Red Nightmare III.

III.

Claudio nem is tudta megmondani mennyi idő telt el a vörös angyallal való találkozásuk óta. Napok… Voltak azok hetek is. Saját magának is nehezére esett bevallania hogy az az éjjel rendesen megváltoztatta életét. Nem mert az emberek szemébe nézni, mindig úgy érezte hogy figyelik minden lépését, de nem tudta volna megmondani hogy honnan. Mégis vágyott arra hogy megpillantsa a vörös fejet, és újra beszélgessen vele.
Hogy hallja a furcsa kissé lírai stílusú beszédet, ahogyan minden szavával óvni próbálja őt. De mintha tényleg csak ábránd lett volna Vincent alakja, a vámpír ígéretéhez hűen nem kereste.

Hiába nézett ki a férfi minden este az erkélyre, az éjszaka zümmögésén kívül nem hallott neszt, és nem is látott villódzó pillantást a sötétben, ami őt kísérte volna. Minden egyes éjjel reménnyel telien ment a haza a gyógyszertári pakolásból, és mindig mélységesen csalódott.
Valami belül megmozdult benne a vörös fiú láttán… Valami nagyon kellemes, amit eddig egyetlen egy nő iránt sem érzett, elvégre érzések nélkül döfte beléjük a kést, de Vincentél úgy lobbant fel mint szobájában a világosság.
„Ha Vincent halandó lett volna vele is végzek…” –Villant be fejébe a megállapítás sokszor, és pár rövidke percig titkon áldotta a tényt, hogy a vörös srác a vérszívók közé tartozik.
Megváltozott… Eddig sem beszélt sokat munkatársaival, most pedig tökéletesen néma volt. Szótlanul segített nekik, és teljesen máshol járt. Vincentet kaparta össze emlékeiben, majd mindig kétségbeesetten eszmélt rá hogy az emlék csupán árnyéka annak az attraktív kissrácnak, aki meglátogatta őt…

Az egyik nap is a gyógyszerárban fecsérelte az idejét. Túlórázott, újabban nem szeretett hazajárni, és a gyilkolástól is elment a kedve. Egyszerűen hiányzott neki az alig megismert vörös démon…
Amikor a közelében tartózkodott olyan teljesnek érezte magát, mintha csak a másik felét kapta volna vissza.
Zárás után egyes egyedül maradt a gyógyszertárban. Egy ideje már nem öltözött át a munkauniformisába, most is egy fekete melegítő és farmer volt rajta. A felső akármilyen egyszerűnek tűnt mégis megmutatta a férfi szálkás izomzatú kívánatos testének erélyes vonalát, amit a ruha oly vigyázón őrzött, a farmernadrág pedig kellőképp kihangsúlyozta a hosszú vékony lábakat, aminek következtében több nő is utána fordult.
Claudio máskor kihasználta volna ezt a fajta hírnevet egy újabb vadászatra, mostanában viszont csak egyetlen egy emberre tudott gondolni, arra is egyre ködösebben, homályosabban. Minél erősebben akart emlékezni Vincentre, annál távolibbnak és valótlanabbnak érezte magától az emlékeket, és ebbe szinte már beleőrült. Mint minden este most is gondosan letörölgette a polcokat, és feltakarította a padlót, majd pedig elvégezte a napi elszámolásokat és ő is hazaindult.

Arca szomorkás volt, barna szemeiben már nem csillogott a tüzes fény, mint azelőtt. Zsebre tett kézzel haladt hazafelé, és szokásos módon most is megállt a kirakat előtt. Bánatos szemeivel unottan figyelte az üveg mögött meghúzódó könyveket, közben újra és újra az emlékeit idézte fel. Itt találkoztak… Itt döfte bele Vincentbe a kést, és itt lepődött meg mikor a fiú egy lenge szóval felülkerekedett rajta és a gondolataiba kúszott.
Nem sietett haza… Elvégre mi várta? Semmi, csak a díszes bútorok, és magány. Még kisállatot sem tartott, mert feleslegesnek tartotta őket. Most viszont fura érzések fogták el.. Tartozni akart valakihez, akit ő is szeret, és életében először magányosnak érezte magát…
A ház előtt nem történt vele semmi különös. Előkaparta kulcsát majd a megszokott lassúsággal dugta bele a zárba. Mikor belépett a folyosóra furcsa szag csapta meg az orrát mire azonnal megtorpant.
„Vér…” Állapította meg rögtön. Szíve felkúszott a torkába, lábaiban pedig az izmok megfeszültek. „Vérszag… Valaki van itt…” – Lépett be a folyosóra, miközben kezei a hátsó zsebében lévő késért nyúltak. Mikor megmarkolta a tárgyat, kicsit csökkent izgalma, de még mindig harcra készen várt, és fülelt. Sehonnan sem jött hang, és semmiféle nesz, még csak lélegzést sem hallott, ezért hamar elmúlt a veszélyérzete. „Lehet hogy valami állat teteme…” Intézte el magában a hosszú perceken át tartó némaságban, és lendületes léptekkel folytatni akarta útját, ám a következő pillanatban felbukott egy előtte lévő sötét kupacban ami fájdalmasan felnyögött. Claudio még esés közben előrántotta kését, így a földön ülve már egyenesen az idegennek szegezhette fegyverét. Már éppen készült volna a Ki vagy, és mit akarsz monológra, mikor a sötétben lévő valaki nyöszörögve megszólalt.

- Sajnálom… – Az a hang… Az a furcsán magas, mégis oly kedvesen csengő hang úgy hatolt be a férfi szívébe, mintha csak bor lett volna. Claudiónak óriásit dobbant a szíve, és kését elhajítva, önkívületben felugrott, majd a villanyhoz kapva azon nyomban felkapcsolta.
Így utólag visszaemlékezve túlságosan is nyilvánvalónak tűnt számára, hogy a vöröske tért vissza hozzá, de nem szólt semmit csak szélesen elmosolyodott, és próbálta leplezni a szívében felszínre jutó megnyugvást és örömöt. Az orra előtt pár méterre egy tarka plédben összegömbölyödött kis kupac fogadta őt, bűnbánó kék szemével, ami szinte már könyörgött hogy megszólaljon, és ítélkezzen felette. Claudio nem tudta minek is örül jobban. Hogy Vincentet újra látja, vagy pedig annak tudható be a furcsa mosoly az arcán hogy a betolakodót egész sebezhető állapotban találja a házában. Azt rögtön észrevette hogy nincs valami rendben, Vincent úgy szorította a maga köré a takarót, mintha az élete függne tőle, közben pedig megpróbálta a legszilárdabb formáját hozni. Kócos vörös haja szerteágazva ült meg fején, felfedve azt hogy gazdájának hosszú, és kimerítő napja volt. Vincent hasonlított egy jólszituált hajléktalanra, Claudiot mégsem riasztotta el a megjelenése.

- Mi járatban errefele kicsi vámpír? – Érdeklődött kicsit feszélyezett hangon, majd letérdelt, az előtte kuporgó alakhoz. – Talán itt hagytál valamit? – A kérdés folytatására, a plédtömeg kékes tekintete mérgesen felvillant, majd fújt egy nagyot, és erősen látszott rajta hogy most bánta meg éppen hogy újra idejött.
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy tudnál e adni nekem egy kis gézt, meg fájdalomcsillapítót, de látom rossz emberhez jöttem… - Válaszolta panaszosan Vincent, mire Claudio felhúzta bal szemöldökét.
- Miért kell?
- Mert volt egy kis balesetem… - Válaszolt a vörös hajú vámpír, és még jobban összehúzta magán a plédet, ezzel egyre jobban fokozva a házigazda kíváncsiságát. Egy rövid pillanatra eljátszott azzal a sötét gondolattal hogy Vincent a takaró alatt nem visel semmit, ám rögtön meg is rázta a fejét, majd szemérmesen köhintett egyet.
- Fázol, vagy itt készülsz tölteni az éjszakát? – Bökött a rongy irányába, mire a vámpírfiú fájdalmasan felnyögött, és lassan széthúzta testén a tarka plédet. Claudio először nem hitt a szemének, nem gondolta volna hogy a vérszag a fiúból árad, de a látvány kellőképp meglepte. A fiatal testet fedő ruha cafatokban lógott, a hófehér bőr pedig úszott a színtiszta vörös vérben. A gesztenye hajú férfi nem tudott szóhoz jutni sem, lábai remegni kezdtek. Barna szemeiben rémület kezdett el keringeni, majd hirtelen a vörös hajú arcára nézett, mint aki nem hitte el hogy a másik még eszméleténél van.
- Balesetem volt pár régi barátommal… - Kommentálta állapotát Vincent miközben kissé szégyenlősen nézett a megrökönyödött férfira. – Azt hiszem tudják hogy valami rosszban sántikálok… - Fordította el fejét a sebesült, és kissé unott arccal lábaira nézett. – Úgy döntöttek megmutatják mi történik velem ha nem a klán akarata szerint cselekszem, ugyanis nekem is vannak kötelességeim a klán irányában… Elvégre nem ingyen nyalják ki a seggemet vagy mi… Csak tudnám miről beszélnek… - Magyarázta szárazan, majd mikor már kezdte zavarni a meglepett pillantás, kissé felindultan odavetette Claudionak. – Ne nézz már így! Nem viselem el ezt az álszent pofát egy olyan embertől, aki ártatlan nőket gyilkol! – A mondat hallatára Claudio végre felébredt. Elgondolkozva megvakarta borzas fejét, majd közelebb kúszott a padlón ülő fiúhoz, és mélyen a szemébe nézett.
- Ők nem olyanok, mint Te… - Búgta mélyen érzékiséggel telien Vince arcába, mire a fiú elvörösödött. Hiába is törekedett volna rá hogy bevallja Vincentnek hogy tetszik neki, büszkesége úgyis megakadályozta volna, ezért meg sem kísérelte kiejteni a szavakat. Ehelyett inkább megpróbált kedves és tapintatos lenni vigyázva arra nehogy a fiút újra megsértse. – Nagyon fáj?
- Dehogy… Nem sokára úgy is elmúlik. – Mosolyodott el a vörös angyal mire bal szája sarka megrándult a fájdalomtól. A barna hajú férfi megrázta a fejét, majd lassan társa hátához csúsztatta karját, a másikat pedig a térdhajlatai alá vezette. – Te mire készülsz? – Kérdezte gyanakvóan a vámpír, ám ellenkező tengerpillantásának komolysága rögtön kimerült egy fájó csillanásban.

- Szinte sírsz a fájdalomtól te kis hülye.. Ha tudnál járni beljebb mentél volna… Elég ebből a macsóskodásból, értetted!? Amúgy sem áll jól neked… - Emelte fel hirtelen Claudio Vincentet, aki erre meglepetten felsóhajtott. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer vágyai tárgyának karjaiban találja magát pár furcsán lezajló esemény következtében.
„ Egyáltalán miért jöttem ide?” – Ötlött fel benne a kérdés miközben fátyolos tekintete végigsiklott Claudio rezzenéstelen arcán. „Őt is veszélybe sodrom…” - Harapta össze ajkait, és lehajtotta fejét.„ Istenem de barom vagyok!”
- Claudio engedj el könyörgöm… - Kezdett el rimánkodni vékony hangon mire a férfi megtorpant vele az ajtóban. – Nem szabad beljebb vinned mert annak következményei lesznek!
„Na tessék…!”- Claudio fogadni merte volna, hogy vöröske nem adja könnyen magát. Túl könnyűnek tűnt volna ilyen hamar becsalogatni a fiúcskát hogy aztán továbblépjenek a történteken. Viszont ami meglepte hogy az ifjú test tényleg pille könnyű volt, ezért nem is esett nehezére megállni vele szoba bejáratánál. Kicsit ellenszenvesen nézett bele a kék tekintetbe, amik szinte már remegtek a fájdalomtól.
- Igen, véres lesz a lepedőm… De nem nagyon érdekel, van másik…- Közölte egyhangúan, majd lépett volna egyet, de Vincent megfogta az ajtófélfát, és nem engedte el. Apró hegyes körmei rámenősen mélyedtek bele a fa gyenge rostjaiba, és szinte reménytelennek tűnt hogy onnan valaha is erőszakkal elmozdítsák.
- A saját érdekedben mondom! Ne segíts egy magamfajtának SOHA! Értetted!? – Kiáltott fel Vince újból, de úgy tűnt akadékoskodásban emberére talált. A szilárd barna pillantás egy percig sem tűnt engedékenynek, helyette ugyanolyan szúrósan nézett a szembe kék szempár tulajdonosával, mint ő maga.

- Mégis miért kéne végignéznem azt, ahogyan a bejáratnál haldokolsz? Ha egyszer idejöttél akkor engedd hogy segítsek… - Válaszolt Claudio kicsit ideges hangon.
- De én nem halhatok meg! Hiba volt hogy ide jöttem, sajnálom… - Hadarta a vámpír, és mocorogni kezdett a férfi karjaiban. – Nem akarlak veszélybe sodorni, így is nagy szarban vagy miattam, és ezt most elbasztam! – Fakadt ki zihálva, de a gyilkos egy percig sem rendült meg. Túl sokat megélt ő már ahhoz, hogy ilyen egyszerű és szánalmas érvekkel el lehessen nála érni valamit, és amúgy sem engedte volna el újra az attraktív vörösborhajú fiúkát semmiképp. Túlságosan is vonzónak, és kívánatosnak találta ahhoz, hogy kieressze karjaiból, és magasról tett rá hogy a karjaiban egy vámpír van. Egyszerűen érezni akarta Vincent ajkait, nem akart egy kicsit sem tovább szenvedni a fiú nélkül, de ezt még nem mondhatta el ezért továbbra is tüskés pillantásokkal méregette a karjaiban lévő vámpírfiút.
- Engedd el az ajtófélfát! – Parancsolta Claudio és megpróbált elindulni, de próbálkozása sikertelen volt.
- Tegyél le! – Ismételte meg újra Vincent, mire társánál betelt a pohár.
- Na idefigyelj te kis álszent mártír! Te jöttél hozzám először, te közölted hogy ki akarnak nyírni engem, tehát légy szíves maradj csöndben, és engedelmeskedj ha már egyszer itt vagy! Nem érdekel, mit akartál, itt vagy és kész, és amíg az én házamban vagy addig azt csinálok veled, amit akarok! Innentől téma lezárva! – Jelentette ki szigorúan de Vince a füle botját se mozgatta.
- De értsd már meg hogy ezt nem lehet! – Ellenkezett tovább Vince, de a mondatot már nem tudta végigmondani. Claudio nekinyomta hátát az ajtófélfának és közelebb tolta arcát.
- Mi a fészkes francért ellenkezel ennyire Vincent, ha szerelmes vagy belém? Miért kell azt csinálni, mint egy 100 részes szappanoperában? - „Hogy lehetsz ennyire különleges? Egyáltalán miért engem szúrtál ki arra hogy ilyen olcsó játékokat játssz velem? Ilyen olcsó mégis gyönyörű játékokat?”- Pár percig kutakodott barna szemeivel a kékes tekintetben, majd a vámpírban még a levegő is bent maradt.

Puha ajkakat érzett saját száján, amelyek óvatosan siklottak végig a bejáratot keresve. Vincent remegve behunyta szemét, majd pár percnyi sikeres önmegtartóztatás után gyengéden engedett az idegen nyelvnek. Mit is tehetett volna? Jelen helyzetben teljesen ki volt szolgáltatva egy hidegvérű gyilkosnak… És egyben annak az embernek akit szeret. Először finoman aprólékosan csókolták egymást, mintha minden egyes további lépést megfontoltak volna, feltérképezték egymás száját, majd Claudioból előtört a szenvedély, és úgy esett neki a sebesült vámpír ajkainak mintha vadorzó lenne. Kedvesen harapdálni kezdte Vincent száját, aki erre lábával pár akrobatikus mozdulatot bevetve lassan körbeölelte a férfias derekat, és lassan kiemelte körmeit a fából. Simán megtehette volna hogy Claudio torkába mélyeszti körmeit, elvégre már egy ujja is felért egy tűhegyesre élezett pengével, de úgy viselkedett mint egy kezes bárány. Gyengéden átölelte társa tarkóját, és fájdalmai ellenére közelebb húzta magához, hogy még jobban élvezhesse szerelme nyelvének minden trükkjét.

Hosszú percekig el sem eresztették egymást, aztán lassan mégis vége szakadt a pillanatnak. Claudio elemelte a fejét, és kicsit vágyakozó pillantást vetett a karjaiban pihegő vörös angyalra, aki már az Istent is átkozta azért, hogy Claudio ilyen jól csókol.. Szinte beleőrült a csókba, és már nem is fájtak annyira sebei. Nem mintha nem tűntek volna el egy bizonyos idő után, de a csók utáni tompa fájdalom egyáltalán nem jött neki rosszul. Nem is a testén lévő sebek sajogtak, sokkal inkább a pillanatok fájtak neki amit a követelőző selymes ajkak nélkül kellett eltöltenie. Úgy felajánlotta volna magát Claudionak. Testének minden pontját odaadta volna, elkárhozott lelkének utolsó foszlányát is eladta volna egy újabb csókért, mégis csöndben maradt.
- A szerelem furcsa átok nem igaz? – Dörmögte szemtől szembe vele kedvesen Claudio, mire a vérvörös ajkak remegni kezdtek. – Nehezebb a súlya még az öröklétnél is igaz? – Egyik ujját óvatosan végighúzta a vékony hófehér állon majd szélesen elmosolyodott. – Megengeded, hogy segítsek rajtad? Engedd meg, hogy bevigyelek, és megnézzem a sebeidet.. Ha utána van kedved szabadon távozhatsz… - A hangja olyan lágy volt, olyan finoman csengett, hogy Vincent nem tudott válaszolni. Szavakkal nem… Mondani akart valamit, valamit, ami felért azzal a törődéssel és szenvedéllyel ami percekkel ezelőtt a férfi jóvoltából átáramlott testén, de nem talált megfelelő szót. Kékes szemeiből vérvörös könnyek buktak elő megszínezve ezzel sápadt arcát. Egy könnycsepp végiggurult arcának szélén, majd óvatosan az állára érkezett és onnan csöppent le Claudio fekete felsőjére. A férfi nem kezdte el csitítani, csak nézte, gyönyörködött benne, a könnyeiben, a fehér arcában, a vérvörös hajában, és most az egyszer örült hogy élt, és hogy gyilkolt, mert csak így hozhatta össze a Sors ezzel a letaszított angyallal aki itt a karjaiban van. Nem bánt meg semmit, most érezte hogy tényleg van értelme az életének, annak amit tesz, és csinált.

Vincent feladta, nem tudta tovább állni a kegyes barna szemeket. Bágyadtan az erős vállra hajtotta vörös fejét, és elcsigázott pillantással engedte hogy Claudio bevigye a szobába. A fáradt illat, ami a férfiból áradt rögtön elringatta rendkívül kifinomult érzékeit, és percek múlva már akkor se tudott volna mozogni ha nem sérült volna meg. Minden izmát ellazította a meleg, és az illat, ami a tőle szorosan meghúzódó férfias testből áradt.
„Életem legszebb napja…” – Pislantott egyet nedves kék szemeivel, majd még közelebb húzódott Claudio testéhez. „Legalább olyan jól csókolsz mint amikor másokkal láttalak… Ha nem jobban…” – Állapította meg magában szomorúan, mire Claudio lefektette az ágyra. A vékony test alatt aligha süppedt be a puha franciaágy, mégis olyan kellemes volt Vincent számára hogy majdnem elfojt benne. Tehetetlenül széttárt karokkal feküdt az óriási ágyon, és behunyt szemekkel még mindig Claudio csókjáról álmodozott. Sosem gondolta volna hogy megéri ezt a pillanatot. Lehetetlennek tűnt számára hogy ő meg a gyilkos, akit az egyik legnagyobb hatalmú klán akar eltenni láb alól, együtt legyenek. És mégis, milyen egyszerűen történt minden. Amikor először találkozott Claudioval meg mert volna rá esküdni hogy a férfi ki fogja dobni amint előáll a történetével, erre tessék. Itt fekszik álmai tárgyának ágyán, egy égő csókkal az ajkain, és az se különösebben érdekli hogyha holnap végez vele a többi vámpír. Csak is a ma volt számára a fontos, az hogy Claudioval legyen, hogy a férfit maga mellett érezze, és életében egyszer beteljesedjen szerelme.

Érezte, ahogyan mellette lassan besüppedt az ágy. Valahol távolról hallotta amint Claudio szólt neki, hogy behozza a kötszeres dobozt, és a férfi el is tűnt mellőle néhány percre, ám nem teljesen tudta felfogni a dolgokat. A szemeit sem nyitotta ki, úgy érezte magát mintha lebegne egy végtelen űrben, majd egy jéghideg érintés az arcán felébresztette. Kicsit mérgesen nyitotta fel égkék szemeit, szívesen szunnyadt volna el a puha paplan fogságában ám a barna szempár újra felkorbácsolta jellemét.
- Claudio, tényleg nem kellene ezt most… - Hebegett, de társa gyorsan a szája elé csúsztatta mutatóujját, és az érintéstől szinte sírni tudott volna. Tekintetét lassan végigfutotta az előtte térdelő alakon, és keserűen állapította meg hogy a fekete pulóver nem csak iszonyatosan puha és illatos, hanem még szexivé is varázsolja hordozóját. A flegma arc láttán viszont bűnbánóan felsóhajtott és lehajtotta a fejét, és még mielőtt a barna hajú férfi bármit is mondhatott volna panaszkodni kezdett. – Ez egyáltalán nem vámpírhoz méltó viselkedés… Úgy csöpögök mint egy elázott szappan, holott mi egyáltalán nem erről vagyunk híresek… Meg kéne hogy harapjalak, és akkor minden megoldódna… - Könyökölt fel hirtelen, és egyenesen a gyilkos szemeibe nézett. – Szánalmas egy lény vagyok, nem? Egyszerűen nem vagyok vámpíros… Egy vámpír nem ilyen… - Közölte fásultan inkább csak magával, mire válaszul egy tarkón csapást kapott.

- Abbahagyhatnád végre, mert kezd egy kicsit az agyamra menni… - Hangzott a hozzáfűzött kommentár mire kicsit idegesen felemelte a fejét.
- Fogalmad sincs hogy milyen az amikor meg kell felelned az embereknek igaz!? Csak bemész abba a kis gyógyszertárba mosolyogsz mindenkire, és kész...! – Kezdte rá a vöröske megint, mire Claudio már pusztán a pillantásával is elhallgatatta. Kezdte zavarni, hogy a vámpír meg van győződve arról hogy számára minden perc tökéletes, és értékes. Hogy nincsenek fájdalmai, és hogy nem jelent kihívást neki az hogy nap mint nap más emberek szemébe nézzen azzal a tudattal hogy őket gyilkolássza.
- Ez nem így van Vincent… - Jelentette ki rekedtes hangon miközben felbontotta az első segély dobozt, és kiemelt belőle egy nagy tekercs gézt, majd letette maga mellé az ágyra. – Hiába vagy elmondásod szerint idősebb nálam dörgésed sincs milyen valójában embernek lenni vagy alaposan elfelejtetted… Az embernek is meg kell felelnie… Magának a társadalomnak, a kedvesének… Mindenkinek, akit csak ismer… Vigyáznia kell rá hova lép mit mondd… Jó lenne ha emlékeznél a régi életedre ha volt olyan egyáltalán… - Mormogta, Vincent pedig felcsapta az orrát. Claudio nem igazán törődött azzal hogy a srác megsértődött, gátlások nélkül simított végig az egyik pillanatban az összeszaggatott véres ruhán mire az érzékeny mellkas megremegett, Vince pedig hangosan felszisszent.
- Mit csinálsz? – Kérdezte szemrehányóan a másiktól aki könnyelmű hangon válaszolt.
- Szerinted mit kicsi vámpír? Lehámozom rólad ezt az annak idején ruhának kitalált rongyokat… - Vett elő hirtelen egy ollót, és lassan vagdosni kezdte a ruhát, de a vöröshajú srác elkapta a kezét.
Újra a vékony fagyos ujjak, ez az érintés azonban más mint az első. Ez most nem ellenkezni akart, sokkal inkább érezni. És az a tiszta kék szempár ami hozzápárosult… Claudio úgy érezte hogy beleőrül hogyha nem csókolhatja ismét meg a remegő vörös szájat, és nem ölelheti újra szorosan magához a megsebzett testet.
- Nem lenne könnyebb ha levenném? – Ajánlotta fel Vincent halkan, úgy tűnt mint aki megbánta volna előbbi kirohanásait.
- Ha le tudod…
- Segítesz? – Emelte fel hirtelen karjait a vámpír, Claudio pedig egy szó nélkül lehúzta róla a szét marcangolt ruhadarabokat, majd óvatosan visszafektette a fiút az ágyra, és a sebeit kezdte szemlélni. Hosszú vágott sebek voltak, és látszólag mélyek is, a férfi lehetetlennek tartotta azt a tényt, hogy ezek valaha is nyomtalanul eltűnjenek. Azt is csodálta hogy Vincent még életben van, vagy nem vérzett el, bár az utóbbiban erősen kételkedett. Bármennyire is tisztában volt vele hogy előtte egy vámpír fekszik, valahogyan mégis az embert látta benne. Eszébe jutott az a vallomás, amit Vincent az első találkozásukkor mondott neki, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a fiú szíve fölé helyezte tenyerét.
„Ez a szív értem dobog… A szó szoros értelmében…” – Mosolyodott el kajánul, és kicsit eszelősen állapította meg, hogy Vincentnek egyes dolgokban tényleg igaza van. Egy vámpír szerinte sem így viselkedik főleg egy emberrel szemben nem, másrészt pedig nála nyálasabb és csöpögősebb lényt még a nők között sem talált, de nagyot hazudott volna ha azt mondta volna hogy nem találja aranyosnak a gesztust.
A sebekről tovább haladt mohó tekintet az érintetlen porcelánbőrre, és érezte hogy arca lassan felforrósodik.

- Szóval miattam bántottak a vámpír haverjaid ugye? – Kezdett bele miközben kezében feltűnt egy konyakos üveg, amit a vöröske elé nyomott. Az nem tudta mire vélni a szituációt hogy Claudio alkohollal kínálja, ezért fura pillantással ingázott az üveg, és a férfias arc között. – Ki akarom tisztítani a sebeidet… Mélyek, elfertőződhetnek… de sajnos nincs semmilyen fájdalomcsillapító injekcióm, szóval érd be most ezzel…
- Szóval akkor most igyam le magam? – A hófehér ujjak finoman körbefogták az üveg nyakát, Vincent pedig felült, és meghúzta a konyakos üveget. Finom arca összetorzult, és másodpercek múlva, nagyot nyelve, levegőért kapkodva vette el ajkaitól az üveget és adta vissza Claudionak.
- Utálom… - Köhintette majd visszadőlt a puha ágyba, és felsóhajtott. – Miért segítesz? – Tette fel a kérdést váratlanul, mire Claudio sokatmondóan ránézett. „Én is ezt kérdeztem tőled kicsi vámpír… Hát ilyen hamar visszadobod labdát? Nem szeretsz játszani?”- Mosolyodott el, majd eszébe jutott hogy válaszolni is kéne.
- Mert te is segítettél rajtam… - Kezdte el tisztogatni Vincent sebeit. A fiú fájdalmasan felnyögött, teste pedig megfeszült a kíntól, de nem szólt semmit, inkább igyekezett a legmozdulatlanabbul tűrni a dolgot, és kiélvezni minden egyes Claduoval eltöltött percet.
A férfi igyekezett óvatos lenni, de kezei óhatatlanul érintették a hófehér bőrt, amivel sikerült rendesen felkorbácsolnia érzékeit. Egyszerűen nem bírt magával, úgy érezte, hogy Vincent félmeztelen teste a sebekkel is felér egy terülj, terülj asztalkával számára, ami csak arra vár hogy falatozzon belőle. Magának is félt bevallani a tényt, hogy mennyire megkívánta az előtte fekvő fiút, de nadrágjában már érezhető jelei voltak annak a ténynek, hogy nem bír magával. A látvány, ami fogadta felért számára az összes női szépséggel akikkel eddig volt dolga. A vékony vörös haj igézően illett a fekete selyemlepedőhöz, a hófehér bőr pedig szinte világított mellette, nem beszélve a kékes csillogó szemekről, amik kicsit harciasan, kicsit pedig félénken pillantottak rá. Mintha lenne Vincentnek bármi félnivalója tőle… A vékony arc látványa furcsa ábrándokba hajszolta, és egyre csak azon járt az esze hogy mi lenne ha ajkaival újra megérintené a vérvörös szájat, és puha csókot lehelne rájuk.
Hiába volt fájdalmas a tisztás, az a húsz perc szinte két szempillantásnak tűnt. Mire Vincent rendesen magához tért, Claudio már azon volt hogy minél kíméletesebben tekerje körbe vékony derekát a kötszerrel.

- Nagyon óvatos vagy… - Jegyezte meg halkan a fiú mikor érezte hogy a férfi meghúzza csípőjén a kötést. – Nincs nagy gyakorlatod benne, mi? – Emelte fel fejét mosolyogva, mire Claudio arcára furcsa bájvigyor lépdelt fel.
- Hát nincs… Nem mindennap állítanak be hozzám helyes vörös vámpírfiúk egy rémisztő sztorival… - Somolygott, és egy kicsit el is vörösödött saját vallomása hallatán. – De… egyáltalán nem bánom… - Suttogta olyan hangon, mint egy óvodás és lopva csillogó szemekkel Vincentre nézett, de még mielőtt az beteríthette volna saját szeme kékes fátylaival, Claudio görcsöt kötött a kötszerre, és pakolni kezdett. Összeszorított fogakkal tartotta vissza szenvedélyét, és egyre csak azt pumpálta magába, hogyha egy pillanatig is elgyengül vége van... Belül viszont érezte, hogy már régen elvesztette a meccset, pontosan akkor, amikor először tudatosan hozzáért Vince ajkaihoz. Az a leírhatatlan érzés, ami abban a pillanatban átfutott rajta, leírhatatlan volt számára, és valami fantasztikus. Nagyon szenvedélyt, és örömet hozott bármely gyilkosságnál, és mégis, olyan romlott, és bűnös volt hogy szinte beleborzongott.
- Hozok neked egy inget… - Tápászkodott fel Claudio az ágyról, és a vöröske mellé lökte a konyakot. – Ha kérsz még csak nyugodtan igyál belőle… - Mondta zavarodottan, azzal elhagyta a szobát.
„Nem is vagyok meleg!” – Traktálta magát szemrehányással miközben a ruhásszekrénye felé vette az irányt.

Vincent meglepetten nézett a távozó alak után. Bőre bizsergett az érintésektől, és a szavaktól, mégsem tudta hova tenni a megannyi zavart mégis sokatmondó gesztust, ami után mást már régen letepert volna. De Claudio teljesen más volt a szemében. Nem tudott eligazodni a férfin, és nem is akart. Pont abba szeretett bele, hogy sosem tudta mi lesz a férfi következő lépése. Mondjon vagy gondoljon bármit, még egy vámpír számára is igazán nagy agymunkát vett igénybe az hogy megfejtse Claudio terveit.
De most mintha ő is zavart lett volna… A vörös pír az arcán, ami végig ott volt, amíg Vincenttel érintkezett.
A vöröske meg volt győződve arról, hogy buja reményei csak az alkoholtól lettek intenzívebbek, és felesleges lenne kezdeményeznie egy halott dologért.
„A nőket szereti… Elvégre csak őket nyírta ki…”- Húzta meg a konyakos üveget még egyet, ezúttal viszont elég sokat fogyasztott belőle. Összeráncolt homlokkal gurította le a félig üres üveget a földre, és visszaereszkedett az ágyra. „Milyen puha…” – Simított végig a selyemlepedőn, és kábultan figyelte ahogyan visszacsillan rajta a tiszta lámpafény. „ és szinte virágzik Claudio illatától…” –Fűzte hozzá kicsit mosolyogva, majd mélyet szívott a levegőből, és lecsukta szemeit. Évezredekig el tudott volna pihengetni itt, az illatban, ám az apró kis szellő amit Claudio jötte hozott rögtön felébresztette. Érdeklődve tágra nyitotta szemeit, amikor a férfi egy hófehér inget terített mellé, majd leült az ágyra, és egyenesen ránézett azzal a mélybarna gyönyörű szemeivel. „Egyetlen egy halandónak sincsenek ilyen szemei…” – Sóhajtozott elégedetten Vincent, miközben már teljesen el is felejtette hogy miért van itt. Claudio látszólag nagy zavarban volt, mert szégyenlősen vakarta meg barna tincseit, amik már így is százfelé álltak, majd egy mélyet sóhajtva fordult el Vincetől és horgasztotta le fejét.

- Tehát hogy döntöttél? – Kérdezte, mire a vámpírfiú szabályosan kiugrott az álmaiból. – Itt maradsz… - Felnézett az ablakra majd folytatta. – Vagy eltűnsz az éjszakában…? – Hangja szomorúnak tűnt, mire Vincent megrázta magát, lassan felkelt és hálásan a csillogó szemekbe nézett.
- Köszönök mindent Gyilkosom… - Suttogta remegő hangon, mire Claudio elkapta pillantását. – És sajnálom ha bármikor is az agyadra mentem, mert nem volt direkt… nem mintha nem lennél mérgesen is helyes… - Finoman a férfias kézre helyezte fehér vékony ujjait, és élvezte annak életteli melegét. – Sosem volt még ilyen jó estém… Azt hiszem egész életemben erre vártam, hogy meggyógyíts… Még akkor is ha nem volt rá semmi szükség… Ezek a sebek… - Mellkasára nézett, majd újra a férfira. – Ezek csak sebek, amik könnyen begyógyulnak… De ami itt van bennem, és gyógyíthatatlanul holtnak tűnt… - Helyezte bal mellére a kezét. – Azt te élesztetted fel…
- Tehát mész… - Emelte fel hirtelen arcát Claudio és megpróbált szilárdságot erőltetni hangjába. – Várhatlak még? – Csúszott ki száján óvatlanul a kérdés, ami mindkettejüket meglepte. Vincent nyugodt arcára szomorúság bukott, és megrázta a fejét.
- Nem… Nem érdemes olyan embert várni, aki nem is létezik már, csak a képzeletben, és az álmaidban Claudio…- Simított hirtelen végig a férfias arcon a vörös fiú miközben kékes szemei szinte már izzottak a könnyektől.
- De te létezel… - Szabadkozott Claudio mire Vincent felnevetett. Kacagása fájdalmas volt, és szomorú… Felemelkedett és egy lenge mozdulattal magára öltötte a fehér inget, majd Claudio felé fordult.
- Nem fogom tudni majd visszahozni, sajnálom… - Mondta bűnbánóan, mire a férfi ijedten felnézett rá.
„Hát tényleg el akarsz menni…” Barna tekintete összeszűkült és összeszorult torokkal nézte a vörös angyalt, aki az orra előtt gombolta össze ingét. „ De én nem akarom, hogy elmenj…”
- Vincent… - Lassan felállt a fiúval szemben és megfogta vékony karjait. – Ha te innen kimész megölnek igaz? Nem számít hogy közéjük való vagy, megölnek… - Kérdezte felindultan, mire Vincent csak elnézett bal válla felett.
- Ez már nem a te dolgod… - Válaszolta ridegen, és elfordult a férfitól. Menni készült.
- Szóval amíg az én kis rohadt életem után kell rohangálni, addig lehet közöm hozzá, amíg segítsek rajtad addig lehet közöm hozzád, még meg is csókolhatlak, hogy még több közöm legyen hozzád!? És ez mind mind semmi?! És nem rám tartozik ha ezért ölnek meg!? – Fakadt ki hirtelen Claudio, de Vince meg se fordult szavaira.

- Pontosan, ahogy mondod… - Válaszolta halkan miközben lassan az ablakhoz sétált, és kitárta az előtte lévő ajtót, majd eltűnt a függönyök között.
Claudio elcsigázottan nézett utána, és eszébe jutott az akkori álma mikor Vincent először volt nála. „Nem akarom, hogy elmenj…”- Futott ki a vámpír után miközben torkában remegett a félelem hogy elkésett, de mikor kijutott a függönyök birodalmából, fellélegzett. A vörös fiú az erkélye szélén állt, és éppen készült a távozásra.
A férfi sokáig elnézte volna a látványt. A hófehér ing mint valami furcsa aura úgy lengedezett a nőiesen vékony csípőn. A vörös tincsek rézszínűre színeződve meredeztek a lámpafényben alig fedve a hófehér tarkót ami csábosan tekingetett Claudio felé. A férfi hirtelen Vincent mögé lépett, megfogta bal csuklóját és visszarántotta magához közel.
- Normális vagy!? – Kiáltott fel mérgesen Vince, kicsit könnyes tekintettel.
- Igenis van közöm hozzád! – Válaszolt a férfi elszántan, és magához húzta a vékony testet. – Amint kilépsz innen meg fognak ölni igaz!? Tudom, a szemedbe van írva! – Támadta le a fiút szavaival, de még mielőtt az védekezhetett volna fennhangon fojtatta. – Nem hiszem el hogy nincs megoldás, egyszerűen lehetetlen hogy ketten ne tudjunk kitalálni valami megoldást! – Erősködött tovább, mire a vörös hajzuhatag nemlegesen forogni kezdett.

- Akkor lehetne esély, ha beléd mélyeszteném a fogaimat… Ha közéjük való vagy, akkor jobban elnézik, ha a saját fajtájuk ér el az életben hasonló „érdemeket” nem pedig egy ember… - Suttogta halkan a vámpírfiú, mire Claudio a homlokára csapott.
- Akkor mire vársz még te hülye!? Miért nem teszed meg!? – Vonta kérdőre társát, aki némán ránézett.
- Nem tudod milyen vámpírnak lenni…! - Közölte lenézően, és megpróbálta kiszabadítani kezét a szorításból. Annyi érzés kavargott benne. Mindenáron meg akarta menteni Claudiot, de nem akarta a férfit vámpírrá tenni. Az túlságosan nagy terhet hordozott már szíve alatt ahhoz hogy még szerelme élete is rajta múljon.
- Nem lehet rosszabb, mint embernek lenni… - Vetette oda a férfi, amire egy erős pofont kapott a vöröskétől. Az ütés olyan hirtelen érte mint egy villámcsapás. Megtántorodva támolygott arrébb de Vincent kezét nem engedte el. – Ezt most miért!? – Egyenesedett fel csöndesen, és mérgesen a fiúra nézett.
„Micsoda kis kiállhatatlan csodabogár…” – Jegyezte meg magában, a dacos kék tekintetben hajózva, és a választ kutatva.
- Nem tudod milyen súlyos dolog az ha vámpírrá tesznek! Örökké függeni fogsz attól aki vámpírrá tett, kerülnöd kell a fényt, az embereket, és be kell hódolnod egy olyan hatalomnak és akaratnak amit talán nem is ismersz el… Megérint az elmúlás szele, a szeretteid mind meghalnak te pedig egyedül maradsz, nem lesz otthonod, nem tartozol sehova… - Hadarta felindultan Vincent, mire a férfi hosszú percekig komoran nézte őt.
- Tehát ezért nem mosolyogsz sohasem… - Vonta le a következtetést csöndesen, mire a vörös fiú gúnyosan felnevetett. Éles kis szemfogai vészjóslóan megcsillantak az éjszakában.

- A vámpírok nem szoktak mosolyogni… - Közölte, majd kicsit elhidegülve nézett fel a tőle másfél fejjel magasabb emberre. – Engedj el Claudio… Engedj el különben megbocsáthatatlan dolgot teszek…! – Fenyegetőzött de a férfit ez meg se hatotta. Elmélyült barna szemekkel figyelte a kezeiből szabadulni akaró vámpírfiút, és azon gondolkozott mekkora terhet kell ennek a kis testnek elviselnie. A megpróbáltatások, amik az eddig eltelt hosszú idő alatt érték, biztosan sok mély sebet hagytak Vincent lelkében. Belenézett a hivalkodóan vad kék szemekbe, majd dögösen elmosolyodott, és kihúzta nadrágjából az övet.
- Nagyon hangulatember vagy Vincent. Egyik percben még csöpögsz, a másikban pedig már egy vadonélő Amazont is simán lefőzöl… - Mondta miközben a fiú egyik kezére rátekerte a szíjat, majd a másik következett.
- Mi a fészkes fenét akarsz te!? – Kiáltott fel Vincent, és hátrahúzta másik kezét de Claudio gyorsabb volt. Ajkaival kellemes módon betömte az ellenkező szájat, miközben erőszakosan megmarkolta a másik kart, és a vámpírfiú háta mögött szorosan összekötözte őket, aminek ő látta kárát, mivel pár apró kis fog erősen belemélyedt nyelvébe. Ellökte magától a vámpírt, aki rögtön szabadulni próbált, de még mielőtt egy lépést is tehetett volna Claudio újra elkapta őt. A férfi gyengéden átfogta derekát, arcát pedig a vörös fürtök közé fúrta, és mélyeket lélegzett.
- Tudod az olyan őrülteket, mint te nem a világtól, hanem saját maguktól kell megvédeni… - Dörmögte lehunyt szemekkel miközben közelebb húzta magához a fiút, aki meglepve pillantott szeme sarkából felé.
- Még te beszélsz, aki fiatalok életét veszi el csak mert nincs jobb elfoglaltsága!? – Támadt vissza Vincent közben azon törte a fejét, hogy miként kerülhetett ilyen helyzetbe. Hitt a férfiban, kezdettől fogva elhitte, amit mondott, és teljesen alávetett magát az akaratának. És mi lett a vége?

Itt áll előtte összekötözött kézzel teljesen kiszolgáltatva, várva Claudio döntését hogy mit készül tenni vele. Bár ha jobban belegondolt a döntések eléggé korlátozva voltak, ezért csak pár dolog jöhetett szóba, ezt figyelembe véve pedig már nem is izgult annyira, sokkal inkább élvezte jelenlegi helyzetét.
- Elképzelem, mit gondolhatsz most rólam… - Kezdte el, mire Vincent szeme sarkából mérgesen ránézett. – Pedig teljesen más a célom veled, mint ahogyan azt gondolod… - Suttogta a másiknak halkan negédesen, hogy az szinte elfolyt a kezei között, mikor egy egész fura kérdést hallott füle mögül. – Tudod, miért gyilkolok?
- Nem…
- De sosem kérdezted…
- Mert nem volt nálam annyira mérvadó… Én gyilkolással kelek és fekszek… Nekem ez olyan, mint az iskola… Mindennapi és kötelező…
- De nekem nem… - Claudio óvatosan belelehelt Vincent fülébe mire a kezei között lévő kis test megremegett, majd a Holdra nézve folytatta. – Tudod kerestem valamit bennük, amit végül nem találtam meg… Először szabadon engedtem őket, és eltűrtem hogy mocskos állatnak nevezzenek, mert nem akarom hogy több közük legyen hozzám. Eltűntem az életükből… Aztán annyira fájt hogy nem találtam meg egyikben sem amit kerestem hogy az egyik kudarcnál megöltem egy nőt… Megrémültem, aztán elmenekültem, és napokig nem aludtam. Nem a rémület tartott fogva, hanem a megkönnyebbülés zárt börtönbe ami utána következett. Rabjává váltam, azt hittem azzal, hogy megölöm őket levethetem a terheimet… De nem tudtam… És még mindig nem találtam meg azt amit kerestem… - Lassan a vékony fehér kéz után nyúlt, és finoman saját tenyerébe csúsztatta a jéghideg ujjakat. – De azt hiszem Benned meg van… Benned kell lennie mert máshoz nem vagy fogható… - Csókolt bele a vékonybőrű sápadt nyakba, amire egy sóhaj volt a válasz.

- És mi van, ha nem bennem van? – Emelte fel fejét Vincent, engedve a Claudionak.
- Megölni már nem tudlak… - Mondta halkan a férfi, miközben száját végighúzta a sima tarkón. – És neked lenne az egyetlen okod hogy megölj…
- Ezt most miért mondtad el? – Kérdezte Vincent halkan miközben óriási zavar dúlt lelkében. Nem gondolta volna, hogy Claudio utána jön és marasztalni fogja, méghozzá ilyen szokatlan módon. Sosem hagyta volna senkinek sem hogy lefegyverezze, ez a játék viszont titkon nagyon a kedvére volt. Úgy tervezte, hogy elmegy innen, és engedi, hogy végleg végezzenek vele, de ez jelentősen megváltoztatta a dolgok állását.
Már már elolvadt az ölelő karokban, és a forró szenvedélyben, a hozzásimuló arc pedig minden izgalmát felébresztette.
- Engedd meg hogy megkeressem, megtaláljam, hogy pár percig élvezhessem… - Két erős kar Vincent ingje után nyúlt, és bontogatni kezdte annak gombjait, közben pár ujjacska fürgén bekúszott a lyukak közé végigsimítani a puha selymes bőrt, ami szinte égett a vágytól.
- Elég már… először felhúzol, aztán meg piszkálsz… - Próbált meg elhúzódni Vince az ujjaktól, de azok egyre mélyebbre vándoroltak, és hamarosan már ott lengedezett az ing meztelen mellkasától nem messze. Izgalma egyre növekedett és már nem tudott hova menekülni a férfi elől. Legszívesebben eltűnt volna a sötétben, hogy kiszabadítsa, és lehűtse magát, majd aztán újra visszajött volna elégtételt venni.
- Csak azt ne mondd hogy nem élvezed kis vámpír… De ha nem érted akkor fogalmazhatok egyszerűbben és tisztábban is… - Engedte el hirtelen Claudio, majd a szíjat megmarkolva elkezdte bevonszolni a házba a rabul ejtett vörös fiút, akinek szemében csöppnyi rémület lángolt fel.

- Nem tudok rajtad elmenni… Azt hittem kiismertelek… A lányokkal olyan finom vagy, most meg mint egy állat… - Hagyta félben a mondatot miközben azt szemlélte hogy a férfi miként zárja be az erkélyre nyíló ablakot, és húzza el a sötétítőket. Egyedül maradt a szoba közepén, és izgatottan várta folytatást, amit véletlenül sem árult el a férfinak.„Fantasztikus… Sötét… Ezek után vajon mit találsz még ki Claudio?” – Pislogott mosolyogva Vincent a sötétben.
Kezdett örülni a helyzetnek. Sosem gondolta volna hogy Claudio megkívánja őt, és így adja tudtára azt hogy vele akar lenni, de végül is ebben a módszerben is volt némi fantázia. Szinte majdnem összeesett a padlón mikor egy forró száj érintette meg ajkait egy követelőzően fürge nyelvvel. Önkénytelenül engedte be a kellemes betolakodót, aki oly mohón szippantotta magába, hogy alig bírta megtartani egyensúlyát. Vincent érezte ahogyan minden egyes ujj nyakára fonódik és állát kezdi cirógatni érzéki lassúsággal, miközben ő a kötelekét kezdte feszegetni ami utólag megállapítva túl jól sikerült. Mindeddig hagyta hogy a házigazda ajkai kényeztessék, ám a következő pillanatban az ő nyelve is beszállt a játékba, és olyan fürgén ickázott át a másik szájba mintha oda tartozott volna. Szinte olvadozott a simogatásoktól, ám a fájdalmas lüktetés, ami az ágyékánál érte mindvégig észnél tartotta. Hamarosan elfogyott a levegőjük, és mindketten pihegve léptek hátra, ám Claudio kezei nem távoztak a puha arcról.
- Hamarabb is közölhetted volna, hogy ezt akarod… - Bökte ki Vincent miután újra kapott levegőt. Hangja igazán magasan csengett, valahol saját maga is belepirult hangszínébe. Érezte a kijelentés hallatán másik fele kicsit gyorsabban kezdte el venni a levegőt, és erősen kutatott az agyában valami ide illő szövegre. Mikor végre megtalálta egy köhintés után válaszolt.

- Ez nem felkérés volt keringőre Vincent… Ha olyat akarsz nem ide kellett volna jönnöd…
- Miért itt mit kapok? Egy szíjat a karomra egy embertől? – Csipkelődött gonoszul mosolyogva a vámpírfiú, aztán hirtelen felsóhajtott mikor egy erős kéz simult rá hátsójára.
- A kötözés csak azért van hogy ne menj el, és ne legyél öngyilkos… - Hangzott az egyöntetű válasz mire a fiú szabályosan elhúzta a száját.
- Ne avatkozz olyan dolgokba amikhez semmi közöd, okés? Te csak egy ember vagy…– Hangja kissé ziláltan csengett, főleg a mondat végén, amikor Claudio szorított a markoláson.
- De van hozzád közöm.. – Jelentette ki hirtelen Claudio, mire Vincent reflexből megrázta a fejét
- De nincs..
- Dehogynem… - A markoló kéz hirtelen előre csúszott, és megfogta Vince lehető legérzékenyebb pontját méghozzá olyan erősen hogy a fiú majdnem beleőrült. A vöröske kéjesen felnyögött, és lábujjhegyre rugaszkodva tűrt tovább. – Ez itt miattam van… Csak egy ember miatt… Hogy süllyedhettél le ennyire kicsi vámpír? Egy emberre pörögsz rá? - Cüngetett Claudio miközben óvatosan dörzsölgetni kezdete zsákmányát. Sajnálta hogy sötétben kell kényeztetnie áldozatát, de ez is megfelelt neki, elvégre közelről élvezhette a forró lihegő leheletet ami arcába csapódva jelezte a másik izgalmának növekedését, valamint az apró elhaló nyögéseket, amik közvetlenül Vincenttől származtak. A vörös vámpír szemeiből apró könnycseppek csurrantak le arcára, majd onnan tova. A hirtelen jött kínos öröm szinte végigperzselt testén és könnycseppeket csalt szemeibe, amik némán útjukra indultak.
- Kérlek Claudio… Neh… - Próbálta kiszabadítani magát a fogságból, ám még mindig nem sikerült. Legszívesebben széttépte volna az őt kényeztető férfit, ám erre nem volt alkalma helyette inkább tűrnie kellett a forró ujjak kínzását. A farmer kellően érdes volt ahhoz hogy besegítsen a férfinak, ezért Vincent percek múlva már tisztán remegett, és kéjes nyögésekkel fogadta társának minden mozdulatát. Beleőrült az érintésekbe, ízlelni és csókolni akarta a másikat, ám az egyre kevesebbet adott magából. Először még engedte hogy néha meg megérintse ajkaival, a hegyes férfias állat, aztán már csak az ujjaival kényeztette. - Hogy te milyen perverz szadista vagy bazdmeg! – Kiáltott fel kíntól megrészegülten mikor Claudio abbahagyta a kényeztetést. Szinte bőrén érezte az elégedett mosolyt, amit társa az arcán hordozott.
- Azt hittem tetszik… - Mentegetőzött továbbra is gonosz vigyorral a képén Claudio, de újra közelebb lépett a vámpírhoz, aki nem szólt tovább. – Tehát tetszik… Akkor miért ellenkezel? – Szinte egy mozdulat volt az egész. Megrántotta a szíj egyik végét,s Vincent már szabad is volt, és tettre kész.

Szinte látszottak szemében a vad csillanások, ahogyan jeges szárnyakat kapva repülnek szanaszét a szobában, és szinte már sütött a fiúból a vágy.
Vince nem tudta mit csináljon először… Fizesse vissza azokat az édes kínzásokat, amiket Claudio ajándékozott neki percekkel ezelőtt, vagy azonnal tépje szét a férfit, vagy pedig ölje meg. Egyszerűen annyi választási lehetőség bukkant fel fejében, és egyik sem volt tökéletes.
Hirtelen odalépett Claudiohoz, és minden egyes előzmény nélkül a karjaiba borult, és heves csókot pecsételt az elégedett vigyorral megtelt szájra.
Ahogyan Claudio óvatosan megpuszilta a vámpír felső ajkát, már rögtön érezte hogy elveszett. Szenvedélye az egeket verdeste, és egy csöppet sem érdekelte hogy Vincent valószínűleg elég keményen meg fogja büntetni az előzményekért, minél hamarabb magáévá akarta tenni a vörös szépséget, aki újra, most már önszántából megadva magát omlott karjaiba. Puha feltérképező csókjai egyre szenvedélyesebbé követelőzőbbé váltak, már már felmerült benne a kérdés hogy nem fáj e vágyai tárgyának a dolog, de az nem szólt semmit, csak lehunyt szemmel mosolyogva tűrte tetteit.

A barnahajú srác megkarcolta fogaival társa alsó ajkát, mire Vince kéjesen felsóhajtott. Nem tudta hogy most pokol szabadult el, vagy pedig az Ördögbe szeretett e bele, azt viszont érezte hogy Claudio erősen tolni kezdi hátra felé miközben egy percig sem kíméli. Érezte saját vérét szájában, ami a kedvese által ejtett seben szivárgott, de nem jajdult fel, helyette inkább erősen belekapaszkodott a másik hátába, és engedte hogy neki vezesse a jéghideg falnak. Mikor háta nekiért a rideg falnak, Vince kicsit megremegett, és érzékien csókolt újra meg újra vissza, kezével pedig azon volt hogy minél gyorsabban megszabadítsa társát az ébenfekete felsőtől.
- Vedd le… - Szusszantotta vágyakozva majd megvárta amíg kedvese megválik a pulóvertől, és úgy esett neki mintha a vacsorája lenne. Teste fájdalmas lánggal követelte hogy végre a másikhoz érhessen, és mikor egy idegen kezet érzett újra mellkasa közelében belenyögött a csókba. A fürge férfias ujjak börtönbe ejtették egyik mellbimbóját, majd pár perc múlva gondolkozás nélkül omlott le róla a fehér selyeming.

Percekig nem történt semmi… Claudio elfátyolosodott tekintete végigfutott a fiatal félmeztelen testen, a ziháló mellkason, és szinte felfalta volna a tejfehér ínycsiklandozó bőrbe öltöztetett vámpírfiút, aki összeszorított szemmel várta a következő érintést. Vincent furán hátravetette fejét ajkai csókra készen résnyire nyitva álltak, orcáján pedig vörös foltok mutatták izgalmát. Egyszerűen elképesztő látvány volt. Claudio sosem látott még ennél kísértetiesebb szépséget.
Nem tudta hogy a szeme szokott e hozzá a sötéthez, vagy pedig Vincent bőre annyira fehér mint a hó, de a fiatal gyöngyházfényű bőr szinte világított a sötét éjszakában. Eszébe ötlött a kérdés hogy mennyi lehet az idő, ám a sima kéz, ami arcát kószán végigjárta egy pillanatra minden kérdést, és értelmes gondolatot eltörölt elméjéből. Claudio felemelte kezét, és széttárta ujjait, majd megvárta, míg társa kinyitja szemeit és reagál rá.

- Sajnálom a kezdést… Nem tudtam hogyan elkezdeni, és így jött össze… - Suttogta bocsánatkérően mire Vincent belehelyezte sajátját, a férfi pedig magához húzta a nála vékonyabb és nőiesebb testet.
- Nem kell bocsánatot kérned érte.. tetszett… - Szabadkozott a fiú egy mosollyal mire Claudio egy apró kis csókot lehelt a vörös tincsek által fedett homlokra.
- Csak Veled akartam lenni… - Vallotta be, kicsit érzelgős remegő hangon, mire társának egy forró ölelés volt a válasza.
- Velem vagy…
A percekkel ezelőtti szenvedélyes, kicsit vad harcot teljesen felőrölték a vallomások, az utána következő finom óvatos folytatás. Claudio vadsága jelentősen vesztett lendületéből, és olyan lágyan csókolták meg egymást, mintha már régen egy pár lettek volna, szenvedélyüket cseppenként csurgatva át a másikba.
Mikor Claudio megunta az álldogálást, Vincetet ajkaival az ágyhoz vezényelte majd finoman felé térdelt. Nem tudott betelni a látvánnyal. A meztelen, hófehér test úgy fénylett fekete lepedőjén mintha valami ízléses kiegészítő lett volna a szobájában, a belőle áradó finom illat pedig szabályosan mágnesként vonzotta ajkait. Óvatosan csókolt bele újra a vékony bőrű nyakba, ami megfeszült szájától, majd két kéz óvatosan felvándorolt meztelen hátára és masszírozni kezdte őt. Claudio lejjebb haladt ajkaival, és szinte egyetlen egy helyet sem hagyott ki. Mindent apránként végigcsókolt, egészen Vincent hasáig, ahol tétován megállt, és állát a feszes hasfalra támasztva nézett fel játékszerére. Vince kicsit álomittasan nézett vissza rá, az italtól, és a kéjtől kissé megrészegülve, mosolyogva, mintha csak azt mondaná: mire vársz még?

A férfi pár percnyi gondolkodás után óvatosan gombolgatni kezdte a feszes farmernadrágot, majd kezeit elvetve fogával húzta le a cipzárt. Az alatta fekvő vékony test egy csöppet felemelkedett, és egy kéjes sóhaj hagyta el Vincent száját. Claudio elégedetten mosolyogva húzta le a hosszú farmert társáról, majd mohó kezekkel szabadította meg az alsónadrágtól is. Barna szemei a látványtól meglepetten majd éhesen felcsillantak, de a szemlélgetésen kívül nem tett semmit. Aztán mikor már türelmetlen kékes pillantások övezték tehetetlenségét, lassan a fiú mellé heveredett és a leghívogatóbban ránézett Finoman magához húzta az immár teljesen meztelen testet, ami vágyakozva simult hozzá.

- Még nem… - Koccintotta homlokát a vörös fejnek, mikor megérezte a másik felfokozott izgalmát. Ahogyan Vincent halványkék szemeibe nézett, látta hogy a fiú majd megőrül a vágytól, és hogy szinte kínzásként éli meg azt hogy Claudio az érintése nélkül hagyja.
Mégis az az ártatlan pillantás kételyeket ébresztett benne, amiket nehezen tudott legyőzni, ám mire észbekapott Vincent beleunt a várakozásba és maga vette kézbe a dolgokat a szó szoros értelmében. A következő másodpercek töredéke elég volt ahhoz hogy a férfit teljesen fegyvertelenné tegye. Szabályosan leteperte az ágyon és a lehető legnagyobb nyugalommal szemlélgetni kezdte éles körmeit.
- Nem érhetsz hozzám… - Suttogta érzékien mire Claudio szemei meglepetten rebbentek fel. Vincentnek igaza volt, mozdulni sem tudott, tagjai olyan bénák voltak mintha le lett volna kötözve.
- Te meg mire készülsz? – Kérdezte izgatottan mikor látta hogy a fiú lehuppan róla, és óvatosan ágyékhoz csusszan.
- Továbbfejlesztettem a technikádat… Valakin pedig kísérletezni kell, te pedig tudtommal szívesen vagy kísérleti nyúl… - Magyarázta tettét mosolyogva Vincent, és komoly arccal nézte Claudio reakcióit. Kedvese szemei először felcsillantak majd úgy húzta össze őket a gyönyör mintha csak fénybe nézett volna. Apró finom ujjakat érzett combja belső részén, amik szinte még ruhán keresztül is tisztán érezhetőek voltak. Lassan táncolgattak combján, látszólag nem sietettek sehova sem, közben lépésről lépésre közelebb férkőztek a várva várt kincshez. Mikor Vincent ujjai először megérintették nadrágon keresztül a már így is lüktető férfiasságot, a férfi halkan felnyögött, a következő lépéstől pedig szinte már megőrült. Vincentnek egyenlőre nem állt szándékában megfosztani őt a nadrágtól helyette inkább azon keresztül kényeztette, kihasználva a hosszú éles köröm pozitív oldalait. Óvatosan körözni kezdett egyik körmével a becses kincs tetején, miközben másik kezével megmarkolta azt. A barna hajú férfi hevesen összerándult, de Vincentet ez csak ösztökélte.

- Szóval tetszik… Ennek őszintén örülök - Honorálta egy finom mosollyal a sóhajt, és tovább folytatta a körözést. Claudio forgatni kezdte a fejét, és szinte dobálta magát az ágyon, de nem tudott menekülni. A gyönyörkeltő csiklandozás, egyre jobban felkúszott a teste felsőbb régióiba is, a végén pedig már minden apró érintésbe beleremegett. - Ilyen könnyű téged felizgatni? – Tette fel meglepően cinikusan a kérdést Vincent, mire a férfi arcán szégyen tükröződött.
- Csak várd ki amíg szabadok lesznek a kezeim… - Nézett vissza rá a csillogó barna szemeivel Claudio, de Vincent felnevetett, és megrántotta vállát.
- Addig is…Szórakoztatom magam egy kicsit… - Kezeivel a nadrágot kezdte húzogatni és egyre jobban haladt, mivel a szűkös nadrág, percek múlva a földön heverő hófehér ing sorsára jutott, az alsónadrággal együtt. Vince ködös tekintettel kicsit szégyenlősen nézett bele Claudio szemeibe, aki kicsit fájdalmas tekintettel követte figyelemmel a vámpírfiú cselekedeteit.
- Most már legalább mind a ketten egyenrangúan meztelenek vagyunk… - Duruzsolta a vámpír majd rábukott a szabaddá tett kincsre. Claudio felkiáltott a forróságtól. Teste minden előbbinél jobban megfeszült, és úgy érezte magát, mint egy kitörni készülő vulkán. Az egy dolog volt hogy Vince nagyon jól tudott csókolózni, de amit a további helyeken elkövetett az maga volt az elkárhozott Paradicsom.

Az eleven nyelvecske nem ismert határokat, szinte minden egyes apró pici zugot bejárt, és olyan gyakorlottan mozgott mintha gazdája minden percben csak ezt csinálta volna. A férfi pillanatok alatt csúcsközelbe jutott, egyre többet rándultak össze combjai, és egyre kevesebbszer tudta visszafojtani nyögéseit. Azt kívánta bár csak kiszabadulna a láthatatlan béklyókból, mert a mozdulatlanság szinte már elviselhetetlen volt számára. Úgy belemarkolt volna a vörös fürtökbe, hogy aztán csókot lehelhessen a meglepetten ajkakra, ám mikor mozdulni próbált, nem tudott. A vámpír viszont észrevette sikertelen próbálkozásait, és egy apró legyintéssel megszabadította őt az átoktól.
- Te kis… - Ült fel a férfi verejtékkel a homlokán, izgatottan villogó szemekkel, mire Vincent felkuncogott.
- Azt hittem tetszett… - Csicseregte kisfiús hangján, mire Claudio erős karjaival megragadta vékony derekát, és percek múlva a vörös hajú angyal már ott pihent az ölében, lovagló ülésben.
A barna hajú kissé megemelte Vince derekát, majd olyan hirtelen és pontosan csapott le mint valami ragadozó. Szinte az egész város beleremegett a fájdalmas kiáltásba amit Vincent adott ki. A feszítő fájdalom szinte szétszelte testét, és legszívesebben elugrott volna a forró ölelésből, de az túlságosan is erősen tartotta. Alsó ajkába mélyesztette fogait, és érezte ahogyan megered a vére, szemeiből pedig csak úgy dőltek a könnyek. Mozdulni sem bírt, izmai sajogva fuldokoltak a fájdalom forró tavában, és amikor Claudio megmozdult könyörögve hördült fel.
- Ne… - Lehelte könnyei mögül, mire egy forró száj tapadt ajkaira, és még halhatatlan lelkét is könyörtelenül kicsókolta belőle. Vincent nem bírta sokáig, pillanatok múlva lassan elhúzta a fejét, és társa vállába fúrta, várva a további fájdalmakat. Az apró ritmikus mozgás szinte felőrölte, meg sem próbálta visszafojtani kiáltásait, körmeinek pedig a lepedő vékony szövete esett martalékául.
- Lazulj el.. Mindjárt jobb lesz.. – Ígérte feje fölül egy hang, Vincent pedig kidugta apró nyelvét megízelni társának édesen sós bőrét. Nem tudta mikor csapott át a hevesen lángoló fájdalom, a benne végignyúló kíngyönyörbe, egy dologban viszont biztos volt. Teljes beleőrült az érzésbe, a ritmusba, a mozgásba. Úgy tüzelt ágyéka mint még soha, lecsukott szemei mögül pedig szinte integetett neki az izzó feketeség. Háta puha anyagnak ütközött, ebből megállapította, hogy újra az ágyon van. Átdöfte körmeit a kezébe akadt párnákon és halkan nyöszörögve, átvéve a gyorsuló ritmust, eresztette be továbbra is az édes fájdalmat. A levegő megtelt párával, és friss vérszaggal, Vince józansága pedig tökéletesen nulla volt, ám amikor a tempó eszeveszett gyorsaságba csapott át, kinyitotta szemeit.

Az eddig gyönyörűen kékes szempár a szenvedélytől, és a vágytól halványlilává változott, és eszelősen pillantott a fölötte ingó fejre. Kezeit felemelve ölelte át a vértől hívogatóan lüktető nyakat, és közelebb húzta magához. Szelíd pillantást vetett Claudio arcára, akinek barna szemei ugyancsak könnyekben pompáztak. Látszott rajta hogy mennyire eluralkodott rajta is a gyönyörűség, ezért Vincent meg sem próbált szavakat kinyögni ehelyett gyanúsan a férfi nyakára nézett. Megszólalt benne valami…

„Talán jobb lenne mindkettőnknek, ha most megharapnám, és teljesen a magamévá tenném…” Siklott át rajta másodpercekre a gondolat, majd teste akkorát ugrott hogy a felette lévő test is megemelkedett. Mintha forró vizet préseltek volna bele, és hasára, állkapcsai önkénytelenül szétugrottak, és elhaló kiáltás szökött ki hangszálai közül, elnyomva társa halk nyögését. A két test gyors ritmusa egy ideig még tartotta az eszeveszett gyorsaságot, aztán fokozatosan lassult le majd állt meg végleg. Claudio szálkásan izmos teste a vékony mellkason hevert de egyikőjük sem mozdult. Vincent szemei visszatértek eredeti színükbe, majd lassan a légzése is visszaállt normálisba. Szempilláin pirosas könnyek hevertek, karjai pedig ragaszkodóan a másik nyakára fonódva pihentek. Aztán percek múlva a barna fej lassan felemelkedett és a két pillantás őszintén összekapcsolódott. Claudio láthatólag kereste a szavakat a fejében… Így is hosszú percek teltek el míg érzett annyi lelkierőt magában hogy mondjon bármit is az angyali teremtésnek, aki alatta feküdt.
- Én ilyet még soha… - Kezdett bele a mondatba, mire Vincent elégedetten és fáradtan rábólintott.
- Én sem… - Válaszolt rekedtes fiatal hangján, mire a férfi óvatosan megcsókolta. Ez a csók már szenvedélytől mentes volt, teljesen más égett benne. Egy tökéletesen tiszte, frissen született érzelem, ami hatalmasabb volt mindennél…