He Loves Me... He Loves me Not I.

I.

- Cédric… - Hallom az ismerős hangot a távolból, ahogyan a nevemen szólít, de meg se moccanok. Vagyis igen, de csak annyi időre, míg megfordulok az ágyban, és a fejemre húzom a paplant.
- Még 5 percet… - Nyöszörgök a takaró alól elgyötört hangon, és érzem, ahogyan mellettem bemélyül az ágy.
- Megint hajnalig csináltad a vázlatokat? Nem abban egyeztünk meg, hogy ma elviszlek arra a meghallgatásra Ced? – Erre a mondatra viszont automatikusan felpattannak szemeim, és felugrok vízszintesből. A takaró a lábaimra hullik én pedig izgatottan nézek az előttem ülő alakra. Tüskés szőke haja kicsit rendezetlenül (mondom én) áll a fején, a tetemes mennyiségű zselének köszönhetően, arcán pedig gondterhelt mosoly csillan fel. Lassan végignéz rajtam mire én elvörösödök. Sosem szoktam nagy gondot keríteni annak, hogy miben alszok, de most valahogyan zavar hogy csak egy alsónadrágot viselek.

Pedig sem szükség nem volt a szégyenlőségre… Pont előtte, Nicolas előtt nem, aki a legjobb barátom. Már kiskorunk óta ismerjük egymást, és mindig egymás mellett álltunk. Nem gondoltam volna hogy valaha is lesz ilyen közeli jó barátom mint ő. Valahogyan olyanok voltunk mint két testvér, megosztottuk egymással a titkainkat, mindent ami a lelkünket nyomta. Fura dolog ez a barátság…
Nicolas maga volt a tökéletes nyugodtság, mindig kétszer átgondolta a szavait amit kimond, én viszont az abszolút ellentéte vagyok. Szélvész, kicsit féktelen, és néha hamarabb mondom ki dolgokat, mint az szeretném. Emellett belőle árad a magabiztosság, az erő és minden olyan dolog, amiért én nagyon irigylem.

Mellette olyan gyengének és esetlennek érzem magam, mintha csak egy szellem lennék. De valahogyan mégis biztonságos mellette. Akármi történik ő mindig mellettem van megvéd, ha kell akkor megvigasztal. Jobb barátot nem is kívánhatnék de tényleg…
Olyanok vagyunk, mint tűz és víz, mégis nagyon kötődünk egymáshoz. Ezt valahol meg is értem, mivel ebben a világban az ember kevés társához kötődhet. Nem tudja, mikor támadhatja hátba a tetteivel… az érzéseivel… vagy bármivel.
- Nico ne nézz így rám! – Akaratlanul is elvörösödök a pillantására, és szégyenlősen visszahúzom magamra a takarót.
- Nem is tudtam hogy ennyire kis szégyenlős vagy… - Áll fel az ágyamról és az ablakhoz megy, én pedig utána nézek.
- Nem mindig… - Teszek felé pár lépést. – Nicolas mióta vagy itt? – Kérdezem kicsit még álmos hangon, miközben dörzsölöm a szememet.
- Nem régen jöttem…
- Nem késünk el? Mert ha neked menned kell menj, én meg majd utánad megyek és beeresztesz… - Vakarom meg a fejem és megpróbálom gyorsan összekaparni a földön szétszórtan lévő ruháimat.
- Még nem… - Mosolyog rám, miközben gyorsan öltözködni kezdek. Kékes szemeivel végignéz rajtam, mire egyenesen rányújtom a nyelvem. Olyan furcsán kedvesen néz… – De nem szeretném ha kirúgnának, ezért szedd a lábad! – Rivall rám mire felegyenesedek, és kezemben a felsőmmel mellé sétállok.
- Mondtam, hogy menj csak Nico… Tényleg nem akarom, hogy miattam kirúgjanak. Az nagyon szar lenne… - Arcom kicsit savanyúvá válik, és színpadiasan lépkedek. – Nem lenne ember, aki becsempészne az ehhez hasonló meghallgatásokra, és engedné, hogy végignézzem hogyan vesznek fel egy lemezt… - Kacsintok rá mosolyogva, mire elneveti magát, és finoman visszalök két ujjával.
- Cédric Voyage sosem változol! – Mindig viccel amikor a vezetéknevemet is beleveszi szavaiba. Most is viruló kékes tekintettel néz rám, majd pedig nyom egy barackot a fejemre, és kisiet a szobából. – Aztán siess, különben tényleg itt hagylak vörös álomszuszék! – Kiáltja felém, ám én már régen nem rá figyelek. Pontosabban igyekeztem rá figyelni, de túlságosan is lekötöttek a napsugarak. Szinte órákig eltudtam volna nézni hogyan szórakoznak az ablaküveggel a fehér tündérek, és az árnyékok. Finoman közelítek az ablakhoz és a szemem elé teszem a kezem, és szinte rögtön a napsugarak hatalmába kerülök. Imádom ahogyan átjárják a testem, mint valami röntgen...

Annyira vártam ezt a napot, szinte végigizgultam az egész éjjelt, most pedig minden olyan üresnek és jelentéktelennek tűnik, pedig rohadtul örülnöm kéne. Nem mindennap jut be az ember egy studióba ahol a jövő sztárjai készítik el első vagy éppen már sokadik nagy lemezüket, emellett nem árt ha az ember egy kis ismeretségi körre is szert tesz a hírességek társaságában, bár nálam ez valahogyan nagyon kimaradt. Nem szerettek ismerkedni, mindig úgy érezem hogy lenéz mindenki, még ha ez nem is igaz. Nico az egyetlen akiben igazán megbízok, ő a munkája, és a pénze ellenére mindig mellettem áll, és segít.
Nos igen, kettőnk közül Nicolas tényleg többre vitte. Ugyanakkora esélyekkel indultunk az egyik közeli általános iskolából, ám ő mégis jobb és ügyesebb volt, mint én. Valahogyan mindig is felnéztem rá...

Ő olyan hatalmas hozzám képest, én pedig szinte jelentéktelen vagyok. Már annak is örülök hogy foglalkozik velem. Nico egy lemezfelvevő cég egyik jólfizetett alkalmazottja. Mindig is imádta a zenét, ezért csöppet sem esik nehezére vele foglalkozni, én pedig csak csurgathatom a nyálam egy ilyen jó állásra. Bár sokszor felajánlotta hogy szerez nekem egyet, én sosem tudtam rábólintani. Valahol a büszkeség, és az önállóság vékony pengéjén lóbálom a lábamat de egyáltalán nem akarom hogy a kezembe adjon minden kelléket ami az életemhez szükséges. Már így is annyi mindent tett értünk… Elfordulok az ablaktól és a szobámra nézek, az egész szinte úszik a fényárban, és a rendetlenségben. Tipikus legénylakás, tele zenei magazinokkal, mangákkal, és lemezekkel, ám a pucér nőket ábrázoló újságok valahogyan hiányoznak a szoba repertoárjából. Az újságok alatt finom laminált padló húzódódik, a polcokon pedig tonnaszám roskadoznak a könyvek. Szeretek olvasni, bár a legtöbb könyvet antikváriumból szedem össze, a lehető legolcsóbban.

A mangák? A mangák nem tudom, honnan jöttek… Egyszerűen csak érdeklődtem a japán rajzfilmek iránt, és amikor megláttam egy polc kirakatán az első kis japán képregénykönyvet, megvettem magamnak. Annyira örültem neki, hogy szinte ki tudtam volna ugrani a bőrömből. Mindenki elől rejtegettem és rongyosra olvastam. Nem volt valami érdekes a sztori, de ez nekem akkor kincs volt. A legnagyobb kincs, amit a Földön csak találni lehetett.
Odaballagok a ruhásszekrényhez, és pár könyvtömb arrébb rugdosása árán sikerül is kinyitnom. A szekrénybe bekukkantva rögtön saját álmos képem fogad, mivel egy tükör van beszerelve a belső ajtóba. Valahogyan éreztem, hogy katasztrofálisan nézek ki.
Egy a vállamig érő vörös lobonccal a fejemen, és a világosbarna szemeimmel úgy nézel ki mások szerint mint egy anorexiás herceg. Már csak szőkére kéne festenem a hajam, és teljes lenne a jelmez. Csak ugye ezt az én férfiúi büszkeségem nem engedi. Engem csak ne hasonlítgassanak senkihez…

Nem is vagyok kórosan sovány, csak vékony… Mondjuk lehet hogy van benne valami, mivel a férfi pólók túlságosan is nagyok nekem (legalábbis a legtöbb példány), ezért kénytelen voltam átszokni a női divatra... De a bordáim nem látszanak ki, csak nem volt hasam…
- Erőt kell venned magadon Ced… - Bíztatom magamat egy ásítás után majd benyúlok a szekrénybe egy fehér selyemingért, és sietve belebújok. Ez volt az egyetlen olyan ruha ami férfias volt, mégis lenge. Puha átlátszó anyagból készült, tehát egy kisebb szellő elég volt ahhoz hogy a rendkívül lapos hasam felvillanjon benne, mégis kényelmes, és egy kicsit elegáns is. Nicolas szerint úgy nézek benne ki mint egy angyal. Amikor ilyeneket mond nekem valahogyan mindig elpirulok akaratomon kívül. Újra a tükörbe nézek, és kicsit morcosan kutakodni kezdek a szekrény egyik felső polcán.
A következő probléma a hajam. Hiába fésülöm ki reggel, mire elmegyek valahova úgy nézek ki, mint akit megkergettek, ezt kiküszöbölve gyakran hordom a hajam lófarokba. Persze a látvány érdekében szabadon hagyok pár szálat, nehogy azt higgyék, hogy valami jól kereső szigorú család sarja vagyok. Újra belebámulva a tükörbe egy kaján vigyorral mustrálom újra végig magamat.
Pizsama hiányában egy hosszú alsóban és egy kopott szürke pólóban szunyálok mindig, de ez senkit sem zavar, főleg engem nem, az éjjel viszont olyan meleg volt hogy meg kellett válnom a felsőmtől is…

Valahogyan elégedetlenség fog el ahányszor csak magamra nézek. Olyan furcsa ez az érzés. Ha lenne pénzem tuti párszor kés alá feküdnék…
Lesietek az lépcsőkön, bár ez inkább tűnik úgy mintha az emelet felső részéről seggberúgtak volna és éppen hogy csak nem esek el, bár majdnem sikerült az utolsó fokoknál. A földszinten már javában folyik a reggeli, anya, és Nicolas nevetgélve beszélgetnek valamiről, ám amikor megláttak egyenesen rám néznek.

Megint ezek a pillantások… Arcom zavart mosolyra húzódik s mikor egyenesen Nicolas szemeibe nézek megpillantom benne az ismerős fura csillanást. Vajon mi lehet az? Az utóbbi időben máshogy viselkedett velem. Olyan gyöngéd volt, mintha mindig mondani akart volna valamit csak nem jött szó a szájára.
- Mit kérsz Ced? – Néz rám édesanyám, mire felkapom a fejem, és egy apró csókkal köszöntöm. Anyu csodálatos nő, fiatalos fitt és erős. Csodáltam hogy 4 gyerek mellett ennyire töretlen erős és magabiztos tud lenni. Igazán figyelemre méltó. Barnás dús hajfürtjei még mindig életerősen és rakoncátlanul hullnak az arcába, melegbarna szemeiből pedig árad a szeretet. Valósággal meghazudtolja korát, és én erre maximálisan büszke vagyok, mellesleg.
- Hát attól függ… Mi van? – Lépek mögé és finoman kiveszem a kezéből az edényt, mire érdeklődően néz rám. – Ettél már? – Sandítotok felé, és nem is titkolom, hogy én óhajtom fojtatni a reggeli elkészítését, majd az edénybe nézek. – Palacsintaaaa...! – Kiáltok fel mosolyogva, és már bele is teszem a tányérba a frissen illatozó ételt. – Menj csak a dolgodra és egyél! – Kacsintok rá mosolyogva, majd kicsit halkabban folytatom. – Majd én megetetem őket… És téged is!
- Cédric… - Suttogja a nevemet finom dallamos hangján, és megsimogatja az arcom. Jajj ne most megint sírni fog… Anyu képes pár kedves szó miatt meghatódni, és 10-20 percen keresztül folyamatosan sírni azon, hogy az ő édes kicsi fia mennyire segítőkész és mennyire aranyos. De elvégre ez a dolgom nem? Most viszont valahogyan elmarad a könnyes meghatódottság, és sietősen távozik a szobából. Kicsit értetlen arccal nézek utána, aztán újra összefut a pillantásom Nicoval.
- Kérsz palacsintát? – Csicseregem kedvesen, miközben megtöltöm folyékony tésztával a serpenyőt. Jah igen ez most pont úgy hangzott, mint a reggeli reklámokban az idilli családi reggeli közben érdeklődő anyuka: „Még egy kávét szívem?”
- Nem köszönöm, már ettem… - Hallom a hangját, de nem hagyom magam.
- Attól függetlenül igazán ehetsz… Nincs benne semmi mérgező… Legalábbis remélem… - Hangom viccesen elbizonytalanodik. – Amúgy kinek veszitek fel ma a dalait? – Időszerű a kérdés tudom de muszáj megkérdeznem. A kérdésre Nicolas arca rándul egyet, majd előkapar a zsebéből egy gyűrött papírt és az asztalra dobja. Leteszem a serpenyőt egy pillanatra és kezembe veszem azt a gyűrött valamit.

„Veikko Nikkonen” – Olvasom a fekete fehér nyomtatványon a nevet, majd észreveszem hogy a szürkés képen egy mosolygó fiú arca van. A név nem igazán jelent nekem semmit, ezért értetlen pislantásokkal nézem újra barátomra, aki felsóhajt.
- Nem emlékszel? 3 évvel ezelőtt volt nálunk először lemezt felvenni. Akkor el kellett halasztania a dolgot, mert felvétele volt, most viszont ígérete szerint visszajön hogy felvegyük azt a bizonyos lemezt. Be akar futni, nem elég neki hogy Finnországban a tinilányok istenként tisztelik mint színészt… Be akar törni Európába mint énekes… - Mondta el kapásból az infókat, mire nekem megrándul a bal szemöldököm.
- Kis telhetetlen…- Nézek újra a képre mosolyogva. „Veikko Nikonen… Tipikus kis gazdag-helyes trónörökös figura…” – Állapítom meg, miközben elkezdek kutakodni az emlékeim között. Sok ígéretes pasi fordult már meg Nicolaséknál, de erre az egyre valahogyan nem emlékszem, hiába is akarok.
- Ott voltam? – Kérdezem elgondolkodva, és egyre erősebben bámulom a képet. Semmi… Az a híres csalhatatlan memória…
- Igen, még tőlem kérdezted, hogy ki ez a srác, mert nagyon jó hangja van… - Hallom a választ, de emlékek hiányában megrántom a vállamat, pedig kezd nagyon érdekelni a dolog. Ha már Nicolasnak is megjegyezem hogy jó hangja van az illetőnek akkor bizonyára szégyen rá nem emlékezni... – Majd ma úgyis összefutunk, hátha akkor eszembe jut ki ez az arc…
- Az jó lenne ha összefutnátok mivel olcsón meg akarja úszni a lemeztervezést, és utólagos engedelmeddel beajánlottalak nála Ced… - A mondat szinte tarkón csap. Kissé szorongva emelem fel tekintetem, érzem ahogyan a szívverésem felgyorsul.
- Mondtam neked Nico, hogy munkaszerzésbe ne segíts! – Suttogom feszülten, miközben visszasétálok a tűzhelyhez folytatni a reggelikészítést.

Imádok rajzolni, és rajzos suliba is jártam, hogy fejlesszem a tudásomat, és mivel egyaránt érdekelt a zene és grafika úgy döntöttem, hogy szívesen terveznék borítókat egyes együtteseknek. Az ötletem jó volt, csak ismeretség híján senki sem vette igénybe szolgálataimat, ezért be kellett érnem a dobozrakosgatás örömeivel egy gyárban, és egyéb alkalmi munkákkal. Nem mondhatnám hogy csalódott voltam… Inkább csak bántott egy kicsit, mert nem értem el azt amire vágytam, de meglepően hamar túl tettem magam rajta. Talán éppen ez volt a baj…

Az élet szinte minden sarkán visszaköszönt feledékenységem eme sebhelye, ugyanis Nico szerint tehetséges rajzos vagyok, ezért az utóbbi időben mindig szerez valakit, akinek éppen egy olcsó mégis színvonalas munkát végző borítótervező kell. Nem mondhattam nemet az ajánlatokra, ám minden egyes elvégzett munka után arról álmodoztam, hogy milyen jól is kereshetnék ezzel, ha egy kicsit ismertebb lehetnék, de a valóság mindig láncokat aggat karjaimra, hogy visszarántson a földre, és ez legtöbbször nagyon jól sikerül is neki.
- Szinte sikított érted Cédric.. És nem mondd, hogy nem jön jól… - Nico hangja csöppet sem mutat megbánást, csak úgy süt belőle az elhatározás.
- De én drága vagyok…- Akadékoskodok, közben pedig mérgemet nem titkolva hajítom az orra elé a palacsintás tányért. Az edényt követi a kakaós, és a lekváros tartó is, majd mikor már mindent kipakolok, kihajigálok az asztalra leülök vele szemben az egyik székre, és csöppet sem kedves hangon közlöm a mondandómat.
- Figyelj én bírlak, meg minden… Sőt… Imádlak ha szabad ilyet mondani… Csoróbb vagyok mint te ezt beismerem… De a seggemet akkor se nyald ki mert azt nem szeretem. Egyrészt azért mert nem tudom mivel viszonozni… Másrészt pedig mert semmi szükségem nincs rá. Ha pénzre van szükségem akkor kerítek magamnak és a családomnak rendben? A mi barátságunk részemről meg nem a pénzről szól… - Szavaimra mintha kicsit megsértődne , ugyanis jól láthatóan elhúzza a száját és rákönyököl az asztalra hogy nagyon közelről a szemeimbe nézzen.
- Idefigyelj te kis faszfej… Ha van egy munka, amire szerintem te alkalmas vagy… Mit alkalmas, hiszen neked teremtették… Akkor engedd már meg hogy lefoglalózzam neked, rendben? Nem a seggedet akarom kinyalni csak szeretném ha elismert lennél mint borítótervező… Ez szerintem nem hiba, de javíts ki a konok fejeddel ha tévedek nyugodtan. – Szavai csak úgy végigsöpörnek a konyhában. Ha más beszélne velem így már régen kirúgtam volna a lakásból, viszont Niconál ez alap volt. Engem sem lehet könnyen meggyőzni, neki sem szokása engedni, tehát a végén vagy rohadtul összeveszünk vagy kénytelen vagyok behódolni neki.
- Mennyit fizet? – Sóhajtok fel, miközben kenegetni kezdem a palacsintákat kakaóval, és a végén meg kell állapítanom hogy ez az egyik legjobb tevékenység idegesség ellen. Valahol tudom igen, hogy Nicolasnak igaza van, ha valaki akkor én vagyok az az ember aki nehezen tudja rábeszélni a jól fizető együtteseket, énekeseket arra hogy nekem fizessenek, és ne valami professzionális embernek aki kétszer háromszor annyiért ugyanazt a munkát csinálja mint én. Ehelyett inkább meggyőzi ő őket, aztán már csak a döntést hallom tőlük „Csinálj nekem egy ilyen meg egy olyan borítót!”

- Nem tudom, valószínűleg majd elkap, és megkérdezi, mennyiért vállalod be az új lemez borítóját.. Ahogyan elnézem a pasit kicsit darkos lesz az album, szóval agyalj a sötét színeken. – Jegyezi meg, hangjában némi cinizmust vélek felfedezni.
- Finn? – teszem le a kést, leültök, majd mikor bólint, elmosolyodtam. – A finnek melankolikus figurák… Északon hideg van, és alig van napfény… amolyan kulturális szokás náluk a búval baszottság… - Állapítom meg, majd jóval magasabb hangon kiálltok fel. – Reggeli! Na ez is úgy hangzott mintha az idilli családos anyuka kihívná a gyerekeket a közös reggelire.

Először csak 2 pár apró talpat hallok lassan felénk topogni, aztán lassan feltűnnek tulajdonosaik is, két virgonc mosolyú kislány. Úgy sietnek hozzám és ölelnek át mintha hosszú idő óta most látnának először, aztán az illatos palacsintákra néznek és mindketten egyszerre sóhajtanak fel elégedettségükben. Claire és Anne… Olyanok, mint két tojás, le sem tagadhatnák hogy ikrek. És mégis annyira különböznek egymástól.
Claire például mindig vakmerő, és teljesen más hogy akar kinézni mint nővére. Összefonva hordja szőkés haját, Anne pedig mindig kibontva. Még szerencse hogy van egy támpont ami szerint meg tudom őket különböztetni különben nem sikerült volna. - Mivel kéred ? Lekvárral vagy kakaóval? - Kérdezem a tányér felé bökve, Claire pedig halkan suttog. Nicolas előtt valamiért mindig szégyenlősek lesznek, pedig már évek óta gyakran vendégünk reggelire, meg néha éjszakára is.
- Kakaóval… - Mondta mire apró kis markába nyomok egy kakaós palacsintát, és hálásan rám pillant, én pedig felnézek Nicora. Olyan elmélyülten néz felénk, látszik hogy valamin erősen gondolkozik. Kékes tekintete szinte már végigfolyik az asztalon, aztán hozzámér, mire én úgy fordulok el mintha nem is érdekelne. Mostanában olyan más… Mintha gyötörné valami…
- Mi baj van Nicolas, talán egy lányról ábrándozol? – Kezdek el viccelődni, és úgy pattan fel az asztaltól, mintha tűt szúrtak volna belé.
- Nem dehogy miket gondolsz…!? - Hadarja közben lesütötti pillantását, és még a vak is látja hogy elvörösödik.
- Hm… - kommentálom miközben újra a gyerekek felé fordulok. Vagyis fordulnék volna, mert Claire már rég eltűnt előlem. Felsóhajtok, majd az ajtó felé néztek, ahol egy újabb szempár néz felém. Mosolyogva figyelem ahogyan lassan közelebb lopódzik hozzánk, majd hirtelen újra átölel.
- Mi van? – Kérdezem a nyakamba csimpaszkodó apró kis alaktól de nem válaszol, csak erősen magához szorít. – Milyen palit kérsz Anne? Csokoládésat vagy lekvárosat? – Kérdezem tőle mire félénken a lekváros tészta felé mutatott, én pedig a kezébe adom. Anne nagyon hasonlít rám. Mindig csak ül, és néz maga elé, mintha egy teljesen más világ szülöttje lenne. Én is ezt csináltam miután meghalt apu. Teljesen magamba fordultam és nem beszéltem senkivel sem. Még anyuval sem…
Tekintetem a gondolatra elkomorul és kicsit hátrébb húzódok a széken.

Édesapám 9 és fél évvel ezelőtt meghalt, és hátrahagyott minket hárman. Anyut, egy kislányt, meg engem. Anyunak nagyon nehéz időszakon kellett keresztülmennie, hamarosan bele is tört. Inni kezdett, és annyi cigarettát szívott hogy egy gőzmozdonynak is elmehetett volna. Már akkor sem voltunk egy gazdag család de megvolt a pénzünk amire kellett. Nehéz volt felfogni hogy 11 és fél évesen a nyakamba szakadt egy 1 éves gyerek, akire még inkább voltam féltékeny minthogy szerettem volna, és az édesanyám, aki akkori állapota miatt nem volt alkalmas semmilyen munkára. Akkoriban bukkant fel igazán Nicolas az életemben. Már kiskorunk óta ismertük egymást, ám míg 11 évesen azon vacilláltam hogy mi a fészkes istenből szerezzek pénzt, ő mindig mögém állt az édes kis 17 évével és segített. Hol így hol úgy, de mindig tolt előre. Voltaképpen azt is neki köszönhetem hogy most nem egy szemétdombon élünk.
Aztán anyu összejött egy iszákos pasival a kocsmából. Hiába figyelmeztettem hogy ez így nem teljesen van rendben, inkább hajtott el engem a háztól mint azt az iszákos dögöt, aki a húgomat terrorizálta, és ez fájt a legjobban.
Melody és én nagyon összenőttünk a korkülönbség ellenére. Már 5 évesen a nyomomban loholt, nekem pedig nem volt ellenemre a dolog, szerettem őt pesztrálni. Sosem felejtem el mikor első osztályos korában együtt tanultam vele az ábécét. Nagyon aranyos volt, és igyekezett. A régi önmagamat jutatta eszembe, és mindig mosolyogtam igyekezetén. Aztán beütött a krakk…

Anyu újra terhes lett, a férfi pedig mikor megtudta hogy várandós, elhagyta. Csodálom hogy a gyerekek épen jötten a világra 9 hónap múlva mivel anyu annyi káros dolgot csinált, magával hogy az elképesztő. Sokkolt a gondolat hogy gyarapodik a családunk, és tudtam munkát kell gyorsan keresnem. 17 évesen kevés embernek adnak rendes munkát, és sajnos nekem sem volt könnyű. Mindig alkalmi munkákat vállaltam, pakoltam, takarítottam, ügyeltem… és még titkon az is eszembe jutott hogy áruljam magam, de odáig sosem jutottam el. Valahogyan a büszkeség mindig visszafogott, és nem engedte hogy olyan alantas munkákba keveredjek bele. Voltaképp elég jól megúsztam, csak a cigarettára szoktam rá – arra viszont végérvényesen – és arra hogy szinte folyamatosan számon tartottam azt hogy hova kerül a pénz amit keresek.

Most már úgy, ahogyan rendben vagyunk, én amennyire csak tudok dolgozom, anyu rendes munkát kapott egy kávézóban, Nico pedig segít ha tud és ha engedem.
Nagyon tudja piszkálni a csőrömet ha helyettem fizet. Egyszerűen belehalok, hogy én nem tudom csípőből kifizetni a számlákat, ő pedig csak úgy simán kiperkálja minden nehézség nélkül…
- Túl sokat álmodozol vöröske… - Hallom valahonnan távolról a megállapítást, ami újra visszahoz a földre, és egy rövid pillanatra elfedteti velem mennyi mindent is köszönhetek Nicolasnak.
- Azt csinálok amit akarok, érted!? – Hördülök fel, aztán meglepetten nézek magamra, és visszaülök a székre. – Sajnálom… - Hadarom kicsit zavartan közben mélyen beletúrok a hajamba. – Olyan ideggörcs vagyok ma, és nem tudom miért. – Motyogok, és lassan felállok a székről. Megindulok a nappali felé, majd benézek az ajtón. – Melody… Reggeli…
- Most nem kérek Ced… - Hallom a halvány hangot valahonnan a tévé előtt lévő fotelből, és automatikusan indulok be a szobába. Nos igen, az egyetlen dolgot, amit még nem bírok, az az ellenkezés… Senkitől!
- De ha nem eszel nem nősz nagyra… - Morogok mosolyogva, de elég egyhangú válasz érkezik.
- Nem akarok nagyra nőni… - A válaszra megrázom a fejem, majd a fotel mögé lépek.
- Imádom a határozott nőket…! – Kiálltok fel hirtelen majd úgy hajolok le a vékony kis derékhoz mintha légitámadást akarnék végrehajtani. Csiklandozni kezdem a gyermekded derekat, mire lányos kacaj járja be a szobát. Én is felnevetek, és karjaimba kapom a vihogástól megfeszült testet, aztán ránézek.
- Melody ne durcáskodj, mert akkor még jobban csiklandozni foglak és akkor még iskolába se fogsz tudni menni. – Fenyegetem meg a nevetgélő arcocskát, majd nyomok egy barackot húgocskám fejére.

Melodyval ketten vagyunk csak édestestvérek. Ő alig emlékszik apura, bennem viszont minden egyes emlék úgy ég akárcsak egy kiolthatatlan láng. Mindig is rá akartam hasonlítani ezért igyekeztem úgy nevelni a gyerkőcöket mintha apjuk lennék ám ez tapasztalatlanságom miatt nagyon nehezen megy.
Aztán kezdtem egy amolyan pótapa szerepét beölteni, és ezzel a hellyel tökéletesen elégedett is vagyok, csak anyut zavarja néha hogy rám jobban hallgatnak a gyerekek mint rá… De ami Melodyval kettőnk között van az több volt mint testvériség. Bár még csak 10 éves úgy érezem minket egy titkos szövetség köt össze amit soha senki sem törhet szét, és ha valamiben ebben a kapcsolatban igazán hiszek. A két kicsivel is elvagyok, de soha nem tudnak nekem annyit jelenteni mint Melody. Sosem tudnám volna megtagadni azt a két sötétbarna szempárt, ami szinte mindent tud rólam, az őrangyalomat, aki mindenhol mellettem áll.
- Cédric lassan indulnunk kéne! – Nicolas hangjára idegesen megborzongok. A franc tudja mi van velem, de úgy viselkedek mint valami őrült, legszívesebben ordibáltam volna mindenkivel, ám még sem volt kedvem senkinél sem kihúzni a gyufát, tehát tettem a jófiút ahogyan szoktam.
- Megyek… - Vetem hátra, és szinte érezem Nicolas sóhaját, majd sietősre véve a figurát homlokon csókolom az ölemben mosolygó kislányt. –Vigyázz magadra, és legyen jó napod! – Emelem fel, majd egy pillanat alatt vissza is ültetem a fotelbe. Olyan könnyű mint egy porcelánbaba… És nagyon törékeny.

Percek múlva már kettesben baktatunk Nicoval a főúton egyenesen a munkahelye felé.
Én még mindig kótyagos vagyok, ám már felébresztett a sápadt tavaszi szellő ami végigfújta az arcomat még jobban felborzolva ezzel amúgy sem katona egyenességű hajamat. Szinte zavart ahogyan a vörös fürtök idegesítően belerepülnek a szemembe. Hála istennek nincs messze a stúdió, és ennek szerintem Nicolas most fölöttébb örül. Mindig is kedveltem a természetet. Kicsit furán hangozhatott ez a körülöttem lévő embereknek, de szívesebben néztem egy fa tetején a naplementét valami hülyeséget firkálgatva egy papírlapra, ahelyett hogy a tévé előtt tespedve néztem volna a természetet, pár üveg sörrel a hasamban. Valahogyan mindig is másnak éreztem magam, és ez olyan furcsa volt, és gyakran bántó. Már kiskoromban sem tudtam poénból összeveretni magam, ahogyan a többi fiú, inkább üldögéltem és rajzolgattam egymagamban, ebből pedig előbb utóbb kiközösítés lett a vége, és szinte a körülmények miatt sodródtam Nicolas oldalára.

Valahogyan ma minden olyan fájdalmasan idillinek tűnik. Ragyogó napsütés, zöldellő fák, csak én érzem magam olyan nagyon üresnek mint valami kiásott sír, és feszültnek akár csak egy elhangolt gitárhúr… Furcsa ez az érzés nem is tudom miért jön elő, azzal viszont teljesen tisztában vagyok hogy amikor megjelenik előttünk egy párocska, a szívem szinte kettészakad a fájdalomtól, és az irigységtől. Ők miért lehetnek boldogok? Nekem hol van a másik felem…? – Ezerszer végigzongoráztam már ezeken a gondolatokon, de sosem kaptam választ. Tétován Nicora nézek, és kihúzok a zsebemből egy szál ciragettát. Egyszerűen kell valami amivel el tudom viselni ezeket a mindennapi megpróbáltatásokat, egyébként nem tudom mi lenne volna velem… Bizonyára megőrülnék vagy ilyesmi… Bele sem merek gondolni.

- Nem szeretem, ha sokáig szarozol… - Böki ki pár perc trappolás után mire fülig vörösödöm. Mindig is jellemző volt rám, hogy sosem csináltam azt amit kell, és képes voltam a végtelenségig elhúzni az időt, ezekkel a tulajdonságokkal pedig nem voltam jó barát, sem pedig jó szerető.
- Túl sok bennem a női hormon.. Szeretek tökölni… - Suttogok mire szigorúan rám néz. Talán ezt nem kellett volna. Megállok előtte, és megpróbálok csöppnyi tiszteletet erőltetni az arcomra, elvégre csak öregebb nálam.
- Ced kérlek viselkedj már felnőttesebben az isten szerelmére! – Sóhajt fel, mire én kelletlenül megrántom a vállam, és elfordítotom a fejem.
- Én mondtam…
- Mit mondtál?
- Azt hogyha késésben vagy akkor nyugodtan menj el, és majd utánad megyek…- Közlöm fütyörészve mint aki a legnagyobb nyugalommal tojik a világra, miközben érzem hogy ezzel egyre jobban idegesítem. Utáltam amikor az apám akart lenni, de szerintem ő túlságosan is élvezte. Valósággal belenőtt ebbe a szerepbe, és egyszerűen nem tudtam kikergetni belőle…
- Hát igen, kúrva értelmes lett volna hogy ha elkoslatok hozzád, aztán meg otthagylak, mondván Je suis desolé Monsieur, de sietnem kell és az ÖN tempója nem felel meg a munkaidőm teljesesítésére… - Csattan fel hirtelen mire én csak felnevetek, és belerúgok egy előttem lévő kavicsba.
- Je suis réveuse… - Bököm ki amolyan mentegetőzésként, és szinte már élvezem hogy ezzel csak még jobban kikészítem.
– Cédric, túlságosan is szórakozott vagy… Naphosszat a fellegekben jársz, és nem is foglalkozol a valósággal… - Megint ezek a kemény és mély szavak.
Nicolas pontosan tudja mivel kelthet bennem baszott nagy bűntudatot és nem is fél élni a dolgokkal.
- Ne apáskodj fölöttem… - Teszem zsebre kezeimet, miközben megpróbálom gyorsítani a tempót. Úgy tűnik ma mind a ketten bal lábbal keltünk fel. Folyamatosan csak piszkáljuk egymást, megállás nélkül, és észre sem vesszük ha a másiknak fájdalmas sebet okozunk. – És gyűlölöm ha így beszélsz…
- Én pedig gyűlölöm ha nem fogod fel hogy neked a valóságban a helyed… - Kántálja tovább a kezem közben automatikusan ökölbe szorul. A vékony bőr vészjóslóan megfeszül a csuklómon, és fogcsikorgatva elkezdek számolni tízig. Nem bánthatom. Dehogynem… De segített, és most is a kedvemben jár…A javamat akarja… De nem ért meg…Miért nem?! Miért nem ért meg? Még ő sem, aki minden mozdulatomat ismeri. – Cédric… - Nevem úgy perdül le ajkairól mintha doboltak volna. – Cédric miért kerül neked ekkora erőfeszítésbe hogy egy kicsit a földön maradj?

A kérdés hallatán, úgy fordulok meg, mintha hátra löktek volna. Az arcomra felugrik a forróság, és közel álltam ahhoz hogy percek múlva felpofozzam ha nem fog vissza valaki.
- Imádod a zenét nem igaz? Akkor meg miért kérdezed?! – Válaszolok, erre karon ragad. Kicsit fájdalmas a szorítása de nincs az a pénz amiért bevallanám. Helyette rándul egyet az egyik szemem, de továbbra is úgy nézek rá mint valami kis lázadó. Bizonyos értelemben az vagyok, de most mit csináljak…? - A művésznek is meg kell tanulnia földhözragadtnak lenni… - Szemeiből csak úgy árad a nyugodtság, ami engem még az előbbinél is paprikásabb hangulatba hoz. Honnan ez a baszott nagy magabiztosság?
- De nem Franciaországban Nicolas… És nem pont nekem! – Vágom a fejéhez szavaimat, de ujjai még erősebben megszorítják karomat. Na ez már azért… -Fáj… - Szisszenek fel önkénytelenül, és könyörgően a szemébe nézek. – Én igyekszem… - Darálom kicsit keserves hangon, és csöndben figyelem ahogyan a férfias ujjak lassan az államra záródnak, de szorosságuk nem változik. Nem tudom hogyan bírja ki állkapcsom azt a szorítást, de megpróbálom szótlanul tűrni ahogyan arcomat elönti a fájdalom. Hirtelen elenged, nem mond semmit, nem szid le, még csak nem is mosolyodik el éretlenségemen. Inkább csak lép egy nagyot mintha a dolgokon is túllépett volna. Én sem mondok semmit, inkább megpróbálom beérni és a további utunkat szótlanul tesszük meg.

A stúdióba lépve komolyan megfordul a fejemben, hogy visszafordulok. Mindenki feszülten rohangál ide oda, én pedig zavartan toporgok a nagy sztárra várva. Mindenkinek van dolga, egyedül csak én vagyok az aki unalmas fancsali arccal szemlélem az üveg mögött lévő mikrofont, a dobokat és a székeket. A stúdió amúgy nem nagy cucc. Unalmas rideg, és szürkéskék falai, szerintem úgy néztek ki mint egy papírdoboz belseje. Rögtön a bejárattal szemben egy óriási falba ütközik az ember tele ragasztgatva cédulákkal és képekkel az aktuális felvételt készülő együttesekről, énekesről. Tőle jobbra és balra tele szobával az épület, aminek a felét se használják.

Vagy 10 felvételi szoba, ahol a lemezeket készítik, pihenő szoba, takarító szertár, mosdó stb.
Sosem volt kedvem tüzetesebben körülnézni ezen a helyen, tehát most is kénytelen vagyok hetyke fejtartással a képeket szemlélgetni a falon. Kicsit szánalmas a sok fekete fehér fecni, méghozzá pont a bejárat előtt, de nem tartottam fair dolognak berendezési ötleteket adni, amikor voltaképp illegálisan vagyok itt, így hát a legjobb amit tehetek hogy befogom a számat, és szépen csöndben álldogálok és jóformán bámulok magam elé.
Nem tudom mennyi időt tölthettem el előtte, de útban nem igazán voltam az biztos…
Mégis az egyik pillanatban valaki teljes erőből nekilök a falnak én pedig a papírlapok éles fogságába kerülök, és hirtelen nem tudom hova tenni a dolgot. Kicsit mérgesen, meglepődve nézek gyorsan magam mögé, de ott már nincs senki, ám a bal oldali folyosón egy sötét alak villan fel pár percig a szemem előtt gitárral a hátán. Talpam határozott lépésre emelkedik ám meg is meghátrálok attól a tervtől hogy az idegen után menjek és jól lehordjam a jó büdös francba, inkább beérem azzal hogy magamban mordulok egyet. Mi van ha valami nagyra való ügyfél?

Nem akarom elrontani Nicolas üzletét, ezért inkább ott maradok Nico így is elég paprikás hangulatban volt, jelenleg nem áll szándékomban még jobban húzni az agyát. Tényleg… Nicolas… Megindulok a másik folyosóra, miközben fürkészni kezdem az ajtóra kiírt neveket, amikor pedig megtalálom az övét, illedelmesen kopogva lépek be. Mikor kinyitom az ajtót, a szőke fej rögtön rám néz pár kollégájával egyetemben, mire én zavartan elmosolyodok, és beljebb lépek.
- Ellenőrzés? – Kérdezem csicseregve miközben gyorsan leteszem magam az egyik székre és keresztbevetem a lábaimat. Finom bólintás Nico részéről, és ez azt is jelzi hogy nem hajlandó tovább foglalkozni velem, hanem több mókát talál az előtte lévő sok ezernyi gomb aktív csavargatásában, beállítva ezzel a helyes hangerőt, basszust… A többiek vagy velünk egy szobában vannak, vagy pedig mellettünk egy üvegnyire a felvevő teremben. Az egyik fickó a dobokat próbálgatja, bár semmi érzéke hozzá, a másik a mikrofonba egy-kettőzik a harmadik pedig a gitárt bírja dalra, vagy inkább sírásra pár rövid pendülés erejéig.
- Utolsó simítás… Kész… - Közli pár rövid percre Nicolas, és levéve a fülhallgatót, végre rámnéz. – Nem vagy éhes? Nem ettél palacsintát reggel… - Kérdezte mire én mosolyogva megrázom a fejem.
- Nem vagyok éhes, izgulok… - Válaszolom neki, és kicsit idegesen kezdem mozgatni lábfejemet a másik térdemen. – Nem tudom miért de úgy érzem hogy ez a srác más lesz mint a többiek… - Vallom be hosszú percek múlva, mire Nico felnevet. Férfias arcán igazán jól mutat a széles mosoly, a végén még engem is egy halvány nevetésre bír, de csak azért mert látszik megint nem vesz komolyan.
- Nem is emlékszel rá de azért állítod hogy más?
- Nem állítom, csak érzem..
- Oh te meg a megérzéseid… - Sóhajt fel színpadiasan mire csak lemondóan legyintek egyet. Mindig ezt csinálja, ha valami természetfölötti dologról hadoválok neki, pedig szerintem ebben nincs semmi extra.
- Ne is figyelj rám… - Mondom kicsit sértődött hangon, mire bólint.
- Nem is fogok… - Már éppen szóra nyitnám a számat, mikor kinyílik a velünk szemben lévő szoba ajtaja és még a lélegzetem is elakad.
Ismerős fekete fej illan be az előttem lévő üveges szobába gitárral a hátán, én pedig majdnem leesek a székről.
- De hisz ez… - Hebegem miközben szemeimet az ébenhajú srácra szegezem.
- Tudtam hogy felismered! – Fogja meg a vállamat barátságosan Nico, mire én zavartan nevetni kezdtek. Sajnos túlságosan is sok mindent felébresztett bennem ez az ismerős valaki a puszta emlékképeknél Szívem egyre jobban belekapaszkodik a torkomba, és zakatolva verni kezd. Dübb-Dübb… Mintha bazi nagy dobot lenne a mellkasomban.
A halvány fehér arc úgy néz ki mint aki először jár itt. Világító zöldalma szemeivel gyanúsan néz körbe a teremben, és még csak meg se állapodik rajtam. Hátán féloldalasan ott virít a fekete gitár amit azon nyomban le is kap magáról, és leteszi a földre.
„Még csak észre sem vett…” – Megtekerem az egyik ujjam körül a hajszálaimat, és kicsit csalódottan nézek vissza rá.
Jogos… 3 évvel ezelőtt is csak én vettem észre akkori valóját, és zúgtam úgy bele, mint valami óvodás. Nem gyakran történtek velem ilyenek, de ez nála nagyon is összejött.
Az első pillanatban, amikor megpillantottam fekete göndör tincseit, szép ívű, mégis férfias arcát tudtam, hogy elvesztem. Már 17 évesen sem tudtam eldönteni hogy egy angyal bukott e alá a mennyek birodalmából, vagy pedig Lucifer száműzte a Földre szépséges vérét. Abban biztos voltam, hogy ilyen tökéletes ember nem létezhet… Egyszerre láttam benne a törékenységet, a zöldes szemei viszont vad tűzben égtek. Tenni akarás és elegancia égett bennük megmutatva ezzel, hogy ő nem akárki.

Minden léptét titkon rajongva figyeltem, de egyáltalán nem is foglalkozott velem. Nem is köszönt, nem is nézett rám, sőt ha esetleg nyögni akartam volna neki valamit – aminek akkori szégyenlőségem acélgátat szabott – még csak meg se állt meghallgatni hebegésemet. Ő mindenek felett állt… Másoknál ez a pökhendiség, már régen azt a kényszert váltotta volna ki belőlem, hogy erősen a földbe döngöljem érzékeny kis lelküket, de Ő valahogyan kivételt képezett.
Aztán elment, egy szó nélkül. Még csak el sem búcsúzott senkitől sem… Egyszerűen nem jött többet én pedig 4 hónapnyi depresszió és vágyakozás után kilábaltam belőle. Baszott nehéz volt… Kívántam…
- Kezdhetünk? – hangja visszaránt a földre, és eddig térdemen merengő szemeimet felemelem rá. Szavai mélyek, és keményen kiérződik benne akcentusa. Túlságosan is lassan beszél ahhoz hogy francia legyen. Megint nem néz rám… Mögötte már felállt a hirtelen felállított együttes. Nem emlékszem rá hogy bejöttek volna, és nem is ide valósiak.
Mikor legutoljára itt volt egyedül volt. Most a haverjait is hozta volna? Kezeiben ott van a gitár, és pengetésre készen állva várja, hogy megszólaljanak a dobok. Mindenki bólint, Nicolas pedig elhelyezkedik a szerkentyűknél, és elindul a zene. Furcsa nóta… Először a dob zendül fel aztán pedig a gitár kapcsolódik bele apró akkordokkal, és még mielőtt felfognám hogy belekezdtek a zenélésbe, már érzem is az éles angol szavakat ahogyan felzendülnek a levegőben.

Le sem tagadhatná hogy finn. Bár a zene inkább pörgős, és lázadó, a hangja mégis mély melankóliába taszítja az egészet. Csak úgy ontotja a szavakat, és lassan sikerült összeraknom hogy egy párról szól. A fiú nem szerelmes a lányba, a lány viszont teljesen bele van esve a fiúba, és már csak pár nap van a házasságukig. A fiú menekülne és a házasság előtti napon végez magával… Hirtelen eszembe jut a dal amit régebben énekelt. Megpróbálom felidézni magamban, de nem megy. Valami feldolgozás volt egy finn együttestől, de már egy szóra sem emlékszem belőle. Már akkor is sokszor néztem őt. A háttérből, mert én kicsi vagyok ahhoz, hogy felérjek hozzá, hogy egyáltalán észrevegyen. Egyszerű ember vagyok, egyszerű élettel. Nem úgy Ő, aki amúgy is pénzes család gyermeke és még a hangjával is képes hódítani, énekes-színész. Tekintetünk akkor találkozott először. Még a szám vége előtt elhagytam a helységet…

Végigrohanok a folyosón egyenesen és beesek a mosdóba. Rám nézett! Szinte belém égett az a pár pillanat. Ahogyan kinyíltak ajkai, és zöld szemei hirtelen rám villantak. Szinte lelkem minden zugát megvilágította. Abban a pillanatban tudott rólam mindent… Mikor újra magamhoz térek, már a mosdóban szemezek saját tükörképemmel. Arcom izzik a vörös színben, és hevesen szedem a levegőt. Olyan vagyok, mint aki kilométereket futott le az egyik ajtótól a másikig, pedig csak pár méter volt.
Tisztán kivehető a tükörben hogy ajkaim cserepesre száradtak, és alig kapok levegőt. Lassan előrébb lépek megtámaszkodok a porcelánba, és lehajtom a fejem. Szinte az egész tüdőmben szétárad a levegőtlenség, és érezem hogy percek kérdése hogy megfulladjak…
Az élet egyik legkeservesebb átka, ami bárhol lecsaphat az emberre, úgy mint egy futó zápor… Aszthma…

Akkor álltam be a betegek népes táborába, mikor apám meghalt.
Egyszerűen akkora lelki törést jelentett az életemben az elvesztése, hogy sokszor rosszul lettem, aztán egyszer csak fulladozni kezdtem. Anyu pár ilyen furcsa tünet után orvoshoz vitt, és megállapították hogy aszthmás vagyok, azóta pedig ki sem moccanhatok inhaláló nélkül. Persze ennek nem tesz jót a cigaretta, de különösebben sosem érdekelt. Kivétel akkor amikor rohamaim voltak… Most is százszor megfogadtam kínomban hogy nem gyújtok rá többet.
Miközben igyekeszek mélyeket lélegezni kezeim kissé pánikszerűen tapogatják végig a nadrágomat. Reflex… Mindig magamnál hordom az ellenszert különben nem biztos hogy élve kikerülnék a rohamokból. Pillanatok múlva diadalmasan markolom meg a kis műanyag szerkentyűt, megforgatom és egy óriásit szívok belőle. Olyan érzés tölt el mintha sokáig a víz alatt tartották volna a fejemet, és végre engednének levegőt venni… Nagyokat szippantotok a levegőből miközben kihúzom a számból az inhalálót, és elgondolkozva kissé elgyötört arccal nézem magamat a tükörben. Könnyezek... A fájdalomtól, vagy az isten tudja már mitől. Egyszerűen gyűlölöm a szervezetemet amiért ilyen őrülten gyenge volt, és nem volt képes magát egy ilyentől megvédeni… A csap fölé hajolok és jéghideg vízzel megmosom az arcomat. Roham ide vagy oda a lábam még mindig remeg, de van egy olyan érzésem hogy ez teljesen más miatt van, mikor pedig kilépek a mosdóból teljesen biztos leszek benne.

Azt hittem túl vagyok a dolgok nehezén… erre meg… valaki elállja az utamat. Méghozzá egy olyasvalaki, akinek legkevésbé sem kívánom hogy ilyen siralmas állapotban lásson…
Megtorpanok alig pár centivel a mosdó bejárata előtt, és rémülten nézek fel. Összeütköztem valakivel, és amikor megéreztem a fura ismeretlen illatot összerándul a gyomrom. Ijedten kapom fel a fejem, és azt úgy érzem menten visszamenekülök a vécébe. A kutakodó zöldes szempár kicsit óvatosan mégis céltudatosan kezd el velem szemezni, majd sóhajt egyet, és pár percnyi méregetés után megszólal.
- Te vagy Cédric Voyage…? – A nevem hallatán akaratlanul is nyelek egy nagyot, és végignéztek rajta. Fekete farmer amely a végtelenül hosszú és vékony lábakat takarja, egy sötétkék zakó amiből kilóg a rendetlenül felvett ing nyaka, és a kissé borostás arc amiről tisztán lerítt hogy tulajdonosa ezen az éjjelen nem aludt, és esze ágában sem volt 2 napja borotválkozni.

Mindehhez párosult a az ívesen göndörödő sötétbarna hajkorona varázslatosan tiszta olívazöld szempár ami a fekete szempilláknak, és egy kis szemceruzának köszönhetően majdnem elérte azt hogy lassan elolvadjak a folyosón. Ehelyett viszont hevesen zihálva kissé vörösödő arccal bámulom pár percig, aztán ijedten jut el az agyamig, hogy kérdezett valamit. Megrázom a fejem, meghátrálok tőle, ő azonban nem úgy néz ki mint aki távozni készül.
- Pedig te vagy az egyetlen vörös hajú srác itt… - Jegyezi meg csöndesen, mire én rémülten ránézek. „Frankó, Cédric, csináld csak… Égesd le magadat minél jobban, a végén elszalasztod a legjobb kuncsaftodat…és a leghelyesebbet is. „ – Honorálom gyorsan magamban gyorsan saját fejrázásomat, majd amennyire csak tudom megerőltettem magamat egy kérdés erejéig. Fussunk neki újra…
- Mit akarsz tőlem? – Majdnem elröhögöm magam, úgy remeg a hangom, és úgy ciripelek akárcsak egy tücsök… „Balfasz vagy Voyage…”
A kérdés meglepi, mivel felhúzza szemöldökét, és másik lábára teszi a testsúlyt. Finoman csípőjére helyezi a kezét és kutakodva újra méregetni kezd. A zöld szemek szinte kardként szögeznek vissza az ajtóhoz, és lélegezni is alig tudok, pedig a rohamon már elvileg túl vagyok.

Annyira izgulok, mint valami kis óvodás élete első előadásán másrészt, pedig nem akarom belélegezni azt a kellemes levendula-mentol illatot ami Belőle árad… De már késő… Úgy áramlik végig testemben az illata, mintha annak ott lenne a helye. Hát ez kész… Olyan mint egy vírus…
- Borítót… - Böki ki pár perc múlva. Kiérződik finn akcentusa de egyáltalán nem zavar. Inkább találom édesnek mint hátránynak, bár egyes szavakat úgy elharap, hogy csak következtetni tudok rájuk.
- Milyet?
- Nem tudom még, ezt nem itt akartam megbeszélni… Meg dolgom is van…- „Eszméletlenül mély hangja van” állapítom meg magamban, és egy pillanatra el is mosolyodok hogy újra alkalmas vagyok pár értelmes gondolatra. Persze ez a tudományom csak is addig terjed ameddig ő is szerepel benne, onnantól kezdve megint sík hülyévé változok.
- Hanem? – Hangom kíváncsivá, kissé normálisabbá változik, de a válasz újra kizökkent az egy pillanatra visszaszerzett önuralmamból.
- Nálam… - Olyan egyszerűen mondja mintha csak egy lányt kérne meg valamire. Kiakasztóan…szexi…
- Nálad?
- Igen… - Arca meleg barátságos mosolyra húzódik, mire én is elmosolyodok. „Frankó… mindketten körbevigyorogjuk a világot… ”Ez tipikus hülye szokás… Sokszor voltam már ilyen helyzetben. Mindketten akartunk valamit a másiktól, de még sem mondtuk. Inkább kussoltunk a végtelenségig, amíg egyikünk meg nem szólalt.
- Mikor? – Kérdezem látva, hogy szívesen el van a méregetésemmel. Nekem sem lenne semmi bajom vele, ha nem ő méregetne, így viszont kibaszottul tud zavarni.
- Neked mikor jó?
- Te vagy a munkaadó…
- Szóval megcsinálod? – Állapítja meg elégedett hangon, és megvakarja fejét a gondolkozás ékes jeleként..
- Amennyiben nem kérsz lehetetlent, és jól megfizetsz.. – Válaszolom kurtán, és már kezdem kicsit élvezni ezt a kérdezel és válaszolgatok stílust.
- Attól függ mennyiért dolgozol…
- Attól teszem függővé az árat milyen kemény munkát adsz…
- Hm… - Újabb mosolyt ereszt meg és keserűen kell rövid találkozásunk újra vagy huszadjára megállapítanom, hogy isteni, amikor mosolyog…
Bárcsak ne jött volna vissza… - Veikko Nikonen – Nyújtja hirtelen felém a kezét, mire én zavarodottan nézek fel rá. „Ilyenkor mutatkozik be?” Pár percig tétovázok, aztán kezet rázok vele.
- Cédric… - Motyogok kicsit szégyenlősen de mielőtt még folytatnám pofátlanul a szavamba vág.
- Voyage… Tehát hazudtál… - Vonja le a következtést a kezdeti beszélgetésünkből Veikko, mire én még az átlagosabbnál is jobban elszégyellem magam
- Hát izé… - Kezdenék bele a magyarázkodásba, ám ő ezt meg se várja, egy pillanat alatt megragadja a karomat és finoman közelebb von magához felemeli a csuklómat, majd elővesz egy filcet és hevesen írni kezd rá. – Ez a címem… - Magyarázza miközben a filc hevesen serceg a bőrömön… Csiklandoz… Az érintése is, amikor ujjai véletlenül a karomat súrolják… - Holnap este 6-tól leszek otthon…Vagyis egy hotelben… Jó lenne ha oda jönnél, és ott mindent meg tudnánk beszélni… Itt a telefonszámom is… - Elengedi a karomat. Kicsit megilletődött arccal olvasom a girbe-gúrba betűket, és számokat majd halványan bólintok. Mi mást tehetnék?
- Rendben ott leszek… - Ígérem meg, azzal sarkon fordul és elindul visszafelé a felvevő terembe.
- Akkor holnap este! – Mondja még utoljára, majd egy intés után végleg eltűnik a szemem elől.
Azt hiszem most haltam meg először igazán. Eddig a pillanatig nem tudtam volna az aszthmás rohamoknál felkavaróbb pillanatokat elképzelni, ám a Veikkoval való találkozásom mindent vitt… Hosszú percekig megsemmisültem nézek a karomra firkált francia írást, majd sóhajtok egyet.
- Édes jó istenem mibe keveredtem!? – Suttogom magamnak elképedten, és zsebre teszem a kezem. Még mindig olyan hihetetlen … Percekkel ezelőtt még azon rágódtam hogy milyen távoli is számomra ez a srác, most pedig már túl vagyok az első beszélgetésen amit ő kezdeményezett saját maga. Igaz hogy csak érdekből, de akkor is beszélt velem. És holnap ott leszek nála… Amennyiben lesz elég erő a lábaimban hogy elmenjek oda.