknek. A csata már véget ért. Catet ott találtam, remegve álltak Fioval a felfordult légvédelmi géppuska mellett, talán csak most vették észre?
– Lehet, hogy még élnek – szólalt meg a nőm, és letérdelt melléjük.
– Halottak – néztem a számtalan repesztől átlyukasztott két kezelőre, ahogyan esetlenül hevertek a felborult gépfegyveren. Arrább, egy kidőlt fa törzse alatt két másik szerencsétlen feküdt. Pont a fejükre zuhant a fa, amikor a fedezékbe húzódtak. Láttam, hogy Cat szívesen hányna egyet, de nem jött ki belőle semmi. Lemi csendben könnyezett, Fio pedig még mindig nem tudta meggyújtani azt a cigarettát. Az ügynök biztatóan fogta a lány vállait, és rádiózott. Még Marek is csendben volt, miközben újra töltötte a gránátvetőt.
– Az egyikük évfolyamtársam volt a suliban. Az isten verje meg! – állt talpra Cat, és kínjában átölelt. Pedig úgy néztem ki, mint egy hentes, az utolsó ellenfelet a gépkarddal szúrtam le. Óvatosan megsimogattam a hátát, és így szóltam: 
– Gyerekek, ők itt a bajtársaim, a Skót és a Francia. Fiúk, ezek itt Marbo ügynök, Fiona, Alemia, Marek, és persze Cat. Róla már meséltem.
– Gratulálunk – bólintott M3, a Francia pedig még az arcvédőt is felemelte. – Parancsnok, itt M3! A feladatot teljesítettük. A Twin Top erődített hely környéke tiszta.
– Szép munka. Menjetek vissza a városba! Úgy tűnik, kisebb ellenséges egységek garázdálkodnak északra, és veszélyeztetik a farmokat. Máshol egyelőre nincs rátok szükség. Lent van egy páncélos hadosztályunk, most gázolnak át a legnagyobb kentaur csapaton.
– Északra? Anya és Apa! – kapta fel a fejét Cat, egyszerre láttam ijedtséget és dühöt a szemében.
– Indulunk, uram! – felelte M3.
 
A D344 megúszta az eddigi akciót, sőt még az iskolabusz is kábé egyben volt. Utánunk jött még kettő a használható teherautók közül, és néhány civil terepjáró, az önkéntesekkel. Nekik tíz halottjuk volt, nagyon akartak hát vadászni! Csapatokra oszlottunk, úgy, hogy rádióösszeköttetésben álltunk egymással. Valljuk be, hogy pár rajnyi dühös, helyismerettel bíró mesterlövész gyorsan lerendezhette a szétszaladt ellenséges erőket.
– Legalább ezer elesett katona fekszik a túlparton – közölte az ügynök a komlinken. – Bár az ellenség több kimenő adást küldött, újabb hajók szerencsére nem érkeztek.
– Igazán jó hír – tettem hozzá. Cat vezetett, én hátul ültem. A Francia pedig egy módosított, katonai hatkerekű quadon száguldozott – volna. Szegény masina alig bírta el azt a hülyét. Mögöttünk az iskolabusz gurult. Elhaladtunk egy lángoló farm mellett, ahol minden épület égett. Néhány százméternyi autózás után pedig egy kis platós terepjárót láttunk, lapos gumikkal állt az útpadkán. Cat lassított. Vállmagasságba emeltem a fegyveremet, és csapda után szimatoltam. A Francia is lelassított, majd megállt, hogy hátulról fedezhessen bennünket.
– Helyi rendszám, ebből az államból származik – mutatott Cat a terepjáróra, majd hirtelen elhallgatott. A kocsi platóján egy csaknem meztelen ember lány feküdt kikötözve. Merő vér volt a teste, mintha késekkel vagdalták volna össze. Megálltunk a Csepellel, majd gyorsan leugrottam. A ren bika máris mellettem termett, és csőre töltötte a puskáját.
– Marek, te menj a másik oldalra! – mondtam neki. Bólintott. Két irányból kerültük meg a kocsit.
– Itt van egy csóró kutya az árokparton. Agyonlőtték – szólalt meg a zsoldos.
 A motorházfedélre egy másik embert kötöztek, méghozzá egy fiatal férfit. A ruhát róla is letépték. Közelebb léptem, és hő képre váltottam. Még nem hűlt ki az ürge, de már láthatóan nem élt. A homlokán golyó ütötte lyuk tátongott. Talán a nyúl nőstények voltak elégedetlenek a teljesítményével? Vagy a hímek voltak rá féltékenyek? Nem akartam belegondolni.
– A lány sem élte túl – szólalt meg ekkor az ügynök, aki közben csatlakozott hozzánk.
– A rohadt állatok – szólalt meg Cat.
– Hátul minden rendben. Van túlélő? – kérdezte a Francia a komlinken.
– Negatív. Még a kutyát is kinyírták – feleltem. – Menjünk tovább.
Visszaszálltunk a járművekbe, és elindultunk. Vajon hány ilyen látványban lesz részük a helyieknek? Mert Mareket, a Franciát, vagy engem nem annyira zavar az ilyesmi, de a többiek, mint Cat, vajon mit élnek át? Láttam rajta, hogy ideges, hiszen félti a szüleit, a barátait. Hirtelen befordultunk egy bekötő útra. A távolban füst gomolygott. A nőm nem mondott semmit, csak gyorsított. Majd mégis meggondolta magát:
– Nem volna jó, ha belefutnánk apa egyik csapdájába! – mutatott egy az árokba borult, égő autóra. Ez már nem helybéli volt, hanem a támadók egyik járműve.
– Rendes tag lehet az öreged – jegyeztem meg, és újra elhúztam a tolóajtót a felépítményen. Gyorsan hő képre váltottam, amikor a Hercegünk megszólalt:
– Gondolom, a húsz tag a kukoricában nem madárijesztő?
– Fékezz! – csikorgó gumikkal álltunk meg, és ugrottunk ki a járművekből. Közben legalább kéttucatnyi figura tényleg kirohant a növényzet takarásából, és csatasort alkottak. Finom mozdulattal elkaptam a Cica-lányt, hogy megvédjem, és háttal fordultam nekik. Erre jókora sortűzzel válaszoltak. Kevésbé finom mozdulattal fedezékbe löktem a kedvesemet. Ekkor csattogott mellém a Francia.
– Azzal jelzed a megvetésedet, hogy a fenekedet mutatod feléjük? – kérdezte, miközben puskagolyók pattogtak le a vértezetünkről. Helyi barátaink káromkodva kerestek fedezéket.
– Persze, nyugodtan legyen az Önöké az első lövés – mondta előzékenyen a támadóinknak arisztokrata bajtársam. Erre elkezdték a Csepelt lőni a kis buzik! Kilyukasztották az első kereket, aztán átlőtték a tükröt, a szélvédőt, majd a hűtőből kezdett el csorogni a víz.
– Hé! – fordultam meg dühösen. Éppen mind újra töltöttek, emberek voltak és két kan nyúl.
– Ti a nyóckerben szocializálódtatok, vagy csak hörcsög volt az anyátok? – először a nőmet akarják lelőni, aztán elkezdik rongálni a verdámat. Az ilyesmitől morcos leszek, és csúnyákat mondok.
– Úgy gondolom, most mi tüzelhetünk – vélte a Francia. Szóval lőttünk. Egészen hatékonyak voltunk, vagy hatvan liter vérrel borítottuk be az utat, másfél másodperc alatt mindegyik halott volt.
– A háború pokol – közölte M5. Fiona halkan mondott valamit az épelméjűségünkről.
– Egy nagytestű élőlény hő nyomait észlelem. Ló, vagy kentaur? – kérdeztem meg.
– Meglátjuk – felelte a Francia, és a levegőbe emelkedett az ionmotorokkal. Erre az élőlény megijedt, és kivágtatott a kukoricásból az útra. Egy kentaur volt az. Cat és Fio beleküldtek két sorozatot. Eldőlt egy mukkanás nélkül. M5 landolt, és bevártuk a futva közeledő többieket.
A farm körül viszont már csend honolt. Néhányan jól le voltak lőve, egy felborult terepjáró égett a pajtával együtt. Az udvaron egy minotaurusz pár álldogált, a bikánál egy hatalmas méretű shotgun, a nőjénél pedig egy véres kard, és egy legalább 45-ös revolver volt. Egy idősebb emberpár a teraszon üldögélt. Az öreg seriff – annak látszott – éppen káromkodott:
– Alice, kérlek, a végén azért patkolok el, mert annyira erősen gondoskodsz rólam, és nem azért, mert meglőttek!
– Legközelebb ne dugd ki a seggedet az ablakon, vén bolond – korholta az asszony. – Akkor nem lőnek bele!
Jöttünkre mindannyian felénk fordultak. Cat lépett ki mögülünk:
– Anya, Apa! – aztán a két másik minohoz szaladt.
– Remek, vadidegenek előtt ülök és kilóg a tököm – morogta az öreg.
– Megsebesült, Luke bácsi? – kérdezte tőle Lemi.
– Egy háborús szolgálat, egy teljes rendőri karrier, közte szövetségi nyomozói munka után a barátaim udvarán lő farba pár alien huligán! – dühöngött a papa. Az öreg mino közben felém fordult. Érdekes volt látni egy idősebb példányt a fajomból. Helyenként ősz volt a szőrzet a fején, és a haja – ami amúgy van nekünk is – már megkopott. Két puska volt nála, és egy bozótvágó kés az oldalán. Nem volt kicsi teremtmény, legalább két és fél méter magas biztosan lehetett.
– Anya, apa, ő róla beszéltem – nézett rájuk a lány. Felemeltem a sisakom arcvédőjét, és bemutatkoztam. Páncélkesztyűben vajon illik kezet nyújtani?
– A nevem Asterios, uram!
– Tiszta! – szólt közbe a Francia, miután szétnéztek az ügynökkel a farmon. Éppen azt a tagot szemlélték, aki alaposan lelőve az egyik almafa ágán lógott.
– Igazán örülünk, hogy erre jártatok, fiúk – csapkodta meg a vállamat barátságosan Cat apja. – Most hívott a húgod, persze, ők az egészet csak a tévében látták – mondta a nőmnek.
– Tényleg hasonlít Slay Boyra – nézett rám Cat anyukája. Csíkos haja volt, mint a lányának.
 
Sikeresen megvédtük a bolygót. Több ellenséges támadás nem érkezett, hiába is várta őket az Úrnő. Szerencsére, voltak foglyok, szóval a BBI ügynökeit, és persze fejedelmi atyátokat is nagyon érdekelte, hogy mit tudnak. A traktorhúzóra, sajnos, nem jutottunk el. És harcképtelenné vált a D344, a magyar ipar egykori remeke is, csatlakozott a Stripes műhelyben álló gépdögökhöz. Találkoztam viszont egy csodálatos minotaurusz nővel, Cattel, szóval, egyik negatívum sem érdekelt túlságosan. Volt kinek szép szavakat mondanom, és ő csillogó szemmel, nevetve hallgatta, hogy miket dörmögök össze. 
A csata után talán három nappal történt. A bolygó, természetesen, ünnepelt. Minket Fiona apja látott vendégül vacsorára, hatalmas birtoka volt a „Lordnak”. Éppen egy bejárást tartottunk, Fio lelkesen kalauzolta a csapatot. A csapat per pillanat a Skótból, a Franciából és belőlem, illetve három nőből állt. A Herceg úr egy sudár termetű ember csajt hozott magával, talán afféle helyi rossz kislány lehetett, de az igényes fajtából. Azaz, egy luxus prosti.
– Tenyésztünk állatokat a rodeókhoz is. Ez errefelé nagy esemény, még a megyei bajnokság is, nem hogy tartományi, vagy a kontinentális föderációs, a KonFöd! Kiderül, hogy ki tud fenn maradni egy vad, csupa izom állat hátán. Profi sport, van pénz benne! – közölte a faun.
– Ahogyan látom, errefelé nagyon szeretik a toljuk neki izomból dolgokat – ismerte el a Francia. Egyszer csak megjelentek Ferdinánd és Rosamund is. A főnökünk és neje elfogadták a meghívást, azért ők is megérdemlik néha a lazítást, és a közösen eltöltött időt.
– Még jó, hogy kettesben akartam maradni veled – súgta Cat a fülembe.
– Parancsnok – üdvözöltem az érkezőket, és bemutattam Catet. A kedvesem nem csak a boszinkkal barátkozott gyorsan össze, hanem hamarosan Ferdinánd szépséges, fekete hajú cowgirl úrnőjével is.
– Uram, nagyszerű, hogy el tudott egy kicsit szabadulni – szólalt meg a Skót.
– Ja, apám bevetette magát, vigyáz a fiunkra. Délelőtt úgyis hármasban voltunk, a mai este lehet Rosamundé! – M1 apja ugyanis, valójában egy két lábon járó kiborg hadigép, de nincs olyan isten a galaxisban, aki visszatartaná egy unokás programtól. Még ilyen megnyomorodott állapotban is mindene a családja. De az ég irgalmazzon annak, aki a harctéren szembekerül vele! A lányok közben beszélgettek, Lexa nagyot nevetett, Rosa is mosolygott, és a fejét csóválta.
– Mi van akkor, ha a versenyző, teszem azt, lerepül a lóról, vagy éppen a bikáról? Hogy veszitek rá az állatot, hogy ne göngyölje össze? – kérdezte meg a Skót a faunt.
– Rodeó bohócok – közölte lány. – Na, azok vagány fiúk! El kell terelniük a megvadult állat figyelmét, közben a pancsert meg kimentik a porondról – ezzel egy karám masszív, téglából és vascsövekből álló kerítésének támaszkodott.
Közben szétnéztem, hogy Cat hová lett és mit is csinál. Ebben az üres karámban álldogált. Nem is értettem a dolgot először. És mit láttam? Kinyitott egy ajtót, mintha csak valami show része volna, és beeresztett a küzdőtérre: egy bikát! Mármint, azt a négylábú, nem túl okos, de nagyon erős és még agresszívabb hím szarvasmarhát. És nézték egymást csodálkozva. Ami ezután következett, arra nem emlékszem tisztán. Egy részét a srácok mondták el később. Azt pontosan tudtam, még emberi életemből, hogy ezek az állatok nagyon veszélyesek, könnyen tudnak halálos sérülést okozni egy óvatlan embernek. Mint, kiderült, a hangsúly az ember szón volt. Mert én, legjobb ötletként, beugrottam a porondra, még csak egy túlélő kés sem volt nálam, hogy eltereljem a habzó szájú állat figyelmét. Cat egyenesen rám nézett, miközben engem olyan érzések kerítettek hatalmába, amiknek még csak a létezéséről sem tudtam. Négykézlábra ereszkedtem, és a lábammal rugdosni kezdtem a homokot, mint egy eszelős. Erre, persze, a bika egyenesen nekem rohant. Bár később többen állították, hogy valójában én mentem neki…
– Cat, menekülj! – mondtam a buta kis nőmnek, aki képes volt valahogy ekkora zűrbe keveredni. Ez meg állítólag így hangzott:
– Moowwwwargh! – és rendes vidéki, magyar, mino paraszt módjára lefejeltem az idegen szarvasmarhát. Akkora erővel csaptunk össze, hogy majdnem elájultam, de nem érdekelt. Szerencsére, a vastag nyakam és masszív csigolyáim a helyén tartották a fejemet. Összeakasztottuk a szarvunkat. A marha volt fölényben a négy lába miatt, de minden erőmmel ellent tartottam neki. Ahogyan forogtunk, leszakadt a lábamról a cipő. Félőrülten is hallottam, ahogyan a közönségem lelkesen kiabál:
– Feszíts rá, Magyar! Tarts rá, öreg, ne hagyd, hogy újat fogjon a szarvával az a kis nyeszlett hamburger töltelék! – kiáltotta Ferdinánd.
– Használd a kezedet, adj neki! – biztatott a Skót. Szóval egyik kezemmel összefogtam a szarvainkat, a másikkal meg püfölni kezdtem a bikát, mint az őrült. És üvöltöttem. Nem fogom hagyni, hogy bántsa Catet. Agyonverem puszta kézzel, és leszúrom a szarvaimmal, ha kell! Felnéztem az állat szőrös fejére. Ekkor láttam meg a szemében, hogy egy kicsit megszeppent. Cat hangját hallottam, mintha egyenesen a fejemben beszélt volna:
– Asterios, hallgass az ösztöneidre. Engedd, hogy vezessenek. Itt vagyok, vigyázok rád, a barátaid között vagy. Nem lesz semmi baj. Gyerünk Toro, hadd lássam, milyen kemény bika vagy! – lehunytam a szememet, vettem egy mély levegőt. Majd átadtam az irányítást az állatnak, amelyik ott lapul a fajtánk minden tagjában legbelül. Úgyhogy tolni kezdtem azt a ronda dögöt, minden izmommal, remegve és hörögve. Úgy éreztem, hogy Cat rám támaszkodik, mintha négylábú és négy kezű lénnyé váltam, vagy váltunk volna.
– Told, told, ez az! – hangzott a bíztatás. Hirtelen nekilódultam, az állat pedig engedett, megérezte, hogy fölényben vagyok, most már úgy látta, ki kell akasztani a szarvát, mielőtt eltaposom/tapossuk. Valahogyan elengedtem a hegyes szarvát, és kis híján fölborítottam. Rémülten futott vissza az ajtó mögé, én meg rácsaptam a fenekére, és megint csak üvöltöttem. Cat rácsukta az ajtót, majd átölelt. Nem tudtam, hogy hol vagyok, nehezen kinyögtem a szerelmem – már éreztem minden idegszálammal, hogy a szerelmem nevét:
– Cat… Mi… Hol… És közben fekete-fehérben láttam a világot. Be is ijedtem, de a lány erős karjaival tartott és simogatta a fejemet.
– Szép volt, Magyar! Na, ilyen egy igazi bika! – mutatott a parancsnok rám. Fio elejtette az állkapcsát a művelet láttán.
– Cat, remélem, tudod, hogy mit csináltál? – nézett ránk Rosamund. – Ez a férfi már a tied marad. Majd még hozzátette: – Tudod, hogy ilyenkor sebezhetőek, mert zavart a tudatuk? Ez nem játék, vigyáznod kell rá – de ezt sem mondom el a félorkoknak. Ennyi bizalmatlanság legyen bennem.
– Láttam már ilyet, és azt is tudom, hogy a mino bikák akkor is kimutatják ezt, ha a gyerekük kerül nagy veszélybe – felelte a nőm.
– Ti nem vagytok teljesen százasok – közölte velünk Fio. – Úgy az egész fajtátok nem az!
– Nyugi, ha komolyabbra fordultak volna a dolgok, valamelyikükre varázsolok két szárnyat és egyszerűen elrepül – felelte Lexana.
– Ó! – csodálkozott a faun. – Te boszorkány vagy? Nagyon fasza.
Ahogyan felnéztem, a barátaim lassan testet öltő árnyalakokként üldögéltek a fal tetején, sorban, mint a fecskék. Egy kicsit le akartam szúrni őket, hogy nem segítettek, csak nem tudtam hangot kiadni. Közben megéreztem Cat illatát, szinte az egész agyamat betöltötte, nem is érdekelt semmi. Most győztem le egy bikát, Toldi Miklós mehet felőlem kapálni.
– És kérvényt nyújtsak be, hogy húzzatok már a picsába? – érdeklődött Lexa. Cat szépen elvontatott, minden sejtem követni akarta a lányt, akit ilyen hősiesen mentettem meg. Még láttam, hogy Lexana leugrik a homokba, és az ajtóhoz fut. A Skótnak elkerekedett a szeme, és kidagadtak a nyakán az erek, amikor a felesége a következő versenyzőt bocsátotta be. Két perc múlva, már színes volt a világ, és egy gyönyörű, zöld szemű nőt öleltem. Még ebben a bódult állapotban is meghallottam azt a hátborzongató hangot, amit, ugyebár, Ferdinánd adott ki. Pedig Rosamund állítólag két bikát is kiengedett vele szemben! A rémült állatok később szerepeltek a hírekben, átrohantak a birtokon, egy országúton, és a végkimerültségtől remegve fogták be őket valahol a mezőn. Egy csodálatos éjszakában volt ezután ismét részem. Gondolom, a többieknek is. Csak a Francia maradt ott Fioval, mert az említett prosti rémülten elinalt. A bajtársam vállat vont, és elindultak vissza a rezidencia irányába a faunnal. Ekkor egy kedves, oni lányt vett észre. Aki amúgy energiaitalokat árult, és a Lord egyik alkalmazottja volt. Odajött a zajra, és meglátta az általunk adott „műsor” második felét. Köszöntötte Fiona kisasszonyt, majd gyorsan megkérdezte a Herceg Urat:
– Te is tudsz ilyet, kisfiú? – és csábítóan mosolygott.
– Hát persze? Mú, mú! – imitálta a Francia a két ujját is a fejéhez tartva.
A lány nevetett. M5-nek egy percig sem kellett bánkódnia, hogy egyedül tölti az éjszakát. Legfeljebb egy kicsit, ott valahol legbelül vágyott többre.
Danner úr, és Marbo ügynök szintén láttak valamit az előadásból. Fio sértett arccal fogta meg magas termetű fazon kezét, mert mind jól otthagytuk.
– Azt hiszem, uram, én kitaláltam egy új sportot – vakarta meg az állát Marbo.
– Hacsak a Kontinentális Föderáció állatvédelmi hatóságának nem lesz más véleménye – fújt ki némi szivarfüstöt a Lord. – A minók szarvaira védő burkolatot kell húzni, vagy könnyen kárt tesznek a szegény marhákban.
– És te közben, mit csináltál, bátyus? – szól közbe kíváncsian Gnamas. Ha már mi ugye ilyen fenomenális dolgokat hajtottunk végre az Unaron, akkor abból Samat is kivehette a részét.
– Én? – kérdez vissza az idősebb félork királyfi. – Én, természetesen, vezetői képességeimet csillogtattam.
– Nem itt szorultál be véletlenül a budiba, és apa nem győzött keresni?
– Nem, az egy másik bolygón volt, illetve, nem is az történt – közli a Gyökér királyfi.
– Az Unaron tényleg csinált a bátyád valami értelmeset… Talán itt mutogatták a tévében, mint hőst, de nem emlékezett semmire, mert kissé be volt rúgva? – gondolkodok.
– Jól van, elég lesz – morogja Samat. – A következő gyorslift csomóponton kiszállok. Annyit mondj még el, Magyar, hogyan vetted rá Catet, hogy veled menjen?
– Oké, herceg úrfi. Szóval, az Unaron töltött idő nagyon gyorsan eltelt. A BBI rendesen fizetett. Továbbá, egy olyan elhatározásra jutottak, hogy el kell indítaniuk a planétát az űrjáróvá válás útján. Ennek első állomásaként két pajzsgenerátor beszerzését határozták el. A leszállításukat Csatacirkáló Sean vállalta.
Tehát ott álltam Cat Stripes kisasszony műhelyében. A Csepelem helyreállításához több idő kellett volna, de nem érdekelt. Igazából, nem is az én autóm volt, csak elhoztam a Földről. Úgy gondoltam, ott hagyom az Unaron.
– Majd hoznod kell néhány alkatrészt hozzá – nézett rám Cat.
– Nem tudom, hogy honnan szerzek tükröt. Hűtőt még csak-csak – sóhajtottam. Szartam én az ócskavasra. Én ezt a nőt akartam. Gondolkodtam már eleget a lehetőségeimen. Hagyjam ott az Úrnő szolgálatát, de olvassam el az apró betűs részt, hogy mi is történik a számlámmal, és az eddig felhalmozott pénzemmel? Jó, kilépek, bár az összes élő barátom ott van a hajón, ahol hosszú idő óta először, otthonosan be tudtam vackolni. Mit kezd velem Cat? Nincsenek a helyi oktatási rendszerrel kompatibilis papírjaim. Ha a BBI segít is, nekem csak azután veszik a hasznomat, ha lezajlott a planétán az atomháború. Nem értek semmihez. Azt se tudom, mi lehettem a Felébredés előtt. Felsőfokú végzettség – ennyi állt az aktámban. Talán, lehetnék kiképző, hiszen átszervezik a bolygó fegyveres erőit. 
– Figyelj – fogtam meg Cat kezét. – Van egy biztosításom. Ha meghalok, mert ez benne van a pakliban, akkor átküldik neked a pénzt. Aranyban, az gondolom, itt is értékes.
– De, ugye, visszajössz még? – nézett rám rémülten Cat, és hozzám hajtotta a fejét.
– Szándékomban áll. Sajnos nem tudok időt mondani. Az Úrnő csapata privát fegyveres erő. Lehet, hogy hónapokig a galaxis másik végén kotlunk, vagy éppen a szomszéd galaxisban. Tudod, szerelmem, én nem tudok mit ígérni – megfogtam a kezét. Nem ment a búcsúzás. Évek óta nem volt senkim a Földön, nem volt kitől elbúcsúznom. Ha menni kellett, csak mentem. Csendben néztem az esetleges társaimat, akiknek indulás előtt szerencsét kívántak a szüleik, a feleségük, a gyerekeik. És mikor hazatértünk, irigyeltem azt, hogy nekik örültek. Azt meg, hogyan néztek rám, amikor csak én jutottam haza élve… Inkább hagyjuk.
– Cat, tudod, én bőrváltó vagyok. Ez azt jelenti, hogy olyan helyen születtem, ahol nem voltak, nem lehettek csodalények. Mindenki ember volt. Én is. Aztán, egyszer csak átalakultunk. Mágia! Elvesztettük majd minden kapcsolatunkat az emberi léttel, elfelejtettük még a nevünket is. Nyolcvan évig jártam egy romba dőlt bolygón, ami helyenként úgy nézett ki, hogy az istenek befostak volna tőle ijedtükben. Nem volt családom, azt sem értettem, miért vagyok a világon. Csak a drenya szolgálatában éreztem azt, hogy tartozom valahová, és büszke is vagyok arra, hogy oda tartozhatok. De te mutattad meg nekem a szerelmet! Mondanám, hogy inkább keress magadnak egy rendes, helyi bikát, de nem bírok belegondolni. 
Ami ezután történt, azt se mondom el a félorkoknak: mert nagyfiúsan elsírtam magam. Igen, ott álltam eleven tankként, és folyt a könnyem. Nem is tudom, mikor jött ki belőlem utoljára. Kicsinált ez a nő. Annyira szégyelltem magamat, hogy inkább lehúztam a sisakom arcvédőjét. Mert egy minotaurusz bika nem sír.
Némi köhécselés közepette belépett Lexana. Nem volt egyedül, Rosamund is mellette álldogált. Megfordultam, és csodálkoztam, valamelyik bajtársamat vártam ugyanis.
– Cat, miért érzem azt, hogy ez a szegény Magyar ott pusztul el a bánattól páncélja alatt? – kérdezte Lexa. Boszorkány, hát úgyis megtudja, amit akar.
– Stripes kisasszony – kezdte Rosamund igazi királynői határozottsággal. – Mondja csak, nem akarja a közösség javára kamatoztatni a tudását? Ha jól tudom, kitűnő lövész, tud bánni a pengével, és önkéntes katona is volt. Ezen kívül ért bizonyos járműtípusok szereléséhez is.
– A titokzatos BBI? – szedte össze magát Cat.
– EUCSD. Elveszett Úrnő Csillag Drenya. Tudod, ez Asterios hajója, a mi hajónk. Valójában részvénytársasági formában üzemel – közölte Rosamund. Részvénytársaság lennénk? Vannak még érdekes dolgok a galaxisban, gondoltam.
– Előre is figyelmeztetlek, mindenféle zűrbe keveredünk, viszont ha benne vagyunk, akkor van mivel odasóznunk. A másik, hogy sok a hülye a fedélzeten. Alapvetően jó szándékú hülyék, rendszerint nem is tudnak róla – tette hozzá Lexana.
– Zömmel általad is ismert csodalények és emberek – jegyezte meg Rosa. – Talán lesz egy-két ismeretlen faj, de semmi komoly. Jó, hogy az egereket nem említette!
– Hát, kérek egy kis gondolkodási időt – mondta a nőm. – Az jutott eszembe, hogy az előző pasimra is elcsesztem két évet az életemből – és rám nézett. – Pedig nem is vitt a csillagok közé. Ha el tudok intézni pár dolgot, akkor legyen.
– M4, nem kellene már beraknod a felszerelésedet a kint álló járműbe? – érdeklődött kemény hangon Rosamund úrnő.
– Dehogynem, asszonyom! – feleltem, és már kaptam is fel a dolgaimat. A jármű a gárda egyik jókora teherautója volt, azzal közelítettük meg a város szélén várakozó űrsiklónkat. Röviden, tömören, átkozottul boldog voltam!
– Gondold végig, hogy mit hozol, Cat. Nem kell nagyon eltúloznod, a nagyfiú bármit megvesz neked, és technikai ketyerénk annyi van, hogy belefulladunk a hajón. Amúgy, cuki műhely – nézett szét Lexa.
Szóval, Cat vállalkozott a kalandra. Azóta itt van velem a hajón. A bürokráciai oldalát ne kérdezzétek! A szülei visszaköltöztek a városba, a tyúkszar mégsem jött be nekik annyira, mint az olajszag. Fiona versenyez, és lehet, hogy már ő is a BBI ügynöke. Marboval biztos együtt vannak. Marek rájött, hogy a zsoldosok életét már unja. Volt már annyi összegyűjtött kreditje, hogy megvegye Cat szüleitől a farmot. Ha lövöldözni akar, arra ott a gárda. Össze is házasodtak talán Alemiával. Azt viszont nem tudom, hogy mit kerestek a támadóink.
– Eddar Gyémántját keresték, ha jól emlékszem apánk szavaira. A köcsög törpök mindig elhagyják a dolgaikat – feleli a Gyökér királyfi. – Amúgy, köszönöm a mesét. Te sem sokat tököltél, jött a nő és megfogtad – és elgondolkodik. 
A következő megállónál kiszállunk, Samat úrfi elköszön. Csatlakozom egy kisebb csapathoz, ahogyan Négyes járműszínbe tartó fülkét várom. Egy kis szállító robotból, és két ember technikusból áll ez a csapat. Furcsa módon, Gnamas herceg nem megy sehová.
– Gnamas úrfi, szintén a Négyesbe tartasz? – érdeklődök tőle.
– Igen. Tatjana ugyanis ott lesz valahol. Az előbb említettél olyan járműveket, amiknek a vége AZ. A fater talált egy halom ócskavasat, onnan került elő. Szóval, Tati meg akarta nézni.
– Auto Zavod. Autógyár – felelem. Azt hiszem, végül mégis csak Krazt fogok szerelni Cat babával. Hogy is van az a műhely szakszótár?
 
A világűrben
– Végre, el sem hiszem – üdvözli a félorkok ura a középső fiát. Egy gőzmozdonyban ugyanis rengeteg az álló és mozgó alkatrész. Tehát, mindig akad javítani való. Nem csak a 41-es áll a fedélzeti mozdonyszínben, de egy nagy adag ócskavas is hever ott szétszórva.
– Úgy vélem, Graun bácsi, hogy ez minden kétséget kizáróan egy Albatrosz főkerete. Szia, édes! – és a sárkányhercegnő megcsókolja a hercegét.
– Üdvözöllek, kedvesem. Ha majd nem lesznek ilyen koszosak a kis praclijaid, adok belőle – húz elő hosszú tábla csokit Samat, majd a bakokra feltámasztott, szegecselt vasszerkezet felé fordul. Az egész leginkább egy rozsdás híd alkatrészének tűnik.
– Ez egy mozdony? – kérdezi meg bizonytalanul.
– Úgy hívják, hogy főkeret – kezd bele a hercegnő. – Ezen áll például a kazán. Valahol ott is lesz az a puzzle többi részével együtt – mutat egy pár száz tonnányi vaskupacra. A halom körül orkok ügyködnek, szakavatott mozdulatokkal, és két daruval szedik szét a kupacot. Ha uralkodójuk egy értékesnek vélt dologra bukkant, akkor ők biztosan nem fogják tönkretenni!
– Adalbertnek talán többet mondana a látvány – mondja Scralet szomorúan, és leereszti a szárnyait. – Én arra sem emlékszem, hány küllős volt a hajtókerék.
– Azt a kedves bátyád sem tudja – jegyzi meg Graun. Direkt jelen időben beszél a sárkánydémonról. A kis hercegnőnek úgy sincs egyebe, mint a remény, meg Graun bácsi hülye fia.
Egy félork segédtiszt közeledik határozott léptekkel, méghozzá egy kommunikátorral felszerelve. Egyenesen a fejedelemhez lép.
– Felség, ez a hívás, Csatacirkáló Sean szerint, nagyon fontos. Üzleti és személyes ügy!
– Mi a fene? Köszönöm, fiam – törli meg Graun a kezét, majd átveszi a készüléket.
– Itt Első Graun, Minden Félorkok Ura. Miben állhatok a rendelkezésére?
– Szöveged még mindig van, te gazember. Remélem, emlékszel a hangomra?
– Tánya?! – és öreg ezzel elejti a kéztörlőt, és kis híján a készüléket is.
 
Folytatások
89
Asterios hős lesz, a Bányakirály hajóit pedig egy újabb drenya érkezése is boldogítja.
194
Avagy a törp hadiflotta végre támadásba lendül.
Előző részek
107
Miközben a drenya a veszélyes szektorból próbál kijutni, a főhősünk a mitológiával ismerkedik.
272
Az előző történet, csak éppen alulnézetből. Figyelem, fan-fiction elemeket tartalmaz :)
207
Kalandok az elveszett bolygón.
235
Avagy különvonat a sárkányok bolygóján
259
A vasútbarát, félork uralkodó emlékezik.
Hasonló történetek
2661
Dzséjt örömmel forgatta fénykardját. A zöld penge könnyedén hárította el a felé suhanó lövedékeket, szelte ketté a droidvázakat. Aztán meglátott egy alakot a forgatag közepén és elindult felé. Közben folyamatosan forgatta, pörgette fegyverét, minden mozdulattal elpusztítva egy droidot. Aztán hátát nekivetette Nakata Kortel Jedi mesternek, s ketten együtt halálos táncba kezdtek...
2557
Hirtelen valami megmagyarázhatatlan Erő suhant végig rajta. Valami mély, sötét, csábító. Ekkor rájött, milyen könnyű volt megölni Rainost, egy fegyvertelen embert. Ilyen a Sötét Oldal, mely most hívogatta. De Kéler nem törődött vele. Inkább apja emlékére koncentrált, aki most már békében nyugodhatott. Elűzte lelkéből a gonoszt, a bosszú beteljesülésével a sötétség átjárta, majd elhagyta. Azonban most már tudta, hogy ha nem vigyáz, őt is könnyedén elcsábíthatja a Sötét Oldal...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: