Violence beküldött történetei

Csőhülye voltam, amiért hagytam elúszni életem nagy lehetőségét, a pénzt, amiből talán még félre is tudtam volna rakni… És mindezt miért? Egy nagyszájú eleganciaimádó ficsúr miatt, akinek meg kellett mondanom a frankót. És a legrosszabb az egészben hogy még csak jól sem érzem magam...

Az élet szinte minden sarkán visszaköszönt feledékenységem eme sebhelye, ugyanis Nico szerint tehetséges rajzos vagyok, ezért az utóbbi időben mindig szerez valakit, akinek éppen egy olcsó mégis színvonalas munkát végző borítótervező kell. Nem mondhattam nemet az ajánlatokra, ám minden egyes elvégzett munka után arról álmodoztam, hogy milyen jól is kereshetnék ezzel, ha egy kicsit ismertebb lehetnék, de a valóság mindig láncokat aggat karjaimra, hogy visszarántson a földre, és ez legtöbbször...

- Nekik még így a legjobb. Majd rájönnek, hogy nem változtathatnak heterová ha egyszer nem vagy az. Én pedig vállalom a kockázatot érted Laurence… - Lépett közelebb a feketehajú fiúhoz, akinek kétségbeesett kék tekintete hirtelen lángolt fel...

Vincent tudta mi következik. Elkerülhetetlen volt hogy a klán tagjai ne vegyék észre tervét, és ne állítsák meg. Mégis valahol titkon reménykedett benne, hogy most másképp sül el a dolog… Tévedett. Kegyvesztetten térdelt sebekkel a testén, amit az első felvonás okozott...

- Elképzelem, mit gondolhatsz most rólam… - Kezdte el, mire Vincent szeme sarkából mérgesen ránézett. – Pedig teljesen más a célom veled, mint ahogyan azt gondolod… - Suttogta a másiknak halkan negédesen, hogy az szinte elfolyt a kezei között, mikor egy egész fura kérdést hallott füle mögül. – Tudod, miért gyilkolok?
- Nem…
- De sosem kérdezted…
- Mert nem volt nálam annyira mérvadó… Én gyilkolással kelek és fekszek… Nekem ez olyan, mint az iskola… Mindennapi és kötelező…...

A vámpírfiú a következő pillanatban a fekete kis nyakéket óvatosan a másik nyakába akasztotta, majd meglepő dologra szánta el magát. Saját karjába harapott majd onnan a kicsorduló vért a másik kezében tartott talizmánra csurgatta. – Amíg ez rajtad van… Addig nem bánthatnak. Amíg az általam lopott vér szagát ontja ez a medál, addig nem érhetnek hozzád Lucifer angyalai… - Mosolyodott el hirtelen megnyugtatóan, és egy utolsó búcsúcsókot lehelt a medálra...

- A kést akarod? – Bukott ki belőle a kérdés, mire a vörös tincsű idegen bólintott egyet. – Hát megkapod... – Nem törődött vele, hogy maga a vöröske vezette hasához a tőrt, úgy döfte bele, mint előző áldozatába nem régen. Az előtte álló fiatal arc megrezzent, majd fájdalomtól részegen szorította meg Claudio tarkóját...

Az egyik éjjel a maradék cuccomat összepakolva a gitárral a hátamon szó nélkül távoztam az épületből, egy kis cetlit hagyva magam után, hogy lemondok mindenről, amit ő rám hagyott. Felültem az első vonatra és elindultam a nagy semmibe. Megint visszatértem a csöndes hétköznapokba, és kénytelen voltam visszatérni a régi munkámhoz is, ugyanis az utcazenészségből nagyon nehezen lehet megélni. De már korántsem ment olyan könnyen, mint amilyen volt...

Miért áldozná fel az életét egy férfi, ha csak a testére vágyik? Ki is dobhatná vagy a saját lakásában meg is gyilkolhatná. De nem teszi, helyette inkább saját életét helyezi Richka kezébe, hogy döntsön felőle. Az újságírónak sikerült teljesen összezavarnia őt, megdönteni az eddigi hiedelmeit, és bizalmat gyújtani egy ismeretlen ember iránt, akiről eddig semmi különöset nem gondolt. Most valahogyan mégis eszeveszetten vonzódott társához, aki kissé komolytalan mosolyával követte figyelemmel...

- Mindegyikőtök ezt mondja, aztán pedig úgy dobtok el, mint egy kutyát! Azt hiszed hülye vagyok Roya?! Azt hiszed, hogy velem mindent megtehetsz!? Azt mondod, hogy meg akarsz védeni és szerinted én el is hiszem mindazt a marhaságot, amit te itt részegen összehordasz!? Ugyanolyan hazug mocsok vagy, mint a többi ezer meg ezer! Semmivel sem különb! Hogy lehettek ennyire kegyetlenek, és ennyire… – A gitáros megpróbált kiszabadulni a férfi kezei alól, de azok olyan erősen tartották akárcsak...