6. A Rhav szektorban

A világűrben
Az Elveszett Úrnő csillag-drenya, lánykori nevén Theresa éppen egy olyan szektoron navigál keresztül, ahol a hipertéri utazás kifejezetten veszélyes. Sőt, elvben nem is lehetséges. Még a legjobb navigációs számítógépek sem képesek teljes biztonságban egy útvonalat itt kiszámolni. Igaz, egy hajó azért is drenya, mert gyakran olyan dolgokat is meg tud csinálni, amit más űrhajó nem. Ha nem is elsődleges a szerepe, de ezen a hajón is van híd. Leginkább csak a navigátorok használják, harchelyzet esetén majd minden fontos dolgot a sokszor említett CIC vezérel. A két objektumot egy igen gyors, mágneses lift köti össze egymással. 
A hídhoz kapcsolódva egy új helyiség került berendezésre. Kissé barkácsolt jellege van, eredetileg egyfajta vendég-lakosztály volt, ahol VIP személyeket lehetett elszállásolni, miközben Csatacirkáló Sean vagy éppen Graun fejedelem arról győzködi a leendő megrendelőt, hogy a problémáinak megoldására pont egy Icer Queen osztályú drenyára van szüksége. Szóval, itt épült egy új navigációs helység. A falon jókora kivetítők lógnak, amiken éppen az aktuális hipertéri folyosó állapota látszik. Bármilyen értelmes navigáció esetén a hipertéri folyosók relatíve egyenesek, nagy ívekkel. Ugyanis az abban mozgó hajó igyekszik elkerülni az olyan dolgokat, mint a bolygók, holdak, aszteroida-mezők, csillagok és azok mindenféle kombinációi. Nem vicces dolog a hiperből kilépve egyenesen beleszállni egy planétába!
A drenya által használt jelenlegi hipertéri folyosó leginkább olyan, mintha valami jamaicai béke-buli fő muftija alakította volna ki, tetemes mennyiségű anyag elfüstölése után. Nem is csoda, odakint, a normál térben megkergült csillagok száguldoznak, plazma kitöréseket okádva magukból, pályájukról kitépett bolygók csapódnak egymásnak, meg hasonló, váratlan dolgok történnek. Lám, a kijelzőn jól láthatóan egy még izzó csillagmag közeledik, erős gravitációja árnyékot vet a hiperűrben. Graun fejedelem és Kei, a rókadémon gyöngyöző homlokkal figyelik a kivetítőn az egyre elkerülhetetlenebb találkozást, amikor a folyosó és a drenya irányt vált, így a randevú elmarad.
– Ez nekem is sok – jegyezi meg a félorkok ura. – Szegény Scarlet, nem tudom, hogy meddig bírja még.
Kei közben tölt egy pohár teát, minden igyekezete ellenére némileg összekocogtatva a csészét a kanna csőrével. A nevezett sárkányhercegnő kitárt szárnyal áll a terem közepén, behunyt szemmel, mintha valamiféle virtuális repülőleckét tartana. Előtte a mágikus távvezérlő. Az, hogy mennyi erőfeszítésébe kerül irányítani a hatalmas űrhajót, leginkább az jelzi, hogy szabályosan csöpög róla a víz. Rá egyenesen Samatra, aki néha levegőt venni is elfelejt közben, csak kuporog a sárkánylány lábainál, és fogja az egyiket, mintha rögzíteni próbálna a hölgyet. Egy másik állásban Martha figyel: úgy nézi a semmit a falon, hogy komolyan várható, hogy lyukat koncentrál bele. Nehogy ez bekövetkezzen, időnként a sárkány felé fordítja a fejét, majd vissza. Úgy tűnik néha, csak az köti a való világhoz, hogy a Francia fogja a kezét. Anup az egyetlen, aki viszonylagos nyugalommal üldögél a teremben.
– Bírjátok még, gyerekek? – szólal meg Theresa hangja váratlanul.
– Talán tarthatnánk egy kis pihenőt, Úrnőm! – véli a farkas fejű.
– Egyetértek – mondja Kei, és átnyújtja a teás csészét Anupnak. Igaz, hogy a kelta nem kérte tőle, de azért csak átveszi a kitsunétól. Nem akarja mindenki előtt megszégyeníteni, hogy nem fogad el tőle egy ajándékot. A rókadémonok érzékeny teremtmények, még a végén megsértődne.
– Scarlet, hallasz, gyermekem? – érdeklődik I. Graun.
– Megvagyok – sóhajt a sárkányhercegnő, de nem nyitja ki a szemét.
– Martha, segíts neki, lépjetek ki a hiperből! – kéri Anup, és Keivel még egyszer a monitorokra néznek. Várhatóan nem mennek neki semminek.
– Számolok – bólint a kitsune, és csatlakozik a szeánszhoz. – Három, kettő, egy!
A drenya remegve lép ki a hipertérből. A folyosó, fénylő és csillogó fala helyét a közelebb és távolabb ragyogó csillagok veszik át. A menet hajtóművek felpörögnek, és a hajó futása stabilizálódik.
– Szép volt lányok – ismeri el Anup, és játékosan megsimogatja Kei egyik rókafülét. Samat már talpon van, Graun fejedelem is odaperdül, ketten tartják meg Scarletet. Martha a térdére támaszkodva vesz pár nagy levegőt. A Francia közben óvatosan megtörli a lány homlokát.
– Jól van, pihenjetek! Még egy ilyen ugrás, és kinn is vagyunk ebből a szektorból – mondja nekik az Úrnő.
– Gyermekem, jól vagy? – kérdezi meg aggódva Graun Scarletet.
– Ha azt mondom, hogy jól, akkor nyilván valóan hazudok. Ha meg azt mondom, hogy szarul, akkor pedig magát és a fiát megüti a guta az idegtől! – csóválja meg a fejét a hercegnő.
– Ha javasolhatom, ezt a közlekedési módot próbáljuk meg hanyagolni a jövőben – fúj ki egy rakoncátlan tincset a helyes arcából az angyal-griff.
– Még jó, hogy szünetet tartottunk, mert nekem már nagyon kell pisilnem – fejti ki Anup. Kei először rosszallóan pillant rá. Igazán viselkedhetne felnőttesen ez a nagyra nőtt kelta blöki! Aztán gondolja csak végig, hogy Anup szegény, feltehetően az újabb adag teát sem kéri, eddig olyan másfél litert ivott meg, pedig nem is volt szomjas.
– Végre, ez egy jó ötlet. Már görcsöt kapott a vesém! – közli Samat. Gyökér királyfi ugyanis nem szégyelli nyíltan közölni az anyagcseréje aktuális állapotát.
 
Asterios
Felpillantok. A hajtóművek fojtott zúgása hirtelen megváltozik, először teljesen elhalkul, majd újra búgni kezdenek, csak más a hangjuk. Valószínű, hogy kiléptünk a hipertérből. Felvetésem megerősítést nyer, mivel a hangszóróban is bemondják:
– Figyelem, kiléptünk a normál térbe. A következő ugrásig várhatóan egy óra!
– Általában ilyenkor szoktak érdekes dolgok történni, ami miatt talpig páncélban, egy jókora sugárvetővel a kezemben találom magamat! – mondom. Igaz, ezt nem hallja senki. Itt vagyok a kis helyemen, a lakásomban, vagy inkább kabinomban. Cat, az én drága cowgirl csajom most nincs velem. Említettem már, hogy szerelőként dolgozott a bolygóján, ugye? Hát, itt is azt csinálja, már amikor Lexa nem talál ki valamilyen programot. Miért érzem néha úgy, hogy a Skót felesége azt vette a fejébe, hogy a menyasszonyom rendelkezik bizonyos mágikus képességekkel? Lényeg, hogy amikor Cat elment itthonról, én is felébredtem. Most itt ülök, előttem a kommunikátorom, illetve egy holografikus ábrán az új roham-sugárvető robbantott képe. Nemrég bontottam ki egy dobozt. A dobozban nem volt egyéb, mint az említett sugárvető 3D nyomtatott, műanyag makettje. Éppen hol egyikre pillantok, hol a másikra. Jól van, Asterios, figyelj egy kicsit arra az ábrára. Ettől függhet az életed! Le kell majd mennem a fiúkhoz is, gyakorolni az igazi stukker szétszedését. Jó, azt lehet a 3D makettel is, viszont, higgyétek el nekem, vaskesztyűben teljesen más. És akkor még ott van a fegyverhez kapcsolódó mindenféle érdekes modul. Ha már rendesen megy a dolog, akkor le is cserélhetjük a jelenlegi eszközeinket.
– Éhes vagyok. Á, te zabagép! – állapítom meg. Igaz, tényleg reggeli idő van. Cat azt mondta, hogy készített valamit, szerinte szeretni fogom. Ha már meglepetés, akkor feltétlenül ennem kell belőle. Mit szólna a nőm, aki időt szánt az elkészítésére, én meg bele sem dugtam az orromat? Irány a hűtő, ez legalább három lépés. Igen, ott van a dobozban – jó ég, ezek mekkora szárnyak! Sült pulykaszárny volna? Mert annak látszik. Honnan is szerzett pulykát? Másik kérdés, hogy hol sütötte meg? Mindegy, a szereteten van a lényeg, öreg, a menyasszonyod csinálta! Miközben kihasználom a pillanatnyi nyugalmat egy kis rendes kajára, azért a kommunikátoromra nézek. Hirtelen eszembe jut valami. Persze, Ferdinánd parancsnok, pontosabban a fia, meg a történet. Na, lássuk, hogy mi az, amit minden minotaurusz megtanulhat belőle! Gondosan megtörlöm a mancsomat a pulyka után. Még akkor is, ha jó magyar módjára, én bicskával esek neki a madárszárnynak. Ha urizálunk, akkor urizálunk! Lentebb veszem a világítást, és viszonylag halk csámcsogással figyelek a holografikus kivetítőre. Jópofa ez a kölyök. A parancsnoknak önmagát sikerült leklónoznia, ahogyan látom.
– Ma az első minotaurusz történetét mesélem el nektek… – kezdi az ifjú bárd.
– Vajon ezek hogyan dolgozták fel a görög mítoszt? – szólok közbe.
– Aszteriosz történetét – folytatja.
– Nem is gondoltam volna, hogy így hívták – kotyogok bele. Ekkor az ifjú hologramja egyenesen rám néz. Ó, ez most interaktív, vagy mi a fene? Inkább befogom a pofámat. Szerencsémre, csak a kis Ferdi tartott hatásszünetet. Lehet, hogy a hallgatóságban valaki szintén bele csipogott, amikor a felvétel készült? A srác nem jön zavarba, szóval folytatja:
– Réges-régen, az Istenek királya elragadott egy gyönyörű hercegnőt, akit Európának hívtak. Az Egek Ura nagy örömét lelte a hercegnőben, akinek számos gyereke született.
– Remek kis bika ez, csak így bele a lecsóba! – teszem hozzá csak úgy magamban. Jó, hát kis Ferdi nem tehet róla, hogy Zeusz egy kurvapecér.
– Az egyik fiát Minósznak hívták. Fivérével, Szarpédónnal együtt mindketten nagy harcosok voltak. Kréta szigetére kerülve, a király szolgálatába álltak, éles kardjukkal és erős karjukkal sok diadalt szerezve az uralkodónak. Mivel az öreg királynak nem lehetett saját gyereke, a vitéz testvéreket hamarosan a fiaivá fogadta.
– Remek, két kalandor zsoldos¬. Mondjuk, a Földön, a legenda szerint, azt az országot is két testvér alapította, ahonnan én származom – jut az eszembe. Ha szerencsém van, még alkoholmentes nemadiai sör is akad itthon. Közben azért figyelek a bárdra is. 
– Mikor az öreg király meghalt, országát a fiúkra hagyta, és úgy hunyta le a szemét, hogy biztosra vette, a birodalma jó kezekben van. A hatalom ígérete azonban viszályt szült a testvérek között. Mindkettőjüknek számos híve volt a szigeten, és a polgárháború veszélye ott lebegett az alattvalók feje fölött.
– A parancsnoknak igaza van. Tehetséges ez a kölyök. Talán kár is volna szervo lovagként elpocsékolni – közben magamban bólogatok és irigylem is Ferdinándot a kis pacák miatt.
– De nem a fegyvereké lett a döntő szerep. Szarpédón volt a jobb kardforgató, viszont Minósz azt mondta, hogy az Istenek őt kedvelik. És ezt azzal bizonyítja be, hogy ha kér tőlük valamit, azt teljesítik is. Szarpedón szerette az öccsét, nem szívesen ment volna csatába ellene. Úgy vélte, hogy ha Minósz felsül, akkor úgyis ő lesz a király. Ha pedig igaza van, akkor még az idősebb testvér is meghajol előtte. Mert úgy hitte, hogy karddal úgy sem győzhet az Istenek akarata ellenében.
– Jó, hogy van technikai fejlődés. Ha nem így lenne, Anup még mindig a bolygóján kotlana, és hülyítené a helyi Minószokat – Asterios, muszáj neked kommentálni, öreg? Szerencsére, kis Ferdi már folytatja is a sztorit:
– Azt kérte az Istenek Királyától, és annak két testvérétől, hogy előzzék meg a bátyjával való háborút, és küldjenek neki egy jelet. Mikor a herceg immár másodjára ismételte meg a kérését, váratlanul egy gyönyörű, fehér bika jelent meg a tenger vizében, és a partra úszott. Mindenki isteni jelként fogta fel az eseményt, hiszen az Egek Ura is bika képében rabolta el Európa hercegnőt. Mikor az állat Minósz herceghez lépdelt, akkor látták meg, hogy oldalára háromágú szigonyt festettek fel. Nem az Egek Ura küldte hát, hanem annak öccse, Poszeidón.
Ugyanis, Európa kegyeit nem csak az Egek Ura nyerte el, hanem rövid ideig a Vizek Királya is. Lehetséges volt tehát, hogy valójában ő volt Minósz apja. Maga az istenség sem tudta ezt pontosan, de segíteni akart a hercegen, aki talán a fia volt!
– Valakinek nem elég az ókori világ legnagyobb csődörének a teljesítménye, ezért bánatában annak a tesójához fordul – majdnem kiöntöm a kedvenc alkoholmentes kólapótlómat. – Szépen alakul ez a sztori.
– Minósz megköszönte az iránymutatást, Szarpédón pedig meghajolt az istenek akarata előtt, és néhány hívével elhagyta Krétát. A papok azt tanácsolták az új királynak, hogy áldozza fel az állatot, ezzel megköszönve az Isteneknek az segítséget. Minósz azonban nem akart így tenni. Úgy vélte, hogy az isteni ajándékot a királysága javára kell fordítania, ezért a bikát a királyi csordához csatolta.
– Most jön a Poszeidón jól megharagudott rész – gondolom. Igaz, az nagy kérdés hirtelen a számomra, mi az öreganyjának haragszik meg az a gyökér a saját fiára? Írt volna egy használati utasítást a bocihoz, és akasztotta volna a nyakába! Azért szépen összerakom a pulykám maradékát, vissza a frigóba.
– Minósz királynak volt egy felesége, Pasziphaé. A királynő egy napon éppen Héra templomába készült, hogy gyermekáldásért könyörögjön az Egek Úrnőjénél. Út közben kíséretével egy harci szekeret hajtó előkelő ifjúval találkoztak, aki Afrodité templomába tartott. A királyné is kíváncsi volt arra, ki a jóképű idegen, hiszen úgy vélte, hűséget fogadott a férjének, nem pedig vakságot.
– Félork Samat imádta volna ezt a helyet. Érték ezek a pénzüket az ókorban – és leküldöm a maradék alkoholmentes sörömet is. 
– Két szolgálólány vállalta, hogy meglesik a jó kiállású nemes ifjút. A szerelemistennő templomába lépve egy olyan gyönyörű nőt láttak, akiben – úgy gondolták – magára a szépséges Afroditére ismerhettek rá. A nemes ifjú pedig alakot váltott, és ragyogó harcos lett belőle. Úgy gondolták a lányok, a férfi nem lehetett más, mint a Hadak Ura, Árész. Az isteni szerelmespár titkos randevúra készült ott, elrejtve, távol az Istenek Hegyétől. Mert Afroditének ekkor már volt férje, méghozzá a Kovácsok Istene!
– Ezekkel meg lehetne tölteni egy bordélyt – jegyzem meg magamban.
– A szolgálólányok visszatérve elmesélték a királynőjüknek, hogy mit láttak. Mind rendkívül érdekesnek találták az istenek szerelmi viszonyait, és nagyon meglepettek sem voltak. Hiszen akkor még az istenek az emberek között jártak, nem kellett félniük a halandók fegyvereitől.
– Bravó, parancsnok! Okos ez a kölyök. Persze, hogy nem féltek még azok a büdös gyökerek, hiszen akkor még rendes tűzfegyverek se voltak. Jól van – veszek egy nagy levegőt. – Figyeljük a művészt.
– Izgalmas pletyka volt ez a számukra, amiről mindannyian tudták, jobb, ha csak közöttük marad – folytatja az ifjú bárd. – Mikor azonban megérkeztek Héra templomába, pont maga Pasziphaé nem bírta megtartani a látott titkot, és rosszallását fejezte ki. Egyben kérte az Egek Úrnőjét, hogy Ő és férje hűségesek maradjanak egymás iránt. A legjobb, vagy éppen a legrosszabb helyen mondta, amit mondott. Mert bizony az Egek Úrnője nagyon érzékeny volt a házastársak közötti hűség kérdésére! Hamarosan kipattant a botrány: nem Kréta szigetén, hanem az Istenek Hegyén. Hogy a két szolgáló és a királynőjük tényleg azt látták-e, amit láttak, és jól rakták-e össze a történet darabjait, az rejtély. Az viszont tény, hogy a Szerelem Istennője borzalmasan megharagudott Pasziphaéra. Elhatározta, hogy bosszút áll a krétai királyi páron.
– Hogy miken meg nem sértődnek egyesek – bólintok egyet, és közben a 3D modellért nyúlok. A műanyagból készült vidám sárga alkotás, mint mondtam, az új sugárvetőt ábrázolja. Szóval, hogy is jön ki a cső? Jaj, csak az a baj, hogy a kis pocok a kivetítőn olyan lelkesen magyaráz. Asterios, ne legyél paraszt! Ha majd egyszer a te fiad is ilyen átéléssel ad elő valamit, arra se fogsz figyelni? Ezért muszáj újra a kis Ferdire néznem.
– Afrodité tehát vágyat küldött a királynőre, hogy az majd elepedt, de nem egy másik férfiért. Hanem a királyi gulya gyönyörű, fehér tenyészbikájáért! Az istennő ezzel a természetellenes szerelemmel akarta megleckéztetni a krétai királynét, aki nem bírta befogni a csőrét.
– Ez jó, kolléga – ismerem el, tetszik ez a mondat. – Befogni a csőrét.
– Pasziphaé jól tudta, hogy emberi alakban nem tud a vágyott bika közelébe férkőzni. Volt azonban a királynak egy remek ezermestere, Daidalosz.
– Akinek a fiáról egy autóbuszt nevezett el a hálás utókor. Még emberi életemben sokat utaztam rajta! – egészítem ki a történetet.
– A királynő tehát megkérte a mestert, hogy találjon ki valamilyen módot, hogy együtt lehessen a szerelmével. Ígért neki kincset, aranyat, még magasabb állást, még egy előkelő ifjú feleséget vagy ágyast is. Daidalosz érdekes figura volt. Habár Athénban látta meg a napvilágot, fiatal kora óta Krétán élt. Legtöbb művét jól ismerték a sziget lakói. Barátja volt az előző királynak is. Így, mikor az uralkodó haldoklott, magához hívatta a polihisztort, és megkérte, vigyázzon a fia országára is. Daidalosz nagy dilemma előtt állt. Hogyan csillapítsa a királyné vágyát, úgy, hogy nem árt a királyának sem? Először is azt derítette ki, mi lelhette az asszonyt? Mert ha a királyné nem tudta befogni a csőrét, úgy hamarosan az egyik szolgáló leánya sem. Daidalosz tehát rájött, hogy a templomban elkotyogott hír visszajutott az istenek fülébe, és a dühös Afrodité bosszút állt a királyi páron. Mint mondom, ez az ember egy zseni volt. Egyszerre akarta átverni a haragos istennőt, segíteni a királyán és a királynőjén, és persze a megfelelő anyagi ellenszolgáltatást is zsebre tenni.
– Jópofa figura volt a kisöreg – ismerem el. – Hogyan oldotta meg?
– Minósznak tehát azt mondta, hogy megoldást eszelt ki arra, hogy Krétának végre új trónörököse legyen. Mivel ezt az uralkodó is nagyon szerette volna, hát fenntartás nélkül megfogadta az öreg tanácsait:
– Felséged éjjel menjen ki a legelőre, ahol a Poszeidóntól kapott bikát tartják. Vigye éles kardját, mivel annyi hőst küldött át a másvilágra, és ölje le az állatot. Bőrét lenyúzzuk, szarvát levágjuk, a bőrt terítse magára, és tegye fel a bika szarvait fejére. Mert aznap éjjel felséged nem király lesz, hanem Poszeidón bikája, ki annyi pompás borjat nemzett már a gulyáinknak. Akkor hívassa oda királynéját, és éreztesse meg asszonyával a fehér bika vad erejét!
Minósz kedvelte az állatot, de annyira vágyott már egy ifjú trónörökösre, hogy ellenvetés nélkül teljesítette a mester szavait.
– Na, ez érdekes – ismerem el, közben mégis csak elkezdem szétszedni a fegyver-makettet.
– Daidalosz pedig üzent a királynőért. Megmondta neki, hogy menjen ki éjjel a mezőre, és ne féljen, tegye, amit szíve diktál, mert ő bizony megtalálta a módját, hogy a fehér bika kedvese legyen. Adott Pasziphaénak nem is keveset a saját maga által kifejlesztett szerből, amit az ismert galaxisokban azóta is szívesen füstölnek a népek, aztán pedig csoda vidám dolgokat látnak tőle – magyarázza a kis Ferdi.
– Daidalosz, a világ első drogdílerje. Hű!
– A királynő tehát kibotorkált a rétre. Ahol aztán együtt lehetett szerelmével, a nagy fehér… Minósszal. Mert maga a király várta némán az asszonyt! Mikor a bódult éjszaka eltelt, az uralkodó visszavitte a palotába a hitvesét. Az asszony reggel csak zavarosan emlékezett a történtekre, de aztán meglátta a királyát, még mindig a szarvakkal a fején, és a bőrrel a testén. Hálát adott az Egek Úrnőjének, hogy szíve vágyát teljesítette és hűséges is maradt. Daidalosz bőséges jutalomban részesült. Amit még Minósz is megtoldott, amikor kiderült, hogy felesége végre gyereket vár. A mester pedig a bika húsát felhasználva feltalált néhányat a sziget nemzeti eledelei közül.
– De ebből, így hogyan lesz mino? – teszem fel a kérdést. A bárd a kivetítőn persze máris mondja a választ.
– Pedig szegény Daidalosz nem tudott túljárni az istenek eszén. Mert Afrodité egyik nimfája elcsavarta a gulyás fejét, aki ott volt, s látta a szertartást. A nimfa pedig mindent elmondott az istennőnek.  Tajtékzott a Szerelmesek Úrnője, hogy ilyen csellel akartak túljárni az eszén. Hát sokkal sötétebb átokhoz folyamodott. A királyi pár meg sem született gyermekét vette célba! Olyan leckét adott nekik, hogy soha ne felejtsék el a fehér bika nászát.
Valahogy ösztönösen felmordulok. Igen, sejtem már, hogyan lesz ebből mino. Adott egy szegény kis magzat, akinek tényleg a leghalványabb esélye sincs védekezni. Meg egy némber, aki úgy véli, hogy bármit megtehet, mert ő ugyebár istennő.
– Amikor eljött az ideje, hogy a királyné gyermeke a világra jöjjön, a bábák rémülten állták körül. Mert a gyermek fiú volt, és egészséges. Mint egy igazi kis herceg. Csakhogy nem volt ember! Bár a teste és a végtagjai olyanok voltak, mint a többi csecsemőnek, a gerince egy farkincában folytatódott. A feje pedig: nem volt az se az embereké, de nem volt teljesen az állatoké sem. A fejét fehér szőr borította, két fülét mozgatni tudta, mint a marhák, és voltak már apró szarvai is. Az ifjú herceg, az oly annyira várt trónörökös ugyanis nem volt más, mint az első bika egy addig ismeretlen fajból. Bár a körülötte állók mind rémüldöztek, isteni büntetésről suttogtak, a boldog királyné nem tudott betelni a fia látványával:
– Aszteriosz. Ez legyen a neved, dicső nagyapám emlékére! – mondta a gyermekének.
Aszteriosz. Egy kiskölyök, aki ember szülőktől született. Egy szerencsétlen lény, akinek embernek kellene lennie. Egy jószág, akire azt illene mondanom a jelen világban, egy űrhajó fedélzetén ülve, hogy genetikai kísérletek eredményeképpen hoztak létre valakik. A gond csak az, hogy én aztán pontosan tudom, hogyan tudja bárkinek az egész sorsát elintézni a mágia és annak használói. Ugye, Asterios? Megállítom a felvételt. Megszületett hát a faj. Nem, nem úgy, ahogyan azt a Földön elképzeltük mi, emberek. Mi, emberek? Ember? Öreg, nézz bele a tükörbe, és csodálkozz, hát nyolcvan éve nem vagy ember! És Aszteriosz, mármint az a kölyök a történetben, hát ő is ember volt. Még ha csak pár hetes vagy hónapos koráig az anyaméhen belül, de az volt.
– Jól van, de hogyan lesz ebből faj? Mert a Földön, a mitológia szerint csak egy példány létezett. Sőt, a Felébredés után sem lihegtünk egymás nyakába – mondom ki hangosan. Szóval, már nyomom is meg a folytatás gombot. Csak most ne legyen valami riadó!
– Maga a király is megdöbbent a gyermekét látva. Első haragjában arra gondolt, hogy elpusztítja. A csecsemő azonban a nagyanyja, Európa szemével nézett fel rá. Mert a két szeme egymás mellett volt, mint az embereknek.
– Tudod, ifjú kolléga, ha a fejünk két oldalán lennének, akkor nem vagyok biztos benne, hogy jó térlátásunk volna – persze muszáj kommentálnom. A ragadozóknak van így a szeme általában. Illetve, ha már a látás szóba került, a minotauruszok ugyanúgy érzékelik a színeket, mint az emberek. 
– Tudta, hogy a saját fiát nézi. A gyermeket, akit a szolgák csak Minósz bikájaként, azaz minotauruszként emlegettek hamarosan. Azt sem tudta senki, hogy mit is kezdjenek az új jövevénnyel, hiszen máshogyan fejlődött és növekedett, mint egy ember. A király, és a királynő között azonban továbbra is fennállt a házastársi viszony. Minósz akart egy igazi trónörököst, egy embert. Szorgalmasan mutatta hát be az áldozatokat az összes istennek, hogy ne tagadják meg a kérését. A csapongó Afrodité figyelmét is új szerelmek és új intrikák kötötték le, hát nem foglalkozott tovább a királyi párral. Alig egy év elteltével Pasziphaénak egy lánya született: Ariadné. Ő már ember volt. Utána pedig jöttek sorban a többiek, harmadik gyermekük ismét egy fiú volt: Androgeosz. Nem volt immár semmi oka szomorkodni a felséges királynak. Hanem, egy problémával még mindig szembesült. Ez pedig nem volt más, mint az elsőszülött fia, Aszteriosz. A gyermek ugyanis sokkal nagyobbra nőtt, mint kortársai, ereje és termete már néhány év alatt a felnőtt katonákéval vetekedett, majd túl is lépett a királyság valamennyi legényén.
– Hát azt azért elképzelem, hogy az ókor, vagy a középkor olyan 165 centis férfijai mit szóltak egy kétszáznegyven-valahány centis jószághoz – na, most még büszke is vagyok rá, hogy ilyen nagy marha vagyok.
– Az istenek hatalmas étvággyal áldották meg, befalt bármilyen ételt, amit adtak neki – meséli tovább a hologram.
– Szóval, nem volt kannibál. Amúgy, nagy ész kellett hozzá, hogyan lesz a mindenevő emberből és a növényevő állatból összerakva egy húsevő? Jó, hogy catmort vagy dogzit nem láttak az ógörögök. A harcos nyulat nem is említem. Vagy igen? – persze attól még, hogy nekem közben hülyeségek jutnak az eszembe, szóval attól még megy tovább a film.
– Az ifjú herceg nem hagyhatta el a palotát, de kezdetben együtt élt a testvéreivel, és rendes nevelést kapott. Ahogyan azonban a királyi párnak több gyermeke született, úgy fordult figyelmük egyre inkább azok felé. Minósz nem is titkolta, hogy Androgeoszt szemelte ki trónörökösének.
– Ezek mindenkinek A betűvel kezdődő nevet adtak? Mintha nem is gyerekek lettek volna, hanem azonos hajóosztályba tartozó egységek – merül fel bennem a gondolat.
– Aszteriosz már betöltötte a tízedik évét. Hatalmas erejével először ámulatba, majd rémületbe ejtette azokat, akik ismerték. Egyik napon aztán szörnyű tragédia történt. Az ifjú hercegek azon versenyeztek, hogy melyikük a legjobb lándzsadobó. Bizony, Androgeosz és a legkisebb fiú, Deukalion olyan tehetségesen vetették célba a fegyvert, hogy azt az öreg hopliták is megirigyelhették. A kis minotaurusz már nem volt ilyen ügyes, dobálta csak össze-vissza. Az öcséi ki is kacagták miatta.
– Gondolom, ilyen indíttatással kezdődött a faj lőfegyverek iránti szeretete – emelem meg a sugárvető makettjét.
– Egy darabig csak tűrte a két kisebb fiú incselkedését, aztán szörnyű haragra gerjedt. Kettétörte a lándzsáját, a hegyes végű darabot pedig olyan erővel dobta el, hogy az nagy ívben kirepült az udvarról. Messze szállt a törött fegyver a levegőben. És messzire hangzottak a rémült kiáltások is, mert amikor becsapódott, egyenesen átdöfte az egyik öreg szolgát, a királynő és több udvarhölgye jelenlétében.
– Na, ez szép volt, hülye gyerek! Nem, bárd úr, nem magára gondolok. Arra a nagyeszű névrokonomra. Ha már hagyja, hogy felhúzzák az agyát, akkor amolyan rendes bátyó módjára csak adnia kellett volna az öcsiknek egy-egy testvéri nagy maflást. Amitől leesett volna a fejük. A szó szoros értelmében, azt hiszem. Bravó, Asterios! Jogos kritika volt. Látszik, hogy nem voltak testvéreim – nyilvánulok meg.
– A királynak elég volt csak megnéznie a lándzsa hegyét, és tudta, hogy a fiai is ilyen fegyverrel edzenek. Felindultan lépett be a térre, ahol a testvérek a célba dobást gyakorolták. Aszteriosz ott állt a tér közepén, és mert hallották a rémült kiáltásokat, a fiúk már pontosan tudták, hogy nagy bajt csinált.
– Apám, ugye nem halt meg? – a kis Deukalion okos volt, hamar rájött a szörnyű igazságra.
– Sajnálom, fiam, de így akarták az istenek – sóhajtott fel a király.
– Ki volt az? – kérdezte Minósz, bár tudta a választ. Ha a fiai nem jöttek ki a gyakorló térről, akkor csak egyikük volt elég erős egy ilyen dobáshoz.
– Én tettem, apa – ismerte el Aszteriosz. – Nagyon mérges voltam.
– Jóapám – kérte Androgeosz. – Mi is nagyon meggondolatlanul viselkedtünk. Még össze is verekedtünk Deukalionnal, hogy melyikünk a jobb céldobó. Aszteriosz állt közénk, mondván, ez a viselkedés nem méltó királyfihoz. Azt javasolta, hogy inkább versenyben döntsük el. Nem kellett volna pont őt megbántanunk.
– Apám, kérlek – nézett rá a királyra a legkisebb fia is. – Jól tudtuk, milyen erős. Nem lett volna szabad felingerelnünk. Nem voltunk jó testvérei – és elsírta magát a kis herceg.
– Jó testvéreim vagytok – mondta nekik Aszteriosz.
– Fiúk, menjetek vissza a szállásotokra – mordult rájuk a király olyan szigorúan, hogy azok megszeppenve teljesítették a parancsot. Mikor kettesben maradtak, a gyermek minotaurusz megkérdezte:
– Milyen büntetést kapok, királyom? Nekem is meg kell halnom? – mert Kréta szigetén drákói törvények voltak érvényben. Bizony, még egy hercegnek is felelni kellett egy ilyen tettért.
– Hát, ha az a szerencsétlen embernek születik, akkor biztosan eltussolják az ügyet. Elég patológiai esetnek számító trónörökös volt a Föld történetében, Ferdinánd úrfi – vélem. Azért tényleg, bakker, milyen érzés tíz évesen rájönni, hogy megöltél egy embert? Egyáltalán, össze tudod rakni? Tudom, a korabeli emberek máshogy viszonyultak a halálhoz. És mit tehet ekkor az apád? Apukának lenni néha nagyon nehéz. Nehezebb, mint a páncélod, Asterios! Kicsit máris szégyellem, hogy így ledorongoltam az előbb a névadómat.
– A király szigorú büntetést akart, mert úgy érezte, hogy a törvényei mindenkire vonatkoznak. A szolga szabad ember volt, szabad ember életével pedig el kell számolni. Nem tudta viszont komolyan bántani a fiát. Ezért parancsot adott, hogy a herceget ezután folyamatosan őrizetben kell tartani, nem járhat-kelhet szabadon még a palotában sem. Mert bizony, még a saját szülei is úgy vélték, hogy bánthatja a többi, a normális gyerekeiket. Ezért pár szobát elrekesztettek neki, és ott őrizték. Egyik nap a király öccse, Rhadamantusz érkezett Kréta szigetére látogatóba. Ez a testvér nem volt harcos, inkább bölcselkedő és utazó, ki az ismert világ sok részén megfordult már. Mikor meghallotta királyi bátyja problémáját, így szólt:
– Felséges bátyám! Megértem aggodalmadat, de kérlek, gondold végig fiad helyzetét! Nem tarthatod élete végéig pár négyszögölnyi területen, hiszen mérete és ereje egyre csak nőni fog.
– Mit tegyek, öcsém? – próbálta követni Minósz az ékesen tekergő szavakat.
– Engedd el a herceget. Nem, ne a szigeten engedd szabadon! Add át őt nekem. Vannak a világnak olyan részei, hol rendkívüli emberek és más teremtmények élnek. Elviszem Egyiptomba, Ápisz papjaihoz. Vagy a szkíták földjére, hol griffek szállnak az égen. Vagy az amazonok és a kentaurok országába. Vagy Babilonba, ott hatalmas szörnyek lapulnak a nádasokban. Vagy Eyrie földjére, ahol sárkányok üvöltenek a hegyek ormain.
– Azt kéred, engedjem hát el, pedig féktelen dühében embert ölt? – hangzott a felelet.
– Bátyám, nézd meg a fiad arcát. Átoknak tartjátok, és Poszeidón fehér bikáját látjátok benne. Akkor gondolj a fehér bikára. Isteni jel volt rajta, Poszeidón küldte neked! A bikát először is a magad javára, majd pedig a királyságod javára használtad fel. Aszterioszt ugyanígy megjelölték az istenek. Most ők kérik tőled, hadd vegyék hasznát a fiadnak. Engedd el velem, aztán majd az égiek döntenek a sorsáról.
– Mindjárt kiderül, hogy elvitte a szkítákhoz. A szkíták ugyebár a magyarok ősei. Ez pedig teljesen jó magyarázat arra, hogy én hogyan tudtam magyar parasztból mino bikává átalakulni a Felébredéskor – persze, muszáj közbe szólnom. De miért érzem azt, hogy nem ez történt?
– Minósz azonban nem hallgatott öccse szavára – folytatódik tovább az elbeszélés. – Talán valahol a szíve mélyén még mindig féltette a fiát, hiszen testvére elbeszéléseiből tudta, milyen teremtmények és veszélyek lakoznak szerte a világban. Ezek ellen még egy minotaurusz ereje is kevés. Ezért hát Aszteriosz Krétán maradt. A szülei és testvérei egyre ritkábban látogatták meg a fogságában. Hogy a herceg ne érezze olyan szűknek a celláját, Minósz ismét Daidalosz mesterhez fordult: azt a parancsot adta neki, hogy építsen egy olyan börtönt, amelyik jóval tágasabb, de azért nem tud ki sem szabadulni belőle. És a mester ezt is megoldotta. Az volt a helyzet, hogy már az előző király is felismerte azt, hogy a szigetben mekkora lehetőségek rejlenek, ami a turizmust illeti. Ahhoz viszont, hogy az előkelő utazókat odacsalogassák, megfelelő szálláshelyre volt szükség. Daidalosz egyik tanítványa ezért, munkásaival nekilátott, hogy mestere tervei alapján felépítsék a világ első szállodáját. Közben Daidalosz számos találmányát alkalmazták, így a füvet is. Ott dolgoztak napokon át, az egyre érdekesebb formát öltő épületben, szorgalmasan füstöltek és falaztak, amikor végül az egyik ember, Malterikosz, tántorgott elő némi koordinációs zavar közepette, és megkérdezte:
– Te Jorgosz, hol a recepció, mert ki kellene menni sörért! – de bizony semmi nem volt a helyén, mert a kókler kőműves brigád egyszerűen befalazta magát az állítólagos szállodába!
Itt elröhögöm magam. Egy picit a felvétel is ugrik, kizárt, hogy a parancsnok kibírta volna. 
Lelki szemeim előtt megjelenik a két beszívott bamba kőműves, görög szakállban, fejükön svájci sapkával, ahogyan rácsodálkoznak a saját alkotásukra. Meg arra, hogy a sör az elfogyott.
– Csoda egy építmény volt ez a szálloda. Például, az ajtókat elfelejtették beépíteni, amit meg megtettek, az is a tetőre került. Az ablakok is olyan magasan voltak, hogy maguk az istenek is elcsodálkoztak volna, hogyan sikerült őket oda helyezni egyszerű halandóknak. Párhuzamos és merőleges az nem volt semmi, olyan nagy ívekkel dolgoztak az építők, hogy annak bárki a csodájára járt volna – ha be tud jutni az épületbe! Mikor a füvük és az alkoholjuk is elfogyott, a kőművesek felismerték rémületes helyzetüket, és keserves óbégatásban törtek ki. Végül maga Daidalosz sietett pancser tanoncai segítségére. Részben állványzatok és átalakított ostromlétrák segítségével a tetőn át, továbbá egy menekülő alagutat megépítve kimentették a nyomorultakat. Így aztán, Daidalosz mester nevéhez fűzi a legenda a tetőszellőző és a műszaki mentés feltalálását is. Az elkészült objektum, természetesen, használhatatlan volt vendéglátásra. Maguk a szigetlakók hamarosan csak úgy emlegették: labi rinthosz, ami krétai nyelven annyit tesz: ezt elba… rontottuk.
A felvétel megint ugrik egy kicsit. Hát lehet ezt a kis pockot nem szeretni? Röhögök, mint aki megkergült.
– Tehát Daidalosz mester ezt vadonatúj labirintus épületet használta fel, hiszen úgy is ott állt, üresen. Ezt alakították át, nem túl nagy befektetéssel, az elátkozott herceg számára.  Amikor kész voltak az építkezéssel, egy sötét éjszaka a király és ezermestere bementek a herceghez. Aszteriosz nagyon megörült, amikor apját meglátta. A király csak ennyit mondott neki:
– Fiam, nem tartalak itt tovább bezárva, hanem adok neked egy saját palotát!
Néhány öreg katona kísérte őket, némán tették meg a rövid utat az elrontott szállodáig. Az egyik hatalmas létrán a király és Aszteriosz aztán lemásztak a fáklyákkal megvilágított folyosókra. Az uralkodó felnézett gyermekére, és azt mondta neki:
– Soha nem kell visszamenned a celládba, itt van az új birodalmad – Aszteriosz persze azonnal elrohant, és boldogan nézelődött a folyosókon. Csodálta az elrontott mozaikokat, amiket senki nem fejezett be, és a furcsa falfestményeket, amelyekből nem lehetett kinézni, hogy mit is akart lefesteni az alkotójuk. Minósz és a fia akkor látták egymást utoljára. 
– Hogyan jött ki a király? Vagy itt ki sem jött? Ja, hát a létrán – gondolkodok. A hologram viszont más választ ad:
– Az épület alá fúrt mentő folyosót a mester átépítette, megerősítette. Így is olyan szűk volt, hogy egy ember is csak nehezen fért el benne. Ezen egyenesen a létesítmény közepébe lehetett jutni. A belső ajtót csak a folyosóról lehetett nyitni, aminek a másik kijárata szintén álcázva volt. Daidalosz már itt várta királyát, és kiengedte az épületből. A katonák pedig ezután, gyorsan felhúzták a létrákat.
– Hát egy ilyen apával amúgy sem érsz lópikulát sem. Komolyan, zárta volna rövidre a dolgot az a paraszt, csapta volna agyon a kölykét, aztán kész – legyintek egyet, és megint a sugárvető makettjét kezdem el babrálni. Most tényleg, ideges vagyok egy mitikus eredetű mesét hallgatva? Mi a bánat, legközelebb töltött lángszóróval fogok állni a Jancsi és Juliskán, hogy ha a gyerekek bénák, akkor majd én süssem meg a banyát? Igen, mond valamit a parancsnok, tényleg lehet belőle tanulni, magadról biztosan tanulsz új dolgokat. Azt máris tudom, miket nem fogok a fiammal csinálni, ha lesz egyszer.
– A szűk folyosóban osonva még hallották a fiú rémült kiáltásait, amikor az rájött, hogy egyedül maradt az útvesztőben:
– Apám! Apám… – a herceg ezzel örökre a labirintus fogja lett. Élelmet és vizet a tetőn, és a már említett alagúton át juttattak be neki, Daidalosz mester feladatai közzé tartozott ennek ellenőrzése. A család pedig lassan elfelejtkezett a szerencsétlen teremtményről, nem is beszéltek róla, úgy tettek, mintha meghalt volna a fogságban. 
– A pubertáskor rendes családban, emberként is elég gázos időszak. Hogy milyen lehet ezt egyedül, bezárva egy romos épületegyüttesben tölteni, abba inkább bele sem gondolok – kommentálom az eseményeket. Sajnos, láttam ilyeneket a Földön. De hát miféle szarságot nem lehetett azon a koszos bolygón látni? Aztán eszembe jut, hogy ókori druszám ott üldögél egyedül egy félkész helységben, egy megnyomorodott vödrön vagy kishordón, és eszik: elszomorodom. Nem tudom megszámolni, hányszor kotlottam én is valami hasonló „széken”, egy elhagyott szoba törött bútorai között, ami a menedékem volt egy éjszakára.
– Az elátkozott herceg mégsem maradt teljesen egyedül. Mert néhány hónappal később a labirintusnak két új lakója lett: egy macska pár. A kecses állatok a messzi Egyiptom földjéről kerültek a szigetre. Abból a fajtából származtak, mint a fáraók szent cicái, Minósz királynak a Nílus mellől érkezett követek hozták őket. Aszteriosz biztosra vette, hogy a szüleitől kapta őket. Ebben pedig Daidalosz mester is megerősítette, aki az alagúton át beszélni tudott vele.
– Mondjuk, azt kötve hiszem, hogy a királyból kijött volna a mintaapa. Inkább az öreg mester vehette kölcsön a fáraó ajándékát. Rendes volt tőle. A macskák is nagyon hasznos társaság tudnak lenni, ha senki másod sincs – gondolkodom.
– Teltek, múltak az évek. Minósz király második fia, Androgeosz immár daliás ifjú hercegé cseperedett. Nem volt az ifjúnak párja semmiféle erőpróbában az egész szigeten. Ekkor hozták a hírt krétai hajók, hogy Égeosz, Athén királya játékokat rendez az Egek Urának tiszteletére. Szívesen várják a bajnokokat Hellász minden pontjáról – a kis Ferdi hangja visszahoz a jelenbe. – A királyfi tehát elindult szerencsét próbálni.
– És nem tudta a gyökér, hogy mindig a legkisebb királyfit kell elküldeni ilyen célból? – jegyzem meg nagy bölcsen.
– Androgeosz királyfi remekül szerepelt ezen az első olimpián. Bármilyen számban elindult, abban győzelmet aratott. Úgy látszott, sem jobb futó, sem jobb úszó, sem ügyesebb gerelydobó nincs nála Hellászban. Bizonyára jogosan voltak rá féltékenyek a házigazdák. Égeosz ugyanis azért szervezte a bajnokságot, hogy mindenkinek megmutassa, hogy az athéniak milyen fasza gyerekek!
– Még mindig tetszik a bárd előadásmódja. Mire beleélnéd magadat a nagy héroszok korába, nyakon vág egy kis modern korral – ismerem el.
– Androgeoszt bálványozták Attika hölgyei, kedvükre válogathatott közöttük. Mikor aztán a maga Égeosz felesége is kezdett egyre sűrűbben dicsérő szavakat zengeni a bajnokról, a királynál betelt a pohár. Lakomára hívta a herceget, leitatta, majd számos féltékeny férjjel és dühös apával együtt ledobták egy szikláról. Ugyanakkor a herceg kísérőit is megtámadták, hogy elhallgattassanak mindenkit, tettüket pedig, utólagosan, balesetnek próbálták feltüntetni. Androgeosz egyik barátja viszont megmenekült, és sikeresen hazaérve Krétára, elmondta a szörnyű hírt.
– Mondtam, hogy mindig a legkisebb királyfit kell elküldeni – és még bólogatok is hozzá, ahogyan illik.
– Minósz király volt az első a térségben, aki igazi hadiflottával rendelkezett. Összegyűjtötte tehát katonáit és tengerészeit, és bosszúvágytól hajtva Athénra támadt. De nem maradt titokban az eset az Egek Ura előtt sem, aki szörnyen megneheztelt az athéniakra, hogy a tiszteletére hirdetett bajnokságon így visszaéltek a vendégjoggal. A Vizek Királya pedig a halott unokája miatt volt rájuk dühös. Minósz tehát, remek hajói segítségével és az istenek által is támogatva, hamarosan legyőzte Athént – itt újra ugrik egyet a felvétel. A legkisebb Ferdi talán megkérdezett valamit? Vajon azt, hogy mit tennének az apja és a nagyapja, ha őt is ledobná a szikláról egy féltékeny király? Tudjátok, ez az apa meg nagyapa vertek szét ketten egy hadosztályt, olyan tizenkétezer áldozat volt. És akkor az apa seregével még nem is számoltunk. Például velem. Hát, gyerekek, így szoktak véget érni „titokzatos körülmények között” nagy civilizációk. A mesélő azonban tovább folytatja az elbeszélést, biztosan elégedett volt a válasszal!
– Amikor Athént legyőzte, Minósz megkegyelmezett a város lakóinak. Cserébe viszont, a korban oly gyakori módon, hadisarcot követelt tőlük. De nem aranyat, drágaköveket, vagy egyéb kincseket. Azt akarta, hogy az athéniak is érezzék, milyen a gyermeküket elveszíteni. Ezért hét fiút és hét leányt kellett kijelölniük, akiket rabként hurcoltak Krétára. A fegyvertelen embereket a minotaurusz útvesztőjéhez hurcolták, ahol egy táblát akasztottak a nyakukba:
– Megöltük az öcsédet – ez volt a táblákon. Minósz pedig felmászott az útvesztő tetejére, és többször, hangos szóval elkiabálta a bánatát. Aszteriosz már tudott hát az esetről. Ezután pedig a tizennégy embert az útvesztőbe dobták. Ahonnan nem volt kiút, és ahol nem élt más, csak egy a bezártságtól lassan becsavarodó minotaurusz, és persze a macskái. Az első csapat embernek pont az egérvadászok nem hoztak szerencsét! Amikor egy ifjú fogoly észrevette az egyik cicust, így szólt a társaihoz:
– Egyiptomi szent macska, az istenek négylábú kedvence! Figyeljetek rám, ezt az állatot maguk az égiek küldték nekünk – kezdte. A fiatalember apja jómódú kereskedő volt, aki messzi tájakon is megfordult, ezért a többiek hittek a szavának. Azzal akarták hát elnyerni az istenek segítségét, hogy elfogják és feláldozzák nekik az állatot. Megkezdődött tehát a nagy macskavadászat. A rémült nyávogásra pedig Aszteriosz is felfigyelt. A foglyok tehát pár percen belül ott álltak Minósz fia előtt, két döglött macskával a kezükben, és olyan táblákkal a nyakukban, miszerint „Megöltük az öcsédet”. 
– Így lehet igazán jó első benyomást tenni valakire – teszem hozzá.
– A kibontakozó vita lefolyásának pontos részletei nem ismertek, valamint az is kérdéses, hogy ki ütött először – folytatja a parancsnok fia olyan stílusban, hogy azon megint csak nevetek egyet. Azt meg úgyis tudom, hogy ki üthetett nagyobbat.
– A férfiak szembe szálltak Minósz elsőszülöttjével, de Aszteriosz végzett velük, az ijedt lányok pedig öngyilkosok lettek. Mikor Aszteriosz ott állt véres kézzel a szerencsétlenek testei felett, hirtelen szörnyű érzések lettek rajta úrrá. Nem tudta elhinni, hogy mit tett, már megint. A macskák sokat jelentettek a számára, hiszen a szüleitől kapta őket, és arra is emlékezett, hogy szerette az öccsét. Mégis, emiatt emberek halálát okozni, ez túl sok volt a számára. Börtöne immár kriptává változott…
– Bizony, fiatalúr – nézek a hologramra. A kiskölyök szervo lovag akar lenni. Hogy ne akarna, hát az olyan tuti dolog. De csak akkor leszel jó szervo lovag, ha tudsz ölni. Márpedig, ez szerintem egy képesség. Valaki vagy képes agyonverni egy másik élőlényt, és átlépni a hulláján, vagy nem. Persze, a gépesített hadviselés sokat segít. Mit lát egy tüzér itt a drenyán abból, hogyan égnek szarrá a nyulak, amikor orbitális bombázást hajt végre? Semmit. Az is segít, ha az ellenfelet személytelenítik. Ő a Gonosz Ellenség. Nem egy apuka, fivér, vagy fiú. Régi propaganda trükk ez. Így hajtották a Földön egymásnak a milliós sorozott hadseregeket is. Engem büntetlen előéletűként tartottak nyilván ott a kísérleti telepen a papírok szerint. És mégis, amikor kijutottam, már mint mino bika, a telep romjai közül, mégis képes voltam… Megvolt bennem. Megvolt már a faj első példányában is! Nyugtatom magam, hogy szörnyek közt csak úgy éltem túl, ha én is szörny lettem. Magyarázhatsz egy radioaktív zombinak az Isteni kegyelemről. Bezzeg, ha fejbe lövöd!
– Aszteriosz tehát csak szédelgett elborzadva a kiúttalan objektumban. Szerencsére, az öreg Daidalosz, és fia meghallották a bebörtönzött királyfi kiabálását. A szellőzőkön és az alagúton át beszéltek hozzá.
– Tényleg ők végeztek az öcsémmel? Tényleg álmában dobták le a szikláról? – kérdezte Aszteriosz.
– Igen, hercegem. A gyilkosai így végeztek vele, tehát nem is tudott védekezni. Megtámadták a kíséretét is, akik teljesen ártatlanok voltak. Mindössze, annyi volt a bűnük, hogy éppen ők mentek a herceggel. Jogos volt a bosszú – felelte a mester.
– De nem ezek a férfiak voltak! Nem ők tették!
– Aszteriosz, atyád minden katonája ugyanezt mondhatja, és maga atyád is! Amikor az ellenségre sújtottak a kardjukkal, nem pont arra sújtottak le, aki a bűnt elkövette.
– Hát ez az! – hallatszott a minotaurusz hangja. – Én így nem tudok élni. Kérek egy lapátot.
– Hercegem! Gondolj arra, hogy védekeztél. Minden állat védekezik, és támad is, ha ingerelik. Még a méhek is csípnek, pedig ők belehalnak a csípésbe! – magyarázta Daidalosz kétségbeesve.
– És én csak egy állat vagyok, mint a macskáim? És azokat miért kellett bántaniuk? – hangzott a kérdés. Még a mester sem tudott erre pontosan válaszolni.
– Uram, a holtakat azért temesd el, már csak a szag miatt is. Hacsak mást nem tervezel…
– Ha mást terveznék, kondért kértem volna, vén hülye. Csak nem szívtál megint? Szerinted minek a lapát?
Mi van? Egy kicsit vissza, majd előre tekerem a felvételt, de jól hallottam. A vén hülye be van szívva. Ez lassan nemzeti bódító anyag lesz Krétán. Különben is, hát ő találta fel! Ez az első minotaurusz figurája közben egyre ismerősebbnek tűnik nekem. De jó volna tudni, hogy az ifjú bárd fantáziájában mi, ki is jelent meg. Mert, hogy látja maga előtt, azt érzem az előadásán. Remélem, nem én vagyok az, amint éppen egy szál koszos tógában vakarom a… Nem, biztosan az apja, hát ki más lenne a példaképe? Vagy Valerius, azzal a mélabús ábrázatjával. Szóval, visszatérek a történethez:
– Apám, látom, hogy sajnálod a minotauruszt. Miért nem engeded ki? Mert magától kijönni nem tud, nem fér át a járaton. Vagy hagyod, hogy véget vessen a kilátástalan életének? – tette fel a kérdést a kis Ikarosz.
– Fiam, tudod, még az előző királynak megígértem, hogy halála után is vigyázok az országára. A mostaninak pedig azt, hogy ránézek a fiára, akit ilyen átokkal sújtottak az istenek. Nem engedhetem hát ki, de a halálával sem tudnék elszámolni!
– Ha ilyen nehéz az esküd, miért tartod be, apa? – nézett rá a fia.
– Mert az adott szó komoly dolog, Ikarosz. Aki képes állni a szavát, azt még az istenek is megbecsülik! – felelte a mester.
– Szép szavak – sóhajtok fel. Azért van benne valami. A ritka dolgok mindig értékesek.
– Minósz király azonban nem elégedett meg egyszeri áldozattal. Rendszeresen követelte az újabb embereket. Amikor a második transzport megérkezett, a kis Ikarosz már figyelmeztette a labirintus lakóját. Aszteriosz tehát kieszelt valamit: nem akarta megölni az embereket, mert ki akart jutni a börtönéből. Ehhez pedig, segítőkre volt szüksége.
– Na, végre egy érdekes fordulat – figyelek oda. Közben, sikeresen összeraktam a makettet. Egész jól megy. Szedjük szét!
– Az athéniak tudták, hogy Minósz király úgy sem nézi, hogy kiket küldenek a szállítmánnyal. Ezért aztán nem nemes fiúkat és lányokat választottak. Hanem összeszedtek mindenféle szegény embert, rabot a börtönből, de olyan is akadt, aki úgy akart segíteni a családján, hogy pénzért jelentkezett fogolynak. Szép ruhába öltöztették őket, és átadták a krétaiaknak.
– Ravasz kalmárnépség! – ismerem el.
– Volt hát a csapatban mindenféle ember. Ott volt Kilikiász, a veterán hoplita, aki már nem állhatott be a csatasorba a sérült lába miatt. Vagy Alméné, az amazon, akinek el kellett bujdosnia a szülőföldjéről egy gyilkosságot követően. És Maddoc, a kelta úrfi, aki trónbitorló öccse elől idáig menekült, hogy az életét mentse. Olyan emberek, akik már nem kellettek senkinek, vagy egyenesen idegenek voltak Athén számára.
– Tessék, a végén még kapóra is jött nekik a dolog. Közben valami történelmi párhuzamon töröm azt a rusnya fejemet, de semmi nem jut az eszembe. Kis Ferdi pedig nem áll meg:
– Szóval, beküldték a tizennégy nyomorultat, és felhúzták a létrát. Azok elindultak a táblával a nyakukban. Még jó, hogy Ikarosz felkeltette Aszterioszt, mert így ő indult a keresésükre, folyamatosan szólongatva őket. Minden dühös ordítást egy csendesebb kérés követett. Tehát, aki csak kívülről, távolabbról hallgatta, azt hihette, hogy egy szörnyeteg vadászik dühöngve.
– Ne féljetek! Kérlek titeket. Tudom, hogy ha megláttok, borzasztónak fogtok találni. De nem akarok bántani senkit!
Az új foglyok értelmesebbek voltak. El nem bírták képzelni, hogy miért van ez a kettősség az ismeretlen hangban. Be voltak persze tojva rendesen. Az útvesztő falait ugyanis több helyen hatalmas öklök törték meg, míg máshol jókora lábnyomok voltak a porban.
– Eltévedtünk a fenébe – jelentette ki az amazon.
– Valami istenverte kiútnak lennie kell! Valahogyan az építők is kijutottak – vélte a hoplita.
– Mindjárt kialszik az utolsó fáklya, amit találtunk, a nap pedig lemegy – közölte a kelta.
– Itt maradunk egy skizofrén szellemmel? – kérdezte egy lány.
– Te tojjatok be! – bíztatta őket az amazon, amikor aztán ott maradtak a sötétben. Nem láttak semerre menni.
– Kiút az nincs innen, higgyetek nekem – szólalt meg ekkor egy hang. – Én kicsit régebb óta itt vagyok, emberek. Csinálni viszont, talán lehet egyet – nyögte ki nehezen a szavakat.
– A frászt hozod ránk! – feddte meg a kelta. – Amúgy, milyen kiutat tudunk csinálni?
– De legalább nem a lidérc az – vélte valaki. – Tudjátok, aki magában beszél.
– Most ne csodálkozzatok, itt még a visszhang is megkergült. És én is meg fogok kergülni – mondta az ismeretlen. – Ha mindenki kimegy a bal oldali falhoz, és utánam jöttök, akkor találunk némi fényforrást. És persze, kaját is.
– Van itt kaja? – hüledezett a hoplita, de mivel senkinek nem volt jobb ötlete, megfogták egymás kezét, és elindultak az ismeretlen férfi után. Az idegen fogoly öles léptekkel haladt előttük, aztán egy érezhetően nagyobb helységben megálltak.
– Remélem, működik az a nyomorult találmány! Daidalosz, te vén gazember, ó, hogy az a… – dörmögte a kalauzuk, és némi szöszmötölés után meggyújtott egy fáklyát.
– Azt a vörösre festett sasorrú öreganyját! – kiáltott fel a hoplita, de bizony, hiába nyúlt ösztönösen az oldalához, nem volt nála kard. Mind fegyvertelenek voltak. Az egész teremben egyetlen lapát volt csak, az is Aszteriosz kezében.
– Csapdába csalt minket – vélte az amazon. – Istennő segíts! – és bátran felemelte az ökleit, hogy legalább behúzzon egy párat a lénynek.
– Mindenki nyugodjon le a fenébe. Igen, ez a fejem! Igen, van farkam is. Igen, tényleg majd kettőötven vagyok, még ha a metrikus mértékegységek nincsenek is feltalálva! És igen, van kajám, tehát nem ti lesztek a vacsorám – nézett le rájuk Aszteriosz.
– Ezt meg kellene filmesíteni. Mekkora már, el is képzelem, ahogyan ott állok, és nézek le egy csapat nyomira, az egyik kezemben egy szívlapáttal, a másikban meg egy fáklyával. Állj, miért is én nézek le? – gondolom végig. – Nem vagyok én színész, csak egy katona, aki szeret mesélni. Szóval pontosan tudom, hogy egy csapat sarokba szorult és rémült ember milyen veszélyes tud lenni. Akkor is, ha szívlapáttal tényleg nagyot lehet ütni.
– Csakhogy ezeknek az embereknek nem volt már mit veszíteni. Várták a sorsuk beteljesülését, és imádkoztak. Lehet, hogy a lapát volt az oka, vagy az étel, vagy leginkább Aszteriosz megnyerő modora,(mert közölte, hogy a hepciáskodókat elássa) de nem támadtak. Szóval, tizennégy lélek megszűnt a külvilág felé létezni. Tizenöt lény volt egy börtönben, ahonnan ki akartak jutni.
– Még mindig irigylem magát, parancsnok. Minden nehézség ellenére tudni, hogy azért van egy ilyen frankó kis bocija… Ez jó érzés. Ráadásul, végre valami jó is történik a cselekményben – vetem közbe.
– Az emberek viszont csak azért fogadták el Aszterioszt vezetőjüknek, mert féltek tőle. Volt a csapatban egy lány. A családja Spártából származott, ez eleve nem sok jót jelentett a számukra Athénban. A lány azért jelentkezett fogolynak, hogy félig rokkant édesapja és öccse ne adják el a műhelyüket. Egyszerű teremtés volt ő, mindenki csak úgy hívta, hogy Gatea, azaz macska.
– Ja, mekkora név – kommentálom magamban. – Macska. Mint Cat? Az én Catem? Ó, jaj, ez a kölyök nem Valerius mélabús képét látta maga előtt, amikor mesélt. Hanem az enyémet.
– Ez a Gatea attól félt, hogy előbb vagy utóbb tragédia történik az összezárt csoportban. És sajnálta Aszterioszt is, aki hiába volt herceg, elsőszülött fiú, mégis itt kellett, hogy élje az életét. Nem tudott mást tenni, imádkozott az istenekhez, pedig aligha hihette, hogy bármelyikük segít. Pedig ha az egyik isten tönkre akarja tenni egy halandó sorsát, akkor akad egy másik, aki segíteni akar neki, vagy még inkább, az isteni kollégának szeretne keresztbe tenni!
– Nagy bölcsesség, fiatalúr! – ismerem el.
– Minden isteni családban van egy-két született bajkeverő, és a planétán több ilyen család élt. Egy ilyen, hétpróbás csirkefogó furcsa dolgokat hallott Kréta és Athén viszonyáról. Majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet az igazság? A tizennégy ember közül az egyik nem volt más, mint ő maga. Szóval, cselekvésre szánta el magát a mi istenünk. Először egy kis függőt készített, és azt Gateának adta: mondván, szerencsét hoz, talán segít a tüdőbaján is. Amikor este a csapat nyugovóra tért, a lány nem érezte túl jól magát. Az amazonnal pont arról beszélgettek, hogy az lenne a legjobb, ha volna még néhány minotaurusz a csapatban. És nőstény is köztük. Mert egy nő, bármilyen fajról is beszélünk, mindig képes hatni a hímekre. Nem kellene akkor félniük a hercegtől! Gatea éjjel már lázas volt, fájdalmak gyötörték. Társai azt hitték, hogy a régi, vagy éppen egy újabb betegsége támadta meg. Gyakori volt ez akkoriban. A lány azonban erősebb volt, mint képzelte volna. Reggelre magához tért, bár még szédült. Hosszú idő óta először vett nyugodtan levegőt. A függő mégiscsak segített? És amikor felült, csak rémült nőtársait látta, akik felnéztek rá. Mert Gatea átalakult. Nem volt már ember – női arca volt még, de szarvai nőttek, farka volt, két lábujja és olyan hatalmas termete, amit az istennők is megirigyeltek. Gatea lett az első minotaurusz nő! Az izgatott kiabálásra a férfiak, és maga Aszteriosz is beléptek a nők termébe. Az elátkozott herceg pedig megpillantotta a legszebb teremtményt, akit addigi életében látott. Ahogyan belenézett a lány zöld szemébe, amely a sziget körül örvénylő vízre emlékeztette, érezte, hogy végleg megváltozott az élete. Nem tudta kimondani, de azonnal beleszeretett a lányba.
– Hát igen. Ebből már lehet faj – állítom meg a felvételt. Átalakulni azért nem ilyen kis dolog, hogy izzadsz egy kicsit, meg szédülsz. Hanem ordítasz és vergődsz, odakötve valamilyen átkozott asztalhoz, elveszted a kontrollt a tested fölött, pár fura tag védőruhában röhög azon, ahogyan bepisálsz, és mikor végre befejeződött, már azt sem tudod, hogy hívnak. Cserébe, ha tudtál például autót vezetni, azt nem felejted el. Jó, hát én bika vagyok, nekünk muszáj ilyen drámaian megoldani. Miután szépen visszatemetem az emlékeimet jó mélyre, már van erőm felfigyelni rá, hogy a történetben a Cica-lánynak zöld szemei vannak. Aha. Oké, nyugi, Asterios. Gatea az nem Cat! Gondolom, arról van szó, hogy a Gatea legendás név a faj mitológiájában, ezért természetes, hogy a szülők szívesen adják a lányaiknak ilyen-olyan alakban. Szóval most még büszkébb vagyok Catre. Rányomok a folytatás gombra.
– Az álruhás, furfangos isteni bajkeverő pedig nem elégedett meg ennyivel. Az elkövetkező néhány napban sorra alakultak át az emberek, a hoplita, az amazon, és a többiek is őt kivéve. A csirkefogó ekkor elégedetten szemlélte meg a művét, nagyot kacagott, és egyszerűen kiröppent a labirintus tetején, mint egy madár. Aszteriosznak pedig, életében először, társai voltak, családja, és szerelme. Először érezte át azt, hogy hercegnek született, hogy gondoskodnia kell a kicsiny népéről. A kiútra hamarosan rájöttek – nekik is ásniuk kell egy akkora alagutat kifelé, amin átférnek. Szegény Daidalosz, amikor felfedezte, hogy miért kell olyan gyakran élelmet bejuttatnia, nagyon megijedt. Ha egy minotaurusszal nem tudnak mihez kezdeni, akkor mit kezdjenek tizennéggyel? Illetve, hát pont a mester ne jött volna rá, hogy mivel a csapat fele nő, hamarosan még többen lesznek? Szerencséjére, mielőtt Minósznak feltűnt volna, hogy a mester többszörös mennyiségű élelmet igényel, a kis csapat elkészítette az első alagutat. Telibe is fúrták vele az egyik élelmiszerraktárt, szóval a Serlokosz főrendőr által irányított Krétai Királyi Nyomozóirodának is meglett az első ügye!
Muszáj megint abbahagynom a makett szerelését, hogy jól kiröhögjem magam. Valószínűnek tartom, hogy Cat ismeri a történetet, de ezt a feldolgozást meg kell néznünk együtt is. Az én drága, zöld szemű cowgirl Gateám… Catem. Cat, te elkóborolt magyartarka, CAT! Jó, folytassuk.
– A viszonylagos boldogság nem tarthatott sokáig. Hiába találtak egymásra sorban a párok, hiába tervezték lelkesen a kijutást és a jövőt, a sors közbeszólt. Említettem már, hogy a királyi pár második gyerekét Ariadnénak hívták. Ariadné roppant öntudatos hercegnővé cseperedett. Több járt a fejében, többet akart, mint a húgai. Nem elégedett meg azzal, hogy majd jön érte egy jóképű dalia, hazaviszi valamilyen random szigetre, aztán ott királyné lehet, zsarnokoskodhat a cselédlányokkal, kacsingathat egy sokkal fiatalabb hoplitára, és kenegetheti a kis hercegek popsiját. Ő az amazonokra irigykedett, akik saját államukat vezették, és Európára, akinek kegyeiért az Istenek versengtek. Ő is hasonlóra vágyott.
– Á, egy bronzkori feminista! – teszem hozzá.
– Ariadné tehát elutasított jó pár kérőt, és gondosan tervezgetett. Apja szörnyű első gyermekéről nem sokat lehetett tudni. A második herceget sikeresen eltették az útjából az athéniak. A harmadik herceg, Deukalión sokra tartotta Ariadnét. Arról beszélt a nővérének, hogy ő bizony nem vágyik a királyságra. Inkább Rhadamantusz nagybácsi az ő példaképe, az utazó felfedező, a kalandor és tudós! Ariadnénak több sem kellett. Mindig elvitte öccsét a kikötőbe, ahol a világ minden tájáról érkező hajókat figyelték. Gyakran fizetett egy-egy ezüstöt a matrózoknak, akik aztán lelkesen mesélték kalandjaikat az ifjúnak. Még olyanokat is, amelyek meg sem történtek. Bizony, a herceg még azt is elárulta nővérének, hogy ha kell, akkor elszökik. Ariadné pedig nem feddte meg, nem emlékeztette trónörökösi kötelességére, hanem még bíztatta is. Tudta jól, hogy a herceg előbb vagy utóbb meglép, és ő segíteni akart neki ebben. Édesanyjuk ekkortájt halt meg pont, a legkisebb testvérüket próbálta a világra hozni, de vége lett a gyermekkel együtt. Ez is gyakori volt még akkoriban. Apjuk tehát új asszony után nézett, pedig már nevetgéltek a háta mögött a szolgálók: nem a régi már az öreg! Illetve, hát a király sem élhetett örökké.
– Azért el kell ismernem, alapvetően ez a történet nem gyerekmese. Mégis, olyan szépen megoldja a kisöreg a dolgot – jegyzem meg magamban. Miért érzem úgy, hogy ezt az Ariadnét is görög mitológia végtelen számú szemétládái közzé fogom hamarosan sorolni?
– Egyik nap aztán vendégek érkeztek a királyi udvarba. A hercegnőjüknek kerestek férjet, és hát Deukalión pont megfelelő lett volna a számukra. Volt köztük egy idős udvarhölgy, akiről az a hír járta, hogy az egyik szkíta fejedelem távoli rokona, és még a boszorkánysághoz is ért.
– Megjött a jó Biri néne! – muszáj párhuzamot vonnom egy igen régi rajzfilm figurával. Nem is én volnék, ha nem tenném meg.
– A néni bizony még a jósláshoz is értett. Ezt a tudományt a görögök nagyra becsülték, de féltek is tőle. De nem Ariadné! Amikor egy percre másra terelődött a figyelem, megkérte a nénét, hogy jósoljon neki.
– Szívesen elmondom a jövendődet, királylány. Egyetlen dolgot kérek cserébe érte – mondta a néne. – Mondd meg, mit tudsz apád legidősebb fiáról. Ne csodálkozz így, gyermekem. Ha a jövendőt látom, akkor a madarak nyelvét is ismerhetem. Ők szabadon szállnak, és sok mindent látnak. Beszélj hát, gyermekem, én a hangodból is jósolni tudok.
A hercegnő először nem akart felelni. De nagyon kíváncsi volt a jövőre, és úgy vélte, még mindig jobb egy kevés információt adnia érte, mint egy zsák aranyat.
– Az elsőszülött fiút borzasztó átokkal sújtották az Istenek. Él ugyan, de torz külseje miatt nem mehet emberek közzé – felelte a királylány.
– Értem, hercegnőm. Halld hát a jövődet. Nagy dolgokra vagy hivatva, Ariadné. Talán a legnagyobbakra a családból. Királyok és istenek kegyét keresed? Meg is kaphatod! Magasra juthatsz, messzi tájakra hajózhatsz el. Ha úgy fordul a sorsod, mert úgy is fordulhat, akkor a nevedet messzi földeken is ismerik majd, de félnek is tőle! De azért nem csak jót mondhatok neked. Légy óvatos az Acél királyával. Túljárhat az eszeden. És vigyázz az Égi bikával. Ne hagyd, hogy a Hadak Útjára lépjen!
– Na, ezt megkaptad, anyám! – és örömmel konstatálom, hogy ügyesen szétszedtem a makettet. Most jön az összerakás. Ne nézzetek teljes idiótának, hogy nem tudok magammal mást kezdeni, miközben nézem a filmet. A katonaságban sok dolog unalmasnak tűnik. Csak tudjátok, ha aztán tényleg nagy bajban vagy, vagy úgy beijedtél, hogy nem tudsz már józanul gondolkodni, sokszor csak az segít, hogy ösztön szintig begyakoroltad a dolgokat. Napóleon idejében a tengerészek leitatva mentek a csatába, és úgy is ki tudták szolgálni az ágyúkat! Jól elkódorogtam megint, gyorsan vissza is terelem a figyelmemet az ifjú bárd meséjére.
– Ariadné leginkább a jóslat második részére figyelt. Az Égi bika különösen szöget ütött a fejébe, hiszen bátyjának, Aszteriosznak azt jelentette a neve: a csillagok fia. Először tehát arra volt kíváncsi, hogy pontosan mi lehet Minósz első fiával. Egyik szolgálólánya a kis Ikarosz bizalmába férkőzött, és az megmutatta első szerelmének az alagutat. Bizony, nagyon megdöbbent a szolgáló, ahogyan ott hallgatództak. Úrnőjének bátyja jó egészségnek örvendett, sőt nem volt egyedül, társai voltak, és szerelmes szavakat suttogott egy nőnek! Egy másik hang gazdája, és annak amazon szerelme pedig katonaként gyakoroltak, sőt oktatták a többieket. Megrémült a hercegnő, amikor mindezt megtudta.
– Aszteriosz társakat gyűjt hát. Asszonya van. És lehet, hogy hamarosan gyermekei lesznek. Egek Királya, ki állhat ellen egy seregnek, amelynek minden katonája olyan iszonyú erővel bír, mint a bátyám! Ezt jelenti hát a Hadak Útja, kitör a labirintusból, és Minósz elsőszülött gyermekeként magának követeli apánk trónját. Nem, bátyó. Ennek véget vetek! Kréta az enyém lesz!
– Szép volt, Cersei – volt a Földön egy kitalált, regény- és filmbeli figura, egy királynő, őt hívták így. Mindig kavarta ez a Cersei néni, és milyen ügyesen kavarta. – De hát mit ártott neked Aszteriosz? Tudom, egyszerűen csak útban van… – ismerem el.
– Ariadné tudta, hogy közeleg az idő, amikor atyja új foglyokat kér Athéntől. Tehát cselekvésre szánta el magát. Élt ekkor Krétán egy zsoldos vezér, Björn, ki a messzi észak szülötte volt. Ez a vezér nem csak Krétát ismerte jól, hanem Athén királyának a fogadott fiát, Thészeuszt is. Thészeusz félisteni származású volt, és kalandorként ténykedett a nagyvilágban. Ariadné tehát beszélt ezzel a Björnnel. Azt ajánlotta neki, hogy komoly jutalomban részesül a barátaival együtt, ha Kréta királynőjévé teszi. Egyszerre akart megszabadulni Deukaliontól, Aszteriosztól, és az apjuktól is.
– Szeretem az öntudatos nőket. Nem játszanak kicsiben. Dögöljön meg mindenki! – és tovább matatok a sugárvető makettjén. De miért remegnek az ujjaim? Elismerem, kicsit fáradt vagyok, inkább aludni kellett volna egyet, de nem, én okos vagyok, és hasznosabb elfoglaltságot találtam ki: videózok.
– Ariadné tehát rábeszélte Deukaliónt a szökésre, mivel Krétán kötött ki az Argo nevű hajó, amit a leggyorsabb vízi járműnek tartottak akkoriban. A kalandvágyó herceg fel is jutott a hajóra, sok aranyat ajánlott, szóval az Argo kalózai megörültek a legújabb legénynek a hajójukon, s uccu neki, jó széllel kihajóztak a szigetről. Minósz király éktelen haragra gerjedt, és nem hiába volt Kréta tengeri nagyhatalom: minden hadihajóját kizavarta a kikötőkből, és a szökevények után küldte. Nem is figyelt hát különösebben senki az újabb athéni transzportra, még maga a király sem. Thészeuszt ugyanis nem tizenhárom szegény elítélt, árva, és hasonló követte, hanem tizenhárom tapasztalt zsoldos, a kalandor királyfi elit katonái, a deszantoszok közül. Volt azok közt mindenféle bukott harcos és bérgyilkos. Björn régi ismerősként, apró biccentéssel köszöntötte a csapatot. Az ő katonái biztosították az „áldozatok” leküldését a létrákon. Ezért hamarosan elszánt vadászok lopakodtak, talpig fegyverben az elátkozott szálloda folyosóin.
Megcsikorgatom a fogaimat, mert a makettem két alkatrésze nem talál rögtön egymásra. Végül is mit vártál, öreg, ez egy görög dráma, ebben mindig kavarja valaki! Jó, biztosan csak azért van, mert ugye a főhőst feltételezhetően rólam mintázták, tehát jobban szimpatizálok vele, mint, teszem azt, János vitézzel. Ferdinánd parancsnok fia pedig tovább folytatja:
– Thészeusz egy percig sem bízott Ariadnéban. Úgy vélte, hogy a deszantoszai könnyedén csapdába eshetnek az útvesztőben.
– Hogyan jutnak ki a katonáim? – érdeklődött a hercegnőtől.
– Kimásznak a tetőn át, ha végeztek mindenkivel odalent – vont vállat az.
– Nem tart ki végtelen időn át a szerencsénk. Ha atyád hajói visszatérnek, bajban leszünk. Addigra jómagam és társaim már messze akarunk lenni ettől az átkozott szigettől. Ha azt akarod, kedves leendő királynőm, hogy jó atyád se élje túl a mai napot, akkor minden feladatot gyorsan el kell intéznünk – felelte a sokat látott Thészeusz. – Tehát, nincs valami rövidebb út befelé?
– De van. A többi katonáddal tegyetek úgy, mint akik a palotát készülnek megtámadni. Én ekkor Daidalosz mester fiához, Ikaroszhoz fordulok. Megkérem, hogy segítsen kijutni a bátyámnak, mert csak ő mentheti meg a királyát. Kövessétek a fiú útját, mintha csak fonál volna. Mert ő bármikor odatalál a titkos bejárathoz, amit én nem tudok megmutatni!
Thészeusz erre odaintette az egyik deszantoszát, ki a messzi Kelet gyermeke volt. Olyan sebesen mozgott ez a maszkot viselő harcos, mint a madarak röpte, és úgy osont, mint egy kígyó. Árnyékként követett bárkit… – megállítom a felvételt.
– Micsoda összeesküvés, ez a feldolgozás sokkal jobban hangzik, mint az eredeti nyálas, földlakó változat. A sugárvetőmet nézem, össze van rakva. Ügyes vagy, Asterios! Szedd szét a csúzlit – bíztatom magam. Gyerünk, ne azon agyaljak, hogy ókori druszám hogyan vágja ki magát a halálos kelepcéből, hogy menti meg a koszos kis irháját. És hogyan menti meg azt, aki a legfontosabb a számára: az ő gyönyörű Catjét. Izé, Gateáját, na. Mert akik ellene mennek, azok nem random úri gyerekek, hanem olyan profi zsoldosok, akiknek a szakmájuk a halál! Mint nekem, sajnos. Valahogyan az ujjaim nem akarnak engedelmeskedni, nem kezdem el szétkapni a fegyver makettet. Olyan jó a kezemben tartani. Biztonságérzetet ad, mint egy gyereknek a plüsskutyája, pedig csak néhány darab műanyag az egész. Vajon a kis bárd esténként még egy plüsskutyától vár extra védelmet, vagy már egy műanyag puskától? A gyűrűm, Cat gyűrűje itt van most az ujjamon, érzem a vékony kis fémcsík jóleső szorítását, ahogy a játékfegyvert tartom. Célegyenesbe fordult a dráma, tudom. Folytatom a lejátszást, hagyom, hogy a mino srác elmondja végre a történetet.
– Úgy is cselekedtek hát. A kígyó-harcos követte Ikaroszt, majd a bejáratnál elfogta és tűzzel jelet adott. Thészeusz és több katonája pedig gyorsan ott termettek, és a meglepett gyereket maguk előtt hurcolva behatoltak az épületbe. A minotauruszok ekkor már tudták, hogy mekkora veszélybe kerültek. Alméné, a bátor amazon csapdába csalt, és a talajba döngölt két deszantoszt, amikor a valkűrök nekitámadtak. Észak isteneinek ezen női bérgyilkosai meg is ölték volna volna,  ha Kilikiász és Aszteriosz nem sietnek a segítségére. A veterán hoplita nem húzta már a lábát, és olyan harcosként küzdött, aki addig ezer halált osztott. A herceg is megmutatta, hogy mit tanult az új barátaitól. Legyőzték a támadókat, de a harc zajára minden felől arra indultak a deszantoszok. Be kellett látniuk, hogy barkácsolt fegyvereikkel nehezen boldogulnak a túlerővel szemben.
– Ki kell jutnunk ebből az átkozott útvesztőből végre! – jelentette ki a hoplita.
– Kilikiász, Alméné, nem várhatunk tovább – bólintott Aszteriosz. – Lemegyünk az új alagútba.
Még a félelmet nem ismerő amazonnak sem volt ellenvetése. Volt már olyan nő a csapatban, aki első bociját várta, ezért ő is a visszavonulást tartotta bölcsebbnek.
Thészeusz és katonái már a folyosó végén álltak, de bizony a zárat csak Ikarosz tudta kinyitni. Amikor aztán végre bezúdultak, az egyik ostoba katona, Saxofoniosz megfújta a harci kürtjét, mire a deszantoszok mind alakzatba álltak. A baj az volt ezzel, hogy a falak csak úgy visszhangozták a kürtszót. A legsüketebb minotaurusz is meghallotta volna, hogy immár be vannak kerítve, szóval a lányok, Gateával az élen, mind időben elfutottak a zsoldosok elől.
– Saxofoniosz, te barom! – okította a katonáját Thészeusz, és elordította magát, hogy:
– Kétsoros vonalba! – amit megint csak visszhangoztak a falak. Saxofonios, pedig, jó kürtös módjára, hangszerével nagyobb nyomatékot adott a vezére szavainak. Ariadné kétségbe esve kiabált, már csak a lopakodó effektus kedvéért is.
– Megszökik a bátyám, hülyék!
Aszteriosz tehát az új alagúthoz vezette a népét. Ez az alagút egy másik királyi éléskamra mellett ért véget, már hallani lehetett a szolgák beszédét, amikor ott ástak. Aggódva számolta hát az embereit, és örömmel látta, hogy mind megvannak.
– Kilikiász, te és Maddoc mentek legelöl, és áttöritek a járat végén a földet. Mindegy, mi vagy ki van ott, ki kell jutnotok. Alméné, te zárod a sort, nézd meg, hogy mindenki lejutott-e.
– Hádész vigye el őket, ha észrevettük volna, hogy a kis alagúton jönnek, azon a szűk helyen néhányan mindet ledöftük volna, amikor egyenként próbálnak kibújni! – dühöngött a veterán. 
A hűséges Gatea azonban csak állt ott, nézte, hogy sorban tűnnek el a többiek a reménybeli kijáraton.
– Vajon mire gondolt akkor Aszteriosz? – jut az eszembe. Mert már nem veszíthette el a hidegvérét, nem dühönghetett és sírhatott. Valakik számítottak már rá! Ilyenkor muszáj gondolkodnod, ha élni akarsz, a pánikkal nem mégy semmire! Én például mire gondolnék, már ha nem a szépséges Gateát bámulnám idióta pofával, hogy miért is nem indul már? Hát igen, elég csak Catre gondolnom, máris tudom, hogy a minotaurusz nők a valóságban is szépek, nem csak a mesében. Remek, Asterios, pont ilyen helyzetben kell a farkadra hallgatnod? Jó, hát akkor arra gondolnék, hogy milyen módon lehet annak a nyamvadt alagútnak a bejáratát biztosítani! Főleg, ha valami nyílt terepen áll, és nincs katonailag megerősítve. Persze, mert az ókorban is nekiálltak géppuskafészket építeni, igaz, nagyokos? És néha mindenképpen hallgatsz a szívedre és a farkadra. Elég, ha csak a Terra Tizenháromra gondolok. Valahol legbelül ott sötétlett bennem a félelem, amikor a kedvesem az ellenséges vonalak mögött járt, és nekem a leghalványabb esélyem sem volt, hogy vigyázzak rá. Azt lenne a legnehezebb feldolgoznom, ha elveszíteném! – ismerem be. – Még meghalni is könnyebb volna, főleg, mert az néha csak úgy jön, nem kér tőled engedélyt. Az ifjú előadó hangja hoz vissza a valóságba:
– A herceg csak arra tudott gondolni, hogy mi módon menekülhetne meg a szerelme és a társai. Egyik ötlet a másik után cikázott át az agyán. Mit tegyen, hogy ne támadják hátba őket az alagútban, és hogy nyerjenek egy kis időt, hogy el tudjanak rejtőzni odakint, a fővárosban terjedő egyre nagyobb zűrzavarban? A zsoldosok fegyvereinek csörgését és Ariadné dühös kiáltását egyre közelebb hallotta:
– Nem juthat ki! Nem élheti túl! Meg kell ölnünk, mert odakint nagy bajt hozhat ránk!
– Hallgass már, te átkozott boszorkány, nem először megyünk csatába! Hol vagy, te rusnya dög? Nem érünk rá egész nap – visszhangozták a kövek Thészeusz hangját.
– Szerelmem, gyere! – mondta a szép Gatea Minósz fiának, aki lassan rájött a megoldásra.
– Alméné, vidd az asszonyomat, induljatok, most!
– Drágám, kérlek, szükségünk van rád – Gatea olyan könyörgően nézett a bikájára a szép szemével, hogy Aszteriosz egy pillanatra ellágyult. Legszívesebben a karjába kapta volna a kedvesét, és futott volna, de...
– Nem tehette – nyögöm ki. Nem az volt a megoldás.
– Nem tehette – erősíti meg a kis Ferdi. – Valakinek ott kellett maradnia. Be kellett temetni az alagút kijáratát, hogy a vadászok ne jussanak a nyomukba. Le kellett csillapítani Ariadné gyilkos dühét, hogy úgy vélje, elvégezte a feladatát. A zsoldosoknak azt kellett hinniük, hogy a küldetésük sikerrel járt. És ez csak úgy volt lehetséges...
– Ha ott maradt, és hagyta, hogy megöljék. Magával vihetett egy párat a másvilágra, de nem élhette túl – megszorítom a játékpuskámat, ahogy kinyögöm a megoldást. A megoldást, amit talán, biztosan, én is tettem volna.
– Hogy beomlasztja az alagutat, és egyedül száll szembe velük, pedig ez a biztos halált jelentette a számára – mondja az ifjú bárd elszántan. Igen, látja az elátkozott herceget, ahogyan megfogan benne az elhatározás – gondolom a képet nézve.
– Alméné, induljatok, vidd erővel, ha kell! Gatea, kicsim, majd megyek utánatok – csókolta meg utoljára a szerelmét. – Omlaszd be az alagutat, ha átértetek – morogta az amazonnak. Alméné nem csodálkozott, hanem tüstént cselekedett. Alig tűntek el az üregben, a herceg felemelt egy hatalmas követ, és az egérút torkára dobta. Majd odaszórt még néhány egyszerű bútort, amikor meghallotta a zsoldosok hangját:
– Arra zajt hallok, uram! Nagyon közel van – mondta a kígyó-ügyességű deszantosz.
– Istenek, ha most láttok, vigyázzatok rájuk, vigyázzatok a szerelmemre, és a népemre. Ők nem tehetnek semmiről. Ha ezt a kérésemet is megtagadjátok, akkor a pokolba a fajtátokkal! – A herceg ezzel felkapott két törött farudat, és Thészeusz katonái közzé vetette magát. Bármilyen erős volt, bármilyen elszántságot adott neki a harag, nem győzhetett olyanokkal szemben, akik gyerekkoruk óta gyakorolták a fegyverforgatást. Nyilakat lőttek bele, lándzsákkal szurkálták, végül Thészeusz beledöfte a kardját. Ahogyan ott feküdt a földön, utolsó erejével még szorongatta két deszantosz kis nyakacskáját, és kérdő tekintettel nézett a húgára: Miért? Aztán kilehelte a lelkét. Ismét leállítom a lejátszást.
– Köszi, Cersei hugi – ismerem el a királylány teljesítményét. Évtizedek óta vívom a magam és mások kisebb-nagyobb harcait és háborúit. Tudom, mennyire képes az ember félni a harcmezőn, hogy néha milyen kicsi az esélyed, hogy túléld, magad sem tudod, hogy miért te álltál fel a végén, és miért a társaid maradtak ott fekve. De belemenni egy küzdelembe úgy, hogy pontosan tudod már az elején, hogy nincs visszatérés. Nem fogod túlélni, nem élheted túl! Bakker, mekkora bátorság kell ehhez? Annak a csóró Aszteriosznak ott az ókorban nem volt csillogó páncélja, sem hatalmas puskája, nem fedezte a seggét sok százezer másik ember, egyik iszonyúbb fegyverrel, mint a másik. Még csak komoly harci tapasztalattal sem rendelkezett. És mégis megtette. Na, öreg! Igen te, a másik Asterios, aki olyan elszántan szorongatod a műanyag sugárvetőt. Meg mernéd tenni, Magyar? – kérdezem magamtól. Ezen a hajón annyian szolgálnak, mint egy teljes ókori királyság összes lakossága. Aztán ott vannak a bajtársaim, a barátaim, és ott van Cat. Cat, a gyűrűmmel az ujján, illetve, a nyakláncán. Megtenném, bassza meg! A magyarok elég furcsa népség, mesterei a reménytelen háborúkban mutatott, öncélúnak ható hősiességnek. Aszteriosz, az első minotaurusz, meg ilyen fasza gyerek volt, ennyi. Én meg nem csak magyar vagyok, hanem meglepő módon, még Asteriosnak is hívnak. Folytatom a lejátszást, mi lesz a történet vége?
– Hol vannak a társai? Tudom, hogy nem volt egyedül, néhány ember az előző foglyok közül még élt és vele volt. Volt egy nő is. Meg kell keresnünk őket! – okoskodott Ariadné, és tekintetét az athéni királyfi véres kardjára szegezte. Nem bronzból volt, mint a korban a legtöbb penge, hanem valami fekete, ismeretlen fémből kovácsolták.
– Ez a némber az őrületbe kerget. Most ijedjünk meg pár embertől? – nézett a megtépázott csapatára Thészeusz. Ekkor hallották meg Björn hangját, aki a tetőn állva kiabált.
– Fiúk, fiúk, megvagytok?
– Megvagyunk, ne óbégass. A szörnyeteg halott! A királyt elfogtad, megölted, mi van?
– Hát, van egy kis baj. Az uralkodó, meg az a nyamvadt Daidalosz meglógtak a palotából, egy olyan furmányos masinával, ami egy kötél. Arról lelóg egy kisebb kötél meg valami kerék. Megfogod a kisebb kötelet, és csúszol le vele a mélység fölött, le a tengerpartra. Elinaltak! Ráadásul, a királyhoz hű erők őrtüzeket gyújtottak, több krétai hajót látunk máris a messzeségben, észrevették a vészjelet. A flotta visszafordult!
– Fosszátok ki a palotát, ostobák! Nekünk meg adjatok le egy rohadt létrát végre. Jó ez a kard, fiúk. Acélból van a pengéje – és visszatolta a fegyvert a hüvelyébe.
– Te pedig – mutatott a megszeppent Ariadnéra. – Jó leszel túsznak, a király majd busás váltságdíjat fizet a lányáért! – a deszantoszok ezzel visszavonulót fújtak. Ám az ifjú Ikarosz a tengerparti szikláknál meglógott tőlük. Mert a köpenyszerű ruha, amit viselt, szintén az apja egyik találmánya volt. Egy olyan öltözet, ahol a viselő karjai és lábai közzé hártya van kifeszítve. Ezzel siklani lehet a levegőben, és aminek kései változatát az óta is hordják bátor ifjak és ejtőernyősök. Ikarosz nevetve csobbant a tengerbe, mint egy vadkacsa, és alulról rázta kis öklét a pancserokra – a bárd már megint vicces hangnemet üt meg, oldva a feszültséget egy kissé. 
– Thészeusz és katonái pedig a királylánnyal együtt gyorsan elvitorláztak. De nem bírták sokáig hallgatni Ariadné szemrehányásait. Többen úgy gondolták, hogy boszorkány. Björn egyenesen úgy vélte, hogy az istenek átka sújtja őket, mert segítettek a testvérgyilkosságban. Thészeusz pedig agyzsibbadást kapott tőle. Ezért a deszantoszok nagy egyetértésben kivágták az első szigetre, hogy ott egye meg a fene a némbert! Erre a szerencse újra melléjük szegődött, és le tudták rázni az üldözőiket.
– Jaj, hogy sajnálom szegényt! – megint csak kommentálok.
– Thészeusz visszatért Athénba, ahol nagy örömmel fogadták, hogy legyőzte a szörnyet, és rászedte Krétát. Viszont a fizetség nagyon gyenge volt, hiszen az athéniak éppen le voltak égve anyagilag. Thészeuszt és a deszantoszokat azonban nem olyan fából faragták, hogy ez kedvüket vegye. Mivel úgy gondolta, hogy mostoha apjának a bőre alatt is pénz van, csak fukar, ezért addig rázta Égeosz királyt, amíg elegendő mennyiségű arany nem hullott ki belőle. Ezután pedig úgy sem vette már semmi hasznát, hát nagy ívben a tengerbe dobta. A király és a gyorstalpaló repülőlecke emlékét őrzi az Égei-tenger elnevezése. Katonái kifosztották az athéni palotát is, és megint csak leléptek, ezúttal Szicíliába – hangzik az elbeszélés.
– Talán innen majd hasonló a mese a földi változathoz? – gondolom.
– Minósz király üldözőbe vette Thészeuszt, és Szicíliáig követte: de ez már egy másik történet.
Deukalión és vidám cimborái rengeteg sok rumot ittak és sok kalandot éltek át a hajójukkal, de ez is egy másik történet. Krétán polgárháború tört ki, de az megint csak másik történet. A mi legendánkhoz még két dolog tartozik hozzá: Aszteriosz kis népe, ha nevezhetjük így őket, kijutott az alagútból. Újra a szabad ég alatt voltak. De a szép Gatea hiába várta a hercegét, az bizony nem jött. Alméné csak a fejét rázta, ahogy a többiek ránéztek, és így szólt:
– Aszteriosz bátor király volt. Dicsőség volt a katonájának lenni!
– Ti nem utáljátok véletlenül a férfiakat? – kérdezte ekkor csodálkozva Maddoc.
– Mi, amazonok, nem tisztelünk egy férfit csak azért, mert neki fütyije van. De ha valaki bátor, erős, vagy bölcs, azt elismerjük és tiszteljük, legyen az akár nő, akár férfi!
A lányok a síró Gateát vigasztalták, a kis csapat pedig a zűrzavart kihasználva elhagyta a fővárost, majd egy hajót szereztek, és Krétáról is megszöktek. Szerencsésen eljutottak a szárazföldre, ott születtek meg az első bocijaik azután. Innen szóródtak szét a minotauruszok, jutottak el az idő múlásával nem csak más országokba, hanem más bolygókra is. Sok előkelő nemzetségünk visszavezeti magát erre a néhány párra. Vannak, akik azt beszélik, hogy Gateának is született egy fia, de a krónikák hallgatnak a további sorsáról. Mások szerint Gatea nem volt ilyen szerencsés, mert a minotauruszok lassabban szaporodnak, mint az emberek, bár tovább élnek. Állítólag sokáig kijárt a tengerpartra, visszavárta a kedvesét, aztán egyszer csak nem jött vissza. Senki nem látta őt többé.
– Talán öngyilkos lett – én, aki annyi halált láttam, ezt a dolgot tartom a legelszomorítóbbnak.  Igaz, a statisztikák szerint erre pont a hímek hajlamosabbak a legtöbb fajnál. Ha lett volna gyermekük, akkor biztosan nem teszi meg! Persze, én meg a statisztikáim aztán nagyon sokat segítenek ezen a két csórón, valamelyik bolygón, az ottani ókorban, akik majd a másvilágon találkozhattak újra. És mivel az istenek gecik, talán még ott is szopatták őket. Lópikula, az!
– Hogy a minotauruszok el ne felejtsék az első szerelmespárt, a bajkeverő isten még egyszer közbeavatkozott. Ugyanis, az isteni kollégái lépten-nyomon tettek fel mindenféle lényeket az égre, csillagnak. Ő is így cselekedett hát. A galaxisban, a Morhav szektorban, azóta is ott kering egy ikercsillag: Asterios és Gatea. 
– Ariadné pedig egy darabig szomorkodott és átkozódott a szigeten, de nem tudott szabadulni, mert nem született hidroplánnak! – és igen, ezen muszáj megint röhögnöm.
– Nem sokára egy halhatatlan vetődött arra, mert erősen felkavarodott a gyomra a sok repüléstől, és a még több alkohol tartalmú italtól. Dionüszosznak hívták. Azt beszélik, talán a rengeteg pia hatására ez a jótét istenség elvette feleségül Ariadnét, és végül az istennők közzé emelte. Erre azonban nincsenek bizonyítékok. Ez volt, tehát, az első minotaurusz története.
 – A kurvának mindig szerencséje van. A végén még kiderül, hogy a nyulakat is ők ketten szarták a Galaxisba az alkesszal! – a kis bárd eközben meghajol, hát muszáj megtapsolni. Ezzel a felvételnek vége is. A nyulak eredete nem derült ki. Nem is róluk szólt ez a történet. Hanem rólunk, minotauruszokról. Felállok, és a makett sugárvetőt tartva újra odasétálok a hűtőhöz. Aztán meggondolom magam, hiszen éhes amúgy sem vagyok már. A hűtő ajtaján mágnessel egy kis fénykép van odafogatva. A képen, természetesen, mi vagyunk Cattel, ha jól látom, ezt a páncélvonat próbaútján készítette a kedvesem. Megnézem a fali órán, hogy mennyi a hajófedélzeti idő. Igen, saját időszámításunk van, hiszen mihez is tudsz igazodni az űrben, mikor egyik bolygó így kering, a másik meg úgy? Hát, Cat babára egy jó darabig még hiába is várok. Viszont van még egy kis időm pihenni, az talán jól fog esni. Állítok egy ébresztőt a multi kommunikátoron, talán háromnegyed órám van megnézni a szemhéjaimat belülről. Gondosan elteszem a sugárvető-makettet a dobozba, és vízszintes helyzetbe hozom magamat az ágyunkon. Meglepő módon, hamar elalszom, és senki nem szórakoztat mindenféle riadókkal. Maga az alvás azonban nem sikeredik túlságosan pihentetőre. Van, hogy újra átélek egy-egy kellemetlen történetet a földi életemből. De nem különösebben érdekel már, sem a radioaktív ghoulok, sem a mérges nyulak. De ez az álom más. Dühös zsoldosok állnak körül, mintha valami régi „kard és szandál” stílusú hollywoodi film szereplő-gárdája lennének. A helyett azonban, hogy valami hősieset mondanának a kamerába, ezek azzal szórakoznak, hogy engem próbálnak meg leszúrni. Én pedig azzal hergelem őket, hogy próbálok valami rendes fegyvert találni, mert az ismeretlen rendező elfelejtette kiosztani a kedves játékaimat, vagy ha igen, akkor ezen a pályán rohadtul el vannak dugva! Rémülten ülök fel az ágyon.
– Jól van öreg, beijedtél egy gyerekmesén. Micsoda hős vagy, bravó! – ismerem el a teljesítményemet. Majd legközelebb Cattel együtt nézem meg, mert ő nagy és erős és biztosan megvéd! A gondolatra először elszégyellem magam, elképzelem Cat durcás arcát, erre viszont nevetnem kell. Imádom ezt a nőt. Leveszem a gyűrűmet, átfűzöm rajta a vékony láncot és a nyakamba akasztom. Összeszedem magamat, és felöltözök. Majd a hónom alá csapom a dobozt a makettal, és szépen elindulok lefelé. Ha hinni lehet az órának, akkor mindjárt megint belépünk a hipertérbe.
 
A világűrben
A kapitány hirtelen megdöbben, amikor az első tisztje, a nem bántóan magas termetével, de óriási határozottsággal rárúgja a kabinajtót. Megesik ez néha egy szubűri hajón, főleg, ha ilyen bonyolult térségben navigál a hiperben, mint ez az átkozott Rhav szektor. Az a szerencséjük, hogy ha a navigációs számítógép agyvérzést is kapna az említett szektorban, attól még van egy élő navigátoruk. Ez a személy, akit Úrfinak titulálnak a fedélzeten, lényegében úgy tekereg a hipertéri folyosókon, mint más az előszobájában.
– Mi az ördög van, Első? – kérdezi meg mogorván a kapitány. Nem, van az első tisztnek rendes neve is, mint ahogy a kapitánynak, a navigátornak, meg a többieknek is a fedélzeten. Csak most direkt nem mondják ki. Amikor kiderült, hogy az elszállítandó személy az Droma tünde boszorkány úrnő, a kapitány egyszerűen úgy döntött, jobb, ha semmi ilyet nem mondanak előtte. Ők csak névtelen zsoldosok, egy névtelen hajóval, kirakják a ringyót a szektoron kívül, és elkavarnak. Egyikük se szeretné, ha Droma emlékezne rájuk. Eddig jól is csinálják a titkolódzást.
– Mi van, nagyfiú? – kérdezi meg újra a kapitány.
– Ki kell jönnünk a hiperből, most! Ezt kérte az Úrfi. Valamit érez.
– Jól van, akkor kifelé! Készüljetek a dimenzió-váltóval, amint kiléptünk, merülés és készültség – pattan fel a kapitány, aztán már viharzanak is kifelé a kabinból, az irányító központba.
A navigátor egy külön helységben van eldugva, Droma – szerencsére – még nem látta. Előreláthatóan az ajtóra mindenféle veszély jelzését és olyan nyolc halálfejes matricát ragasztottak fel, nehogy valaki be találjon menni. Még két őr is áll az ajtó előtt. 
Amint megérkeznek a központba, az Úrfi már beszél is a hangszóróban:
– Öt másodperc, kilépek, asszonyom! – ennyit mond. A kapitány – aki, mint kiderült, nőnemű – még gyorsan körülnéz, megállapítja, hogy emberei a helyükön vannak, és a székébe huppan. Nem kérdez semmit. Az öt másodperc nem hosszú idő.
– Kint vagyunk – jelenti az Úrfi, amint megjelenik körülöttük egy csillagokkal teleszórt térség. Nem mentek neki semminek. Ez a navigátor ügyes gyerek.
– Valami van a területen! – mondja ekkor egy ember, aki a képernyőit bámulja. Az első tiszt szintén a monitorára pillant. Egy hajó van rajta a távolban.
– Azonnali vészmerülés, riadó! – kiáltja a parancsnok. A csapat tagjai rutinosan cselekednek, az űr alatt járó pillanatok alatt eltűnik egy dimenzionális hasadékban.
– Ezért kellett kijönnünk? – érdeklődik az első tiszt.
– Igen – feleli az Úrfi. – Az ott nem egy közönséges hajó volt.
– Kérek egy határszondát – morogja a kapitány, miközben beindulnak a hasadék-hajtóművek. A szonda egy nagyobb gömbre hasonlít, amit a szubűri hajó nem túl terjedelmes felépítményéből lehet kiereszteni. Energiával maga a hajó látja el kábelen át, a gömbben pedig szenzorok kaptak helyet. Ezzel lehet a szub-űrből kitekinteni. A hajóparancsnok hölgyemény tehát hamarosan a közvetített képet elemzi.
– Ez nem egy… Nagyítsunk rá.  Ez egy… DRENYA, bassza meg!
– Nem is akármilyen, hanem egy olyan hajó, mint amelyik majdnem kitekerte a nyakunkat az Ealon – bólint az első tiszt.
– Ahogy a festését nézem, pontosan ugyanaz a hajó! Hogy jutottál ide, te túlméretezett dög? Fegyvervezérlő! – néz a kapitány egy az első tisztjéhez igen hasonló, apró tagra, akinek a jobb szeme helyén egy droid optikai érzékelő figyel.
– Parancs, asszonyom?
– Ezt most oldalba kellene vágnunk – hangzik az elhatározás. Igen, így fizetnének neki az elpusztított negyven gépükért. Sőt, ha véletlenül komolyabb károkat tudnának benne okozni, akkor valószínűleg nem lenne hálátlan Taria királysága sem.
– Töltsünk be egy buborékolt szuper-rakétát? – kérdezi a fegyver operátor.
– Kettőt! – véli az első tiszt. Ezek a buborékolt rakéták érdekes találmányok. Van egy hosszúkás, bagett formájú tartály, a végén stabilizátorokkal. Ezt lövik ki, de maga a tartály csak arra való, hogy a lövedék biztonságban kiérjen a hasadékból a normál űrbe. Ott szétnyílik, és elindul benne lévő rakéta. Képzelhetjük, hogy ezek a semmiből megjelenő szivarok mekkora sokkot okoznak a megtámadott hajónak! Főleg, ha ilyen szép nagyok. Például az óriás vadászgépek, azaz a vadászromboló hajók is használják ezt a típust.
Mielőtt a központ teljes állományát elkapná a harci láz, és terveket kezdenek szőni a megfelelő indítási pozíció elérésére, az Úrfi egyetlen mondattal lehűti az izgágákat:
– Nem szeretném, hogy rájuk lőjetek. Sőt, szerintem ti sem szeretnétek! Mert azt hiszem, hogy a családom valamelyik tagja van a hajón…
– Mi van? Felség, nem viccelsz? – nyögi ki a kapitány.
– Kicsoda? – néznek egymásra a mélynövésű fiúk.
– Nem tudom pontosan, de az én vérem. Valószínűleg ő navigálja a drenyát. Már egy ideje éreztem egy másik sárkánydémon jelenlétét, ezért kértem, hogy álljunk meg.
– Asszonyom, Droma úrhölgy van a vonalban – jelenti egy legény.
– Le a szondával, és egy szót se a késfülű előtt! – morogja a parancsnok. – Adjátok be.
Néhány pillanat múlva Droma úrhölgy képe jelenik meg a központi monitoron.
– Kapitány, azonnal követelem, hogy mondja meg, mi történt! Miért van riadó a fedélzeten?
– Mert lemerülünk, asszonyom – mosolyog rá kedvesen a kapitány.
– Merülünk? Miért?
– Hogy ne csapódjon belénk két megkergült üstökös. Nagyon veszélyesek ám, és egy percbe kerül lemerülnünk – okítja a parancsnok.
– Siessenek akkor egy kicsit! Miért kellett egyáltalán kijönnünk a hipertérből? – aggodalmaskodik a boszorkány.
– Mert túlhevült a reaktor. A szub-űrben jól le lehet hűteni, mert a szub-űr olyan, mint a szörp.
– Veszélyes a szituáció? – kérdi Droma.
– A jelenlegi szállásán teljes biztonságban van, Úrnő. Rutinszerű eljárás. Szólok, amint indulhatunk.
– Köszönöm… kapitány – és ezzel a boszi kilép.
– Rohadj meg – kommentálja az első tiszt.
– Füleljünk egy kicsit. A műszerek így is jelzik, ha a drenya elugrik – véli a kapitány.
– Hogyan jutott ide előttünk? – kérdezi a fegyver operátor.
– Gyorsabb a hipertérben, méghozzá jóval. Viszont a navigátoruk nem olyan tapasztalt, és a hajó is nehezebb, tehát többször megálltak útközben – szólal meg egy hangszóróból a főgépészük hangja. – Szörp, ez marha jó volt. Megyek is, megszörpözöm a reaktort. Remélem, szereti a málnát a kicsike.
– Azért a fene megenné, ha több mint egy percig kellene kotlanunk egy merüléshez – csóválja meg a fejét az első tiszt.
– Nem kell minden dolgot pontosan tudnia a hajónkról a ringyónak – von vállat a kapitány.
– Vajon ki lehet az? A drenyán – az első tiszt szinte suttogja a szavakat, és a fegyver kezelőre pillant. A félszemű férfiú a testvére egyébként.
– Vajon ki lehet? – sóhajtja a bátyó is, felelet gyanánt.
– Higgyétek el, én szeretném a legjobban tudni – közli az Úrfi.
Csend lesz. Csak a műszerek egyenletes csipogása hallatszik a központban.
 
– A fene vigye el ezt a szektort! Itt például nagyon erősen mozog pár aszteroida. Az előbb kettő egymásnak is csapódott – jelenti Mirr’Age cica a drenya CIC-ének.
– Ilyen erős anyagmozgások közepette nehéz lesz kiszúrni bármilyen esetleges támadást – vakarja meg a fejét Csatacirkáló Sean.
– Mi volt a másik eset? – érdeklődik Theresa.
– Feltehetően, vaklárma az is, asszonyom – feleli az ügyeletes szenzoros tiszt.
– A drónok nem találtak semmit a helyszínen, csak egy vasmeteorit darabot. Jól visszaveri az összes radarhullámot – közli Mac’Erra.
– Még jó, hogy itt nincs egy olyan dimenzió izéjáró – sóhajt fel a rókadémon. Érdekes módon, senki nem neveti ki az ötletet.
– Valószínűleg messze van már tőlünk – véli a trónörökös.
– Ne küldjük ki mégis azt a négy keresőnaszádot? – kérdezi meg Anup. Ja, hogy amikor a naszádok indítása miatt lyukas a pajzs és nyitva van a hangárajtó is, akkor bejöjjön valami a résen. Például egy rakéta! Theresa mégis végig gondolja ezt a forgatókönyvet. Normál esetben a drenya soha nem ugrik egyedül, mindig vannak vele a hipertérben bőségesen kísérőhajók, korvettek, űrvadászok, ezek a megérkezéskor azonnal bevethetőek, és nem kell rést nyitni a pajzson sem az indításukhoz. Itt, most, nem volt lehetőségük így egy egész konvojt átnavigálni, még a korvetteket rá kellett rakni a tárolókra. Az interdictort pedig korábban átküldték. Ha ellenségbe ütköznének, mindez hátrányt jelentene a számukra.
– Azért az X üteget ne helyezzük készültségbe? – agyal Sean.
– De – bólint a drenya-lány.
– Jól van, Úrnőm, mi megyünk vissza a navigációba, mindjárt letelik az egy óra – közli Anup, és Kei felé nyújtja a kezét.
– Graun bácsi, maguk megvannak? – érdeklődik az Úrnő a félork fejedelemtől.
– Megvagyunk, igaz? – ez kedves hang Scarleté.
– Igaz! – erősíti meg az angyal-griff.
– Biztosan, kislányom? – Graun aggódik a háttérben, de azért még van ereje letolni a fiát:
– Hoztál neki vizet? És találtál csokoládét, adtál neki? Mit nézel így, te szerencsétlen, imádja a csokit. Azt ne mondd, hogy nem tudtad…
– Apa, volt már dolgom nővel! – védekezik a herceg.
– Csakhogy ő nem egy félórás kalandod, nagyokos, hanem életed nője!
– Anupék mindjárt ott vannak – szakítja félbe őket Theresa. – Készüljünk az utolsó ugrásra. Van kapcsolat a Rhegenzzel?
– Van, Úrnőm – feleli egy tiszt. – Ő és a blokkolók várnak minket.
– Behozni a felderítőket! Gépészek, töltsük fel a hiper hajtóművet – bólint az Úrnő.
 
Cat
– Jól van, Cat. Figyelj, és ez milyen? – fordul Lexana, a boszorkány Cathez, és átnyújt egy rajzot. A másik minotaurusz nő egy pár másodpercig figyeli a vonalakat, és közben megtöröli a kezét. Vet még egy futó pillantást az összerakott generátorra a szerelő állványon.
– Aha, ez jobban néz ki – állapítja meg.
– Az előző is jól nézett ki szerinted – mondja Lexa kissé durcásan.
– Mert így igaz. Figyelj, az egy dolog, hogy miket rajzolunk le – mutat a boszorkány alkotására. – Azt mondom, hogy ki kellene nyomtatni 3D-ben, valami kis műanyagból, és úgy kipróbálni. Ha felvesszük mind a két változatot, akkor derül ki, hogy lehet benne mozogni, meg ilyenek. Így lesz mit megmutatni Lady Rosamundnak és a parancsnoknak. Mielőtt megkérdezed, szívesen leszek modell. A szervo páncélok amúgy is az egyénre vannak szabva, szóval neked másik kell például.
– Be vagy zsongva, mi Cat? – nevet a boszorkány.
– Hogy a fenébe ne lennék! Biztos marha jó érzés viselni, ezt mindig irigyeltem a fiúktól.
– Ugye, azt tudod, hogy ők effektíve ebben viszik vásárra a bőrüket? – néz rá a Skót asszonya. – És ott van még a vezérlő beültetése is. Nem lehet kellemes.
– Tudom, Lexa. De azért a következő Terra Tizenháromra legyen már valami rendes harci göncünk. Nem kellene egy kicsit masszívabbá tenni?
– Nem hiszem. Ne feledd el, hogy a srácok veszélyes környezetben bevetett frontkatonák. Vajon a mi szerelésünknek is azt kell tudnia? Vagy elég, ha megfelelő a védelme ahhoz, hogy mögöttük állj és varázsolj, közben pedig ne szedjenek le egy eldobott szőlőkaróval –gondolkodik a cowgirl boszi.
– Na, igen, arra is ki kell találni valamit, hogy te mágiát használni is tudj benne – nézegeti újra a terveket Cat.
– Akkor először nyomtatunk? – érdeklődik Lexa – Már megkérdeztem, van szabad gép, és szóltam Skinnernek is.
– Jól van, ezt a generátort vissza is lehet szállítani – mondja Cat az egyik droidnak, aki egy kis négykerekű kocsira hasonlít, és két manipulátora van. A sárga színű masina csipogva odagurul, és az önrakodó karjával beemeli a kész áramfejlesztőt. Cat néhány gombnyomással be is állítja, hogy hová menjen az automata fuvaros.
– Skinner, hallasz? – veszi közben elő a kommunikátorát a boszi.
– Üdvözlöm, kedves Lady Lexana – kezdi a fent nevezett személy. – Azt előre is mondom, működő szériapéldányhoz kelleni fog a Rhegenz, ott van a megfelelő gyártósor!
 
Asterios
Mondom én, hogy a páncélunk manipulátorában máshogy esik kézre a puska. Igaz, a 3D nyomtatott makett valamivel kisebb, mint az eredeti fegyver, számoltak a jókora kézvédő anyagvastagságával is. Lent vagyok a szervo lovagok fedélzetén, hajónk, az Elveszett Úrnő már percek óta a hipertérben száguld velünk. Szerencsére, nem olyan bonyolult szerkezet ez a roham sugárvető, meg én szorgalmas gyerek vagyok és gyakoroltam is. A kiegészítők már érdekesek. Jobb helyeken például van multi-funkciós, fegyverre szerelhető távcső, ami például még távmérésre is alkalmas. Szerencsére, nálunk mindez bele van integrálva a páncélba és a sisakba, csak egy egyszerű irányzékot használunk, ha a fő rendszerek meghibásodnának. Lőni azzal is tudok, mert volt nyolcvan évem gyakorolni.
– Most tényleg, Valerius, valaki képes volt kihajtható kétlábú állványt rendelni ezekhez? – emelek fel egy alkatrészt az asztalról. Az állvány összecsukva fogantyúként is használható. 
– Elfelejtették kihúzni a listáról – néz rám Val. – Mondjuk, ha páncél nélkül kell használnod, akkor van értelme.
– Hát, amekkorát ez a dög rúg, nem hiszem, hogy úgy szívesen használnám. Talán első fogantyúnak megfelel, aki ezt a fogásmódot szereti – gondolkodok.
– Viszont, jó kis bajonett van hozzá. Igen, hagyományos, sőt gépkardpengés is – mutatja a Skót a cuccot. Val rögtön hozzáértő kézzel forgatja meg, először a hagyományos gyíklesőt, majd a sugárvetője csöve alá rögzíti. Aztán felénk fordul, ahogyan ott állunk a Skóttal, és ránk vigyorog. Mind a hárman feltesszük a sisakjainkat.
– Lássuk, mit tudunk ezzel elfűrészelni. Először is…
Nem is kell tovább mondania, sejtem, mi az első. Kiveszem a tárat, nevezzük így, ami amúgy sincs feltöltve a kijelző szerint. Megnézem, hogy üres-e az impulzuskamra. Higgyétek el, nem vicces, ha hadonászás közben egy ekkora fegyver elsül. Tűzerőben szerintem egy régi harminc millis gépágyúhoz van közel, ha teljesen odatekered a szabályzót.
– Legyen a hatos pálya. Milyen célpontokat kellene beállítani? – gondolkodik hangosan Val. Jó ez az automata gyakorlótér, lényegében most azon agyalunk, hogy a rendszer kis sínjein miféle felállított alucsövek és mindenféle vacakkal töltött műanyag bábuk mozogjanak. Most csak a puszta acéllal szeleteljük fel őket. Rossz dolog mifelénk céltáblának lenni. Nyúlnak pedig annál is rosszabb.
– Szevasztok, fiúk! – szólal meg egy jól ismert hang a hátunk mögül. Ferdinánd parancsnok az, talpig vasban, egy – állítólag – aranyozással díszített övvel a derekán. Erről sisakban is fel lehet ismerni, hogy ő a vezérünk.
– Uram! – üdvözöljük a felettesünket rendes katona módjára.
– Pihenj, fiúk. Na, lássuk a kiscicákat – akaszt le a válláról ő is egy fegyvert, ellenőrzi, aztán feltűzi a bajonettet, ami méretében közelebb áll egy valamikori római gladiushoz.
– Legyen két csapat, nézzük, hogy ki végez hamarabb a pályával – véli Ferdinánd. – Magyar, te leszel velem párban. Valerius, te pedig a Skóttal.
– Öklöt és csizmát használni ér, uram? – kérdezi meg Val.
– Igen. Tehát, a Hatos pálya, uraim. Mi kezdünk. Kész vagy, Magyar?
– Készen, parancsnok – kifújom a levegőt, és megszorítom a fegyvert. Lassan a pálya bejáratához lépdelünk, M-1 rácsap az indítást jelző holografikus mezőre a kezével, és berohan. Megyek utána. Azoknak a szegény, ártatlan céltárgyaknak semmi esélyük nincsen.
 
Nem is tudom, hányszor csináljuk végig a dolgot. A két csapat azért bizonyul jó ötletnek, mert az ismétlés unalmát elveszi a versenyláz. Bennem, a bőrváltó származásom miatt ez még jobban dolgozik, azt érzem, hogy a teljesítményemmel kell pótolnom azt, hogy felnőttként tanultam bele a minotauruszok életébe. Csak azt sajnálom nagyon, hogy nincs itt a Francia. A Herceg úrral is szívesen lennék párban, főleg, mert barokk arisztokrata származása miatt hihetetlen módon bánik a pengével, bármilyen legyen is az. Mert persze, a gépkard változatú szuronyok is kipróbálásra kerülnek. Na, az tényleg aprít. Igaz, messze nem olyan hatékony, mint egy rendes méretű gépkard, nem beszélve mondjuk a Skót hatalmas, varázserejű claymorjáról, vagy a parancsnok szintén mágikus harci bárdjáról.
– Jól van, urak, megy ez nekünk – ismeri el a parancsnok. – Tartunk egy rövid pihenőt. Ez a kis ugrándozás már nagyon hiányzott! – mozgatja meg a tagjait.
– Kár, hogy nincs itt a Herceg Úr – jut eszébe Valnak is a gondolat.
– Hát, ő most nem hagyja ott a szerelmét a navigációs helységben. Pontosabban, nagyjából mind úgy gondoltuk, jobb, ha nem teszi meg – néz rá Ferdinánd.
– Gondolom, azért ha nekizúgunk valaminek ebben a szektorban, azt egyikünk sem köszöni meg – szólal meg a Skót.
– Martha kisasszonynak legalább van tapasztalata, hiszen élő hajót vezetett. Igaz, hogy még egy törp szuper-romboló, vagy a mecha szállító is jóval kisebb, mint mi vagyunk, de csinálta már – szólok közbe.
– Scarlet meg csak a gőzmozdonyig jutott el – teszi hozzá M3.
– Ez most olyan a számára, mintha egy macedón hoplitát akarnánk megtanítani rakétával lőni. Ahhoz képest egészen jól csinálja! – vonok gyors párhuzamot, és megcsillantom ismereteimet a Föld nevű bolygó érdektelen történelméből.
– Apropó, hopliták – néz rám M1. – Megnézted már a mesét, Asterios?
– Meg – válaszolom. – Nagyon tehetséges az ifjú művész. 
– Aranyos kölyök, szépen előadta – ismeri el a Skót is.
– Látszik, hogy beleélte magát – jegyzi meg Val. Valamennyien irigyeljük M1-et.
– És volt belőle mit tanulni? – kérdez tovább Ferdinánd.
– Persze, parancsnok. A mese, akarom mondani a mítosz eme változatát még nem ismertem. És megértettem a főszereplő motivációit is. Csak…
– Csak? – mosolyog rám a parancsnok. Ezek szerint sejti, hogy mire akarok kilyukadni?
– Szóval, volt egy olyan érzésem, hogy az ifjú bárd az rólam mintázta a főszereplőt. Gondolom, mert engem is Asteriosnak hívnak.
– Mivel ez egy mítosz, aminek több változata is van, természetesen a fiamé is egy saját feldolgozás. Más ismerős nem volt benne?
– Dehogynem: Gatea. Akinek azt jelenti a neve, hogy macska. És zöld szeme van. Hát, elég erős párhuzam Cattel.
– A minotaurusz lányokat gyakran nevezik el kedves kis állatok után, gyakran többféle nyelven. Egyedül nyuszi nincs, érthető okokból – mondja a Skót.
– Gatea tényleg Gatea a mítoszban, mint ahogyan Asterios is Asterios – teszi hozzá Val.
– Így van! Aztán, itt van ez a régi festmény – veszi elő a kommunikátorát Ferdinánd. – Az a címe, hogy Gatea.  Még apám kastélyában is lóg egy másolata, azt is látta a fiam – és megmutat egy hologramot. Lám, az egykor élt művész is zöld szemekkel és barna csíkokkal díszített, szőke hajjal képzelte el az első minotaurusz kedvesét. Egek, ahogyan látom, akár lehetne Cat is a képen, csak egy megfelelő ruha kellene hozzá, hogy reneszánsz úrilánynak legyen öltöztetve.  Asterios, hát lehet egy ilyen nőt nem szeretni? Hiányzik, a kurva életbe, pedig csak pár kilométerre vagyok tőle.
 
A világűrben
A szub-űri hajó legénysége gombokat nyomogat sorban, erre a masina megrázkódik, és lassan kiemelkedik a dimenzionális hasadékból. Belépnek a normál űrbe. Az aszteroidákkal és bolygóközi törmelékkel tele területen csak az ő hajójuk van, a drenya már elugrott onnan.
– Még mindig érezni lehet a sárkánydémon nyomait? – kérdezi a kapitány az Úrfitól.
– Igen – feleli a navigátor.
– Nem kellene utánuk mennünk? – véli az első tiszt.
– Mivel gyorsabbak a hipertérben, úgysem lesznek meg – gondolkodik a kapitány.
– Megpróbálhatok rövidebb utakat – véli az Úrfi. – Csak jó volna tudni, hogy hová tartanak.
– Talán gondolkozzunk egy kicsit – dől hátra a karszékben a kapitány. – Honnan jöhetett a drenya az Ealra, és miért?
– Ez nem nagy feladvány, Tá… bocsánat, asszonyom. Vagy a navigátoruk bevitte őket a szektoron át, vagy pedig… – kezdi a kistermetű első tiszt.
– Először szállítsuk le a boszinkat a megadott koordinátákra – szakítja őket félbe az Úrfi.
Talán attól fél, hogy a tünde lehallgatja őket a saját szeretett hajójukon valahogy? Érdekes, hogy mindenki elnémul, hát ennyire nem bíznak az utasaikban?
– Jól van, töltsétek fel a hiper hajtóművet! – mondja a kapitány.
– Vettem, asszonyom – feleli a vonal túloldaláról a főgépész.
– Rendes tag ez a gyík! – ismeri el a fegyverkezelő, és a tesójára néz a műszemével. Az csak bólogat. Nem kell sokáig várniuk, az egyik beosztott máris jelenti a központba, hogy a hajó kész a hipertéri ugrásra.
– Herceg urunk, vigyél ki minket – kéri a kapitány. A navigátor csak nevet egyet, és az űralattjáró ismét nekivág velük a Rhav-szektornak.
 
Asterios
Skinner megjelenése nem ér váratlanul bennünket. Ügyeletes fedélzeti szívtiprónk biztosan kíváncsi az új fegyvereinkkel végrehajtott tesztek minden eredményére. Viszont nem egyedül érkezik meg, hanem két ismeretlen tag is van vele, a nyakukban beléptető kártya lóg. Talán valami megrendelőket hozott le a gyakorlótérre, hogy tartsunk nekik bemutatót? Elvetem az ötletet, hiszen hogyan szedtük fel őket a járhatatlan szektorban? Érdeklődve figyeljük őket. A páncéljuk nem hasonlít a mienkre. Azt mondanám, hogy nőies. Kezdve mindjárt a vidám, fekete-fehér színezetével. Továbbá, azt is kiszúrom, hogy ezeken a szerkókon rendesen ki van domborítva a mellvért. A Skót felemeli a sisakja arcvédőjét, és vigyorogni kezd. Mielőtt kinyitnánk a szánkat, Val megelőz bennünket:
– Nézzétek a lábukat! – hívja fel a figyelmünket. A csizmájuk olyan, mint a japán kétujjú bakancs, a jika-tabi. És ha vannak a fedélzeten, akinek bejön ez a stílus, azok a fajtánk asszonyai.
– Parancsnok! – tiszteleg Ferdinándnak az első figura. Nagyon ismerős hangja van, ez az egy szó elég hozzá, hogy a Skótnak kimaradjon egy ütem a légzéséből.
– Üdvözletem, Lady Lexana – feleli a parancsnokunk. Márpedig, ha ez Lexa, akkor a másik lány csak egyvalaki lehet. Szóval, felemelem az arcvédőmet, így megérzem a parfümje illatát. Cat! Igen, a jellegzetes, félre fordított fejtartásával néz rám a sisakban, láthatóan pár szál haja is kilóg.
– Szóval, ezek lennének az első elképzelések 3D-ben kinyomtatva, uram – jegyezi meg Skinner.
– A következő beszivárgó küldetésre nem kell bikiniben mennünk, parancsnok. Még ha az a szerelés láthatóan nagy sikert is aratott – fordul felém Cat.
– Ez igaz – ismerem el. Először azért volt 180 a pulzusom, mert féltettem a szerelmemet. Aztán meg azért, mert megláttam, hogyan néz ki. Később meg azért, mert az összes tetű félorkunk is meglátta.
– Lehet, hogy a mellvértek formáját módosítani kellene – gondolkodik Skinner. Kicsit furcsán nézhetünk rá a Skóttal, mert a féltékenységünket csillapítandó, gyorsan hozzá teszi:
– Úgy gondolom, hogy nem szerencsés, ha az ellenség is látja, hogy nőkkel van dolga. Még úgy véli, hogy azok gyengébbek és hajlamos rájuk koncentrálni.
– Vagy éppen fordítva, emiatt túl kevéssé figyel ránk, és akkor kap tőlünk egy csúnya meglepetést – feleli Cat.
– Végül is használhatjátok a kentaur lovagdámák által hordott típust is – jut az eszembe.
– Le lettünk kancázva – morog Cat, de Lexa csak legyint.
– Állj, én semmi ilyet nem mondtam! – védekezek gyorsan, és közben próbálok elszakadni a mellvért témától. – Amúgy kényelmes?
– Fogjuk rá – emelgeti meg a karjait a boszink. – Mondjuk azt elfelejtettem, hogy a farkincánkat is tenni kell valahová, és annak is helyet kell hagyni. Most csak simán kilóg.
– Pedig cukin néznétek ki a szokásos kis masnikkal a végén, talpig vasban – nevet M3, mire a felesége játékosan bebokszol neki egyet.
– Amúgy az elemek nem mindenütt illeszkednek jól – néz rájuk Valerius.
– Észrevettük, helyenként nyikorognak a lapok egymáson, és a csizma is eléggé kényelmetlen lett – feleli Cat, és közben a sugárvetőmet nézegeti. Láthatóan szívesen kipróbálná. A menyasszonyom apja nagy fegyvergyűjtő hírében áll, és Catre is ragadt belőle.
– A feleségem majd segít – néz a csapatra Ferdinánd. Skinner erre majdnem elneveti magát. Igen, Rosamund úrhölgyet erővel sem lehet majd visszatartani egy ilyen szép tarka páncél viselésétől, főleg nem az abban való lövöldözéstől. Nem közönséges az életünk, egy drenya a hajónk, és egyedi a felszerelésünk. Majd pont a párjaink lesznek unalmasak és szürkék?
– A kesztyűvel is kezdeni kell valamit – teszi hozzá a Skót. – Mert neked időnként kell legalább az egyik kezed a mágia használatához. Lehet, hogy a rendes kézvédő szervói megsínylik, amikor villám-varázslatot alkalmazol, és a mágikus botodat is használnod kell!
– Illetve, ott a vezérlő beültetés problémája, akkor is, ha rutin eljárás. Igaz, van most egy új módszer, lehet, hogy ki is kellene próbálnunk – agyal a fő szerelőnk. Ha ez azzal jár, hogy nem kell egy csatlakozási pontot a tarkójukon kiépíteni, én máris támogatom az ötletét!
– Jól van. Skinner! – vet véget a barátivá váló hangulatnak M1.
– Parancs, uram – figyel Ferdinándra a fent nevezett.
– Kísérd fel a hölgyeket, nekünk még van egy kis dolgunk a fiúkkal. Aztán gyere ide vissza. 
– Értem, uram – csapja össze a bokáit Skinner.
– Szia, Nagyfiú. Szépen játszatok a többi gyerekkel – integet nekünk Cat.
– Megkaptuk – jegyzi meg Val, és megcsóválja a fejét.
– Otthon találkozunk, kedvesem – kacsint Lexa a Skótra. Életünk értelmei szépen eltávoznak a fegyvermesterünket követve.
– Vissza az arcvédőt, uraim! – mondja a parancsnokunk, és egy szó nélkül engedelmeskedünk neki. – Lássuk, hogyan áll kézre sugárvető, ha lőni kell vele.
Megyünk töltött cellákért. Most megmutathatom, hogy egy stalker nem csak a kukázáshoz ért. És Cat sincs itt, hogy esetleg lepipáljon. Azt akarom, hogy a fokozódó vérkeringésem a szemembe és az agyamba pumpálja a vért, ne pedig egészen máshová. Tehát véletlenül sem szabad arra gondolnom, hogyan néz ki a nőm puskával a kezében. De azért jól esik. Szerencsére a parancsnok hangja lehűt:
– Valerius, most ti lesztek párban Asteriossal! A sugárvetők töltését állítsuk a felére.
Bizony, gyakorolni, gyakorolni, és gyakorolni. Ha ókori druszám csak fele annyira értett volna háborúskodáshoz, mint én, akkor sokkal vidámabb véget ért volna a története. Arra gondolok, hogy velem nem eshet meg az ilyesmi. Cat nem lesz Gatea, nem kell a másvilágra utánam jönnie, mert az istenek gecik! Persze, elég ronda dolgot láttam ebben a hosszúra sikerült életben, hogy tudjam: nem vagyok sebezhetetlen, csak egy mino bikává átalakult ember, akinek már van hová hazamennie.
 
A világűrben
A dreadnought menethajtóművei lassan újra felpörögnek. Kint vannak a Rhav szektorból, a normál, és relatíve biztonságos űrben. Theresa elereszt egy megkönnyebbült sóhajt, majd visszaül a hatalmas székébe.
– Szép volt, lányok! – néz a központi kijelzőre, amin Anup képe jelenik meg, mögötte pedig pár ismerős alak tűnik fel.
– Köszönjük, úrnőm – jelentkezik be Első Graun. – Mehetnek pihenni a navigátoraink?
– Persze. Anup, ti Keivel együtt gyertek majd vissza ide – mondja a drenya-lány.
– Úrnőm, én maradnék egy kicsit még a sárkány-hercegnővel, ha nem kellek azonnal – jegyzi meg a félorkok ura.
– Csak nyugodtan, Graun bácsi – feleli Theresa, majd az ügyeletes tiszthez fordul:
– Vegyük fel a kapcsolatot a Rhegenzzel!
– Parancsára, asszonyom! – hangzik a felelet.
– Ha kijöttek, zárjuk le a navigációs helyiséget, szerelmem? – érdeklődik Csatacirkáló Sean.
– Egyelőre igen, és majd ha Anupék mondanak valamit az esetleges módosításokról, akkor azokat megcsináljuk – gondolkodik az Úrnő. – Egy darabig, remélhetőleg, nem kell ezzel a módszerrel hajókáznunk. Mac’Erra parancsnok, mehetnek ki az űrvadászok söprögetni, AWACS is induljon el! Utánuk pedig a korvettek is leválhatnak.
– Vettem, asszonyom, máris indulnak a madárkák – nyugtázza a catmor.
– Kommunikációs csatorna aktív, a Rhegenz elküldte a koordinátáit is – hangzik az ügyeletes tiszt jelentése.
– Egyéb hírek, fiúk? – teszi fel a kérdést Theresa.
– Kivételesen semmi, a terület nyugodt – mondja a félork trónörökös. – Ha minden jól megy, én is az asszonnyal lehetek nemsokára, ami mindig jó dolog. Ferdinánd parancsnok, gondolom, szintén osztja ezt a véleményemet.
– Mindenkire rá férne egy kis pihenés – néz Theresa ellágyultan Seanra. Az álkalóz odalépked, és bíztatóan megfogja a kezét.
 
– Még mindig nem egészen fér a fejembe, hogy miért is hagytuk ott azokat az iskolákat az Ealon? Értem én, hogy a bolygóra most szinte lehetetlen eljutni – Kei Anupra néz, ahogyan a gyorsliftben álldogálnak.
– Persze, egy csomó intelligens, tünde élő hajó nem hiányzik, ugye? – bólogat a farkas fejű. – Csakhogy...
– Csakhogy mi, drágám? – öleli át a kitsune. 
– Vajon meddig bírják egy romba dőlt bolygón ellátmány nélkül? És vajon kik szerzik meg a flották irányítását? Szóval, nem véletlenül mondtam azt a két kutya-tesónak, amit. Biztosan találkozunk még velük, így vagy úgy, kitsunita!
 
A szubűri hajó legénysége számára addigi karrierjük legnagyobb megkönnyebbülését jelentette, amikor végre leadhatták Droma úrhölgyet. A nevezett végül szívélyes hangon köszönte meg a mentést és a vendéglátást a kapitánynak. Nehezményezte ugyan, hogy még mindig nem tudja a nevét, de hát a kapitány nagy udvariasan elhárította, hogy a megbízójuk azt kérte, maradjanak inkognitóban, és ő bizony mindig állja a szavát. Vajon a sokat látott tünde boszi bevette a mesét? Vagy egyáltalán, érdekelte komolyan a dolog?
Mindenesetre, most itt vannak, és gondosan átvizsgálták mindent, még varázslattal is, nehogy Droma banya ott hagyjon nekik valamiféle mágikus lehallgatót. Hajójuk, a Bíbor Penge mentesnek bizonyult a boszi ilyen ajándékaitól.
– Ettől is megszabadultunk végre. Untam már nagyon ezt a virágnyelven való kommunikációt. Komolyan mondom, úgy hatottunk, mint egy rakás gyülevész, akik még életükben nem dolgoztak együtt – fejti ki véleményét az első tiszt. Hirtelen csipog a kommunikátor. A fegyver-kezelő az, belépési engedélyt kér. Meg is kapja egyből.
– Gemel, végre! – közli az első tiszt a belépő másik kobolddal.
– Mondd, hogy megtudtatok valamit, Gekki – néz rá a kapitány, aki, most már elmondható, hogy egy nőstény tűzdémon. Farkincája van tehát, két szarva, hosszú, sötét haja, de amúgy nőies megjelenése. Legfeljebb pár bolygón kapnának tőle frászt a helyi papság képviselői, de hát ők senkit nem érdekelnek a fedélzeten.
– Talán igen, Tánya. Mindenesetre nagy ötlet volt, ahogy ráförmedtetek az Úrfival a Kerítőre!
Ez a Kerítő amúgy egy érdekes tag, zsoldos csapatok és megrendelők között közvetít. Azt már kevesen tudják, hogy ki is valójában, és hogy például olyan tizenhét éves lehet. Apjától örökölte a melót. Szóval nem csoda, hogy az ifjú frászt kap Tányától, nem beszélve a sárkánydémon Úrfitól, még a komlinken át is.
– Amúgy mondjátok meg, nincs igazam? Letarolták a gépeinket. Szóval, melyik drenya lehetett az? – néz rájuk a tűzdémon.
– Szerinte az Elveszett Úrnő! Az egy nagyon komoly csapat. Így van róluk reklámanyag is. A herceg úr már látta, ide tart – vesz elő egy kijelzőt a kobold. Egy frissen letöltött holografikus prospektus jelenik meg.
– Akkor mutasd a marketinget, Gemel – nyújtja ki a kezét a kapitány. Belelapoz, igen, egy Icer Queen osztály, jól kifogták, csoda, hogy még egyáltalán élnek. Mellé PACAS Kestrel és Phoenix űrvadászok, Pegasus bombázók, Wildboar támogatók, KoTak siklók, (mindenféle helyi modellszámmal jelölve) és Virgil korvettek. Hát ez egyre faszább, ahogy a fiúk szokták mondani. Ezek mind potens támogató egységek, nem valami ócska vacakok. Ekkor hirtelen kopogás hallatszik. Valójában egyvalaki van a hajón, aki ilyen régimódi stílusban kér bebocsátást: az Úrfi. Mind felemelik a fejüket.
– Tessék csak! – mondja a kapitány, és abbahagyja a lapozgatást. Szóval belép az Úrfi, a maga két méter fölötti termetével, a sárkány szárnyaival, a markáns arcával, a sebhelyes állával. A többiek egy szó nélkül meghajolnak előtte, majd Tánya szólal meg:
– Köszöntünk, Adalbert nagyherceg! – mindig ezt csinálják vele, ha a sárkánydémon királyfi ide jön hozzájuk, csak a Központban játszanak vele katonásdit. Mind a hárman az egykori alattvalói, pontosabban az apja és nagyapja egykori alattvalói ugyanis.
– Hálásak vagyunk a pontos navigációért, uram – Tánya még mindig a padlót bámulja, szóval a nagyherceg le is inti őket.
– Jól van, elég lesz. Ez a te hajód, pontosabban a ti hajótok, ezért nem kell túltolni – mosolyog rájuk. – Látom, már megvan a prospektus. Tánya, Gemel, Gekki, a tizenhatos oldalt nézzétek meg – a többiek gyorsan cselekszenek, majd a kapitány és a koboldok döbbenten néznek egymásra:
– Félork Graun! – nyögi ki a tűzdémon. 
– Bizony – bólint Adalbert nagyherceg. – Lám, tényleg nagyban játszik az öreg. Szóval, egy kicsit kérdezősködtünk. Nidar barátunk sokat segített!
Ez a Nidar a főgépész, egyébiránt egy jókora termetű, intelligens hüllőfaj, a komodus tagja. Jellegzetesek a túlméretezett első végtagjai, mintha valamiféle pikkelyes Popeye lenne. A faj minden hímje ilyen amúgy, gyakran még kibernetikus beültetéssel is rásegítenek a dologra.
 – Azt már említettem, hogy valószínűleg a családom egyik tagja lehet a drenya navigátora. – folytatja Adalbert. – Úgy tűnik, hogy egyenesen a Terra Tizenháromtól keveredtek át az Ealra.
– A Kerítő szerint volt ott valamiféle balhé. Ezt a szót használta. Hogy ez pontosan mit jelent a hülye gyereknél, azt nem tudtam kitalálni – szólal meg Tánya.
– Az Elveszett Úrnő összeakaszkodott a Terra védőivel, és elkaszálta a felmentő sereget is! – meséli tovább a Herceg.
– Eddig úgy gondoltuk, hogy egyvalaki lehet még a Terrán, a Sárkányok Síkján a családból – a kapitány nyel egyet. – Scarlet nagyhercegnő.
– A drenya navigátorának bizonyosan van egy mágikus távirányítója is, hiszen máshogy nem lehet a hajó hiper hajtóművét vezérelni. Scarletnek pedig még megvolt a műszere – erősíti meg a feltételezést Adalbert.
– A rohadt életbe – nyögi ki Gekki. – És mi, marhák, majdnem beléjük lőttünk.
– Hol a fenében van most ez a drenya? – mondja Tánya, majd idegesen lapozgatja végig a reklámanyagot. Vajon mit csinál éppen egykori szeretője? Minden bizonnyal egyesítette a törzseket. Igen, az egyik félork tiszt a képeken Graun szemével néz a rá. Talán a fia lehet? Jó, hát mit is gondolt, a vén zsivány nem cölibátusban töltötte az eltelt hosszú évtizedeket, biztosan várja egy királynő is valahol. Az utolsó oldalon aztán megtalálja, amit keresett: az elérhetőségeket.
– Szóval, gyerekek. Hívjuk fel a Kerítőt, most szép, nyugodt, hangnemben, mintha üzleti kapcsolatot szeretnénk az Elveszett Úrnővel. Ő talán hamarabb a megfelelő személyhez juttat bennünket, reményeim szerint Graunhoz, vagy ahhoz a Sean gyerekhez – néz rájuk az Úrfi.
– Attól még valahonnan szereznünk kell negyven Kriegmesser bombázót, és pilótákat is – simít ki egy rakoncátlan tincset helyes arcából a kapitány. A három férfi őszintén mosolyog. Régen látta a fiúkat ennyire boldognak.
 
Epilógus
A tariai királyi udvarban nagy az öröm. Éppen ünnepelnek az elvtársak, pontosabban az urak. Mert megint urak lettek, hiszen pont lejárt egy négyéves ciklus. Szóval, a bánya főbagger elvtárs újra király őfelsége! Ennek következtében illik tetemes mennyiségű alkoholt elfogyasztani. Maga a tariai királyi udvar lényeges dolgai néhány szakállas fickó kezében futnak össze. A főnök persze maga a király, Első vagy Vasököl Holfond. Kedves, sokak által szidott pajtásai jelenleg főhercegek, mint Tölgyhasú Houdar, a rendőrminiszter. Illetve, Kapácsfej Gymharr, a hadügyek irányítója, Hosszúnyelvű Gandomli, a kultúrfelelős, és Aranyujjú Hafren, a pénzügyek minisztere. Körülöttük talp- és seggnyalók, töltött kupák és poharak, és szerencsétlen ember-, nyúl- és egyéb rabnők, akik folyamatosan töltögetik őket. 
– Sokáig éljen Taria királysága! – emeli meg poharát Gandomli.
– Éljen! – húzzák meg a kupáikat a jelenlévők.
– Éljenek a hegyek bátor törp fiai! – kurjant Hafren.
– Éljenek! – ordítják a törpök.
– Éljen a Vasököl dinasztia! – Gymharr is bekiabál.
– Éljen, éljen! – zeng a terem, folyik a sörital a szakállakon és a rabnők hátsóján.
– Sokáig éljen Vasököl Holfond! Éljen az Acél királya! – mondja végül Houdar.
– Éljen az Acél királya! Éljen, éljen! – a törpök ütemesen dobogni kezdenek a lábukkal. Ez az Acél királya régi uralkodói cím Tariában. Állítólag azért főbagger a király neve, amikor kommunistásat játszanak a törpök, mert abban van a legtöbb acél a bányászati eszközök közül. Ez a hivatalos magyarázat. A galaxis többi értelmes faja szerint a magyarázat csak annyi, hogy nagyon be voltak rúgva a mélynövésűek, amikor kitalálták. Mondjuk sokak szerint józanul is hülyék. Az utóbbi rágalmazókat gyakran felkeresik Houdar vagy Gymharr herceg elvtársak csapatai, aztán a hadiszerencse majd dönt.  Apropó, hadiszerencse! Holfond király le is inti a hangoskodókat:
– Gymharr bányanép-biztos elvtárs. Izé, főherceg úr, na! – kezdi a vörös hajú szakállkirály.
– Az a hír járja, hogy a Terra Tizenhárom és az Eal bolygóknál ütközetek zajlottak le. És, hogy is mondjam, hát ezeket az ütközeteket kurvára elvesztettük – kezdi a felséges úr a mondókát. Houdar rendőrminiszter vigyorogva néz a hadügyesre, hiszen ki nem állhatják egymást.
– Igazából a dolog a nyúl stufik nem megfelelő személyzete miatt történhetett! – véli a fővezér. – Már a Terrára igyekvő hajók közül is lázadás történt egy szuper-rombolón. Ilyen megbízhatatlan nyúl- és ember anyaggal nehéz a Taria Szívének felkutatása.
– A lázadást természetesen levertük, a felbujtók pedig példás büntetésben részesültek – a rendőrminiszter rögtön reagál az elhangzottakra.
– Ezen kívül a tünde szövetségesek sem nyújtottak megfelelő támogatást – a hadügyér tovább magyaráz. – A vontatható erdő-tünde ütegplatformok kábé szart sem érnek!
– Felséges uram, talán felhívhatjuk a szövetségeseink figyelmét, hogy célszerű lenne lecserélni a rossz fegyverzetet valamire, ami jól működik – a pénzügyes némi üzletet szimatol, ezért szól közbe.
– Hogy-hogy a kiváló tankcirkálóink és óriástankjaink nem értek el sikereket? – érdeklődik Houdar.
– Mert nem annyira kiválóak. Például egy találattól felrobbannak, ledobva a tornyokat. Mintha az ipar és pénzügyi főherceg elvtárs, izé, úr biztosított volna arról, hogy az új BM -72T típusoknál ez nem történhet meg! – emeli fel a hangját a főkatona. Az Aranyujjú kiköpi a sört, és felháborodik.
– A konstrukciók hibátlanok! A probléma csakis a kivitelezésben lehet. Bizonyára a rabszolga fajok szabotálnak! – csap az asztalra. A főrendőr most megkapta.
– Természetesen, a történtek kivizsgálás alatt állnak. Ilyen súlyos esetet nem hagynak felderítetlenül az embereim – válaszolja.
– Talán a dolog mindössze annyiban áll, hogy még az óriás tankok sem elég nagyok egy szuper-dreadnought ellen – mondja békítő jelleggel a kultúros. Neki van igaza.
– Hahaha, ez szép meglátás! – feleli a király. – Tételezzük fel, hogy Gandomli elv... úr meglátása jó. A nyulak szart se érnek, de szinte ingyen vannak. Sőt, még egy szuper-romboló, vagy egy tankcirkáló parancsnoki ellátó sincs egy súlycsoportban egy ilyen szuper-deramere... szarral. De a nehézágyús hajók, a csata-monitorok elviekben le kellett volna, hogy győzzék, nem? Nos, herceg urak? Nem is egy hajó ment ellene, hanem egy flotilla – erre aztán gyorsan mondani kellene valamit a főhercegeknek.
– A Dominion osztályú tünde birodalmi hajó nem vett részt a csatában! Csak a két óriás vadászgépet vetette be – kezdi Gymharr.
– És a tündék nélkül már beszarunk? – kérdezi a király – Hát ennyit ér a monitor csatasor? Egyáltalán kinek az ötlete volt ez a monitor csatasor, Gymharr?
– Dendorn űrnagyé – feleli a főkatona. Ez a Dendorn a rendőrminiszter haverja, szerencsére.
– Dendorn űrnagy, feleljen! – a főzsaru rögtön a szerencsétlen emberére kenné az egészet. Dendorn legalább egy szakértő a kerge bandában, de most ő is csak habogni tud:
– Felséges elv...urak! Az alapötlet nagyon jó. Csakhogy szükséges lett volna a stufi hajók átjutása is, mert az egész a különféle hajótípusok együttműködésén alapul. A stufik és a szuper-rombolók nélkül a monitorok sebezhetők lettek.
– Sebezhetők? Több kilométer hosszú hajókról van szó – felel Gymharr.
– Amelyek nem is olcsók! – veti közbe az Aranyujjú.
– Felség, főherceg urak. A Vasököl osztályú monitorok megalkotásánál az volt a cél, hogy a lehető legnagyobb kaliberű fegyverzetet kapják. Hogy ezt elbírják, a páncélzat zöme csak a tornyot és a parancsnoki állást védi, és a pajzsok is csak elöl erősek. A pontvédelmi fegyverzet szintén elég gyenge. Tömeges vadász- és bombázó támadás könnyen kárt tesz bennük, mint ahogy közelharcban is győz egy drenya, ha közéjük rohan. Ezért vannak a stufik, és a többiek fedezetnek – magyaráz az űrnagy.
– Az Eal bolygó egy speciális szektorban van, ahonnan vissza sem tudtak hirtelen vonulni – teszi hozzá Gymharr fővezér.
– És miért nem épültek erősebbre ezek a hajók? – kérdezi a bányakirály.
– Elsőnek, nem számoltunk azzal, hogy pont egy csillag-drenya lesz az ellenfél. Azok a dögök nagyon ritkák. Arra nem alapoznak stratégiát, ami nem következik be. Bármilyen közönséges űrflottát viszont könnyen letarol egy ilyen csatasor! A monitor egy szuper-romboló védelmét is áttöri egy pár lövéssel. Egy Dominionnal így is elbántak volna – feleli az űrnagy. A fővezér bólogat, el kell ismernie, lehet, hogy protekciós a tag, de érti is, amit mond.
– Ez csak kifogás. Miért nem építettünk erősebb hajókat, törpök vagyunk! – csattan fel a főrendőr.
– A másik, hogy a kellő mennyiségben ezt tudtuk megépíteni – nagyon halkan mondja ezt Dendorn. Hirtelen senki nem szólal meg. A király a pénzügyesre és a kultúrosra néz. Utóbbi alá tartozik az oktatás, és részben a kutatás-fejlesztés is.
– Hát... Ööö... – makogja a Hosszúnyelvű. – Sajnos, mindennek vannak korlátai.
A bányakirály egy húzásra lenyomja a kupa sört, és megtöröli a szakállát.
– Figyeljenek rám, nagyurak! Remélem, valami olyat csak tudunk építeni, amivel le tudjuk vadászni ezt a dereme...darema… a fogát verném ki annak, aki ezt a szót is kitalálta. Houdar, hogy hívják azt a dögöt, amelyik a támadásokat elkövette?
– A neve Elveszett Úrnő, királyom – jelzi jól értesültségét Houdar.
– Damak örök éjszakája boruljon a szemére. És ha Damak nem borítja rá, hát megtesszük mi magunk. Nos, mit szóltok, urak? Vadásszunk! Aktiváljuk a mi kis istennőinket, tudja meg az egész galaxis, sőt, minden galaxis, hogy velünk SENKI NEM SZÓRAKOZHAT! – csap ordítva az asztalra az Acél Királya, de elhibázza a mozdulatot. Így a saját lendületétől hajtva teljes pofával egy sült libába csapódik. Mindenki éljenez, mint a bolond, aztán valamennyien isznak. 
Mert ha van valami, amit a törpök az ivásnál, a zsarnokoskodásnál, és a hőzöngésnél is jobban szeretnek, az a vadászat! Négy elsőrendű vadászkopója van a Tariai Királyságnak, az „A” osztály. Ezeket a masinákat időről időre előveszik, felújítják és átépítik. Ha őket vetik be valahol, akkor ott minden teremtmény reszketni kezd a félelemtől. Természetesen élő hajókról van szó. Nem is akármilyen lények vannak beléjük zárva.  A pletykák szerint, amiket az előbb a nem egészen józan király is megerősített, istennőket szegecseltek és hegesztettek beléjük. És néha egy törp is mondhat igazat, ugyebár?  A négy hajó, és a négy állítólagos istennő a következő neveket viseli: Artemisz, Afrodité, Athéné, és Ariadné.