Altató helyett

- Remélem, ízlett az utolsó vacsorád, te mocskos szemétláda!
- Te… te… he?
Szószátyár hősünk jelen pillanatban valahogy nincs a helyzet magaslatán, de ez talán nem túl bonyolult verbális kifejezésmódjából is leszűrhető. Tekintsünk el azonban az apró ténytől, miszerint ezúttal nem kapunk hősies szónoklatokat, a bénát is járásra késztető beszédeket, és inkább figyeljük, mi lesz szegény Johnny sorsa. Így hívják ugyanis a hétköznapok királyát, a huszonegyedik század Terminatorát, aki maga is dicsőn hangoztatja, hogy nincs rajta felesleg, csupán hatvan kiló tiszta izom.

Nappal dolgozik, edz – főleg ujjra gyúr, ebben legalább irodai munkája is segíti, és a barátnője is szokott neki örülni. Az alkalmi kedvesekről már nem is beszélve. – majd, ha leszáll az éj, átváltozik és szuperhősként állítja meg az idős hölgyek táskáját elrabló gonosztevőket. Na jó, utóbbi nem feltétlenül igaz, de hát ki tud biztosat állítani egy maskarás éjjeli tevékenykedéséről?
Szóval bocsássuk meg szegény Johnny szófukarságát, ugyanis drága barátnője épp az imént mérgezte meg, és hát az embernek kissé nehezére esik a beszéd, miután magába tömött egy finom háromfogásos vacsorát, mely tele volt a háziasszony különleges fűszerével.
- De… de… miért?
- Pszt! Ne beszélj, inkább jól rágd meg a falatot, nehogy megfulladj itt nekem. Nem szívesen látnám korai haláltusád, inkább azt szeretném végignézi, ahogy a méreg felemészt. Igen, kedvesem, megmérgeztelek. Nem halsz meg rögtön, ne aggódj, még úgy jó egy órád hátravan. Szerencsés esetben. Sajnos, azt nem tudom, hogy addig pontosan mi fog történni, de az biztos, hogy én élvezni fogom, bármi is legyen az.

Gyerekek, most nagyon figyeljetek. Soha! Ismétlem: soha ne létesítsetek testnedvcsere céljából kapcsolatot ukrán kedvesetek felebarátjával! A nők mindent megbeszélnek egymással. Az ukrán pedig bosszúszomjas népség.

Bár épp most hallotta a nem túl szívderítő halálhírt, Johnny mégsem adja fel. Kemény legény ő, nem fogja ölbe tett kézzel várni, hogy egyszer csak leforduljon a székről és az örök vadászmezőkön érjen földet. Helyette inkább küzd, mert neki lételeme a harc, a megpróbáltatás. És ahogy a mondás is tartja: kutyaharapást szőrivel, lassítót speeddel. Hősünk arca nyomban felmerül, hisz tudja, hogy kell lennie még egy csomag tabinak az éjjeliszekrényben, ám, amilyen gyorsan mosolyra húzódott szája, olyan lendülettel áll vissza előbb alapállapotba, majd veszi fel a korábbi kétségbeesett formát.
- Nem tűnt fel, hogy a pénteki buli milyen pörgős volt, drága? – kérdezi a hálóba betoppanó ukrán kisebbségi.

Johnny eleresztett egy halk szitkozódást, melyben szerepelt az a bizonyos utcasarkon álldogáló, bájait anyagi javakért cserébe áruba bocsátó hölgy, illetve a kedves Savina – a barátnő – néhány felmenője, valamint jó pár közösülésre való felszólítás. Amint ezzel végzett, már rohant is ki a kabátjáért, útja közben rá sem nézett a levert vázákra, mini üvegszobrokra, és egyéb lakáscsinosító kis giccsre, csak vágtatott előre, hogy végül az ajtónak a bejárati ajtónak csapódva elérje az előszobát. Csilingelőn kacagó barátnője nyugodt léptekkel követte, de miután Johnnyi barátunk a korábbi szitkok felidézése közben eltűnt a második emelet folyosólabirintusában, inkább csak becsukta élőhalott szeretője után az ajtót, és leült meginni a poharában elfogyasztásért könyörgő szőlőnedűt.

Eközben Johnny fut, eléri a lépcsőt, majd mintegy felidézve Szent Gellért kaszkadőrmutatványát azzal a bizonyos hordóval, egy szép hasast dobva legurul a fokokon. Persze a hordó most kimaradt, de talán majd legközelebb. Már ha lesz olyan. És Johnny fut tovább, ki a bérház ajtaján, át az úttesten. Illetve utóbbit csak tenné, viszont későn veszi észre a közeledő járművet. Ez még nem is lenne gond, hisz világéletében híres volt remek reflexeiről, ám azt nem vette figyelembe, hogy ezúttal enyhe tudatmódosítás alatt áll, és bizony épp a fantom kocsi elől ugrott el, így aztán pont egy fekete Phantom lökhárítójának mértani közepe elé érkezett.

Alig egy kósza másodpercbe telt, hogy eljusson értelemközpontjáig a felismerés, majd a szituációhoz illő változást eszközöljön arcizmainak felépítésében. Miután akár a S.W.A.T. kiképzők elismerését is elnyerő tigrisbukfencet mutatott be a méregdrága személygépjármű tetején, letesztelte, hogy mekkora kátyút képes belefejelni az aszfaltba. A válasz igen megrázó volt számára, de Johnny tisztában volt vele, hogy nem smárolhatja még órákig – pihenésképp persze – az utca mocskát, hisz neki most fontos dolga van. Mondhatni, létfontosságú. Így hát futott is volna tovább, ha olyan könnyedén fel tud kelni, mint korábban a lépcső aljában, ez alkalommal viszont nem jött össze az a hihetetlenül bonyolult mozdulatsor, melynek első része a feltápászkodás, a második pedig a lendületvétel. Helyette csak megkapaszkodott a Phantom hátuljában, és úgy próbálta felhúzni magát. Tulajdonképpen csoda történt. A gázoló megállt. Az ilyesmi igencsak ritkaság a városban, nem véletlen hát, ha mindenki megállt napi rutinsietségében és csak állt, bámult.

Johnny igazán értékelhetné ezt a bazi nagy szerencsét, azt meg pláne, hogy kiszáll a sofőr, és az autóba segítit. Ehelyett ő persze csak krákog, és próbál levegőt kapni több-kevesebb sikerrel. Hálátlan fráter! Hát jó, hogy nem vérzi össze a kígyóbőrülést, még csak az kéne! Hősünk értetlenül tekintget körbe-körbe, de a megszólaláshoz kellő erő hiányában inkább csak néz ki a fejéből továbbra is, a mentővé avanzsált Rolls-Royce pedig száguld egyenesen. Egyenesen bele egy Toyotába. Vagyis inkább utóbbi az előbbibe. A sofőr nem olyan mázlis, mint Johnny – aki csak szépen nekicsapódott a műszerfalnak majd nagyjából maradt ott, ahol az ütközés előtt volt, ő ugyanis óvatlan vezető révén emberméretű lyukat szakított a szélvédőn. Valljuk be, ez azért igen amatőr dolog volt egy olyasvalakitől, aki abból él, hogy másokat fuvaroz.
- A rohadt… kurva… életbe, hogy… pont… eh… - nyöszörögte halálraítélt barátunk, miközben kikászálódott a kocsiból.

Nem véletlenül szitkozódik szegény, hisz ő tulajdonképpen csak az utca másik oldalára akart átjutni, ugyanis épp az ő lakásával szemben lakik Grass, a dealer. Jegyezzétek meg jól gyerekek: mindig nézzetek körül, mielőtt az úttestre léptek! Különben titeket is elüthet egy Rolls-Royce, hogy aztán nekimenjen egy Toyotának, amelyből egy csapat dühös jakuza ugrik ki, hogy megkezdje vendettáját a családi autót összetörő barmon.

Géppisztolyokkal felszerelkezve caplatnak a Phantom két oldalához, hogy közrefogják a hátsó ülésről éppen kiszálló öltönyös úriembereket. A földön perisztaltikus mozgással haladó Johnnyt észre sem veszik, így ő nyugodtan folytathatja rögös útját a padkáig, dacolva porral, sárral, törött sörösüveggel, csikkel, döglött patkánnyal, és még ki tudja hány, s miféle veszéllyel. Ő azonban nem hátrál meg. Nem ismeri azt a szót, hogy megfutamodni, se azt, hogy visszavonulni. Szeme előtt már csak egy cél lebeg: Grass, el kell jutni Grasshez.
Jézus nem tett annyi csodát, mint amennyit a srác őrangyala, hisz ki látott még olyat, hogy egy elgázolt, betépettnek tűnő – nevezzük nevén a gyereket: betépett. Ja, hogy ezt eddig még nem említettem? Bocs. – borostás, alkoholtól bűzlő fazont felsegítsen két önzetlen, öltönyös üzletembernek álcázott gerinctelen féreg – más néven ügyvéd.

Szóval a Máltai Szeretetszolgálat eme két remek növendéke talpra állítja, majd kérésére az utca túloldalára kíséri hősünket. És, hogy mi van a jakuzákkal meg a Phantomra zúdított golyózáporral? Nem mindegy? Johnny a főhős nem? Na ugye. Tehát a halálán lévő füves végre ott állt az áhított ajtó előtt, és miután sikeresen elkergette a minden lében kanál segítőit, hosszan megnyomta a csengőt. Eredetileg nem így tervezte, csak hát valahogy olyan megnyugtató volt számára a falnak dőlni abban a tudatban, hogy nem fog átesni a túloldalára, és a másik feléről sem fog áthajtani rajta egy buldózer.
Néhány kósza kurvaanyázást követően végre kinyílt az ajtó, és megjelent a füleiből füstöt eregető, kopasz Grass.
- Neked odaragadt a kibaszott ujjad ahhoz a kibaszott csengőhöz baszd meg?
- Speed… gyorsan… - motyogta Johnny mialatt egyre lejjebb csúszott a támaszt nyújtó igazán barátságos falon.
- Baszd meg, öcsém, te aztán kibaszottul kikészítetted magad, baszd meg. Szóval, kéne egy kis gyorsító mi? Gyere, baszki, nincs rosszabb látvány egy a küszöbömön rángatózó, fehér seggű angolnál.

Kis segítséggel a házigazdán kívül vendége is bejutott a lakásba, hogy aztán a kanapéra rogyva tegye azt, amit ma annyit gyakorolt. Johnny tehát ült, és nézett ki a fejéből, Grass pedig már hozta is neki a cuccot.
- Itt van, baszd meg, vegyél be egyet, akkor már nem leszel ilyen mosott szar.
Hősünk örömmel nyúlt a messiásként várt tablettáért, s amint megkaparintotta nyomban le is nyelte. És akkor megállt a szíve. Nem, nem a méregtől, hanem attól a zajtól, amit egy az ajtót betörő faltörő kos kelt. A gyenge fatákolmány tokostul esett ki a helyéről, hogy helyet adjon a szobába berontó ordibáló bagázsnak.
- Úristen… - Hát szerintem inkább a S.W.A.T., de hát, ha te mondod, Johnny…
Szóval igen, megjelent egy osztagnyi kékruhás fazon, és nem valószínű, hogy a vendég korábbi tigrisbukfence miatt jöttek, hogy elvigyék egy kiképzésre. Helyette inkább csak kiabálnak egy sort:
- Állj! Fegyvert eldobni! Kezeket a magasba! – és még egyéb marhaság, majd miután Grass fegyvert rántott, és egy felborított asztal mögül tüzelni kezdett a váratlan vendégekre, beindult az igazi balhé.

Egy almához hasonlatos fémtárgy koppant a padlón, majd sűrű füstöt kezdett kiokádni magából. Fegyverropogás, ordibálás, tisztára mint a háborúsfilmekben, és ezalatt Johnny csak ült és bámult. Szegény biztos besokkolt egy kicsit, és nem fogott fel túl sokat a történtekből. Azt viszont tudta, hogy ha drága barátnője igazat mondott a méreggel kapcsolatban, akkor speed ide vagy oda, ő fél órán belül megdöglik. És ez nem vicc. Talán el kellene húzni innen a francba, született meg agyában az első értelmes gondolat, mióta a kanapén tartózkodott.

Hirtelen elcsendesült minden. A füst eloszlott, csupán egy kis faforgács – a korábbi asztal -, és egy vértócsában fetrengő nigger a tanúja, hogy egy perce itt még heves tűzpárbaj dúlt. Johnny tényleg egy mázlista, sérülés nélkül megúszta az egészet, kevés ilyen ember van a földön. Az a zsaru biztosan nem tartozik közéjük, aki abban a pillanatban, hogy hősünk felkelt a kanapéról, idegesen megpördült a tengelye körül, és a vérben elcsúszva hanyatt vágódott. Ó, és mily pech, a szerencsétlen pont úgy esett, hogy a földhöz vágódó kezével elsütötte pisztolyát, amely így útjára indította a veszélytelennek éppen nem mondható kilenc milliméteres lövedéket. Az egyik csapattársa akrobatákhoz méltó mozdulattal hajolt el a golyó útjából, s az így a falba csapódott, majd mandinert kapva Johnny ragacsos agyvelejében landolt.

Hát úgy tűnik, az ő szerencsecsupra is véges, és ma pont a legkellemetlenebb pillanatban üresedett ki. Hősünk térdre rogyott, majd számolgatni kezdte a homlokáról lecsurgó agysejteket. Utolsó mondata a rá rendkívüli módon jellemző optimizmusról tanúbizonyságot téve a következő volt:
„Végül mégsem te nyírtál ki, ribanc. Remélem, bekerülök a hírekbe, és te is megtudod.”
Mit mondhatnék még ezek után? Szép álmokat, Johnny!