Egy nagyon régi történet I. rész

Erika, Ferike és még sokan,
ebben a nagyon régi történetben

Felértem a lépcsőn, kinyitottam a nagy üvegajtót, ami elválasztotta az osztályt, a lépcsőháztól. Alig léptem be, máris sok kicsi és pici vett körül, nevetve és boldogan, apró kezükkel lábamat átölelve mesélték mi is történt velük tegnap délután óta, mikor elköszöntem tőlük. Minden reggel ilyen csodában volt részem, bár szívesebben vettem volna, ha nem itt, egy kórházban, hanem valahol egészen más helyen találkozhattam volna velük. Imádtam ezeket a beteg gyerekeket, akik kicsike létükre felnőtt problémával találkoznak és átélik az elmúlás szörnyűségeit, miközben egyik-másik szerencsésen távozik a szeretteivel haza, és csak látogatóba érkezik vissza.

Mennyi öröm és bánat feszül a csöpp arcok mögött. Én az otthon melegét, a szülői ház emlékét hozom minden reggel nekik. Míg én hazamehetek, addig ők hónapokat töltenek itt, hiányolva a család és testvéreik szeretetét. Ebben az időben még nem voltak minden naposak a látogatások, csak egy héten háromszor. Sok gyerek érkezett ide igen messziről, így a szülők csak a hétvégi napokat tudták felhasználni, hogy eljöhessenek gyermekeikhez. Így maradtam nekik én, aki minden nap jöttem és helyettük haza is mentem. Nekem a délután négy órai távozásom egyenlő volt a szívszaggató búcsúval, hiszen sohasem tudtam, reggel kit nem láthatok ismét. Ezek az első itt eltöltött éveim kitörölhetetlenül beleitták a lelkembe magukat, a kicsikkel és a fájdalommal együtt.

Ma reggel is a lábamra akaszkodott, és karomat simogató apróságok között mentem be az irodámba, ahol a főnővérrel együtt dolgoztam. Mellettünk volt a kicsik ebédlője és mindig ebben az időben kezdték nekik hozni a reggelit, melyet az én munkám zajának kíséretében ettek végig. Az írógépem hangja mindig felvillanyozta őket, már tudták mindnyájan, hogy reggeli után jöhetnek hozzám „lapot” és színes ceruzát kunyerálni, vagy mellettem állva nézni, ahogy telik a papír a sok ugráló betűvel. Néha az orvosok ölében ülve hallgatták végig, ahogy a távozó társuk zárójelentését diktálják nekem. Ilyenkor kissé nagyobb csöndben voltak, de nem lehetett őket elzavarni tőlem, és az első heteim után már nem is nagyon akarta senki. Volt közöttük egy-két kedvencem, akiket kissé jobban szerettem a többitől, sajnos a szüleik anyagi helyzete nem engedte meg, hogy sűrűn jöjjenek hozzájuk. Ilyenkor én vettem át a látogatók szerepét, hoztam nekik mindenfélét, és abban az időben divatos gyereklapból kivágott és összeragasztott játékokat. Ezek voltak a kedvenceik. Ma is éppen szerda volt, az a nap, amikor nem érkezett mindenkihez a családból valaki.

A reggeli után valahogy most csend volt, nem jött be csak egy-két kicsi. Néztem őket, de nem volt kedvük beszélgetni. Rájöttem, a vérvétel és vizsgálatok napja van, és délelőtt jön a szokásos professzori vizit is. Ezt a napot senki nem kedvelte, mert tartottak a nagyhírű és szigorú embertől, aki viszont nagyon szerette a kicsiket és mindig volt hozzájuk egy-két kedves szava. Amikor azonban a vizit alatt bejelentette halkan és szinte súgva, hogy sajnos napok, vagy esetleg hetek múlva elveszítünk valakit a gyerekek közül, mindenki "haraggal" fordult felé. Nem tehetett róla, pont ezért, átvállalta a szülőkkel való közlést, a fájdalmat, hogy menni kell a kicsijüknek. Ilyenkor ő is nagyon szomorú volt, bánata kiült az arcára, de erősnek kellett lennie, hogy némi biztatással legyen a család felé. Ezért nem szerették a betegek és a dolgozók sem ezt a napot. Onnan tudtuk, hogy megint ő a rossz hír hozója, mert az osztály vezetője, ilyenkor bizony sírva jött ki a vizit végén.

Amikor ma elvégeztem a szokásos reggeli sürgős dolgomat, bementem a kórtermekbe, üdvözölni a kicsiket, és bíztatni őket a vizsgálatok előtt. Odaléptem Erikához, az egyik kedvencemhez, aki már sápadtan várt. Elpanaszolta, hogy bizony ma ő is „szurit” fog kapni, valamint vérvétel lesz nála is. Apró kezén felhúzta a pizsama ujját, és én láttam azokat a kék foltokat, melyeket a többi szúrás nyoma hagyott. Végigsimogattam a vékony kis karokat, melyek ezután, nyakam köré fonódtak és sírva kérte, hogy maradjak vele, míg rá kerül a sor, hogy a kezelőbe vigyék. Reszketve egyeztem bele, mert bár én nem féltem, de látni azt a csöpp lányt, aki nem azért szenved, mert fáj, hanem azért mert már olyan sokat szúrták, hogy nem volt a kezén ép terület. Magamhoz öleltem és biztattam, hogy vele leszek, ne féljen. A fájdalomtól kísérve átmentem a másik szobába, ott Ferike várt mosolyogva és boldogan. Kérdezte, hogy ma is visszajövök-e hozzájuk, ha kezdődik a látogatási idő.
- Igen drágám, itt leszek, de most átmegyek vissza Erához, mert viszik a kezelőbe mindjárt. Utána jövök hozzád is, ha akarod.

Mikor a kezelések után ismét visszatért az élet a régi kerékvágásba, megint ott voltak mellettem, bár sokkal csendesebben, mint máskor. Ja, a professzori vizit még ott lógott a levegőben. Mivel mindenki, még az orvosok is nagyon sürgölődtek emiatt, leállhattam játszani velük. Majd amikor a főnővér megjelent az ajtómban, bizony elsápadt mindenki, még én is. Nagyon halkan és csendben vonultak be a kórtermekbe, alig szóltak egymáshoz. A tavasz illata és szépsége nem hatott meg senkit, pedig az erdő közepén álló hatalmas régi épületeteket csodálatos park vette körbe. Valahogy nekem is rossz érzésem támadt, mert az egyik, általam nagyon szeretett kicsi, pár napja sokat fogyott és sápadtabb is lett a szokásosnál. Erika apró fapapucsának kopogását még akkor is hallottam, amikor a suttogáson kívül semmi nesz nem volt már. Tehát megkezdődött az egyes kórteremben a vizit. Hogy eltereljem a figyelmemet, gyorsan folytattam a munkámat, ne is tudjam, hol járnak

Folyt. köv.