Már megint

Újra és újra, napok óta már megint, a Nőt látja maga előtt, ahogy elképzelte. Fura. Miközben szabadságon van itthon, bár nem nevezné még otthonnak, mert azt ugyebár elhagyta nem is olyan régen, folyamatosan Rá gondol. Ennak is a Nő volt az oka. Csak így nevezi magában, bár tudja a nevét, de nem sokkal ismerkedésük után, már csak így tudott gondolni rá, a Nő. Így, nagybetűvel. Maga sem tudja miért, már az első beszélgetéseik alkalmával a lelke megtelt vele. Hm. Ez azért érdekes. Most, hogy itthon fekszik, és közben arra gondol, hogy történt ez vele, eszébe jut a régi otthona, hogy miért alakult így minden.

Talán igaza van a Nőnek, mindennek oka van. Ennek is. Annak is, hogy hányszor indult el a munkahelyére annak az asszonynak, hogy most majd végre megismerheti, és jól beolvashat neki, amiért úgy tönkre tette. De mikor az utca sarkára ért, megremegett, mégsem akart odamenni. Ilyenkor hirtelen visszafordult, öles lépteivel nekilódult az utcának és hazáig morgott magára. Otthon a felesége és a Kicsikéje várta. A felesége. Hát igen. Ez is egy történet. Megfordult, és a falon lévő rajzot nézte, amit ő készített róla, miután beköltözött ebbe a lakásba. Milyen szép nő is volt régen. Nem volt véletlen a kettőjük kapcsolata, és a házasságuk sem.

Mindig a szép és mutatós nőket szerette. Ő is olyan volt. Nem magas, de csinos és arányos, hosszú hajjal, amit pedig imádott. Egy buliba már elég kapatosan érkezett, és pont a felesége nyitott ajtót. Valósággal ledöbbent a szépségétől. A látványtól szinte azonnal kijózanodott és egész este csak együtt beszélgettek. Ettől kezdve már csak keveset ivott és a végén haza is kísérte a lányt. Hosszú hetek óta jártak együtt, amikor a házinéni elment a fiához egy hétvégére. Tudott róla, hogy ő ezeket az alkalmakat ki szokta használni, de nem tette szóvá soha. Most is eszébe jutott, hogy mi lenne, ha. Aztán elhessegette a gondolatot, mert hallott róla, hogy a lány még nem volt senkivel. Ám az egyik napon meghívták őket, egy újabb buliba, ahol ő sajnos egy picikét többet ivott, de nem vészesen, ám a vágy annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem tudott többé uralkodni magán.

Hazafelé nem a lányhoz indultak, hanem elvitte magához. Ahogy halkan beléptek az üres, sötét lakásba, és ő felgyújtotta a villanyt még az előszobába, meglátta, ahogy reszket a kedves. Háttal az ajtónak, kulcsra zárta, majd közben fél kézzel átölelte a kicsikét, majd a másikkal is, és csak szorította magához. A hajából kiáradó illat, a lány puha teste, kemény mellei, elkábították még jobban, mint ahogy gondolta. Már nem sokat tétovázott, csak vitte a karjában a szobájába. Amint beléptek, nem is gyújtott villanyt, hiszen az utcáról beszűrődő fény elégnek bizonyult, csak dobálta le először magáról, majd óvatosan a lányról is a ruhát. Mikor ott álltak egymással szemben, a másik is tisztában lehetett ekkor az ő érzéseivel, lassan simogatni kezdte a szepegő teremtést, végül az ágyra emelte és finoman, ahogy egy ilyen első alkalommal kell, lassan, sok csókkal és kedveskedéssel a magáévá tette.

Mikor megtörtént az első együttlét, sajnos ő az ital hatására elaludt. Reggel ébredt fel, és ahogy körbenézett, a lányt látta kisírt szemekkel, maga elé húzott lábakkal, ahogy a melleit velük takarja. Már nem folyt a könnye, de a szája és a szeme, a sírástól megduzzadt. Olyan szép volt így, félve, reszketve, elhagyatottságában, hosszú haja beterítette a vállát és a hátát, hogy ismét megkívánta. De most előtte sokat becézgette és mikor már látszott, hogy a másik is nagyon akarja, újra megtette. Karjaiból utána sem engedte ki, csak ölelte és simogatta, mert tudta, hogy ennek a dolognak bizony akár következménye is lehet. De nem bánta. Amikor sok csók között megfürödtek közösen, leültek beszélgetni.
- Édesem, ne félj, látom rajtad, hogy meg vagy riadva. Nem hagylak el többet. Már így is olyan nagy hatással voltál rám. És ezért is, meg azért is, hogy ne maradj félelemben, itt fogadom meg, hogy elveszlek feleségül.

Hónapokkal később, mikor megtudta, hogy a sűrű együttlétnek, amit hol a lány házában, amikor a szülők elmentek, hol itt az albérletben, a néni távollétében, tudtak megejteni, ára lett, azonnal elkezdett készülni az esküvőre. Boldogan rohangált mindenfelé, mert a lány egyetemre járt, így ő, minden szabad percében szervezkedett.

Azután hazajöttek a nászútról és egyik alkalommal éjszaka, elment a baba. Mindketten nagyon szomorúak lettek, de egymásba kapaszkodva felejtették el ezt a fájdalmas eseményt. Több hasonló próbálkozás, majdnem 10 évnyi házasság után, végre, végre babájuk született. Egy csodás, szőke hajú, apró kislány. Már az első perctől kezdve imádta. A feleségét is, amiért ilyen gyönyörűséggel ajándékozta meg őt. Azután teltek az évek, a kislány iskolába ment, ők pedig lassan a lobogó szerelem végére értek, és már csak szeretettel gondoltak egymásra. Szépen és jól éltek, a gyerek a lassú elhidegülésből nem vett észre semmit. Ő pedig lassan rászokott a rajzolás és festés mellett az internetre. Amikor nem volt munkája, vagy éppen kedve az aktuálisan megrendelt festményhez, leült a gép elé és ott pihente ki magát.
Itt futottak össze a Nővel. Eddig is levelezgetett, csetelgetett sokakkal, hol a festészetről, hol másról beszéltek. De egyik alkalommal belépett Ő. Többször csak belekotyogott, néha mesélt az életéről a közösségnek, azonban esténként, mikor többen kiléptek, már csak ketten maradtak és beszéltek. Az utóbbi időben mindig gyorsabban dobogott a szíve, valahányszor szóba elegyedtek. Mesélt neki az alkalmi partnereiről, maga sem tudta miért, néha viszont a családjáról. Amikor egyszer napokig nem hallott az asszonyról, idegesen járkált a lakásban, néha kissé ingerülten szólt vissza a feleségének.

Egyik este azonban előkerült végre, elmondta, hogy pihenni volt a férjével. Pár napra rá, mikor még mindig munkált benne az idegesség, egy kicsit megbántotta a Nőt, aki nem szólt vissza, csak próbálta megnyugtatni a férfit. Ekkor dühös lett először magára, miért is bántotta, utána a Nőre, amiért nem haragudott meg rá. És ettől kezdve néha nagyon belemart a szavaival. Egyik-másik festményéről készült képeit elküldte neki, hogy véleményt mondhasson. Imádott madarakat és tájképet festeni, az asszonynak tetszett mindegyik, sok szépet mondott rájuk. Ő azonban kezdett nem hinni neki és nem bízni benne. Miért dicséri folyton? Miért nem mondja meg, ha nem tetszik? Miért higgye el neki, hogy ilyen kedves tud lenni egy ember? Ilyenkor azután nekiesett ismét, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, rá tudjon pirítani, hogy ő sem különb a többitől. De nem. A Nő csak hallgatta, vagy alkalmanként kiérződött, ahogy mosolyog még írás közben is.

Egyik este elmesélte neki, hogy éppen most beszélgettek élőben egy jó páran. A Nő megörült, mire ő durván visszautasította megint. Direkt. Mondjon már végre valami neheztelőt rá, vagy ilyesmit. De nem. Az asszony ismét kedvesen válaszolt, de most a tartózkodás legalább érződött rajta. Így teltek az estéik, amikor egy újabb alkalommal most igazán belemászott a Nő lelkébe. Most is akarattal és előre megfontolt szándékkal, ahogy a bűncselekménynél szokták mondani. Mert ő is így érezte. Bűnnek. De már megtette, nem volt visszaút. A válasz a Nőtől egy rövid, nem túl szűkszavú levélben jött.

Most, ahogy az ablak előtt állt, eszébe jutott az a pár sor, amit azóta sem tud kiverni a fejéből: „ Legyen, ahogy akarod. Ne beszélgessünk többé, és ne is levelezzünk. Sajnálom, hogy félreértettél, de nekem ez a tett fontosabb volt, mint az, hogy ki mennyire sértődik meg.”
Azóta zsong a fejében ez a pár szívszaggató mondat. Nem tud megszabadulni tőle, mert ő nem ezt akarta, nem így, nem ennyire bántón, csak kissé meg szerette volna büntetni. De miért is? Maga sem tudta a választ. Más rosszabbat és bántóbbat tett a Nőnél neki, azokra nem haragudott meg ennyire. Hiányozni kezdtek az esti beszélgetések, az írásból is kiérződő kacagások, a vidám pillanatok. Üresek lettek az éjszakái. Már a feleségét sem kívánta igazán. Egyik nap összefutott egy régi ismerőssel, beszélgettek, majd közös barátjuk került szóba.
- Na annak meg a felesége is pszichológus lett. Halálra keresik magukat. Nem tudtad? Én oda járok hozzá, nagyon rendes nő. Ha valamikor szükséged lenne rá, itt a címe és a telefonja, csak hivatkozz rám.

Napok óta gyűrögeti a kezében ezt a darab papírt, különösen, hogy a Nő azóta nem jelentkezett azon az oldalon. Később látta beszélgetni mással, de hozzá többé nem szólt. Ő néha tett egy-két bátortalan megjegyzést, de válasz nélkül maradt. Lassan teljesen belebetegedett ebbe a dologba. Olyan üresen járkált otthon, mintha elveszítette volna lelke jobbik felét. Alkalmanként igyekezett a feleségéhez, vagy a lányához közeledni, de ők már nem kértek belőle. Ekkor hívta föl a megadott számot. Időpontot kapott. Elment.
Egy kedves, hasonló korú nő fogadta. Lassan beszélgetni kezdtek. Az első órákban a családjáról esett szó. Majd eljött az idő, amikor szóba került a Nő is.

És ekkor folyt belőle a fájdalom, a bánat, a hiány, amit iránta érzett. És hirtelen döbbent rá. Szerelmes. Neeem. Ilyen nincs. Ez nem lehet. Még csak nem is látta soha. Ezt a nőt ki akarja verni a fejéből, de ettől kezdve minden pillanatban csak Ő járt az eszébe. Már pihenni sem tudott úgy, hogy ne az elképzelt arc lebegne a szeme előtt.
Egyszer elmondta az asszony, hogy magas. Valamelyik beszélgetésben olvasta, hogy rövid a haja. Valahol azt, hogy szemüveges. Milyen aranyos lehet egy kedves kerettel a szemén, amiről tudta, hogy zöldes.

És egyik este összeveszett a családdal és elköltözött azonnal. Nem volt ez olyan komoly veszekedés, máskor is történt már ilyen, de most nem hallgatott tovább. Azóta lakást vett magának, itt éli a napjait. Milyen különös, nappal a lánya képét festi, a felesége rajzolt és festett képeit tette ki a falra, de akkor sem tudták kiverni a fejéből a Nőt. Minden egyes magányosan töltött órát vele beszélt végig. Tudta a válaszait a gondjaira, azt is, hogy most haragudna rá, amiért eljött otthonról. A lánya pont abban a korban van, amikor egy tininek szüksége van a szigorú apai kézre. Legyintett egyet. - Ilyen apától már a semmi is jobb. - Motyogta magában. Kiment a konyhába kávét főzni. Az illatától ismét az a Másik jutott az eszébe. Imádta Ő is a kávét. És ekkor tett egy határozott fogadalmat. A pszichológusa már régen mondja neki, menjen el, beszéljenek és magyarázza ki magát, mondja el, hogy mi az, amit a Nő iránt érez. Ha visszautasítja, ez még attól is jobb, mint ez a néma vergődés.

Este megint a gép elé ült, látta, hogy a Nő beszélget a többivel. Nem szólt egy szót sem, csak reggel elhatározta, hogy megkeresi. Még a fodrászhoz is elment, felvett egy rendesebb ruhát és lassan, megfontoltan lépegetett az asszony munkahelye felé. Hirtelen megállt egy virágosnál és vett egy hosszú szárú rózsát, - fehéret, a barátság és a békülés színével -, mert tudta, azt szereti. És végre belépett a hotelbe. Szétnézett, mert nem tudta kit keressen. Mindenhol fiatal, mosolygós, csinos lányokat látott. Már éppen indult kifelé, amikor az egyik folyosón jött felé valaki. Nem volt nagyon csinosnak mondható, de magas, arányosan molett nő, szép mosollyal az arcán. Többen mentek el mellette, mindenki vagy szólt hozzá kedvesen, vagy éppen ő állította meg az illetőt, egy-két mondatot váltva vele. Amikor közelebb ért, döbbenet látszódott az arcán. Erről tudta meg, hogy Ő az, tudniillik a képét még régen kirakta az oldalára, így bárki megismerhette, míg a Nőé nem volt kint. Az asszony tette, mint aki nem tudja, ki lehet, csak odalépett hozzá és rákérdezett:
- Uram, jó napot kívánok. Segíthetek valamiben?
- Azt hiszem igen. Keresek egy hölgyet, aki itt dolgozik.
- És tudja a nevét?
- Igen, természetesen.

És akkor megmondta, kit keres. A Nő elsápadt, formás arcáról lefagyott a kényszeredett mosoly. Látszott, hogy nem tudja mit tegyen, kissé zavartan álldogált, de pár pillanatig csak. Utána felemelte a fejét, ránézett a férfire és csak annyit mondott – én vagyok az, parancsolj. – ő ekkor elővette a közben háta mögé rejtett rózsát, és átnyújtotta. Már éppen szólni akart, hogy miért is jött, mire a Nő egyik ujját a szájára tette, majd halkan egy – megbocsátok – hagyta el az ajkait. Köszönöm – tette hozzá, miközben a virágot az orra elé emelte és mélyen beleszagolt a szirmaiba. A mozdulat olyan kecses és egyben erotikus volt, hogy a férfi beleremegett. Ám a Nő közben elfordult, a virágot egy közeli vázába tette és egy apró intéssel elbúcsúzott, majd továbblejtett a folyosón, mintha teljesen természetes lett volna ez az egész.
Ahogy kilépett az utcára, akkor döbbent rá, hogy nem mondott semmit és hagyta magát egy másodperc alatt lerázni. Pedig mennyi mesélnivalója lett volna. Belecsapott a levegőbe, magában hosszasan magyarázni kezdett, de a vége ismét a düh lett. Mire beért a lakásba, megnyugodott, most hogy látta a Nőt, még talán jobban hiányzott, mint eddig. Nem volt szép, vagy csinos, de a szeme és a mosolya teljesen lenyűgözte. Már csak arra vágyott, hogy ismét beszéljenek.

Ezek után este újra a neten keresgélt, hátha meglátja a Nőt, és beszélgetnek majd, ahogy régen, de attól a naptól többé soha sem tűnt fel itt.
Egyetlen dolgot tanult ebből a kapcsolatból, ha egy nő megbocsát, attól még nem biztos, hogy elfelejt mindent.