Novellák - 88.oldal

De várjunk csak! Nincs egyedül! Egy másik árny bontakozik ki mellette. Közelebb érve látom, hogy egy nőről van szó, és egymás kezét fogják. Ó! Vak reményt tápláltam. Hogy is jöhetett volna egyedül? Tíz év túl hosszú idő volt számára! És én még bíztam abban, hogy csak engem fog szeretni, nekem szenteli az életét. Kár volt ebben a hitben élnem...

Leültek a kanapéra és koccintottak. A férfi a nőre koccintott, a nő pedig a lélek tisztaságára. A férfi mélyen a nő szemébe nézett és rá mosolygott. A nő visszamosolygott. A férfi büszke volt, mert délután óta ez volt a második mosoly a nőtől és tudta, hogy a nő nem szokott mosolyogni, és most mégis egy óra elteltével kétszer is. A férfi nem értette, hogy a nő miért nem mosolyog többet, hiszen csodálatosan mosolygott...

Amikor megérkeztem a vállalat székháza elé, majdnem elestem ijedtemben. Ugyanaz a nagy üvegpalota volt, amit szendergésemben láttam. Beléptem és Uram Atyám, az éjszaka látott kép fogadott. Egy csodálatosan nagy előtér, tele virágokkal és pálmafákkal, üvegasztalokkal és kényelmes fotelekkel, pont, mint egy hotelben. Remegő lábakkal léptem a portáshoz, aki rutinosan útbaigazított, merre menjek...

A fa alsó ága már csak pár centire volt. Hős-hernyónőnk épp ugyanazon az úton haladt, amin tegnap, de most barátjának köszönhetően nem ingott meg. Együtt felértek az ágra és Orsi már indult is a legközelebbi egészséges falevélhez. Ádám feljebb mászott volna még, de hagyta, hogy Orsi mondja meg, hogy hol töltik el utolsó hernyós óráikat...

Mi a fenének erőlködünk mindig, mi az ami miatt újra és újra irracionális döntéseket hozunk, és megpróbáljuk elhitetni önmagunkkal, hogy ami felborítja az életünket az nekünk jó?
Képesek vagyunk feleslegesen áldozatot hozni és a vége mindig ugyanaz, pofára esés. Beszél itt a tudomány alfahímről meg minden, az igazság mégis az, hogy mindig a nők választanak kedvük szerint...

- Őőő… Szia, Ádám vagyok. Az almafán lakom. Illetve. Laktam. Épp az előbb zavart el egy varjú otthonról. Gyorsan a mélybe vetettem magam és vagy hat ágon megpattantam, mire a földre érkeztem. Téged hogy hívnak? – fejezte be a mondandóját a másik hernyó.
Orsinak nem jött ki hang a száján. Csak állt a másik hernyó előtt, nézte és próbálta feldolgozni azt a sok-sok új információt, amit nem rég mondott neki ez az idegen, aki tulajdonképp már nem volt idegen, hiszen bemutatkozott...

Hittem, hogy képes vagyok arra, hogy újra a világ felé fordítsalak. Hogy régen vett csalódásaidat, könnyűszerrel értékesítem a lejárt szavatosságú érzelmek piacán. Hittem, ha én leszek az, akin kiélheted vélt sérelmeid levezetéseit, akkor helyreáll benned az egyensúly. Tudtam, erre képes vagyok...

Tekintete szomorú volt. Benéztem a válla felett, de tudtam, hogy nem kellett volna. Az ágy üres volt, a nővér most húzott új lepedőt. Elment… örökre…
A nővér elsiklott mellettem, de én csak tovább álltam az ajtóban. Az ablak nyitva volt, a kislány illatát akarta ellopni a szél. Egy hang se jött ki a torkomon. A dolgai eltűntek a szekrényről, semmi jele nem volt annak, hogy tegnap még itt volt. A szoba üres volt...

Elindultam visszafelé, de a lépcső alján megtorpantam. Mi lesz, ha kinevet, vagy rossz néven veszi? – futott át az agyamon. Esetleg jelenetet rendez? Mit szólnak az emberek?
Lábam a legalsó lépcsőfokon volt, de még tétováztam. Aztán mégis elindultam. Bizonytalanul közelítettem feléje. Még mindig ugyanúgy ült ott, arcát a fény felé tartva.
Leültem mellé. Nem mozdult. Mintha észre sem vett volna...

Béla arcán haláli nyugodtság mutatkozott, és ezt mondta: „Nem vagyok bohóc.”
Dénes kiröhögte, de nem volt őszinte ez a nevetés, érezni lehetett, hogy most csorba esett a büszkeségén. A lányok csak néztek körülbelül másfél másodpercig, majd elkezdtek pletykákat mesélni egymásnak. Dénes elment onnan, odament Viktorhoz:
- Hallod, ez a Béla ez egy akkora veréb! Hahaha!
- Ne bántsd, ő jó srác!
- Hehehe! – mondta Dénes, és ezzel továbbállt...