Red Nightmare II.

„Röhejes” – Fejtette ki magában egy szóval Claudio a helyzetét. „Mit csinálok? Egyenesen belesétálok a csapdájába akármit is akar.” – Lépkedett fel az egyik betonház lépcsőin mögötte a vörös fiúval. Lábai gépiesen lépkedtek egymás után miközben agya folyamatosan azon járt hogy miként kerülhetett ilyen kínos helyzetbe.
- Nem kell azon pánikolnod hogy mindent elmondok a rendőrségnek Claudio… - Szólalt meg hirtelen a válla fölött, az a fontoskodó gyerekes hang, mire a férfinak akaratlanul is összerándultak bal szeme idegszálai.
- Mégis honnan veszed hogy ezen aggódom te kis taknyos…!? - Horkantott fel miközben vissza sem fordult. Szívesen folytatta volna azzal monológját hogy bármikor megölheti a vöröskét, de sajnos ez a terve keservesen meghiúsult. „Ha megdöglöttél volna most…”
- De nem döglöttem meg Claudio… - Sóhajtott fel Vincent, mint akinek nehezére esik bármit is mondania, vagy kiolvasnia az előtte menetelő fiú fejéből. A barna hajú férfi megtorpant az egyik lépcsőfordulóban és heveskedő tekintettel fordult a vörös hajú felé.
- Hirtelen feltűnsz, turkálsz a gondolataimban, mégis mi a franc vagy te!? – Lökte oda a srácot a falnak, és két erős karja köré zárta. A fiút meglepte a hirtelen felindulás, ám egy pillanatig sem mutatott rémült arcot, helyette szélesen elvigyorodott, és pár vállpaskolással üdvözölte társa rendkívül zaklatott arcát.
- Igazán rájöhettél volna már… De ha ennyire kis buta vagy nem lövöm le a poént… Majd később - Tette mindkét tenyerét a barna hajú férfi nyakára, és kicsit közelebb húzódott hozzá. - Szeretek játszani… Veled meg pláne… - Búgta érzékien miközben égkék szemei zavartalanul végignéztek társa testének majdnem minden pontján.

Claudio tehetetlenségében majdnem felrobbant. Úgy érezte magát mint egy marionett baba aki egy rosszalkodó kis tizenéves kölyök kezei közé került, és most az játszadozik vele nagyban. Emellett nem tudta megfejteni teste fura reakcióit. Vincent minden egyes érintésénél finom áramütés rázta meg és másra sem tudott figyelni csak arra a varázslatosan kék szempárra amiben tükörképét viszontlátta. Ennek következtében ha a fiú most kirabolta volna, elég vázlatosan tudott volna személyleírást adni, ugyanis bővebb ideje nem volt szemrevételezésre. Claudio csöppet sem kedves arccal engedte újra szabadon Vincentet, és úgy viharzott fel lakásának ajtajáig, mintha valami emberi hurrikánná alakult volna. Vince nem zavartatta magát, szórakozott arccal, zsebre dugott kézzel, kicsit komótosan szedte a lépcsőfokokat, miközben szemeivel végig az unalmasan üres falakat pásztázta. A gyilkos lassan kitárta előtte az ajtót, és kissé barátságtalanul betessékelte őt a házba.
Vincent egy pillanatra megállt az előszobában, és gyönyörködve körülnézett, miközben Claudio felakasztotta kabátját a vállfára.

- Azt mondtad minden pillanatomat figyeled nem? Akkor miért vagy ennyire megrökönyödve azon hogy hol lakok? – Sandított az idegen felé, aki erre kicsit lemondó tekintettel ránézett.
- Nem gondoltam volna hogy ekkora nagy… habár láttam egész közelről, például az erkélyedről… - Bökött fejével a másik szobában fügönyökkel eltakart erkély felé, mire Claudio testében még a vér is meghűlt. „Talán lehet hogy valamelyik lány szelleme?” – Kezdte el rémisztgetni magát effajta gondolatokkal, majd nyelt egyet. De soha nem gondoltam hogy ilyen tágas… - Fordult körbe a vörös angyal a szobában. – Hogy szoktad kimagyarázni a csajoknak ezt a lakást? Ugyanis egy normális ember a képedbe röhög, ha azt mondod neki hogy a gyógyszerész fizetésedből futotta erre… Esetleg valami öreg nagybácsi hagyatéka… Szerencsejáték… Plusz munka… - Az utolsó kitalációnál diszkréten mosolyogva a tulajra nézett, mire az elsápadt.

Ami igaz az igaz, Claudionak óriási lakása volt, és egyedül csak ő lakott benne, leszámítva azokat a lányokat akik rövidebb időre lakótársakká váltak nála, és Vincent elég okos észérvet hozott fel arra hogy elgondolkozzon a kitalált történetein a ház megszerzésével kapcsolatban. Ugyanis Claudio főállásban gyógyszerész volt egy közeli kis patikában. Nem keresett túl sok pénzt, és másból sem állt ki az egész munkája, minthogy magassága révén a polcokról adogassa le a gyógyszereket női munkatársai kezébe, és kedvesen türelmesen mosolyogva ellenőrizze le a recepteket, amiket az emberek hoztak. Gyűlölte a munkáját, főleg a modort amivel néha az emberek beszéltek vele. Úgy tűnt mintha évek óta ismerték volna egymást, és Claudio valami elképesztően gonosz tettet követett volna el ellenük, amiért ők bejöttek megbosszulni. Először ez kifejezetten zavarta a férfit, nem tudta elviselni hogy ismeretlenek becsmérlik, a teljesítményét, a munkáját és őt magát. Aztán lassan megszokta, és az ilyen megjegyzéseken is csak nagyokat mosolyogott. Nem tehetett semmit, hiszen az őket kritizáló emberek hozták a gyógyszertár parányi profitját, ami éppen csak elég volt ahhoz hogy a dolgozók megéljenek.

Persze Claudio „mellékállása” rendesen hozta a pénzt… Pillanatok alatt több milliós bankszámlákra tett szert, amit nem sajnált elkölteni. A pluszpénzből vette jelenlegi lakását, ahol nemrég végzett a berendezések megvételével. A ház szinte világított a hófehér falaktól, a bútorok pedig a legdrágább és a leggyönyörűbb fából készültek, még a telefonasztal is, ahol az egyik legmodernebb lakástelefon lelte otthonát. Az étkező olyan volt mint egy jólszituált konferenciaterem, a szoba közepén egy óriási asztal nyújtózott, körülötte pedig kényelmesnek ítélt székek sorakoztak. Az asztalon fénytelen fekete gyertyák virrasztottak, a falakon pedig a felszerelt tartókból friss rózsaillat terjengett a füstölőkből.
- Milyen szentimentális vagy… - Jegyezte meg mosolyogva Vincent mikor beleszagolt a mámoros illatokkal megáldott levegőbe, köszönhetően annak hogy Claudio egy rövid körbevezetést biztosított neki. – Ezek után nem csoda hogy a nők rádpörögnek… Ez az illat borzongatóan jó… - Tette hozzá már suttogva saját megjegyzését, de nem volt benne biztos hogy Claudio ezt hallotta e. A férfi már régen a következő szobába njárt, és már tárta is ki társa előtt az ajtót.

- A háló… - Vetette oda kelletlenül a másiknak, mire az pár percre bekukucskált.
„Franciaágy… ? Naná! Mit is vár az ember egy olyantól aki mások pénzéből gazdagszik meg… Minden szarra elkölti…”- Állapította meg magában a vörös hajú fiú, miközben engedte hogy Claudio tovább vezesse. Megnézték a konyhát, ami olyan volt mint maga a földi paradicsom. Az egyik oldala olyan volt mint egy éjszakai bár, székek és arra kialakított asztalt rejtett, ami csak arra várt hogy egy kiszolgáló huppanjon be mögé. A másik oldal inkább hasonlított egy rendes amerikai családias konyhára. Egy kis asztal, székek, sütő, hűtő, és minden használati eszköz meg volt benne található, és persze minden a legmodernebb és a legízlésesebb kiszerelésben. A konyha közepén azonban Claudio megállt, és karba tett kézzel megfordult, majd barna szúrós szemét a vöröskére vetve méregetni kezdte őt. Vincent nem tagadta meg a kutakodó szempárt, büszkén kihúzta magát miközben tovább szemlélődődött.

A hosszú vékony lábak szokásos farmerbe voltak felöltözve, a felső sem volt több egy kinyújtott fekete pólónál, és egy ugyanolyan színű bőrkabátnál kinézetéből ítélve bizonyára már évek óta használatban volt. Ami inkább megfogta a férfit az a hófehér bőr, és a vérvörös száj látványa volt, amelyek most kényes ívűkben csábos mosolyra görbültek. A pisze orr, és a sűrű fekete szempillákkal keretezett kékes szem újra végigrázta testének minden pontját.
Claudio tekintetében megtört a szilárdság, és keserűen jutott arra a következtetésre hogy az előtte álló vörös fiúcska minden olyan bájjal rendelkezik amivel őt magát le tudja venni a válláról. A finom vékony áll, olyan ívben olvadt bele a hófehér bőrbe, mintha az gyöngyházas selyem lenne és finoman belecsomagolták volna a törékeny csontozatot hogy ne törjön össze. A vérvörös tincsek hol katonásan simultak a hófehér arc köré hol pedig lázadozva meredeztek a levegőbe ezernyi apró hajszálra bomolva. A konokul csillogó kékes tekintet érdeklődve vetült Claudiora, majd egy apró kis toporgás erejéig Vincent fél oldalra hajtotta a fejét.
- Majd szólj ha abbahagytad a méregetést Claudio… - Mondta csöndesen. Hangjában semmi rágalom nem volt, Claudio mégis fülig vörösödött.

Mégis mi történik vele? Miért kötötte le ennyire a vörös angyal látványa? Azt kívánta bárcsak újra sötét lenne, és nem látta volna ezt az angyali jelenséget… mert ami először megfogalmazódott vértől és gyilkolástól izzó lelkében az az angyali szócska volt. Egyetlen egy szó, és szinte minden kifejezett, ami a férfi a jövevényben látott. Fényességet, tagadhatatlan kisugárzást, gyönyörűséget, és mosolyt.
- Vedd le a cipődet… - Suttogta enerváltan miközben magával küzdött hogy nehogy szétomoljon saját házának padlózatán. Voltaképpen már nem törődött vele hogy Vince cipővel jött be a tökéletes tisztaságú lamináltpadlójára, aminek óvására, minden betolakodónak felhívta a figyelmét. Sőt, az sem érdekelte már túlságosan hogy Vincent miért van nála… Az a lényeg hogy itt volt, és vele…
- Uh, Szorri… - Nyögte hirtelen a vörös angyal, miközben kecsesen szája elé kapta a kezét. – Ne haragudj, nem akartam összepiszkolni a padlót… - Motyogta, miközben az ő arcán is pír jelent meg. Lesütötte kékes tekintetét, és gyorsan megfosztotta fehér zoknis talpát szakadt tornacipőjétől, majd mint egy gyerek, kirohant vele az előszobába. Claudio kicsit lemondóan sóhajtott fel, miközben az eleven alak után nézett. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal hogy vajon milyen érzés lehet a vöröslő fiatalos ajkakat megcsókolni, majd legszívesebben úgy vágta volna magát fejbe, mintha elbukta volna a kresszvizsgát.

„Mégis milyen baromságokon jár nekem az eszem!?” – Rázta meg fejét hirtelen miközben az italos pulthoz sétált. -„Ő fiú, és én is fiú vagyok… Valószínűleg nemsokára elmegy, aztán soha többé nem látjuk egymást… ”- Tiszázta le magában a dolgot, majd tanácstalanul kinézett a fekete eget kizáró ablakra. „Akkor mégis mi ez az érzés? Mi ez ami eddig minden egyes női fajzatnál került, nála pedig úgy hasított belém mintha öngyilkosság vádjával pengét döfnék magamba?” – Könyökölt fel a pultra, tenyerével pedig megtámasztotta állát. „Mi ez?”
Mikor Vincent visszatért, rejtetten mosolygó arcára meglepettség költözött, ugyanis a házigazda két színültig töltött borospohárral várta őt, érdeklődve felé tekintve.
- Ez most mi akar lenni? Mérgezett az italom vagy mi? – Nézett vele szembe gyanúsan a vörös angyal mire Claudio felnevetett, és letette az egyik poharat az asztalra.
- Ha a kés nem viszi el az életed, akkor gondolod nem jut el az agyamig hogy akkor bizonyára a méreg sem hat rád… Persze megpróbálhatnám az altatót belecsempészni az italodba, de jelenleg túl lassan jár az agyam ahhoz hogy el akarjalak űzni innen. - Fordult el a fiútól miközben belekortyolt az italba. Nem tudja állni a tiszta kéken sütő pillantást. Úgy érezte mintha Vincent szemei egyszerre minden titkát látnák, bár nem tudta hirtelen mi képez az életében nagyobb titkot a gyilkolásnál…

Talán hogy nem csak a lányokat kedveli, hanem a férfiaknak is ugyanakkora hódolója mint a gyengébbik nemnek? Ez volt az a néma titok, amit még magának sem mert bevallani, most viszont Vincent feltűnése után, újra megindult benne egy megfogalmazhatatlan érzés, ami birtokba vette testét és gondolatait. – Annál is inkább kíváncsi vagyok, hogy miért vagy itt, és mit akarsz tőlem.. – Fordult meg hirtelen de még csak véletlenül sem nézett bele a tengerszínű szempárba. A fiatal élettelinek látszó arc, elkomorult, majd Vincent szöszmötölve kezdett el felé közelíteni, és elvette kezéből a poharat.
- Claudio… Tudom hogy észre sem veszel minket… De sosem vagy egyedül… - Kortyolt bele ő is a borba, mintha csak nyelőcsövét nedvesítette volna meg. – Figyelnek, mert sok nő életére törsz, és ha ez az embereknek nem is, de más lényeknek annál inkább feltűnő… Tudják ki vagy, merre dolgozol… - Vincent őszinte tekintettel nézett bele az őt kutató barna szempárba, és nem beszélt tovább. Várta hogy Claudio mit lép az elmondottakra.
A barna hajú férfi szemei megcsillantak, és újra megízlelte magában a mondatokat, de nem tudott velük dűlőre jutni.
- Kikről beszélsz Vincent? – Bökte ki a kérdést mire a vöröske szomorúan elmosolyodott, és lassan hátrálni kezdett tőle. Felült az egyik székre, elhelyezkedett, majd egy sóhaj után mesélni kezdett.
- Tudod akkor vettelek észre először, amikor egyszer 5-6 héttel ezelőtt gyilkoltál… A lány fiatal volt és a gyönyörű… Te vetted el az ártatlanságát, és te is végeztél vele. Akkortájt nagyon ki voltam éhezve, és rád voltam szorulva… Otthagytad a tetemet, amiből ömlött a friss vér illata, megtöltve az egész város levegőjét… Friss volt, és úgy száguldott bele a fejembe, hogy teljesen megőrültem tőle… Amint végeztél odamentem, és tettem amit tennem kellett… Nagyon jól jött a kis gyilkolásod, de mindenáron meg akartam tudni hogy ki vagy. Viszont túlságosan is éhes voltam ahhoz hogy komolyabban megfigyeljelek, azt hittem örökre elvesztettelek. Aztán egyszer, amikor nem is számítottam rád, feltűntél.. Éreztem rajtad a lány vérének szagát, még ott illatozott kezeden vérének illata, ajkaidon pedig a csókjai, amit azért adott mert megszabadítottad az ártatlanság gyengéd béklyóitól. – Fonogatta Vince a szavait, miközben egyenesen a gyilkosra nézett. Minden egyes szava őszintén ömlött le ajkairól akárcsak egy friss forrás, és megválaszolatlanul csöpögtek bele Claudio elméjébe. – Megfogtál, és nem tudtam tőled szabadulni. A megjelenésed, a stílusod, ahogy teszed az angyalt miközben erkölcstelenebbnél erkölcstelenebb dolgokat művelsz… Elvarázsolt… Hosszú életem óta először éreztem hogy újra ember vagyok és… - Leugrott a székről, és gyorsan odasietett az előtte álló férfihoz. Megfogta annak kezét, és gyengéden szívéhez csúsztatta a férfias tenyeret. – Érzed hogy dobog? – Tette fel a butának hangzó kérdést, mire Claudio egy nyelés után halványan bólintott egyet. – Ez hosszú ideje nem dobogott így… Nem is lenne neki szabad… És most melletted mégis dobog… És fűt… És perzsel… És mindennél jobban fáj… - Az utolsó szavakat szinte már lehelte, kékes szemei pedig tüzes vággyal telien világítottak Claudiora. A férfi újra értetlenkedni kezdett. Mindabból amit a vörös hajú angyalka percekkel ezelőtt előadott neki, egy szót sem értett. Annyit sikerült felfognia mindössze hogy nem emberekről van szó, és hogy Vincent, ezek közé a lények közé tartozik. De mik ezek? Vince egyáltalán nem olyan mint egy szörny… Na jó talán van egy kis túlvilági beütése a hófehér bőre miatt ami által úgy néz ki mint egy angyal, akit Isten féltékenységből száműzött a mennyországból… de semmiképpen sem hasonlít egy szörnyetegre.
- Ne beszélj rébuszokban… - Motyogta semmivé váló tekintettel miközben keze még mindig társa szívén hevert. Olyan kellemes volt a forró testtől átitatott ruhán tartania kezét. Egyszerre volt megnyugtató és izgató is. Felkavarták gondolatait az imént elhangzott dolgok, bár az egészből alig érzékelt valamit. Azt viszont megértette hogy Vincent érez iránta valamit, valamit, amit látszólag nehéz szavakba öntenie.

- Van fogalmad róla hány éves vagyok Claudio? – Nyögött fel halkan könyörgő tekintettel Vincent az értetlen arcra válaszolva, mire a férfi könnyelműen megrázta vállát.
- Kb 18, de ez hogy jön ide? – Kérdezett vissza kurtán.
- 159 éves vagyok! – Kiáltotta Vincent, és egy pillanatra megfagyott kettejük között a levegő.
- Most valami hülye kis játékot játszol?! – Tette fel az újabb kérdést a barna hajú miközben komolyan kételkedni kezdett saját maga, vagy Vincent épelméjűségében. – Nem vagy te vámpír! Ne beszélj hülyeségeket! – Kiáltotta, majd az üvegpoharáért nyúlt, de kezére hirtelen rátapadtak a másik jéghideg ujjai.
- Rátapintottál a lényegre… - A mondat hallatán könnyelmű tekintettel nézett egyenesen farkasszemet a vörös hajú sráccal, majd elnevette magát, és egy erős rántással megszabadította magát a gyengéden fogó ujjaktól.
- Te… Te most tényleg azt hiszed hogy beveszem ezt az orbitálisnak tűnő baromságot, heh!? Mégis minek nézel te engem!? Madárnak!? – Nevetett fel harsányan mire Vincentnek csak egy sértődött szájhúzás volt a válasza.
- Gyűlölöm az olyan embereket akik nem vesznek komolyan, pedig egyáltalán nem szoktam viccelni ami azt illeti.. – Jegyezte meg kimért hangon, majd szenvedélye visszatért és folytatta. - Claudio azt beszélik hogy a Venture klán vámpírjai vadásznak rád, mert elveszed tőlük azokat a domináns nőstényeket, akiket ők akarnak a megboldogulás édes mocsarába küldeni! Idővel rábeszélik a többi klánt is a közös munkára, a boldog jövő érdekében és eltesznek téged láb alól! – Kiáltott fel, mire a gyilkos kicsit összerezzent, de továbbra is komolytalanul mosolyogva figyelt a szépséges betolakodóra.
- És mi vagy te? Követ? Azért jöttél ide hogy megölj? Mert ha jól értem te is a vérszívók becses klánját gazdagítod személyeddel… - Válaszolt kurtán, mire Vincentbe beleragadt a szó. Kitátotta vérvörös ajkait, de egy szó sem jött ki torkán, helyette inkább lesütött tekintettel elfordult és némán kibámult a konyhaablakon.

- Ha meg akartalak volna ölni, már régen megtehettem volna. Emellett most felhoztál ide, és szinte tálcán kínálod magad. Szerinted, ha ez lenne a célom, nem tenném meg most azonnal? – Bombázta a házigazdát kérdéseivel, amikre nem is várt választ. Várt két percet, majd lehajtva fejét kicsit magasabb hangon fojtatta. Sokat tűnődtem azon hogy mit mondjak… Elég volt magam részéről feldolgozni azt a tényt hogy szeretek valakit…Látásból, úgy hogy még nem is ismerem. De nem is ez a baj… - Túrt bele vöröses tincseibe miközben mélyen felsóhajtott. – Claudio, jól gondolod, én is közéjük tartozom… Én is vámpír vagyok, véren élek, és embereket gyilkolok, azért hogy túléljem az örökkévalóságot. És nekem… Nekem nem lehet szerelmesnek lennem! Nem kötődhetek emberhez, úgy mint ahogyan hozzád kötődök… Az érzelmek főbenjáró bűnök, és rossz tanácsadók még az embereknek is… Egy vámpírnak pedig katasztrofálisak!- Fakadt ki a fiú miközben Claudio merően figyelte. Hát ez neki sok… Sokk…!

Ha hinni lehet az előtte színpadias előadást nyújtó srácnak akkor a vámpírok nem nézik jó szemmel kegyetlen szenvedélyének virágzó rózsáját, egyrészt viszont a végletekig magával ragadta a zavartalan és bizonytalan alak, aki szemmel láthatóan a saját érzéseivel küzdött.
- Szóval meg akartok ölni igaz? – Vetette fel jéghideg hangon, mire a vörös tarkó igenlően megfeszült. – És akkor téged miért küldtek? Rád bízták a piszkos munkát csak nincs elég lelkierőd hogy megölj, vagy másról van szó?– Fűzte tovább megállapítását, mire a pirosas fej megfordult, és élénkkék tekintetével újra rabul ejtette.
- Ha megtudják hogy itt vagyok nálad, megölnek…! Nem engem bíztak meg azzal hogy megöljelek… Túl kicsi, és túl jelentéktelennek tartanak ahhoz hogy egy ilyen fontos feladatot elvégezzek mint a meggyilkolásod… - Motyogta cinikusan a vöröske, majd fontoskodóan megigazította pólója nyakát. – Viszont a szívem miatt alaposan keresztül óhajtom húzni a tervüket… Nem tartozom hivatalosan a klánhoz… nem követik figyelemmel az olyanfajta srácokat amilyen én vagyok. Íme a jelentéktelenség előnyei… - Jelentette ki szenvtelenül, majd keze hirtelen eltűnt pólója nyakába. Claudio érdeklődve, csillogóan barna tekintettel követte figyelemmel Vincent cselekedetét. A vékony hófehér kéz nemsokára újra előkerült egy bőrnyakéket tartva, aztán Vince csupán csak lépett egyet és már rögtön vágyai tárgya előtt termett.
- Tudod hogy most fogom aláírni a halálos ítéletem ember?! – Nézett bele szigorúan a barna szemekbe, amik továbbra is tudatlanul sugárzottak arcába. – A földi jogok szerint keserves halált érdemelnél, mert annyi lelket kioltottál már hogy egy hajót meg lehetne vele tölteni… - Suttogta jéghideg hangon, amibe Cladio teljesen beleborzongott. Váratlanul tévedt tekintete Vince ajkaira majd kutakodó gesztenye szemei hirtelen megmerevedtek. Az igéző szájban két éles hófehér kis szemfog csillogott, és vészjóslóan pumpálta az izgalommal teli félelmet az emberi vénákba.
„Most meg fog harapni…?” – Kérdezte magától Claudio, és még mindig kénytelen volt felfogni hogy egy vámpír álldogál előtte, és valami számára fontos dologról hadovál neki, meg arról hogy ezzel ő az életét kockáztatja. Méghozzá egy iszonyúan szexi és fiatalnak kinéző vámpír…

A vámpírfiú a következő pillanatban a fekete kis nyakéket óvatosan a másik nyakába akasztotta, majd meglepő dologra szánta el magát. Saját karjába harapott majd onnan a kicsorduló vért a másik kezében tartott talizmánra csurgatta. – Amíg ez rajtad van… Addig nem bánthatnak. Amíg az általam lopott vér szagát ontja ez a medál, addig nem érhetnek hozzád Lucifer angyalai… - Mosolyodott el hirtelen megnyugtatóan, és egy utolsó búcsúcsókot lehelt a medálra.
A remegő melegbarna tekintet felindultságában majdhogynem könnyeket ontott.
„Mégis mi ez az olcsó színjáték!?” – Futott át Claudio agyán. - „Mégis mi ez, mit próbál velem elhitetni… Az hiszi ez a hülye kis nyakék megvéd a sorsomtól, ha egyszer tényleg igazat mond!?” – Tipródott magában, majd eltávolodott a vöröshajú vámpírtól. Annyi rágalom jutott eszébe, annyi lelkileg éles pengét tudott volna a másik ártatlan kinézetébe döfni, hogy az menten belehalt volna, minden örökléte ellenére. És mégis mikor kinyitotta száját csak egy szelíd kérdés futott ki belőle: - Miért…?

- Mit miért? – Húzta össze szemeit Vincent majd újra olyan komolytalanná vált mint amikor először találkoztak. Kisfiús ábrázata teljesen meghazudtolta vámpír mivoltát. Olyan ártatlanul nézett rá az előtte álló férfira, mintha egy rossz jegyet akarna bevallani.
- Miért segítesz nekem? – Folytatta a kérdést Claudio mire a vámpírfiú megtorpant egy kicsit.
- Hogy miért is? – Tűnődött el maga is, miközben csüggedt tekintetét a padlóba temette. Sima homloka egy rövid időre összeráncosodott, majd egy halk szó erejéig felpislantott Claudio arcába. – Mert a saját életemnél is jobban szeretlek… Gyilkosom… - Nyögte nehézkes vallomásként, majd elindult kifelé.
- Most meg hova húzol?! – Kiáltott utána a házigazda, aki még mindig remegő lábakkal, az előbbi történések hatása alatt állt. – Mégis miért kell rébuszokba beszélned az isten szerelmére…!?! - Kérdése érdektelennek tűnt, mivel saját maga is sejtette hogy a fiú el óhajt menni. Néhány perccel később a vöröshajú alak újra megjelent előtte, cipőben indulásra készen.
- Bocsánat, tudom hogy fura a stílusom, de még mindig rám ragadt az előző század beszédstílusa… Imádtam a könyveket… - Tette hozzá mosolyogva, majd bájos arca újra komoly fátylat vett fel. - Claudio… A nyakláncot ne érje víz, és mindig hordd magadnál! Ha nem is lesz a nyakadon, nagyon fontos hogy mindig nálad legyen, különben nem vagy biztonságban a vérszívók elől!!! – Vetette oda fiatal hangján köszönésképpen, majd már indult is ki, ha egy marasztaló szó nem tartotta volna vissza.
- A borodat meg sem iszod kedves vendég…? – Zendült fel a váratlan kérdés, és Vincent megpördült tengelye körül. Lopva kinézett az ablakon, majd szomorúan sóhajtott fel.
- Köszönöm a vendéglátást… Sajnálom hogy zavartalak… Remélem soha többé nem fogunk találkozni, és nem okozunk egymásnak kellemetlen meglepetéseket… - Darálta félszegen, miközben kékes szemeivel a másik cipőjét nézte. – Hajnalodik… Nekem a fényben nincs maradásom, az az emberek világa… És részben a Te világod kedves Claudio… Ideje kinézned az újabb áldozatodat, hogy aztán újra életeket követelhess éjjel…Én az éjszaka teremtménye vagyok, nekem ott van dolgom…
- Miért beszélsz badarságokat? Azt mondtad szerelmes vagy belém, ezek szerint azt kívánod hogy minden percben mellettem lehess, nem igaz? – Vetette oda morcosan a férfi a vámpírnak. – Vagy talán ez is változik a vámpíroknál? Máshogy éreznek szerelmet?
- Nem… - Rázta meg fejét Vincent, mire vöröses fürtjei lazán ugrálni kezdtek. Hófehér arca kipirult egy pillanatra majd újra olyan sápadt lett mint volt. – Mi is ugyanolyan szenvedéllyel és tűzzel szeretünk mint Ti… Mi is emberek voltunk valamikor... És ez az érzés valahol mindegyikünk üres lelke mélyén megmaradt…Valakinél felbukkan… Valakinél nem… - Válaszolta majd gúnyosan felnevetett. –Az embermivoltunkból örökölt átkokat úgy húzzuk magunk után mint egy király a palástját… De ha minden titkunkat elmondanám Neked, meg kéne hogy öljelek… Jegyezte meg csöndesen, majd hirtelen átsétált az erkélyes szobába, és mintha ott sem lett volna eltűnt a hajnali fényeket pecsételő levegőben.

Teljes tudatlanság… Ez keringett véges végig Claudio fejében. Csak állt a konyhája közepén, merengő arccal és csak nézett maga elé. Nem mozdult, úgy érezte hogy nem is a valódi világban van, az egész csak egy álom, furcsa valóságfoszlánya, de semmi több…Legszívesebben nevetett volna az elhangzottakon, de valahogyan most saját kínjához sem volt humorérzéke. Tenyerébe vette az újonnan kapott nyakláncot és szemlélgetni kezdte. Az egész olyan volt mint egy egyszerű bizsunyakék. Egy cilindert ábrázolt benne egy félholddal, ám amikor a férfi megfordította felvillant benne a nemesfémek ismertetőjele. A véráztatta ezüst vészjóslóan csillant vissza gesztenyebarna szemében, mire Claudio összecsukta markát, és erősen összeszorította szemeit. Az újonnan beköszöntő üresség iszonyatosan megzavarta… „Csak egy álom volt.. Egy rossz álom…” Ezzel hitegetve zuhanyzott le gyorsan és bújt be ágyába. A gyilkolás, amit aznap éjjel elkövetett olyan távolinak és homályosnak látszott számára. Csupán csak egy órát töltött nála Vincent, mégis olyan volt mintha egy fél napot együtt lettek volna.
Túl sok volt az információ amit megtudott hirtelen. Túl sok volt számára… Az ágyában sem tudott nyugovóra térni. Üresen tekintett maga elé, miközben újra és újra végigjátszotta fejében a emlékeket.

A vörös angyalról kiderült - akit először meg akart gyilkolni majd azon gondolkozott vajon miképp kerülhetne ajkai közelébe – hogy az ördög gyönyörű teremtménye, a halál fogatának egyik lova…
És ez olyan hihetetlen…Még neki is aki életeket tulajdonít el.. Olyan lehetetlennek hangzik… Hát még a vallomás, hogy a vámpír szerelmes belé, onnantól kezdve hogy titkon megpillantotta. És hogy rá vadászik London össze vámpírklánja… Egyáltalán mibe keveredett bele?
„Le kellett volna ráznom mielőtt még elmondd mindent…” – Futott át semmitmondó ábrándjai között a gondolatkígyó miközben megjelent szemében egy könnycsepp. „ Egy kis senki és mégis képes és feláldozza magát Értem, akit csak úgy meglátott, és akibe egyik percről a másikba beleszeretett? Micsoda gyerek… Olcsó mese az egész…! Egy jól megformált olcsó mese…” – Nem bírt tovább ébren maradni. Kimerítették a történések, és egyre csak azon gondolkozott hogy mik lesznek a következmények.

Az álma furcsán ismerősnek hatott. Végigélte a Vincenttel eltöltött perceket, mindet, elejétől a végéig, de mikor a fiú távozni készült, ő nem engedte. Megfogta a karját, és csókkal marasztalta. Érezte a felforrósodott bőr érintését, az illatokat, rózsás ajkak édes ízét, sőt még a vékony ujjakat is amelyek állára fonódnak. Bizseregni kezdett, és nem tudta hirtelen hogy a vörös hajú angyal a mennyország kapuja előtt búcsúzik így tőle, vagy éppen a pokolba akarja beletaszítani. Annyi gondolat futott fejében, hogy alig tudott álmára koncentrálni, mégis sokkal valóságosabbnak tűntek az élmények, mint amik megtörténtek vele…