Emlékfoszlányok

Két éve került az iskolánkba új fizika tanár és egy évvel később jött az új biológia szakos tanárnő is. Kivételesen jó fejek voltak. Hamar kiderült, nem is titkolták, hogy járni kezdtek. Mi akkor már harmadik éve együtt voltunk az Andrissal és persze mi sem titkoltuk. Mi voltunk az osztályban az egyedüli pár, a többieknek más osztályokból, iskolákból voltak kapcsolataik, barátaik.

Érettségiztünk... Nem részletezem a vizsgák környéki hangulatot, a feszültséget, a szorongást, önmagunkért, a többiekért, az elválástól való félelmet...
Szerencsésen vette mindenki az akadályt és senki nem bukott meg, a többség a várt eredményt hozta.

Az egyik osztálytársunk apja, valami fejes volt egy nagy cégnél és felajánlotta, hogy az érettségi után, az egész osztályt meghívja a cége tóparti nyaralótelepére a szezon előtt egy hétre, az utolsó osztálykirándulásra.
Eljött a nap, a busz előállt, elzötyögtünk, gyönyörű idő, tüsténkedő gondnok, aki közölte a telep még nincs nyitva, ő csak odaadja kulcsokat, az étterem ahova be vagyunk fizetve ott van két házzal odébb és már porolt is el. A két, viszonylag új tanárt kaptuk felügyelőnek arra a hétre, azt hiszem abból a megfontolásból, hogy ők állnak legközelebb hozzánk korban és talán ezért jobban szót értenek a sok ifjú titánnal.

Így utólag már értem a kis stikliket, ahogy a szobakulcsokat osztották szét. Azt nem tudtuk hogyan oldják meg, csak arra számítottunk, hogy ők ketten egy szobában lesznek, de ahogy bennünket félrelökdöstek a kulcsosztásnál, akkor nem értettük. A számolás szerint a tanár úr az egyik fiúval, a tanárnő az egyik lánnyal közösködött volna a szobákon. Addig-addig toltak félre szelíden, míg már csak ketten álldogáltunk az Andrissal, meg ők ketten. Beletörődtem a tanárnőbe, mint lakótársba és gondoltam úgysem sokat leszek ott, inkább az Andrissal mászkálunk a tóparton szerelmesen összebújva. Hozzánk fordult a tanár úr és egy kulcsot tartott a kezében. Belenézett a szemembe, nem az Andriséba! Az enyémbe és azt mondta:
- Elmúltatok tizennyolc évesek. Biztosan akarjátok ezt a kulcsot? Felkészültetek?
Hallottam, ahogy az Andris hatalmas levegőt vett és nem hallottam kifújni a levegőt... Persze, hogy akarta. Már jó ideje noszogatott, hogy itt lenne az idő.... hogy ő már nagyon szeretné...
A tanár úr alig volt idősebb nálam talán hét-nyolc évvel, mégis a szeméből mintha az apám nézett volna vissza, tele aggódással.
Nem tudtam szólni, csak bólintottam és elvettem a kulcsot. A tanárnő, kezében a másik kulccsal, lépett hozzám és a vékony sipítós hangja helyett valami hihetetlen meleg hangon azt mondta:
- Vigyázzatok egymásra.
Megsimította a vállam és elmentek. Ciki vagy nem ciki, könnyes lett a szemem. Szegény Andris csak most fújta ki a levegőt. Ekkor esett csak le, hogy ezek tegeztek. A suliban mindenkit magáznak a tanárok.

- Most mi lesz? - kérdezte óvatosan a barátom.
- Hallottad - feleltem.
- Vigyáznod kell rám! Tudsz vigyázni?
Láthatta a szememben a pajkos csillanást, mert már vigyorogva közölte:
- Hoztam gumit!
- Disznó! - tájékoztattam, diszkréten hátba vágva és a faház felé indítva ezzel.
Mire odaértünk elszállt a nagy bátorságom és remegve léptem be a cseppnyi szobácskába. Függönyöket behúztuk, bezárkóztunk és a lefekvés előtti fürdéshez készültünk. Illetve csak az Andris. Pillanatok alatt pucérra vetkőzött és a parányi fürdőszobából kurjongatott értem tusolás közben. Már pettingeltünk addigra többször is, nem okozott megrázkódtatást a meztelenség, de féltem. Iszonyatosan féltem.
- Tiszta libabőr vagy. Te fázol? - kérdezte, amikor mellé léptem a kádba.
- Nem, nem - motyogtam.
Valamit érezhetett a hangomon, mert azonnal stílust váltott, és az állam alá nyúlt.
- Nézz rám! Te félsz! - szögezte le.
Ugyan megráztam a fejem, de nem bírtam tovább és sírva fakadtam.

Magához ölelt és álltunk. Ő ölelt, én bőgtem. Az elmúlt hetek feszültségét, a helyzet adta fonákságot, a váratlant, amire nem készültem, a döntést hogy a lányságomat készülök elveszíteni, ezt mind egyben bőgtem el, szó nélkül, csak zokogva. Pucéran, a kádban állva, szorosan ölelve, bőgve.
Nem tudom meddig álltunk ott a forró víz alatt ölelkezve, sírdogálva. Mint ahogy azt sem tudom, honnan vette ez a hebehurgya aligférfi a bölcsességet, hogy meg se nyikkanjon, csak csendben szorítson. Hosszú időm múlva szólalt meg mégis.
- Vérzel.
- Miii? Az nem lehet.... csak a jövő héten... akkor most nem lehetünk együtt... hiába kaptuk meg a házat... és pont most kellett... és ez is az én hibám...
Elkeseredve néztük a lefolyó felé igyekvő színes csíkot.
Jó alkalom volt, hogy nekikeseredjek egy újabb strófának, a zuhogó víz alatt, ismét átölelve.
Többet megtudtunk egymásról azon a héten, mint addig összesen, rengeteget sétáltunk, beszélgettünk, összebújva sutyorogtunk. A többiek buliztak, örültek a „felszabadulásnak”, jól érezték magukat és irigykedve néztek néha ránk.

Hát így esett a nagy alkalom elszalasztása, szüzességem elveszítése érdekében.
Az Andrissal később szétmentünk, nem ő lett a férjem, gyermekeim apja, mégis meleg szívvel emlékezem, arra a szép hétre.