Egy nagyon régi történet II. rész

Erika, Ferike és még sokan,
egy nagyon régit történetben

Egy óra múlva azonban véletlenül akkor léptem ki, mikor a főorvosnő zokogva rohant ki a kórteremből, és a professzor szomorúan nézett utána. Senki sem mert ekkor hozzá szólni, csak hagytuk menjen a szobájába, kiheverni a hallottakat és erőt meríteni a további munkához. Amikor jöttek velem szemben a nővérek, senki nem nézett rám. Valamiért nagyon sürgős dolgot találtak maguknak hirtelen. Eleinte nem értettem, majd lassan bekúszott a tudatomba, hogy kiről lehetett szó a viziten. Jeges kéz markolta meg a szívem, a madárcsicsergést is csend váltotta fel, mintha kint tudatában lennének a kis énekesek, hogy valami nagy bánat kerülget bennünket. Nem akartam felfogni és megérteni mit sugall mindez nekem. Egyet tudtam, csak mosolyogva szabad belépnem a kórterembe, mert a kicsiknek nem szabad látniuk rajtam, amit még én sem tudok biztosan.

Amint beléptem, feltűnt, hogy Erika körül több orvos és nővér tevékenykedik. Láttam rajta, hogy nagyon fáradt és szabályosan fekete karikák vannak a szeme körül. Ez nem az a kislány, akit ma reggel láttam. A fejem zúgni kezdett, fájdalom költözött a lelkembe, majd mégis mosolyogva, odaléptem az ágyához. Beszélgettünk, mesét mondtam, senki nem szólt, hogy jobb lenne tenni a dolgomat.
Pár napig egy állapotban volt a drága kislányka. Sokat jártam be hozzá, már arra sem volt ereje, hogy kijöjjön hozzám, és mellettem várja meg, míg egy kicsit ráérek és mesélek nekik. Én látogattam igen sűrűn.

Egyik reggel, nagy örömömre, kacagva jött elém és belém karolva kísért az irodámba, ahol átadta, amit előző este rajzolt nekem. Ferike is itt szokott ilyenkor lenni, ám őt a szokásos kezelések befejezése után, tegnap hazaengedték végre. A kislány emiatt egy kicsit szomorú volt, de a többiek nevetése és a velem való beszélgetés ismét elfeledtette vele kis barátja távozását. Arról beszélgettünk, hogy ki mikor mehet már végre haza. Mindenki mondott egy időt, egyedül Erika hallgatott. Ránéztem, megkérdeztem mi a baj, ő talán nem akar hazamenni, mikor kicsordult kicsi szeméből a könny és csak annyit mondott, - tudod, ha hazamegyek, akkor nem láthatlak sokáig, ha itt vagyok, olyan jó veled. Már lassan nem is hiányzik annyira a családom, olyan régen láttam őket. Anyuék jönnek most vasárnap, de csak délelőtt, mert a délutáni vonatot ekkor érik el, hogy vissza tudjanak menni a testvéreimhez. – mire végigmondta, már mosolygott is. Megbeszéltük, hogy nagyon fogjuk várni a vasárnapot, hogy láthassa a szüleit. Kicsit koravén beszédére, ahogy előadta, miért is kell neki olyan rövid ideig látni a szeretteit, fájdalom költözött a szívembe.

Hétfőn boldogan fogadott, hogy milyen sok szép ajándékot hoztak neki, és mennyi finomságot küldtek a nagyszülők is. Alig győzte mutogatni, olyan boldog lett. Délután már nagyon fáradt volt ismét, nem is jött ki hozzám, ezért csak köszönni léptem be. A hét következő napjain lassan kopogott végig a pici fapapucsával hozzám, de minden délelőtt újra velem volt. A délutánokat végigpihente, este már megint én köszöntem el tőle.

A hét vége felé járt, amikor megérkeztem a munkába, és nem a szokásos örömujjongás fogadott, hanem rohangálás, a gyerekek visszabújtak a kórtermeikbe, az orvosok és a nővérek szaladgáltak, idegesen beszéltek egymáshoz. Beljebb mentem és ekkor vettem észre, hogy abban a kórteremben van nagy felfordulás, ahol Erika volt. A többi kicsi, akikkel együtt feküdtek, máshol beszélgetett, másik kórteremben üldögélt. Ahogy közeledtem az én barátnőm szobája felé, az egyik nővér utamat állta. A főorvosnő parancsára, nem engedhettek be. Ám a kislány meglátott és apró, vékony karjait, felém nyújtotta, aminek senki nem tudott ellenállni és beengedtek. Ágyát az ablak elé húzták, de az éjjeli szekrénye a bejárat mellett maradt. Ahogy beléptem, a rajta lévő üres pohár nagy hangot adva, szétcsattant, és kettéválva eldőlt a tetején. Rémülten kaptam a fejem oldalra, miközben odanéztem hirtelen, az ágyban fekvő kicsire, majd a körülötte tevékenykedő orvosokra és nővérekre. Ebben a pillanatban vesztette el az eszméletét.
- Megvárt téged, állandóan a neved emlegette, hívogatott folyton – mondta az egyik nővér halkan. De beljebb már nem engedtek, mert csak a kicsi körül forgott minden, és már nem fértem be a sok gép és orvos mellé. Lassan mentem ki, hátrálva, látni akartam minden egyes pillanatban, míg ki nem értem az ajtón. A szobákat elválasztó üvegfalakon összehúzták a függönyöket, így még csak az a lehetőségem sem maradt, hogy máshonnan benézve segíthessem a kicsit a tekintetemmel. Éreztem magamon, hogy valami ráz belül, de csak álltam, míg azt nem vettem észre, hogy valaki bekísér az irodámba. Azonnal visszanyitottam az ajtómat, hogy legalább hallhassam, mi történik, mikor javul az én picikém állapota. Már tudtam, éreztem itt belül, a gyomromban, hogy semmi jó nem lesz ebből a rosszullétből. Egyszer csak valami nagy csöndre lettem figyelmes. Azt hittem megnyugodhatok, de a gyomrom ettől kezdve még jobban feszült és a fájdalom, ami eddig kerülgetett, eltöltötte az egész lelkemet. Hinni akartam, hogy már jobban van a kis betegem, és már nincs nagy baj. Ki sem léptem a szobámból, csak álltam a nyitott ablak előtt, mintha onnan jönne a segítség. A fekete rigók most is hallgattak. Egy gyenge, de finom fuvallat érintette meg az arcomat, mint egy simogatás.

Ekkor valahogy megnyugodtam. És már tudtam, tudtam azt, amit soha nem lenne szabad senkinek. Máris tele lett a szívem azzal a hiánnyal és fájdalommal, amit kénytelen leszek, egész életemben, magamban hordozni. A madarak aznap délelőtt többé nem szólaltak meg, én pedig hosszú hónapokig hallottam még néha, amint a kis apró lábak, soha meg nem érkezve, kopognak felém a folyosón.