Red Nightmare IV.

„Milyen ártatlan és védtelen amikor alszik…” – Claudio már hosszú percek óta a mellette alvó vámpírt figyelte. „ És milyen kis elbűvölő… Mintha egy angyalt látnék vendégül az ágyban…” – A barna szemek vágyakozóan futottak végig a vékony hófehér karon, ami őt átölelve pihengetett az ébenfekete ágyban. A vöröses hajszálak szanaszét szóródtak a kényelmes párnán, és gazdájuk arckifejezése is azt mutatta hogy rendkívül jól érzi magát itt. A kölyökarc, kicsit mosolyogva, az álmok mélyén nyugodott, fekete szempillái akárcsak a lepkeszárny úgy remegtek, elrejtve ezzel a kékes szemek varázsát.

Reggel volt, a szobában mégis félhomály uralkodott. Claudio félt elhúzni a függönyöket, nehogy az alvó tündérének bármi baja essék a napfénytől, mert abba belehalt volna. Kissé elvarázsolt tekintettel figyelte a mellette szuszogó vékony alakot, és csupán az emlékek sivár darabkájától fülig pirult. Mindazt, amit az éjjel kettesben elkövettek hihetetlenül gyönyörűnek, és izgatónak tűnt számára. Nem tudott betelni az újdonsággal, hogy egy férfi fekszik mellette tökéletesen meztelenül, és hogy órákkal ezelőtt még egymást testét érintették. Eddig elképzelni sem tudta volna magáról, hogy valaha is köze lesz férfihoz, de ez a dolog Vincent miatt gyökeresen megváltozott. Egyetlen egy nővel töltött éjszaka után sem fürdött olyan bimbódzó emlékekben, mint most, és még soha nem érezte azt a fura bizsergető érzést testében, mikor Vincent szelíden másik oldalára fordult. Claudio kicsit apáskodó mosollyal az arcán takargatta be a fiút, aki pislogva kinyitotta szemeit. A kékes irisz boldogan villant fel a barna szemek láttán, a vékony hófehér arc pedig mosolygósra pirult.

- Jó reggelt szerelmem… - Köszöntötte mosolyogva a férfi, mire Vincentbe még a szó is bennragadt.
- Szerelmem? – Ismételte meg a szót hitetlenkedve amire csak egy homlokcsók volt a válasz.
- Éhes vagy? – Bombázta Claudio a következő kérdéssel, hirtelen azt is elfelejtette hogy a fiú nem emberi lény.
Vincent halkan felnevetett a kérdésre, és felült. Kinyújtóztatta tagjait, és derűsen mosolyogva a férfira nézett.
- Nem sokszor fogyasztok emberi ételt, de azért köszönöm… - Suttogta huncut hanglejtéssel, és körülnézett a szobában. –Sötét van… - Nyögte meglepetten, mire két hosszú kar nyúlt át vállai fölött és nehezedtek rá egy pillanat alatt.
- Nem akarom, hogy még jobban megsérülj Vince… - Simított végig a kötéseken, mire társa hátrahajtotta tűzvörös fejét.
- Leszedheted… Begyógyult… - Mondta egy apró puszi után, majd a meglepett arcra nézett. – Mi van? Mondtam, hogy hamar gyógyulok… Ha ember okozza rajtam a sérüléseket még annál is hamarabb… ezt már te is tapasztalhattad Clau… - Duruzsolta a vámpír, miközben visszadőlt az ágyba és nyakig betakarózva leskelődött a férfi felé, aki egy apró mosoly után követte őt. Megfogta a vékonyka állat, felemelte, és egy forró csókkal jutalmazta meg a vérvörös hajú fiút, aki ujjaival végigbarangolt a vállán.
- Sosem gondoltam hogy ilyen, amikor egy fiúval vagyok… - Vallotta be Claudio kicsit furcsa hangon, mire Vincent felnevetett.
- Mindent ki kell próbálni… - Fordult háttal a férfinak majd hátával hozzádörgölőzött az izmos sima mellkasnak. Háta libabőrös lett az érintéstől, tekintetében pedig újra felcsillantak a vágy szilánkjai. Claudio nem sértődött meg azon, hogy Vincent elfordult tőle, hála a vámpírnak most sokkal több mindent érzett, mint még mielőtt a fiú megfordult volna. Most elég volt csak feljebb húznia lábát, hogy megérezhesse a fiú gömbölyded hátsóját.
- Legszívesebben örökre így maradnék… - Mondta Vincent majd nyugodtan behunyta szemét.
- Miért ne tehetnéd meg? – Hallotta a kérdést, mire arcára szomorúság ült ki.
- Mert nem lehet… - Válaszolt három szóban, de Claudio nem hagyta annyiban. Végigcikázott ujjaival a pelyhes vállakon, majd kicsit dacos hangon újra rákezdett.
- Mi lenne ha most felemelkednél, összeszednéd magad és túllennénk az egészen? Akkor örökre együtt maradhatnánk… - Az utolsó mondatot olyan lágyan ejtette ki mintha sima szellő súgta volna. – Te is ezt akarod nem?
- Ez nem erről szól…- Szabadkozott a fiú, de Claudio túlságosan is közel volt hozzá hogy még jobban ellenkezni tudjon. Elég volt csak egy apró érintés, a fiú máris a vágy törékeny kis hajóján utazott tovább a józanság tengerén.
- Dehogynem… - Karolta át a vörös vámpírt a férfi, és határozott hangon folytatta. – Vámpírrá teszel és ketten elmegyünk innen, és boldogok leszünk kettesben…
- Hülyeség…
- Miért? Te nem szeretnél velem lenni? Nem szeretnél megszabadulni az összes kötelességedtől és csak a mának élni? Órákig szeretkezni, aztán pedig pihenni amíg az hajnal ránk nem ront? Együtt el menni vadászni, és egy csomó olyan dolgot csinálni amit csak a magadfajták szoktak? Vincent nem szeretnéd? Nem szeretnél velem lenni többé? – A kérdések úgy zúdultak rá a vörös fejre, hogy az csak forgatta kékes szemeit.
- Clau nem érted… Nem értheted… - Nézett fel hirtelen a hosszúkás arcra, mire arra megrökönyödés ült ki.

- Miért?
- Mert tőlem függnél, és a szerelem nem tart örökké. Az örökkévalóság fáj… Nem viselném el hogy mással vagy és a végén, olyan dolgot csinálnék amit nem tudnék jóvá tenni… - A szomorkás kékes pillantás úgy siklott végig a finoman kidolgozott karon, mintha az csak egy jó csúszda lett volna. - Nem akarok rajtad uralkodni, azt akarom hogy szabadon élj a saját törvényeid szerint, és ne kelljen megtagadnod a szívedet csak azért mert olyasvalakit szeretsz akit nem lenne szabad. – Szavai rekedtesek és életlenek voltak, alig hagytak nyomot Claudioban. Arca csöppet komorrá és bizonytalanná vált, majd Vincent szemeibe nézett. A barna csillogó szemek egy pillanat alatt felfalták az elrévedő kéket, még menekülést sem hagytak nekik.

- Ha hiszel benne örökké tart…
- Hit? – Nézett rá meglepve Vincent, majd arca gúnyos mosolyra húzódott. – Szerinted hiszek bármiben azok után, ami történt velem?!- Emelkedett fel a forró ágyból, és szomorkásan leeresztette a fejét. Megállt egyenesen kedvese előtt, kibontotta a testét fedő kötszert és széttárta karjait. Tekintete éles lázadással villant bele a másik barnás íriszébe. Claudio felült és érdeklődve várta a kommentárt. – Amit itt látsz… Amit itt látsz az egy vámpír teste! Nem húsvér emberé, mert az már nem lenne ilyen állapotban… Nem látszanak rajta az öregség nyomai, a sebek... Mindig megújul, újra és újra, és sebezhetetlenné tesz. – Halkult el hangja majd úgy hördült fel mintha ostorozták volna. - Gyűlölöm az egész vámpírlétet, mindent, ami hozzá fűz! Hogy vágyom a vérre, hogy gyilkolnom kell, és amikor kibújik belőlem az őrült, szabályosan élvezem is! Én ezzel nem bírok élni! Nem én választottam… - Rogytak össze a vékony lábak és a meztelen test a földre ereszkedett, majd a vérvörös fej lassan lehanyatlott. – Annyira irigyellek… - Suttogta keserűen, miközben apró körmeivel óvatosan a laminált padlót simogatta. – Olyan gyönyörű dolog embernek lenni. Szabadon szerethetsz, élhetsz, gyakran következmények nélkül. Játszhatod az életet ha akarod, de az én életem rohadtul más… Rohadtul nem éreztem már régóta azt hogy ember vagyok, talán mert már nem is vagyok az…

- Vince… - Ugrott hozzá a férfi, és szinte rögtön átölelte. Fogalma sem volt mi ütött belé, egyszerűen jól esett neki hogy Vincent az ölébe bújva eresztette ki minden dühét. Az apró kis karok úgy fonódtak nyaka köré, mintha óvodás gyermekét szorította volna magához, és mindketten lecsukták a szemüket.
- Annyira szégyellem magam… - Hallotta mellkasa felől a nyöszörgő hangot, mire belefúrta ujjait a vöröslő fürtök közé. Teste szinte minden fontos ponton érintette a másik hófehér bőrét, és a férfi el sem tudott képzelni ennél tökéletesebb pillanatot. – Egy vámpír nem így viselkedik…
- Nincs sehol sem megírva, hogy miként viselkedj akár vérszívó vagy akár nem…- Kezdte el vigasztalni a fiút a férfi, miközben lassan felült vele az ágy szélére. Ölébe vette a vékony testet, és olyan szorosan ölelte magához a vámpírt, hogy nem lehetett volna elválasztani tőle. A fiú pedig szuszogva élvezte az ölelés minden egyes percét, a forró test érintését, és a bódító illatot, amit kedvese sugárzott magából.

Ismerős érzés hatolt Claudioba. Az illat, a forró egyszerre jéghideg bőr érintése szinte minden érzékét felborzolta, hát még a puha és selymes hajzuhatag érintése… Szinte elveszett a gyönyörűségben, majdnem megfulladt benne.
- Vincent… - Dörmögte a nevet, amely úgy gurult le ajkairól, mintha Claudio évek óta arra várt volna hogy ezt a nevet a másik fülébe súghassa. –Annyira nem ismerlek még… Pedig annyira szeretnélek megismerni… - Már éppen kinyögte volna a szíve mélyén rejtőző titokzatos érzés nevét, amikor forró folyadékot érzett ujjai közt. Az ölében meghúzódó fiúra nézett, aki látszólag megpróbálta összeszedni magát.

- Eddigi életem során kétszer voltam szerelmes… - Tört fel a vallomás a vöröslő könnyekkel együtt, majd a kékes szemek őszinte csillanásokkal fűszerezve kitágultak. – Egyszer nagyon régen, és most… Még iszonyatosan fiatal voltam és emberi… A szüleimmel és a testvéremmel egy kis faluban éltünk, ahol szinte mindenki ismert mindenkit… Tökéletesen el voltunk, nem volt sok pénzünk, és még is szeretetben éltünk. Apám mellett dolgoztam, aki a lovakat ápolt, és néha engedte, hogy lovagoljak… Egyszer kimentem a faluból, és megismertem Őt… Tényleg rohadt fiatal voltam és nem is érdekeltek a lányok, de amikor megpillantottam őt, majd meg gebedtem, és kevés kellett volna ahhoz, hogy leforduljak a lóról. Éppen a haverjaival barangolt nem messze tőlem és nagyon jól szórakoztak. Ő volt az egyetlen lány közöttük, és rögtön feltűnt neki hogy észrevettem.

A fiúk persze ezt kiszúrták, és heccelni kezdték a lovamat, ami persze abban a pillanatban ledobott magáról. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a karjaiban vagyok, és engem szólítgat… Azt hittem meghaltam, és hogy egy angyal jött el értem, aztán amikor észrevettem a többi rémült tekintetet leesett a dolog… Nagyon szégyenletes volt, el is tűntem a szeme elől amilyen hamar csak tudtam… De előtte még kezet csókoltam neki, és köszönetet mondtam… Nevetett, és folyamatosan azt kérdezgette, hogy miért vagyok vele ilyen udvarias. A körülötte lévő fiúk tökéletesen férfiként kezelték, ő mégis finom volt és nőies… És észbontó… - Suttogott egészen halkan. Szemeiben mint egy hosszúra nyúlt fekete-fehér film, úgy villantak fel az emlékképek. A fiú teste megremegett mikor újra beszélni kezdett, és behunyta a szemét. Hangja ércesen és fáradtan csengett. - A fél banda bele volt esve, és halálosan féltékenyek voltak, mikor búcsúzáskor arcon csókolt, én pedig eltűntem. Napokig ki se moccantam a házból, azt gondoltam hogy elbújhatok az érzéseim elől. Közben pedig másra sem vágytam csak hogy újra láthassam. Eközben persze mindenkinek adtam a kemény fiút…

Nem szeretik, ha egy fiú gyenge, és ha ilyen intenzív érzelmi világgal rendelkezik mint én. Ezt apám is észrevette ezért megpróbált keményebb dolgokra nevelni. Elvitt vadászni, de nem tudtam gyilkolni, ezért jól elvert… Nem tudtam miért csinálja ezt. Folyamatosan azt ordítozta hogy olyan vagyok mint egy nő, én pedig csak sírtam és sírtam… És gyűlöltem. Meg akartam mutatni neki milyen fából faragtak, ezért egyre többször tűntem el a szeme előtt. Nem bírtam volna ki, ha látja milyen változásokon mentem keresztül. Az időm nagy részét mindig azon a helyen töltöttem ahol találkoztunk. Vártam, tudtam hogy egyszer újra eljön a rejtélyes lány, és végre nevén nevezhetem. És megjelent… Mint egy varázsszó, mint egy ábránd, megjelent előttem íjjal a hátán, ami iszonyatosan megrémisztett. Sosem voltam harcos természet… - Nevetett fel kis cinizmussal, majd Claudiora nézett. – Nagyon unalmas vagyok? – Kérdezte halkan, mire a férfi megrázta a fejét. Valósággal lekötötte a történet, mindenáron hallani akarta a végét. Szinte Vincent helyébe érezte magát, átélte a csodálatot és fájdalmat egyszerre.
- Folytasd… - Buzdította egy kedves mosollyal párját, aki egy apró bólintás után folytatta.
- Beszélgetni kezdtünk… Veronicának hívták, ragyogó göndör fekete haja volt, és parázssötét szemei… Amikor rám nézett majdnem megőrültem, egyszerre éreztem a pofonokat a bőröm alatt és a csókjait az ajkaimon…

Olyanok voltunk, mint tűz és a víz… különböztünk egymástól, mégis annyi közös volt bennünk, hogy elmondani sem lehetett…Mint megtudtam benne is hasonló érzések kavarogtak, és nem sokára már kézen fogva sétáltunk a faluban. Ő máshova tartozott…Árva volt, ezért külön öröm volt neki, mikor édesanyám megengedte, hogy nálunk maradjon, én pedig ujjongtam az örömtől. Már gyönyörű házas életre, és gyerekekről ábrándoztam, mikor észrevettem hogy Veronica megváltozott. Azelőtt még sosem beszélgettünk komolyan, mindig csak csókolóztunk, szerelmeskedtünk és hülyéskedtünk. Nálunk hagyomány volt hogy a fiúk 16-17 éves korunkban már asszonyt találnak maguknak. Amikor leültem vele szemben, mélyen a szemébe néztem és megkérdeztem tőle hogy mi a gond. Sírásban tört ki, és elmondta mi is ő… - Vincent eddig szilárd hangja szinte egy pillanat alatt átment cérnavékonyba. A fiú feje felemelkedett, és indulatokkal teli szemekkel nézett a férfira aki a karjaiban tartotta forró kezeivel átölelve hátát. – Sok gyilkosság történt abban az időben a faluban, de az emberek arról beszéltek, hogy csak valamilyen vírus lehet. Én viszont akkor már tudtam hogy mi is pusztít… Veronica már a megismerkedésünk napján is vámpír volt, és ő gyilkolta le a saját családját is, és a faluja felét a klánjával… Amolyan vésztartalék volt a falucskájuk a vámpírok számára és úgy tűnt elfogyott az addigi tápanyag … Veronica pedig feladta értük mindenét.

Engem viszont figyelmeztetett. Azt mondta menjek innen, és ne nézzek vissza soha többé, mert ez a hely ma éjjel meg fog szűnni. Azt hittem sosem tudok bántani egy nőt… De ekkor kitört belőlem minden fájdalom és kín, és arcon vágtam őt.
Azt a nőt, akinek az életemet akartam odaígérni, akinek odaajándékoztam a szüzességemet, és minden hitemet a reményemmel együtt. Egy világ halt meg bennem, és úgy éreztem magam mint egy élőhalott. Szólni minek szóltam volna? Már akkor sem hittek a vámpírokban, menyasszonyom viszont élő előadást mutatott be vámpírságból, ami kellően meggyőzött. Nem akartam elmenni, ott volt a családom. Megpróbáltam őket figyelmeztetni, de elvittek egy orvoshoz, aki szabályosan hülyének nézett, sőt még engem vont kérdőre hogy nem e csalom meg a szerelememet. Ellenem fordult a világ. Dührohamot kaptam, és annyi nyugtatót, hogy majdnem belehaltam. Teljesen kiesett minden a fejemből, már csak arra emlékszem mikor felébredtem. Fájdalmas sikolyok hallatszottak mindenhonnan, a falu pedig romokban hevert… Égett akárcsak egy véletlenül meggyújtott papírdarab, felette pedig nevető alakok repkedtek. Nem így képzeltem a vámpírokat, komolyan. Emberiek voltak, arcukon torz mosollyal, a foguk pedig szinte izzott a vöröslő vértől. Szédelegve megpróbáltam elmenekülni, de észrevettek… - Vincent szemeit megszínezték a könnyek, de megharapta szája sarkát. – Sosem kívánok senkinek sem olyan kínzást, mint amit azok a fajzatok tettek vele a halálom előtt… Elvertek, kedvükre kóstolgattak, meztelenre vetkőztettek… Mint fiatal fiú kelendő voltam mindegyiknek...

Mikor megunták a játszadozást végezni akartak velem. Mindenemből csorgott a vér szinte megváltás volt hogy a torkomban érezhettem a két tűhegyes fogat… - Simogatta meg nyakát óvatosan, mintha még mindig érezné a fogakat. – Aztán sikolyra emlékszem és a kemény földre amibe bevertem a fejem… Percek múlva Veronica újra a kezei között tartott, én pedig alig értem már. Nézett és nem szólt semmit.

Vártam, hogy megbüntessen érte, amiért nem cselekedtem akarata szerint ehelyett csak egyetlen egy szót mondott… „Sajnálom…” Először éreztem idegen vért a számban… Idegen emberi vért… Olyan volt mint a bor, és amint kicsit magamhoz tértem úgy kaptam utána mint valami kiéhezett állat. Aztán szinte széttépte a tüdőmet a fájdalom, és a kín ami a testemen végigszántott rosszabb volt minden földi halálnál. Egyszerre haltam meg és éledtem újjá. Láttam magam meghalni, láttam a családomat, Veronicát… Mindenkit... Aztán felébredtem, és már onnan tudtam, hogy más vagyok. Meg akartam nézni magamban a tükörben de az nem mutatott semmit… Valami sötét nyirkos helyen voltam elrejtve, és amikor kiléptem a Napra majdnem belehaltam a fájdalomba. Égetett... Pedig annyira szerettem a napfényt… A bőröm napokig olyan szürke volt mint egy igazi élőhalotté, és csupán csak órák választottak el attól hogy tényleg meghaljak. Felfogtam mi vagyok, de nem akartam a hatalmammal élni. Mikor megláttam a körmeimet kétségbeestem, és többször is megöltem magam, de nem sikerült… Egyre jobban fájt a tudat hogy életem szerelme elárult, és hogy egyedül maradtam. Itt hagyott ő is, meg a bandája is, pedig ha összeszedtem volna magam lehet velük tartottam volna. Ehelyett ott hagytak egyedül megdögleni egy barlang közepén… - Vincent lassan felállt és megpróbálta összeszedegetni ruháit. Nem vette fel őket, inkább gondosan egy helyre tette őket, majd felemelte tenyerét, és vádló tekintetével rájuk nézett.

- Miatta vagyok az, aki vagyok, és ezt sosem tudom neki megbocsátani. A vámpírok által elkövetett kínzások pedig örökre belém égtek… Hiába láthatatlanok, de én tisztán látom és érzem őket a testemen…Egyedül kellett rájönnöm minden fortélyra, amit a vámpírlét hordozhat magában, és gyakorta ez felőrölte minden energiámat. Kész káosz volt az életem és néha úgy garázdálkodtam, mint egy állat. Nem ismertem határokat aztán észhez tértem és csatlakoztam ehhez a klánhoz, amiben most vagyok. Sosem fogok hozzájuk tartozni, mert nem becsülnek meg, én pedig nem veszem komolyan őket. Anarch vagyok, egy igazi lázadó… Elterveztem, hogy senkit sem áldozok fel, és adok oda, aki egy kicsit fontos nekem legyen az akár vámpír akár ember… Ennyivel tartozom magamnak, és a falumnak amit ezek a szörnyetegek elvettek tőlem! – A befejező mondatot szinte már keservesen ordította. Éles szemfogai szinte rést karcoltak a levegőbe, tüdeje pedig le-fel süllyedt. Szemei csillogtak a harci vágytól, a dactól, és a fájdalomtól, és mikor a férfi megfogta a vékony arcot, az szinte tüzelt a láztól.

Claudio alig hitt a fülének. Vincent teljesen zöldfülűnek tűnt, ám ez a történet teljesen megváltoztatta a látásmódját. Nem sajnálta a fiút, helyette inkább mélységes tisztelet gyulladt benne a vörös angyal iránt, amit nem tudott szóban kifejezni. Lassan felállt, meztelen testével odalépett társához, és a lehető leghatározottabban megfogta a vállát.
- Melletted akarok maradni… Örökkön örökké… Nem akarom, hogy másban is csalódj, és a vérem árán is de én melletted maradok Vincent…
- Claudio ez nem egy mese volt, ez a valóság, és a valóságban semmi sem tart örökké… Még a szerelem sem…- Hebegte Vince miközben érezte arcát elönti a forróság. Ahogyan Claudio ránézett. Mintha a hitét morzsolta volna egy pillanat alatt össze… - Sajnálom… - Toldotta meg egy halk szóval, de már ez sem segített.
- Szóval azt mondod nincs örök szerelem holott magad is szerelmes vagy és voltál? – Vonta le a következtetést Claudio, miközben közelebb húzódott a vörös angyalhoz. Mégis hogy gondolhat egy ilyen fiú ilyet? Még is hogy járhat ilyen az eszébe mikor nemrég szeretkeztek? Azt hitte ha bevallja a fiúnak hogy megfogta, valami felhőtlen, és véget nem érő veheti kezdetét az életében. Valami jó… - Mégis honnan veszed ha még nem is próbáltad?
- Átéltem a szenvedés mindennemű fajtáját, meghaltam, és arra ébredtem hogy az első szerelmem elárult, legyilkolva ezzel azokat akikhez tartoztam… Mondd mégis mit próbáljak még ha nem sikerült eddig sem?!
- Velem még nem próbáltad… - Mosolyodott el a férfi, mire Vincent elfordította fejét.
- Nem Claudio ez teljesen más… Akármikor beleszerettem valakibe mindig elhagyott vagy meghalt. Vagy megcsalt… Tök mindegy… A szerelem múlandó dolog… És minél jobban küzdök ellene annál hamarabb talál rám, és annál jobban kötődök valakihez, annál nagyobb bajba sodrom… - Vincent hangja szinte már remegett. Vékony vöröslő ajkai reszkettek az indulattól, és mikor kedvese forró tenyere arcához ért egy nagy dagadt könny csordult ki szeméből. – Nem akarok szeretni… A szerelem halált vonz… - Hüppögte elveszetten, majd a férfi ölébe omlott. Átölelte, és a puha mellkasba temette arcát. Nem zokogott, csupán csak mélyeket lélegzett a nyugtató illatból és engedte, hogy Claudio védelmező szárnyai alá vegye.

- Szóval félsz az érzelmeidtől kicsi vámpír? – Cirógatta meg a vörös hajat, a barna hajú férfi, lassan mosolyogva. – Mit ér az a hosszú idő, ha nem jössz rá hogy a szerelem a legnagyobb ajándék amit ember egy másiknak adhat? Attól szép hogy fáj, hogy képes legyőzni a határokat élet és halál között. Csak hinned kell benne… Veronica szeretett, ezért figyelmeztetett téged. Nem akarta hogy te is olyan legyél mint ő… Arra persze nem gondolhatott hogy makacsságod miatt ott maradsz vagy ott tartanak. Az utolsó percig küzdött érted és emiatt vagy most itt… - Lehelt egy apró csókot a bizonytalanul remegő szájra. – És én örülök hogy itt vagy nekem… Én megköszönöm neki hogy annak idején ezt a kegyetlen ajándékot bocsátotta rád… Mert nekem ez az éjjel mindennél többet ért… - Bökte ki majd hosszú szünetet tartott. Megmártózott az őszinte kék pillantásokban, amik először meglepetten majd meghatottan csillantak rá a szürkeségben. – Vincent, még sosem éreztem nőknél ilyet… És amit kerestem… Amit annyira kutattam mindenkiben… Az benned meg van! – Fakadt ki hirtelen Claudio, és még szorosabban magához ölelte a suta alakot -A hitétől megfosztott szerelem olyan mint egy megcsonkított lepke… Szárnyak nélkül nem tud repülni… Ha kitéped a szárnyait, akkor meghal… De ha segítesz neki felszállni, ha neveled a petéit, amiket időközben létrehozott. Akkor talán megmentheted… - Illesztette a vékony ujjak közé sajátjait, majd határozott hangon eltökélten mondani kezdte tervét.

- Eltűnünk innen valahová messze. Mikor úgy érzed elég erőd van ahhoz hogy vámpírrá tegyél akkor megteszed… Még van időd… És az sem baj ha nem érek neked annyit, hogy az örökkévalóság leplét rám bocsásd… Csak most… Most ne menj el, és ne hagyj itt… Inkább menjünk ketten, el innen, jó messze… Messze a hazugasoktól, amik rám ragadtak a sok ártatlan női névtől, akik utánam koslattak. Menjünk innen Vincent… Veled akarok lenni… Menjünk innen vörös herceg… - Ölelték át egymást hosszan.

Olyan elenyésző a vámpír léted, hát miért nem lehetnénk együtt? Ha egészen idáig létezett benned a vámpír lét, akkor miért nem bontakozhatna ki addig amíg velem vagy…? Vincent… Miért félsz ennyire az érzésektől, ha azok tényleg igazak… Vincent… én…”
- Szeretlek…- Futott ki száján az apró kis szócska, mire érezte hogy karjaiban lévő vámpíron végigáramlik a meglepettség hajnala. Vincent felemelkedett, és hitetlen arccal nézett szembe vele, mint aki nem hisz a fülének. Claudio negédesen elmosolyodva húzta vissza magához a fiút, és egy könnyektől keserű csókot eresztett szerelme ajkaira. Igen ez az amit már a kezdettől fogva mondani akart… Az a pár nap hiány ráébresztette a valóságra. Hiába találkoztak oly kevésszer, mégis vonzódik a fiúhoz. Vele akar lenni, át akarja ölelni, ha szomorú, együtt akar lenni vele minden bajban, és együtt nevetni vele amikor örül… Szereti…

Nem tudta volna egész pontosan megmondani mennyi időt töltöttek egymást átölelve az ágy szélén. Mikor újra öntudatánál volt, már javában pakolta a cuccokat táskába Vincent pedig a mosdóban zuhanyzott. A férfi szapora kezei megtorpantak egy pillanatra. Érdemes itt hagynia ezt a gyönyörű birodalmat, amit gyilkolásaiból felépített? Érdemes elszakadni egy olyan élettől, ami eddig biztonságot, és pénzt jelentett számára?

Claudio fülelni kezdett. Érzett minden egyes vízcseppet, ami Vince testét érte, és szinte gépiesen állt fel és ment be a fürdőszobába. Mikor kinyitotta az ajtót, a megszokott látvány fogadta. Mint minden helység a lakásban erről is sütött hogy pénzes fickó használja. A meleg narancsszínű csempék tökéletesen illetek a vöröses fugához, ami közöttük húzódott egy vékony vonalban. Még az alak is passzolt bele, aki most szinte teljesen feltekerte a csapot csak azért, hogy lehűtse magát. Claudiot szinte szembe csapta a hideg levegő ami a zuhanyfülkéből áradt, de nem sietett. Lassan komótosan odasétált a fülkéhez, majd kihúzta annak oldalát, és fittyet hányva arra, hogy ruhában van átölelte a vacogó selymes testet.
- Kis bolond… - Hunyta be szemét miközben melegebbre állította a vizet. – Amellett hogy megfázol, a tested teljesen kihűl, és nem fog benne égni a vágy.. Hát ezt akarod Vince? Ilyen gyorsan meg akarsz szabadulni kettőnk emlékétől? – Kérdezte, mire a vámpír csak egy mélyet sóhajtott.

- Biztos, hogy ezt akarod? Eltűnni ebből a gyönyörű és biztonságos életből? Magad után hagyni mindent ami a tied volt, csak azért hogy… - Mielőtt még befejezhette volna a mondatot Claudio csókkal hallgatatta el. Bizalommal telien ölelte át a vékony hátat, majd közelebb húzta magához a hideg nedves testet.
- Sosem volt semmi sem az enyém… De rád igényt tartok ameddig lehet… ha lehet az örökkévalóságig… ha lehet 80 évig…
- Sosem gondoltam volna hogy egyszer ilyen dolgokat fogok a szádból hallani… Tisztában vagy vele hogy nem ölhetsz meg? – Nézett rá fel félénken a vámpírfiú, mire a férfi bólintott.
- Most már nem is akarom hogy meghalj… Nem tudnék mit kezdeni magammal…
- De én nem vagyok egy könnyű eset…
- Én sem, és még is belém szerettél… Ez nálam is tökéletesen működött, tehát nagy valószínűséggel elfogadjuk egymást a baromságainkkal együttvéve… - Mondta jókedvvel Claudio mire Vincent rámosolyodott. Végre egyszer őszintén, és boldogan. A férfi beleremegett a finom szájívbe, amit a mosoly okozott, valamint a szemek gyermeki csillogásába.
„Semmit sem változtál azóta ugye?”- Kérdezte volna meg tőle, de inkább magába tartva firtatta a kérdést. „ Ugyanaz a naív kis szent vagy, aki még mindig az igaz szerelmet várja, és örül ha csak egy pillanatra is megérinti az ajkaival…” – Nézett végig a vékony testen, majd elzárta a csapot. – Menjünk…
- Hova? – Kérdezte a fiú csöppnyi bizonytalansággal a hangjával.
- Oda ahol nem kell félnünk hogy ránk találnak. Ahol nem néznek meg minket, ha átölellek az utcán… - Suttogta megbűvölten Claudio miközben kézen ragadta a vörös vámpírt és kihúzta a fürdőből. Sosem volt ennyire boldog. Sosem örült ennyire annak, hogy végre tartozik valakihez, és sosem örült még annak hogy ez a valaki pont Vincent… Most mégis madarat lehetett volna fogatni vele, és legszívesebben folyamatosan újdonsült kedvese ajkain lógott volna. De sietniük kellett…

A nap lemenőben volt mikor a két férfi kilépett az utcára. Claudio gyönyörű öltönyben virított, mint aki valami ünnepélyre készült volna, Vincent pedig úgy festett mint egy elkeveredett kissrác. A fehér ing ugyanolyan lezserséggel hevert rajta mint a pár számmal nagyobb farmernadrág a vékony lábain. A tornacipő is a lábán volt, akárcsak a bőrkabát a hátán, amivel fura összehatást keltett. Claudio meg is mosolyogta a fiú fura ízlését, de különösebben nem zavarta a dolog. Nyugodtan indultak el nagy táskákkal a kezük között a helyi vasútállomás felé, hogy valami újba kezdjenek.
- Nem akartalak így belerángatni… - Bökte ki az útjuk során egyszer Vincent, mire Claudio morogni kezdett.
- A saját döntésemből tartok veled, és mert itt úgy sem terem nekem babér… Nem akarok meghalni, élni akarok és veled… - Válaszolt egyöntetűen és nem is szóltak egymáshoz tovább.

Az állomáson feltűnően kevés ember tartózkodott, azok is gyanúsan nézegették a két fiút a peronon. Már meg voltak a jegyek messzi kisvárosba, Claudio pedig Vincent kezét szorongatta minduntalan. Türelmetlenül vártak vonatjukra, szinte felőrölte érzékeiket a várakozás. Ahogyan álltak kettesben a peronon többen is csípős megjegyzést ejtettek feléjük, de a párt nem különösebben foglalkoztatta a dolog. Vincent fülelt, újra és újra leellenőrizte a területet. Valami nem volt rendben, valami nem úgy zajlott szerinte mint, ahogyan annak kellett volna.
- Kevés az ember… - Bökte meg társát aki erre megborzolta vörös haját.
- Nem sokan utaznak ilyenkor… - Nyugtatta meg Claudio a vámpírt, mire az erőltetetten elmosolyodott. Valami nem stimmelt, és nem is az emberek számával volt a gond. Sokkal inkább a néma sötéttel ami őket körülvette. Szinte súgta a levegő hogy itt készül valami ellenük, és szinte már csak a pillanatra várt hogy előugorjon valami a sötétből. Vincent szemei vészjóslóan felvillantak az órára pillantva.
- Nincs vonat… - Suttogta Claudionak jelezve, hogy az általuk várt vonatnak már régen itt kéne lennie. – Azt hiszem, jobban tesszük ha most elmegyünk egy templomba… - Folytatta tovább izgalomtól kicsit vibráló hangon, mire Claudio értetlen arccal nézett rá.
- Mit akarsz a templomban? Tudtommal a vámpírok nem csípik az ilyen vallásos dolgokat…
- De te viszont biztonságban vagy ott, szóval indulás… - kezdte el lökdösni Vincent, a nála kicsivel nagyobb alakot, mire az pár pernyi noszogtatás után elindult . A templomot nem építették messze az állomástól csupán csak pár utcányira volt tőle, de a vámpírfiúnak mégis óráknak tűnt amíg megtették az utat. Szinte már biztos volt benne hogy valami történni fog körülöttük.

Egyetlen egy ember sem volt az utcán, a szél pedig közelgő viharról énekelt. Vince torkát szorítani kezdte valami, mire megszaporázta lépteit. Tekintete ide oda szökkelt megfigyelt minden egyes apró pontot, nehogy meglepetés érje őket, de mégis kísérteties, és rémisztő csend uralkodott körülöttük. Aztán végre orrába csapott az ismerős illat.
Vér illata… Sok ártatlan és bűnös vércsepp melyek egyetlen egy csoporttól származtak. Talpai felmondták a szolgálatot, és visszahúzta Claudiot magához közel.
- Be kell menned a templomba… Legyél a szentelt víz közelébe, és legyél fényben…! Értetted!?- Fojtotta bele társába a szót zavarodott tekintetével.
- Mégis mi folyik itt? – Claudio a sápadt arc láttán gyanakodni kezdett. Valahol sejtette hogy nem lesz minden rendben, most mégis feltűnően gyanús volt valami, aztán amikor ő is megérezte a vérszagot, szinte kővé dermedt.
– Menj már te faszfej! – Unszolta Vincent, és rálépett szerelme lábára. – Ha nem húzol be a szent helyre, akkor meghalsz! – Motyogta, mire a barna szempár gyanakvóan ránézett. – Ettől már nem véd meg a medál…!
- Veled mi lesz Vince? – Lehelte Claudio miközben lassan hátrálni kezdett a templomkert felé. A fiú pár percig ránézett kékes szemeiben csalódottság és búcsú lángolt, majd sötéten elmosolyodott, és kezeivel hátrább lökte a férfit, aki beesett a templomkertbe. Mintha csak erre vártak volna, ezernyi sűrű fekete nyílvessző sújtott le a kint álló fiúra abban a pillanatban. Claudio egy sírba támaszkodva dermedten figyelte ahogyan az előbb még őt ölelő alak lassan megrogyik a nyílvesszőktől melyek vészes pontossággal sorra fúródtak bele, és szaggatták szét testét.

- Menj már Claudio! – Hallotta a keserves hangot, ám Vincent szája aligha mozgott. A vörös vámpír, pár percig hősiesen tűrte a nyílzáport, majd lassan lerogyott a földre, és behunyta szemeit. Testében harmincnál is több nyílhegy pihent, ajkaiból pedig csöpögött a vér. Vörös fürtjei elernyedten simultak arcához, majd nyilak egy pillanat alatt kiváltak a fiú testéből, és élettelenül a földre hulltak. Az apró kis test pihegve, fél szemét behunyva térdelt a templomkert előtt, ahol élete értelme nézte végig a történteket.
- Claudio… - Futott le véres arcán a könnycseppek hada, mire Vincent mérgesen felkiáltott. – Takarodj befelé abba a rohadt templomba! – Ordítására Claudio végre magához tért. Kapkodva szedte össze cuccait a sírról, és már indult volna be, ha csak nem pillant meg pár sötét alakot kedveséhez közeledni. Hideg szívtelen szag lepte el a környéket, amibe még az ő gyilkos lelke is beleremegett.

Vincent tudta mi következik. Elkerülhetetlen volt hogy a klán tagjai ne vegyék észre tervét, és ne állítsák meg. Mégis valahol titkon reménykedett benne, hogy most másképp sül el a dolog… Tévedett. Kegyvesztetten térdelt sebekkel a testén, amit az első felvonás okozott. Még sosem ejtettek ennyi sebet rajta, ezeknek elviselése pedig nagyon nagy energiájába tellett. Aztán észrevette, hogy nincs egyedül. A sötét kavargó szélben 3 ismerős arcot vélt felfedezni, akiknek ő örült a legkevésbé.
- Szóval ez volt a kis mocskos terved te áruló… - Hallotta az egyik arctalan hangját, mire elmosolyodott. Tudta nagyon jól hogy mik is látogatták meg az utcán, de egy szót sem szólt. Keveset hallott ezekről a vámpírokról, akik a legfelsőbb tanács tagjaiként végezték a dolgukat, és általában azokat az ügyeket intézték, amelyik nem tűrtek halasztást. Arcukat sosem fedték fel, valamennyi klánvezér volt, és megkövetelték tőlük az arctalanságot.
- Micsoda híres személyiség vagyok… - Szólalt meg a vámpírfiú kicsit lenézően. Kénytelen volt mosolyogni, saját kínján. Tudta hogy ezek a vámpírok sokkal nagyobb energiával rendelkeznek mint amivel ő valahova is fog, egyetlen egy dologgal tudja csak felülmúlni őket. A gúnnyal… – köszönöm hogy mindegyikőtök elvonaglott idáig, de sajnos a zsúr most elmarad… Sajnálom… - Próbált meg feltápászkodni a földről, de a következő pillanatban hátulról fájdalmas kín hasított végig testén. Mintha szétszakadt volna, egy fájdalmas ordítással visszazuhant a földre, és ott maradt. Teste puffanásával együtt fém csörrenését hallotta fülében, amire érdeklődve, hunyorgó tekintettel nézett mellkasára. Kezei görcsbeszorultak a látványtól. Egy ezüstös szigony teteje villant ki hasából, a lehető legveszélyesebb csillogással.

- Azért ajándéknak én mást hoztam volna… - Nyögött fel fájdalmasan Vincent, de felemelte fejét. – Engem ennyivel nem gyűrtök le… Azt sem értem hogy miért vagytok itt… - Nézett végig a három csuklyás alakon. – Ennyire fontos lenne nektek Claudio, csak azt hittétek hogy meg akarom ölni? Hát nem turkáltok mindenkinek a gondolataiban? – Vágta a sötét alakokhoz kérdéseit, mire az egyik felszisszent, és közelebb lépett a fiúhoz.
- Hát még mindig nem érted te kis szánalomra méltó áruló féreg?! Még mindig nem vagy hajlandó befogni a szádat, még a szigonnyal sem?! – Nézett az alak farkasszemet a kékes szempárral, majd Vincent felnyögött. Teste a földre borult, és fulladozni kezdett. Görcsösen megmarkolta a testébe fúródott fegyvert miközben megpróbálta kihúzni magából, de túlságosan is gyenge volt. Eszébe jutott a Claudio által nemrégen meggyilkolt futó lány. Az a gyönyörű ártatlan arc, ami megfeszült a fájdalomtól, mikor Claudio végzett vele. Varázslatos volt…
- Vincent…!- A férfi eddig remegő tekintettel figyelte hogy miként kínozzák frissen megszerzett boldogságát, ám amikor az eszméletlenül omlott le vele szemben, nem bírta tovább. Tekintete hosszú idő óta először megtelt könnyel, színtiszta félelemmel, és mindent félrevetve elkezdett rohanni az élettelen test felé, de még mielőtt kilépett volna a templomkertből, egy hang megállította.
- Egy tapodtat se! – Szólt az alak, aki Vincenntel is beszélt, majd lassan lehajtotta csuklyáját. Claudio arra számított, hogy valami szörnyeteg bújik elő a sötét lepel alól ehelyett a csuklya egy Vincenttel körülbelül egykorú szőke fiút rejtett.
– Téged akart megmenteni nem Claudio? – Zendült fel a fiatal fiú mély hangja, mire a férfiban minden egyes vád megfagyott. – Hát akkor add meg a végső akaratát ennek a szerencsétlennek… - Nézett le a szőkeség az eszméletlen testre, aki még mindig mozdulatlanul összecsukott szemmel feküdt előtte.
- Az volt az egyetlen kívánsága hogy téged életben hagyjunk… - Kezdett elé Claudio felé sétálni a férfi, mire a barna hajú egy lépést hátrált. – Cserét ajánlok fel.. A te életedet az övéért cserébe…! – Kiáltott a vámpír fiú, mire Claudio némán nézett maga elé. – Vagy talán már nem is ér neked ennyit az egész? Elhitetted vele hogy képes vagy itthagyni érte a gyilkosságokból felhalmozott vagyonodat, a puccos házadat, közben pedig teljesen mást terveztél?

- Életben hagyjátok értem?! – Kiáltott bizalmatlanul a szőkeség felé, mire az elmosolyodott.
- Vincent csak egy bábu volt a játékunkhoz, semmi több. Az olyan vámpírokkal mint ő nem jutunk semmire… A te esetedben mégis… Elvégre elhozott ide, csak azt felejtette el hogy mi templomba nem léphetünk… - Magyarázta a szőke férfi fagyos nyugodtsággal, majd kinyújtotta kezét Claudio felé. – Tehát, akkor…? Kezeskedem érte hogy Vincent életben maradjon ha jössz és velünk tartasz. Vincentnek mindenképpen el kell mennie innen, de életben marad… - Ígérte a vámpír, mire Claudio lépett egyet felé. A bizonytalan férfikéz lassan a magasba emelkedett, és már éppen megérintette volna a másik tenyerét, ha az el nem húzódott volna. A szőkeség arca eltorzult a fájdalomtól és kínzó kiáltással rogyott a földre. A férfi nem értette mi történt, meglepve nézett a szőke srác mögé, majd hitetlenkedve megtorpant.
- Sosem lesz Claudioból vámpír! – Darálta az elszánt vékony hang dacosan, majd Vincent felállt. Arcát a magasba emelte, és fennkölten elmosolyodott. Addig legalábbis biztos nem amíg engem nem intéztek el… - Nyögött fel a fájdalomtól, majd újra elmosolyodott. – Nektek kéne tudni a legjobban, hogy nem szép dolog valamit félbehagyni… - Jelentette ki gonosz vigyorral az arcán, mire a szőke hajú vámpír sötéten ránézett.
- Igazad van Vincent… Fejezzük be! Unom hogy még az élők között vagy! - Kiáltotta mérgesen és a következő pillanatban a kék tekintet megremegett. A vörös fej hátrabukott és újabb vértömeg kezdek csordogálni a fiatal mellkasból. Ezüstös kereszt fénye csillant meg a fiatal testben, egyenesen a holtan dobogó szív fölött. Vincent szemei kitágultak, teste pedig hátrabukott a lövéstől. Elveszett tekintettel nézett fel az égre, majd sóhajtott egyet. Emésztette a fájdalom, ami egyre tompább méreggel hatolt elméjébe. Furcsa álomkór kezdte el leparancsolni szemeit, és egyre homályosabban látott, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna ráereszkedett az álom nehéz pillére.

Bágyasztó csókok ébresztették fel, de még mindig fájdalmai voltak. Forró kar ölelte, és teste minden egyes pontja égett a láztól.
- Vincent, Vincent ébredj fel! – Hallotta távolról Claudio hangját mire elmosolyodott.
- Ugye elmentek? – Vetette fel a kérdést rekedt fiatal hangján, amire hosszú percekig nem érkezett válasz, majd egy apró mozgás következtében hallotta a suttogó választ.
- Elmentek…
- Akkor jó… - Elégedetten elmosolyodott majd kinyitotta szemeit. Még mindig homályosan látott, de azt rögtön megállapította, ahogy minden televan gyertyával, és hogy az arca fölött nem messze Claudio aggódó tekintete őrzi őt. – Te mit keresel még itt? Már rég elment a vonat… - Lehelte halkan. Nehezére esett beszélni, alig kapott levegőt. – Nem jó ha itt vagy velem… A végén még megláthatnak… - Suttogta fáradtan.
- Már láttak…
- Nem tudod mire képesek, ha rájönnek hogy te és én együtt voltunk.. Az egy dolog hogy segíteni akarok neked… De nem tudják, mit érzek irántad Claudio… Nem tudják… - A kékes tekintet eszelősen kitágult, majd Vincent lassan erőt vett magán és felemelkedett.
- Hol vagyunk?
- A templomban… Befogtak egy rakás embert és behozattak téged, ideláncoltak,
Vér… Minden hol csak vér… Egyre több és egyre vörösebb… Szinte már megfojtja az égetően piros szín és a fájdalom, amit érez. Miért nem cserélte ki az életüket? Miért nem rohant ki? Miért nem volt bátorsága?
Aztán az a két szempár, amikkel találkozik. Elmerül a kékségükben, és a szomorú örömben. Az ajkakban, és a fáradt mosolyban, ami akkor jelenik meg a fiatal arcon, amikor könnyek lepik Claudio szemeit. Nem az ő vére… Nem hozzá tartozik… Rajta egy karcolás sincs, csak a karajiban fekvő kecses test feszül meg a fájdalomtól. Claudio érzi ahogyan a forró nedv lassan átitatja kezeit, és egyre kétségbeesettebb lesz. Szemei könnyekben forognak, és remény után kutatnak…
- Menj el… Téged nem találhatnak meg itt! És lassan hajnalodik… Claudio, menj el, és hagyj itt, könyörgöm… Menekülj el… Reggel nem látnak meg… Menj el innen a kedvemért… - A vékony hang úgy simult bele fülébe, mintha csak egy kis szellő hozta volna. A férfi lenézett az ölébe heverő alakra, és pár hosszú pillanatig elmerengett annak vöröses fürtjeiben. Felidézte az éjjeli pillanatokat és szíve újra összeszorult – Claudio, hallod…? – Nyöszörgött az alak, mire ő elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem hagylak itt Vince… - Dadogott könnyeit leküzdve, majd érezte hogy egy vékony fagyos kéz az arcához ér és gyengéden végigsimít rajta, letörölve kihűlt könnyeit.
- Ne sírj… Tudod, mi sosem sírunk… A gyilkosok nem ejthetik el csak úgy a könnyeiket… Vigyázniuk kell rájuk… És amúgy is… nem láttalak még sírni… ne értem kezdj el… nem érek annyit…- A hűvös lehelet kissé lehűtötte lángokban fürdő arcát.
- Vigyáznom kellett volna rád… - Mondta elkeseredetten mire a karjaiban fekvő tűzhajú fiú megrázta a fejét, és újra elmosolyodott. Az a mosoly… Egyszerre hagyott csókot a vérvörös ajkakon az ártatlanság, és a titokzatosság láthatatlan tündére…
- Ne mondd ezt… Azt tetted, amit kellett… nem tudtam volna elviselni, ha téged is vámpírrá avanzsálnak … A vámpírok átkozott lények… Inkább menj… Akkor teszel jót ha most elmész, és nem is fordulsz vissza… - Vince erőlködve felemelkedett az ölelő karokból. Keblében ezüstös nyíl fejek, és pengék pihentek egyre nehezítve légzését. Alig bírt mozogni, de úgy érezte ezt meg kell tennie. Acélkék szemeit egyenesen az őt vigyázó lágybarna szempárba temette majd vékony porcelánkezével meglökte az őt ölelő férfit, aki meglepetten hátrabukott. – Claudio… Menned kell… Nem sokára felkel a Nap… Bújj el, menj messzire, és soha de soha ne gyere vissza! – Nézett le a fiú földre miközben saját maga is a könnyeivel küszködött. Hirtelen összeszorította finoman ívelt ajkait, és ökölbe szorította vékonyka kezeit. Arcáról ömlöttek a könnyek, és erőlködő nyögéseitől zengett az egész terem. Claudio eddig értetlenül csillogó tekintettel nézett rá, majd úgy pattant fel a földről mintha teste szárnyalni tudna. Visszarohant a fiúhoz, és újra karjaiba vette.
- Nem…. Hagylak itt… nem tehetem… - Temette bele arcát a másik vállába mire, Vincent felsóhajtott.
- Ne hülyéskedj… Embereket öltél nem? Gyenge nőket, akik védtelen voltak csak számodra voltak mocskosak… - Szólalt meg csöndesen, káprázó tekintettel.
– Hát akkor meg? Tekints úgy rám, mint egy nőre, és hagyj itt meghalni végre… - Könnyes tekintetét a balján lévő rozsdás láncra vetette, ami haláltáncát járva csördült meg mellette. – Ha kiszabadulnék innen, akkor se húznám már sokáig kedves… Túlságosan is sok minden játszik közre ahhoz, hogy ezt egy magamfajta vérszívó túlélje… Templom… Szentelt víz… A legtisztább ezüst a testemben… - Újra felnyögött a fájdalomtól és végleg behunyta a szemét. – Jól elintéztek ezek a marhák… Biztosan napokig gondolkoztak azon hogyan nyírjanak ki…- Finom orrlyukai kitágultak, és látszott hogy fogy a levegője. – De tudod… Bármikor meghalnék azokért a pillanatokért amiket együtt töltöttünk. Te és Én… Azok mindent megértek nekem… A legfájdalmasabb halált is… - Bökte ki pár percnyi csönd után a hüppögő alak felé. – Csak egyetlen kérdés maradt meg bennem… - Vincent lassan megfogta Claudio remegő kezét, és összekulcsolta rajta vékony ujjait. – Ha a vámpíroknak nincs mennyország, sem pokol, és mégis meghalhatnak, habár halhatatlannak teremtették őket… Rám mi vár…? – A vörös hajú fiú görcsösen megszorította Claudio kezét, aki mozdulni sem tudott. – Claudio… Szeretlek… Legyél boldog… - Nyöszörögte sápadtan enervált tekintettel a másik. Ajkait résnyire kinyitotta, mire fehér fogainak fénye megcsillantak a holdas félhomályban. – Claudio, menj el kérlek… Te voltál a mennyországom… Neked élned kell… Neked… Szeretlek… - Lehelte a tűzvörös hajú ifjú, és lassan eleresztette az oly erősen markolt kezet. Vékony ujjú karja erőtlenül omlott le maga mellé, percek múlva feje is gondtalanul pihent meg az elmúlás puha párnáján. Mintha még utoljára mosolyra húzódott volna szája…Claudio tisztán látta a halvány ráncot megrezdülni...


Claudio kint állt egy apró kis tó szélén. Szemeit pihentette, nem engedte hogy a napsugarak behatoljanak erős fekete pillái mögé. Álmodott… Felidézte azokat a pillanatokat, amikor Vincent vele volt. A csókokat, az érintéseket, a gyönyört… és az őszinte pillanatokat, amikkel a fiú a rövid együtt töltött idő alatt megajándékozta. Nem volt már számára semmi sem fontos. Elmúltak az éles fájdalmai, már nem volt miért élnie, és miért gyilkolnia. Pihenni akart, Vincent mellé feküdni és örökké vele lenni.

Űr… Nem érzett mást csak űrt a lelkében, amely fájdalmas pecséteket nyomott szívére. Kilépett a tó peremére, és széttárta karjait. Engedte, hogy a Nap még egyszer áthatoljon lelkén, bőrét felmelegítse, és átjárja, majd mintha szellő döntötte volna előre, úgy dőlt bele a vízbe.
Bal kezében felfénylett a talizmán… Még mindig vöröslött a vértől, amit Vincent ajándékozott neki. Claudio kezén is volt egy vágás, amiből apró vérpatak csörgedezett befedve a nyaklánc fénylő ezüstjét.
Most már senki sem talál rá… Senki sem tudja meg hogy ő volt a gyilkos… Végre ott lehet, ahol a legjobban szeretne… Ahogyan azt megígérte a vörös vámpírfiúnak… Együtt vele a semmi közepén… az örökkévalóságban…