Az angyalok sosem sírnak... ...4...

IV.

A gitáros rövid időn belül megállapította hogy Roya lakásán már régóta nem járt nő. Hiába volt rend, mégsem az a finom nőies pontosság volt jellemző a házra, hanem a férfias szigor, ami viszont körbelengte az egész területet.
Mikor belépett ismerős alkoholbűz csapta meg a szőkeség orrát, és egy kis macskaszőr szag, ami mosolyt csalt az arcára. A bejárati ajtón belépve egy szűk kis folyosót látott ami egy nagy széles térbe vezetett ki. A folyosón voltak az ajtók a többi szobához de mind be volt húzva, a újdonsült lakótárs pedig nem akart ilyen korán felfedező útra indulni, ezért végigment a szűk úton.
- Sosem jártam még ilyen lakásban… - Jegyezte meg halkan, amint hallotta hogy Roya beéri.
- Nem értem mire célzol… - Nézett rá érdeklődő barna tekintettel a férfi, miközben levette kabátját és otthonosan az egyik székre dobta.
- Olyan üres… és mégis kellemes benne lenni… - Szuszogta Richk miközben beljebb ment folyosó végében nyúló szobában ami mint kiderült a nappali volt. Amit rögtön meglátott az egy kényelmes vöröses kanapé volt. Rögtön lehuppant rá, és kényelmesen hátradőlt. Az újságíró hosszan elnézte a szőkeséget, majd elégedetten nyugtázta hogy Richkának tetszik a lakása, elvégre otthon érzi magát és látszólag meg is találta a helyét. Az újságíró fáradtan nyújtózott egyet, majd leült a fiú mellé.

- Szóval tetszik? – Tette fel kimerült hangon a kérdést, hogy még jobban legyezgesse büszkeségét, de újra nem kapott választ. Kíváncsian nézett bele társa gyönyörűen csillámló szemébe, amelyből most a meghatódottság forrása áradt.
- Roya… - Neve hallatán borzongás futott végig a hátán. – Nálam nincs egy fitying se… Nem tudom neked kifizetni… - Hallatszott őszintén a szaggatott beszéd. – Most nincs egy árva dollárom se… - Richka lassan előre dőlt, hófehér karjait a térdére támasztotta és lehajtotta fejét. – Nagyon sajnálom, és azt is megértem hogy ezek után ki akarsz dobni… de…
- Hogy mondhatsz ilyen hülyeségeket Richka? – Válaszolta Roya felháborodottan miközben alig bírt betelni a látvánnyal. Ismét az angyali én villant ki a zenészfiú jelleméből. Az angyal aki nem akar senkinek sem ártani… „Az angyal akinek nincs egy árva fityingje sem…” –Mosolyodott el a férfi saját gondolatán, majd finoman a gitáros vállára csúsztatta a kezét. Langyos kezéből a puha bőr érintésére ezernyi rezdülés hullámzott a szíve felé, mire az felkúszott a torkába és őrült kalimpálásba kezdett. Legszívesebben közelebb édesgette volna magához a zenészt, és egy hosszú vigasztaló ölelésbe forrt volna össze vele… „Vagy talán egy csókba?” – A gondolatra hogy a fiú ajkai az övét érinthetnék szinte fülig elpirult és szégyenlősen húzta vissza a kezét. „Valami nincs rendben velem… Ez egy férfi... De akkor miért vonzódom hozzá? Miért? Miért kábít el az illata…”

- Richka, figyelj, nem kell semmit sem fizetned, és nem is tartozol nekem magyarázattal hogy miért nincs pénzed…- Közölte gyorsan közönyös hangnemben nehogy Richk akárcsak egy pillanatra is megérezhesse vonzalmát. – Ez csak úgy jött… Nem tartozol semmivel… - Mosolyodott el, közben vigyázott hogy egy pillanatig se nézzen a zenész varázslatos szemeibe. Nem akart újra és újra elveszni, valamint a saját érzelmei ellen harcolni. – Csak segíteni akarok…- Aztán egy olyan kérdést kapott, amire maga sem tudta volna pontosan megmondani a választ.
- Miért? – Bukott ki Richka rózsaszínes telt ajkai közül az egyszerű szó, mire a férfi összeráncolta homlokát.
- Mit miért? – Kérdezett vissza tettetett nyugodtsággal miközben lassan felállt és a konyha felé vette az irányt. Azt remélte a gitáros itt marad ülve és megvárja míg visszatér, de a fiú egyik pillanatról a másikra ott termett mellette a lehető legveszélyesebb közelségben. Már nem térhetett ki a gyönyörű szemek ostromából. Úgy fúrták magukat bele tekintetébe akárcsak két éles barnazöld penge, ami sokkal mélyebbre hatol lelkében, mint bárki más az elmúlt évek alatt. Hirtelen nem tudott tőle szabadulni, mint egy fojtogató inda, úgy fonta szíve köré magát, és úgy tűnt nem engedi el soha többé… Legalább is addig biztos nem, amíg Roya rá nem szánja magát és a tettek mezejére nem lép.
De egyszerűen kénytelen volt rá. Csak állt és barna szemeivel mereven nézte a remegő seszínű és mégis gyönyörűséges tekintetet, amiben most annyi minden volt a hálán kívül.

- Velem még soha senki nem bánt így… Soha senki nem segített nekem… - A szavak közben felgyülemlő kellemesen forró lehelet felcsigázta Roya szenvedélyét, akármennyire is gátolta azt minden erejével. Hirtelen ezernyi szóval illette magát a perverztől kezdve a kéjhajhász megnevezésig, de nem tudott lemondani az érzésről hogy megkívánta Richkát. Kívánta a sima bőr érintését, a szenvedélyt, az akadályokat, és halálosan izgatta a gondolat hogy a tiltott gyümölcs érzéki közelségben csüng előtte, és szinte hívogatja őt.
- Sokan gondolkodnak másképp… De mindig vannak kivételek… - Válaszolta rekedten Roya, és erőltetett mosolyt parancsolt az arcára. – És ez így van rendjén… Nem minden ember rúg beléd ha felfeded magad Richk... - Hangjában megrezdültek a vágy húrjai, és már nem tudott tovább titkolózni. Pillanatok alatt érezte hogy egyre szűkebb lett a nadrágja, és gondolatain elhatalmasodtak a leigázhatatlan fantáziamorzsák. Hirtelen olyan erőszakos, és önző energiák csusszantak át rajta, hogy zavartan lesütötte barna csillogó szemeit. Másra sem tudott gondolni csak a lehetőségekre, hogy mikor mászhatna rá a zenészre, és tehetné végre magáévá vadul mégis kényelmes gyorsasággal. Már fájdította tagjait a gondolat hogy végre fogai között érezze Richk állát, torkát, mindenét, hogy végre törődjön a fiúval a lehető legközelebbi módon.. De hogy aztán mi történik, arra egy percig sem akart gondolni…
Csak meg akarta kapni, csak a tenyerében akarta érezni a formás hátsót, markolni és csókolni a gitáros ajkait kifulladás, és a fáradtság végtelen dallamának végéig. Uralkodni akart rajta… Zavarta és izgatta a gondolat, hogy egy karnyújtásnyira van tőle a szenvedély, hogy végre egyszer boldog legyen a boldogtalan magány küszöbén. – Azt ajánlom fürödj le, addig keresek neked valami ruhát, és hozok italt is… - Bökte ki, de úgy érezte hogy nem is ő beszél.
Ő ilyeneket nem mondana… Sosem akart senkinek sem a kedvében járni csak azért hogy még közelebb engedje magához, és tessék. Pont Richka az aki lassan arra készteti hogy úgy pattogjon körülötte mint egy elhajított gumilabda.
- Rendben… - Hallotta valahonnan távolról a választ, és szinte gépiesen indult meg a konyha felé.

„Az egyetlen esélyem hogy ne csináljak semmi olyat amit holnap megbánnék ha iszok valamit…Valami jó erőset..!” – Gondolta Roya miközben kirobogott a konyhába. Valahol tudta hogy nem a leghelyesebb ötlet ebben a helyzetben kiereszteni karjai közül a tudatát, de nem bírta tovább. Türelmetlenül várta hogy Richka végre engedjen neki, hogy adjon valami jelet amitől megbizonyosodhat hogy nem fogja visszautasítani, de nem volt semmi arra utáló gesztus ami tettére biztatta volna. Basszus ez a három hónapnyi nő nélküliség nem volt fényes ötlet…” Támaszkodott a hűtőnek miután kivett egy szendvicset és egy üveg vörösbort.

Tanácstalanul rávillantotta barna tekintetét, a hűtő további tartalmára, majd megrántva a vállát kiemelt egy bontatlan konyakos üveget. Kecsesen felegyenesedett és már bontotta is fel a sárgás színű kellemesen illatozó löttyöt, aztán levett egy poharat és öntött magának. Két ujja közé csippentette a pohár nyakát, pár percig szemezett az itallal eldöntve azt hogy érdemese e még lejjebb sodornia magát a méltóság végtelenül meredek létráján majd olyan gyorsan kortyolt bele mintha versenyezne az idővel. Egyszerűen lazulásra volt szüksége, egy erőre ami segít levetkőzni a gátlásait. Szinte felüdülés volt fejének a bódító alkohol hatása, mikor percek múlva visszahelyezte a konyakot a hűtő rabságába. Már nem is volt annyira fontos számára hogy mit gondol róla Richka, csak az volt a lényeg hogy ő megkapja, amit akar, és ha az akarata történetesen a gitáros volt, akkor állt elébe a feladatnak.
Mintha kicserélték volna Royát, vígan dudorászva töltötte meg a két poharat borral, és egyre türelmetlenebbül várta hogy Richka végre színre lépjen. Fogalma sem volt hogy mit tesz, ha megpillantja laktórását, de abban biztos volt, hogy nem hagyja szó és tettek nélkül a dolgokat. Óvatosan kihalászta a szendvicset a fóliából, egy tányérra tette, és elhelyezte a konyhaszekrény közepén. Bódult mosollyal nyugtázta hogy homályba burkolózó tervének ezen része tökéletesen működik, és már indult is volna be a szobába pár ruháért, ha egy panaszos nyávogást nem hallott volna a lábától nem messze.

- Dögi… - Motyogta meglepetten, ha valakiről, akkor a macskáról tökéletesen elfeledkezett. Ahogyan lenézett lába mellé, már meg is pillantotta a kényes tekintetű szőrmókot, ahogyan hevesen dorombolva a vacsoráját követeli. – Te meg hol a picsában voltál? – Ereszkedett le az állathoz, és megcirógatta annak fejét. – Látom baromira éhes vagy… Hol kószáltál szőrmók? Csajoztál? – Nevetett felszabadultan Roya, miközben újra felemelkedett és kinyitotta a szekrényt. Végignézett a választékon majd kiemelt egy közepes méretű konzervet, felbontotta és letette a macska elé.
- Tessék fiatal úr ez a vacsorád… - Pöckölte közelebb lábával a konzervet. – Lehet hogy nem aranytányérban tálalt ötfogásos vacsora de legalább nem halsz éhen… A nők amúgy sem szeretik a dagadt, lusta pasikat… - Tette hozzá megfontoltan mire az állat kissé flegma pofával mégis hálálkodó tekintettel nézett rá, és hozzálátott a vacsorájához. Az újságíró elégedetten felsóhajtott miközben a macskát bámulta, aki szakadatlanul ette a fémtégely darált húsos tartalmát. „Nem hiszem el hogy téged csupán ennyi is tökéletesen boldoggá tud tenni…” Rázta meg a fejét miközben továbbra is kedvencét nézte. „Engem még Richk jelenléte sem boldogít… sajnos teljesen mást csinál, ahelyett hogy boldogítana…”- Tűnődött el rendkívülinek tartott vonzalmán. Érdekesnek és szokatlannak vélte, mert ilyet még soha nem érzett, Noha vonzódott nőkhöz, hosszabb-rövidebb kapcsolatai is voltak, de ez az érzés amit Richka iránt táplált, valahogyan különbözött az eddigiektől. Különbözött és nem tudta hogy miért. Szinte üvölteni tudott volna, és nevetni saját ostobaságán. Fogalma sem volt róla hogy mi történik vele, de érezte hogy majdnem megbolondul. Eközben észre sem vette hogy a víz elnyomó csobogásának hangja teljesen megszűnt. Csak a hirtelen csöndre lett figyelmes, és a macskára nézett, aki alaposan kinyalva tálkáját lágyan dorombolva nézett fel rá.

- Mi van? – Kérdezte, mintha természetes lenne számára, hogy az állat perceken belül emberi nyelven megszólal. Annak idején sokat beszélgetett vele… Gyakorta találta őket csak kettesben az éjszaka, amikor az újságírónak semmi kedve sem volt cikket írni, vagy bármi mást csinálni. Akkor egyszerűen az ölébe vette az állatkáját és kedvesen simogatva beszélgetni kezdett vele. Nem volt jobb társaság a macska pedig megértően dorombolva végighallgatta. „Nagyon összenőttünk mi ketten…” – Mosolyodott el halványan Roya, miközben hátra lépett egyet. Be akarta vinni az ételt és az italt az asztalra de hirtelen beleütközött valamibe. Valamibe, aminek kellemesen langyos érintése volt, és kissé vizes. A férfinak megfordult a fejében egy monoton káromkodás, de mégis tartózkodott annak kiejtésétől, helyette megfordult hogy megnézze mibe ütközött bele.
- Nem is tudtam, hogy macskád van… - Hallatszott Richk hangja mire a férfi mereven nézett végig rajta. Megbabonázott barna szemeivel gyorsan végigvándorolt a hófehér szenvedélytől holtfehéren izzó selymes bőrön. Egyszerűen nem hitte el hogy végre szeme elé tárul az immár tökéletesen meztelen mellkas.

Letaglózta Richka feszes hasfala, a vékony mégis kidolgozott karok, és az ártatlannak tűnő babaarc a szőke fürtökkel együtt melyek körbeölelték azt. Egyszerűen nem tudta megfogalmazni hogy mi futott át a testén pár hosszúnak tűnő röpke pillanatra, de megborzongott, és végleg megbizonyosodott abban hogy minél hamarabb meg kell szabadulnia a nadrágjától. Azt is elfelejtette hogy a földön van, egyszerre érezte magát a pokol és a menny kapuja előtt ami úgy tűnt csak rá vár.
- Roya… Olyan furcsán nézel… Van valami gond? – Ráncolta össze homlokát Richka, mire az újságíró végre feleszmélt a szenvedély tengeréről, ami már már majdnem bekebelezte őt.
- Semmi… csak… Simán elmehetnél modellnek is ami azt illeti… - Mosolyodott el megilletődötten, mire a gitáros felnevetett.

- Ugye ezt nem mondod komolyan? – Kérdezte Richk mikor pár perc után szóhoz jutott. – Semmi kedvem sanyargatni magam, és mindenféle diétának alávetni a testem hogy megőrizhessem makulátlan alakomat! – Vetette oda szórakozottan miközben a macskához lépett, aki továbbra is kutakodva nézett rá.
- Pedig szerintem a te munkádhoz is legalább annyira hozzátartozik a küllem, mint modelleknél. Vagy netalántán rosszul gondolom? – Futott ki hirtelen a száján, ami után fülig vörösödött. Nem akarta megbántani Richkát, és már vagy százszor megfogadta hogy nem veti a zenész szemére munkáját, de valahogyan mégis akaratlanul kicsúszott a száján. Bűntudatát növelte az a pillantás is amit Richka vetett rá a kijelentése után. A furcsa ugyanakkor rendkívül vonzó tekintett kissé dühösen villant rá, látszólag totálisan megelégelve azt hogy ideiglenes otthonadója nem tudja magát túltenni azon a tényen hogy ő árulja a testét.
- Lehet, hogy van benne valami, nekem minden esetre nem volt gondom erre, ezért nem is gondolkodtam el azon, hogy milyen egy tökéletes prosti. – Válaszolta leplezetlen gúnnyal és türelmetlenséggel a hangjában. – De mindenkinek más tetszik, az emberek is mások. – Folytatta tovább Richk miközben lazán az egyik közeli ablakhoz sétált és tűnődve kitekintett rajta. – Lehet, hogy az utcán sétáló vézna faszi most éppen egy kétszáz kilós tehénről álmodik aki ott tengeti napjait az utcasarkon. Más hányingert kap tőle hogy mit esz egy bolygó méretű kurván, de ez őt nem igazán érdekli. A saját teste, a saját pénze és azt csinál vele amit akar. És voltaképpen igaza van!

A gitáros hangja egyre szenvedélyesebben csengett. Roya szinte már érezte bőrén a fiú forró leheletét, a tüzes lelket, ami az eszméletlen test mögött rejtőzik. Tökéletesen és tisztán hallotta társa monológját, mégis nagy erőfeszítésébe került hogy eljuttassa az információt az agyáig. Sokkal jobban le volt foglalva Richk testének érzéki hullámaival, amiknek látványa egyenesen az őrületbe kergették őt. - Csak a társadalom ítéli el, de nincs joga… Mert a társadalom is mocskos. És mindig az mondja más felett a legdurvább ítéletet akinek bőven van rejtegetni valója. – Richka vékony arcának mosolygós íve, olyan volt akárcsak egy pecsét az újságíró lelkén. Teljesen elveszettnek érezte magát, egy olyan helyet fedezett fel a világban ahol még soha sem járt. Pedig itthon van, és mégis olyan más minden... Olyan gyönyörű, és mintha minden tárgy arra várna, hogy végre megérintse a gitáros bőrét és magához húzza. Mintha valahol bíztatná is őt, hogy tegye meg… A kanapé amelyen az éjszakákon át a macskával tengődött most olyan kedvesen hívta magához, hogy fektesse le oda az angyali testet, hogy alig bírta vissza fogni magát. Úgy érezte, hogy minden ellene van, és amikor Richka megfordult erőteljesen megrázkódott.

- Fura ember vagy… - Jegyezte meg hirtelen kiábrándultsággal Richk, miközben egyenesen a szemébe nézett. Azokba a barna szemekbe, amelyekben most az izgalom és a gátlások vég nélküli háborúja dúlt. – Komolyan, ha hozzád beszélek, úgy érzem, mintha egy érzéketlen robottal dumálnék, és ez őszintén szólva zavar. Én váltom ezt ki belőled, vagy pedig simán ilyen kibírhatatlan rideg természeted van? – Hallotta az őszinte kérdést, és nagyokat nyelve figyelte ahogyan a zenész lassan egymásba kulcsolja karjait, és a mozdulatsor következtében pár centire lentebb csúszik a törölköző zavaró anyaga.
- Nem vagyok rideg, csak próbálok nem tolakodó lenni… - Válaszolta mikor pár értelmes gondolat összegyűlni látszott fejében. – Félek ha megmutatnám az igazi vendégszeretetemet kiáltozva rohannál el innen… - Pórbált poénosan fogalmazni, de erre csak egy beletörődött szomorú mosoly volt a gitáros részéről a válasz, és ő újra és újra beleőrült a fiú minden ajakrezdülésébe.
- Roya az a helyzet hogy te engem baszottul nem ismersz, de nem baj. Nem rohanok el mert segítettél rajtam, és ezért hálával tartozom. És amúgy sem vagyok az a rohanós típus hidd el… Sok mindent megéltem már te csak egy kis só vagy a tetejére… De az persze csak rajtad múlik hogy ízesíted vagy elbaszod-e azt… - Indult meg Richk hirtelen a szendvics irányába, mire Roya szótlanul a fejét rázta.
- Igen igazad van egyet értek… Nem ismerlek… - Vallotta be kissé reszelős hangon, miközben örömmel a szívében figyelte hogy teszi magáévá a zenész a neki kikészített szendvicset, ahogy a keze közé kerül. – De az a nagy helyzet hogy te sem engem… - Jelentette ki némi ridegséget erőltetve hangjába mire Richka újra ránézett. Valami leírhatatlan kisfiús aranyosság vetődött rá, mikor Roya észrevette a morzsát a hófehér arcon.
- Én, kérlek szépen simán kinézem belőled, hogy egy cinikus mindent kritizáló Playboy olvasó seggfej vagy… - Motyogta miközben lenyelte az épp szájában lévő falatot. – Csak azt nem tudom hogy miért részesülök eme kiváltságokban hogy nem döngölsz úgy a földbe ahogyan azt még kora este tervezted… - Harapott bele újra az ételbe, mire az újságíró felnevetett.

- Az őszinteségeddel nem lehet harcba szállni Richka… - Ismerte be kissé részeges hangján. – Miért tényleg tudni szeretnéd, hogy miért részesülsz eme kiváltságokban? – Kérdezett vissza mire csak egy elgondolkozó morgás volt a válasz a szőkeség részéről. A férfi élvezettel nézte ahogyan Richka ügyes gyorsasággal eltünteti a szendvicset, közben pedig minden mozdulatot elraktározott elméjében amit a finom test, vagy a gyermeki arc végzett. A gitárost elnézve egyértelműen meg kellett állapítania, hogy az evés az élet egyik legnagyobb gyönyörei közé tartozik, legalábbis Richka pont ezt a látszatot keltette.
- Gondolom köze van az interjúhoz… - Kezdte boncolgatni Richk a gondolatait miután egy jóleső sóhajjal befejezte a vacsoráját. – De ha olyan fontos lenne neked akkor szerintem már régen megcsináltuk, volna, és akkor nem lennék itt… Vagy minden alanyoddal ezt csinálod mielőtt a lényegre térnél? – Ült fel hirtelen az asztalra mire a Roya kissé csillogó szemekkel végigjáratta a tekintetét rajta, majd reménytelen szusszanással vette tudomásul hogy jó hosszú törölközőbe van bugyolálva a fiú ölelnivaló dereka.
- Jahm, persze a macska is így maradt nálam… - Válaszolta kissé lehetetlen kifejezéssel az arcán mire Richka őszintén felnevetett.
- Ő volt az egyetlen, aki kibírta a társaságod, vagy ő volt az első, aki meginterjúvoltál? – Érdeklődött hangosan kacagva. – De édes kis állat… - Jelentette ki a zenész pár rövid pillanatnyi méregetés után.
- Egy dög… - Válaszolta Roya miközben továbbra is óriási áhítattal bámulta a meztelen felsőtestet. Szinte már sajnálta hogy volt a fürdőben törölköző, egyenesen sírhatnékja támadt a felesleges ruhadarabtól. – Egész nap csak alszik, csajozik, aztán meg kaját követel, este pedig elvárja hogy kinyald a seggét… A poén csak az, hogy te pedig örülsz ha ez a puha kis szőrmók hozzád mászik, és belebújik az öledbe… - Sóhajtott fel szomorúan az újságíró, miközben érezte hogy újra átölelik a magány nehéz karjai.
- Bizonyára ő is szeret a maga módján, ezért bújik oda hozzád… - Válaszolta Richk megértően mosolyogva. – Az állatok nem tudnak szeretet tettetni nem úgy mint az emberek… - Tekintete hirtelen kővé dermedt és mintha óriásit ugrott volna a lelkéből, tekintett egyszerre Royára és mégis mindenfele. A férfi pár percig hallgatott, láthatóan megízlelte a megállapítás minden egyes szavát, majd eltűnődött kissé mélabús tekintettel lépkedett közelebb a gitároshoz. - Csak ösztönből bújik hozzám… Ha nem adnék neki kaját tuti hidegen hagyná mi van velem… - Válaszolta közönyösen, miközben elvette a poharát és beleivott, közben egy pillanatra sem vette le szemeit Richk csábos vállairól amik egy mozdulat erejéig sokat sejtetően bemélyedtek.
Most kivételesen nem is követte a mozdulatot, viszont annál inkább meglepődött mikor pár selymes ujj fonódott szabad keze köré.
- Azért nem szeretnek, mert nem hagyod, hogy szeressenek… - Hallotta a rózsás ajkakból a mondatot, amik úgy érezte hogy hirtelen a sorsára is pecsétet nyomtak. Kissé meglepett és sértődött pillantással emelte el szájától a poharat majd, óvatosan visszahelyezte az asztalra és kissé mérges szemeit, egyenesen Richkára szegezte.
A szőke férfi most látszott először megilletődöttnek a találkozásuk óta. Arcára fura pír ült ki, zöldes szemeiben pedig furcsa csillogás égett, ami szinte az újságíróba fojtotta a butának tűnő gyerekes szitkokat. Egyedül csak ezeket a mámorítóan gyönyörű szemeket látta maga előtt, és nem tudott mozdulni azoknak az emlékétől.
- Szóval véleményed szerint azért nem szeretnek, mert nem hagyom hogy szeressenek? – Kérdezett vissza olyan hangon mintha csak azt kérdezné mennyi az idő. Richk kissé meglepetten húzta vissza kezét, és helyezte azt két combja közé, miközben egy jelentőségteljes szusszanással jelezte, hogy gondolkodik.
- Biztos vagyok benne, ha lenne egy ember, akit közel engednél a szívedhez… akkor ő igazán szeretne… - Fogalmazta meg újra Richka a gondolatait, és igyekezett némi alaposságot és hangsúlyt fektetni szavaiba, nem is számolva azzal, hogy mit indított el a másik férfi lelkében. Csak akkor csillant meg a gyanú szikrája benne, mikor Roya még közelebb lépett hozzá, és továbbra sem szabadult a barna szemek fogságából. Kissé megrázkódott, és sietve a poharáért nyúlt, mikor Roya keze megmarkolta csuklóját. Ijedten rebbentek meg az ajkai, mikor megérezte a forró szorító kart, tekintete pedig össze-vissza cikázott a két kéz, és a sötétbarna szempár között, ami már tisztán őt követelte.

- Szomjas vagyok. – Suttogta kissé ridegen, hogy véget vessen a tortúrának. Tekintete fura barnaságban úszott és úgy szúrt akárcsak egy pengeéles tőr. –Engedj el…
- Nem szeretem ha ilyen könnyen ítélkeznek fölöttem… - Válaszolta nagyon halkan Roya, szemei eközben izzottak valamitől. Valamitől, aminek köze sem volt a haraghoz, és a méreghez. Hangja mégis vészjóslóan csengett, Richka gyomra pedig remegni kezdett.
Ismerős dolgokat látott az újságíró szemeiben, és már előre irtózott minden egyes további gondolatmenettől, ami vélhetőleg kettőjük éjszakáját eredményezte volna.
– Roya ne nézz így, zavarba ejtesz… - Hebegte a zenész, és láthatóan elvörösödött, mikor már tisztán, közelről látta a vágyakozó tekintetet. – Nekem most semmi kedvem… Azt hiszem el kéne mennem! - Bökte ki gyorsan, és már pattant volna le a szekrényről, mikor szembetalálta magát a kecses izomzatú mellkassal. –Roya… - Hangja szenvedélyes lendülete furán megremegett, mikor a barna tekintetbe nézett. Hamar rájött hogy ő innen most már nem szabadulhat. Akaratlanul is csapdába esett, és még csak észre sem vette, mikor ott játszódott minden a szeme előtt. Szemei előtt felvillantak a frissen szerzett fájdalmas emlékképek, és testére nézett. Tele volt horzsolásokkal és piros foltokkal, tagjai pedig úgy sajogtak, mintha mindezidáig edzett volna. Most egyetlen egy porcikája sem kívánt semmiféle együttlétet, Roya viszont rendesen zsákutcába húzta, ahonnan nem volt más kiút véleménye szerint.

- Szóval nem futsz el, mert te már minden átéltél, mindent megtapasztaltál igaz? – Nézett rajta lemondó tekintettel végig Roya, mire Richk kissé megszeppent arccal nézett rá.
- Azt hittem te más vagy! - Csúszott ki száján panaszosan a mondat, miközben lecsukta a szemeit. - De tévedtem… Megszoktam hogy mindenkiben csalódnom kell, így benned is… - Nem akarta látni mi fog történni, nem akart semmit sem érezni.
Megfogalmazhatatlan fájdalom ütötte fel a fejét szíve mélyén és nem tudta megfogalmazni mi az. Egyszerűen csak sajgott a szíve, és legszívesebben elmenekült volna egy olyan helyre ahol csak egyedül lehet a gondolataival és a fájdalmaival.
Várta hogy az erőszakos kezek babrálni kezdjenek rajta, hogy lassan hatalmukba kerítsék, de nem történt semmi. Meglepetten nyitotta ki barnazöld szemeit, és bizalmatlanul figyelte a férfit, aki előtte állt és nem moccant. Csak hosszan és szótlanul nézte őt, de nem szólt semmit.
- Mi a fészkes fenére vársz még? Elkaptál, nem menekülök… Tessék, szabad a pálya!- Kiáltotta kissé erőszakosan, mint aki már csak azt várja hogy beteljesüljön a sorsa.
Őszintén szólva veszettül zavarta hogy nem látott az újságíró szándékai mögé, és nem hitte hogy ilyen gyorsan és hamar csőbe lehet húzni. De most sikerült, és már csak azt kívánta hogy bárcsak vége lenne az egész tortúrának, ami még el sem kezdődött.
- Te sem hagyod hogy szeressenek Richka… - A hanglejtés majdnem rést ütött szívébe, és fel is nyögött egy kicsit, majd ajkaiba harapva feszült figyelemmel várt tovább.

- Mert engem nem szerethet senki úgy, ahogyan én szeretném és nincs is szükségem rá! Főleg nem arra, amit az emberek adnak mostanában, és egyáltalán nekem szánnak! – Hangjában elkeseredettség és dac tükröződött, ami minden pillanatban egyre nőtt és nőtt. – De miért érdekel ez téged ha úgy is csak azt akarod, ha úgyis csak arra hajtasz! – Tekintete szinte marni tudott volna a keserűségtől. Akcentusa erősen kierősödött hangja pedig erős hullámzásba kezdett. Roya pedig csak mosolygott és percekig gyönyörködő pillantással nézegette a felindult fiatal arcot, majd lassan megérintette. Végighúzta a vékony áll vonalán mutatóujját, majd pedig Richka orrával kezdett játszadozni, és élvezettel fürdött a megszállott tekintetben amikből már már tisztán tükröződött hogy percek kérdése hogy tulajdonosuk ne jutalmazza tetteit egy csípős pofonnal. De az sem zavarta volna ha pofont kap. Az alkohol olyan bátorságot adott neki hogy úgy érezte legyőzhetetlen, és hogy neki minden sikerül. Próbált értelmes megnyilvánulást erőltetni az arcára de minduntalan sikertelenül járt, ezért hát álmosan megdörzsölve szemeit nézett vissza újra kiszemeltjére.

- Túl hamar elítélsz embereket, közben meg elvárod hogy téged ne ítéljenek el… - Morogta kissé elgondolkozva de korántsem mérgesen. – Önző vagy egy kicsit nem gondolod? – Kérdezte meg hirtelen, miközben hátrálni kezdett a gitárostól. – Egy kurva vagy mégis elvárod, hogy őszintén szeressenek és törődjenek veled. Az állásod nem párhuzamos azzal amit követelsz az emberiségtől Richk… - A fiú kissé meglepett tekintettel, mégis dacos arcot vágva gyanús szemekkel figyelte mozgását, majd hosszú percek után végre megszólalt.
- Intellektuálisan akarsz az őrületbe kergetni, he? – Ugrott le az asztalról és érzékletesen gyors léptekkel termett pillanatok alatt Roya előtt. Egy percig sem tűrte el hogy az újságíró a helyzet magaslatán érezze magát, most is az volt a célja hogy visszarántgassa őt a földre, de úgy tűnt hogy hálótársa tökéletesen magán kívül van. A tompán csillogó barna szemek látványa inkább magát Richkát bizonytalanították el, és teljesen meglepődött hogy Roya a részegsége ellenére még képes értelmes mondatokat kinyögni.
- Tehát te megállapítod rólam, hogy nekem szükségem van szeretetre, de neked nem… Te tökéletesen megvagy anélkül hogy valaki átöleljen, és őszinteségből csókoljon meg… - Hallotta feje fölül a fennkölt hangot, mire újra elkezdett felmenni benne a pumpa. Úgy tűnt az újságíró meg sem hallotta a csöppet sem illedelmes kérdését, pontosan ott folytatta ahol pillanatokkal ezelőtt abbahagyta.
- Ezzel mit akarsz mondani?! - Szorította ökölbe hófehér kezeit, miközben arca már a lelki kínoktól vöröslött.
- Azt hogy maradj itt nálam… - Válaszolta Roya hirtelen végtelenül egyszerű hangnemben, majd óvatosan megérintette a gitáros nyakát. Széles tenyerét a finom áll köré fonta és megemelte a rémült arcot. – Vigyázni akarok rád, és meg akarom mutatni neked, hogy nem minden ember akkora seggfej… - Harapta el a mondat végét hirtelen a férfi.

A két fátyolos zöld fényben elenyésző szem úgy tűnt mintha bénító mérget fecskendezett volna tagjaiba. Nem hogy mozogni, de még beszélni sem tudott igazán, csak kisujját táncoltatta a zenész selymes arcán, aki megrökönyödve viszonozta pillantását.
- Mint te…? – Fejezte be mondatát Richka miközben kissé félénken nézett fel rá. Szemeiből úgy tűnt teljesen eltűnt a düh és dac, helyette inkább a hitetlenség tündérei szórták szét barnás varázsporaikat.
- Igen… fogalmazhatunk így is… - Mosolyodott el Roya halkan, miközben kezét a fiú álláról lassan a vékony derékra csúsztatta.
Egy pillanatra úgy tűnt minden rendben van. Richk meglepett arccal és csillogó tekintettel meredt rá, majd hirtelen arcát elöntötte a pír, a gitáros szemei pedig eszeveszetten szikrázni kezdtek.
- Mindegyikőtök ezt mondja, aztán pedig úgy dobtok el, mint egy kutyát! Azt hiszed hülye vagyok Roya?! Azt hiszed, hogy velem mindent megtehetsz!? Azt mondod, hogy meg akarsz védeni és szerinted én el is hiszem mindazt a marhaságot, amit te itt részegen összehordasz!? Ugyanolyan hazug mocsok vagy, mint a többi ezer meg ezer! Semmivel sem különb! Hogy lehettek ennyire kegyetlenek, és ennyire… – A gitáros megpróbált kiszabadulni a férfi kezei alól, de azok olyan erősen tartották akárcsak pár legyőzhetetlen szíj. Richka percekig próbálkozott majd mikor felfogta, hogy egyedül nem menekülhet az erőszakos kezek börtönéből, akaratos szemeit egyenesen a kába barna tekintetbe fúrta.
- Engedj el te… - Kiáltotta el volna el magát a legkeményebb szitkokat szórva Royára ekkor viszont társának selymes szája hozzásimult az övéihez, és hirtelen gyorsasággal ejtették rabul a fiú eddig tüzesen pergő nyelvét. Royának fogalma sem volt hogy mit cselekszik, csak az ösztöneit követte és amikor látta hogy Richka egy óriási levegővételre készül, tette amit tennie kellett…

Úgy álltak ketten a konyha és az előszoba kezdeténél mintha szobrok lettek volna. Richka a meglepettségtől mozdulni sem tudott, szemei tágra nyitva meredtek előre, jobb keze pedig ökölbe szorítva hevert a levegőben, Roya pedig azért nem mert mozogni, nehogy elrontsa a pillanatot, és végett vessen a törékeny kapocsnak, amit sikerült létrehoznia.
Kettejük bizonytalanságának eredménye volt a hosszú percekig tartó kellemetlenül kellemes póz, ami mindamellett, hogy egymás ajkainak szoros érintkezéséből állt, még megannyi megfeszített izommal összevonva lett teljessé.
Rick agyára hirtelen forró pára nehezedett, ami meggátolta őt abban, hogy bármilyen értelmes nem Roya alkoholszaggal megtöltött szája köré fűződő gondolatot képes legyen befogadni. Az első gyors megállapítása az volt hogy az újságírónak eszméletlenül selymes ajkai vannak, a második az, hogy ilyen gyengéden még soha nem viselkedett vele senki, főleg nem azóta, hogy pénzért árulja magát.

Most viszont a puha forró kezek a derekán, mint egy lágy béklyó fonódtak össze, libabőrössé téve ezzel hófehér hátát, és úgy követelték behódolását. Ismeretlen dolog moccant meg benne, miközben megfordult a fejében a gondolat hogy talán soha többé nem kéne megmozdulnia, sem beszélnie. Érezte, hogy valami láthatatlan mézédes folyadék lassan végigcsurog teste minden pontján felhevítve a régen leáldozóban pislákoló szenvedélyét. Alig érezhető borzongás futott végig rajta, mire lassan kicsusszant az ölelő karok fogságából és nagyokat lélegezve értetlenkedő pillantásokkal kommentálta a történteket. Tétlenül állt az újságíró előtt, aki szintén felegyenesedve bámulta őt. Olyan volt ez a gitáros számára, mint egy rövid ideig tartó múlandó álom.
- Ez meg mi volt? – Sóhajtott fel hirtelen a fiú mire Roya megrázkódva vakarta meg barna fejét. Most mit mondjon? Az igazat? Hogy úgy tűnik kicsit belezúgott, és szeretné, ha itt maradna?
„Úgy sem venne komolyan. Én sem venném komolyan magamat ebben a helyzetben…” Az újságíró kábán felnevetett saját gondolatain, majd egy úrias köhintés után elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy válaszolni tudjon.
- Megpróbáltam súlyt adni a kérésemnek… - Vallotta be pár pernyi csönd után, és látszólag fülig elvörösödve lesütötte a fejét. A zenész kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Hirtelenjében olyan érzése támadt hogy alaposan alábecsülte ezt a férfit, aki a tökéletes kiszámíthatatlanság leplét vette fel most előtte.

Ami a legrosszabbnak tűnt számára, hogy valahol a lelke mélyén egyenesen izgatta a férfi bizonytalansággal felfűtött tekintete, főleg most hogy Roya a lehető legközelebb merészkedett hozzá, és olyan érzéseket ébresztett fel benne amiket eddig soha senki más.
- Roya… én most elmegyek… rendben? – Jelentette ki hirtelen az orosz fiú, miközben lassan ő is lesütötte sűrű ébenfekete szempilláit. Hófehér vállai bemélyedtek, és kissé bűnbánó képet adtak ezzel gazdájuk amúgy sem boldog arcának. – Köszönök mindent, és amint lesz pénzem kifizetem a szendvicset, a ruhát meg a fürdőt… - Motyogta az orra elé lassan, és megpróbált erőt parancsolni a lábaiba. Mikor végre megtette az első lépéseket az újságíró odasietett hozzá megmarkolta az oldalát, majd a lehető legkifejezőbb módon magához húzta.
- Richk… - Nyögte elhaló hangon, miközben megpróbálta szavakba varázsolni érzéseit. –Ha te most elmész, én isten bizony megszűnök létezni… Elhiszed? – Nézett fel könyörögve a gitárosra akinek értetlen zöldes tekintete úgy tűnt továbbra is a csókra keresték a magyarázatot a másik tekintetében.
- Nem… - Hangzott a válasz bizonytalan csengéssel, aminek következtében az újságíró barna tekintete megremegett. Elvette a kezét a hófehér néhol pirosasra horzsolt bőrről, és két tenyerébe temette az arcát. Mintha kétségbeesésében nem tudott volna hova menekülni, csak a kezei adtak neki menedéket a rideg szempár elől. A taszító valóság és Richka varázslatos, mégis vádakkal teli tekintete elől…

- Ne dramatizáld túl a helyzetet, hiszen te mondtad, hogy nem is ismerjük egymást! - Rántotta meg a vállát hirtelen Richk a férfi reakciójára választ adva, mire Roya kissé mérges határozottsággal megtöltött pillantással ránézett.
- Meg foglak csókolni… - Közölte hirtelen dacos ellentmondást nem tűrő mély hangon, mire a gitáros csak felnevetett.
- Ha megteszed a tarkódba állítok egy kést… - Morogta a férfinak komolytalanul, de közben erőteljesen hátrálni kezdett, majd elvette az asztalról az éppen ott heverő kést. Tétován felemelte és saját maga is szemlélni kezdte. Tekintete óvatosan végigfutott a lámpafényben fürdő pengén, majd egyenesen Roya barnás szemeibe nézett. Voltaképp miért is küzd? A reményei ellen? A hitében hogy ez a férfi más, mint a többi, nem csak azt akarja, mint a többi ezer meg ezer. Nem csak a testét akarja elrabolni egy éjszaka erejéig, hanem a szívét is?