Stephane és Brian I. rész

Egymaga ült odabent. Szemét behunyva, száját összeszorítva, lehajtott fejjel. Távolról úgy tűnhetett, mint aki magába roskadt. De nem. Összpontosított csak. Igyekezett minden más gondolatot kizárni a fejéből, vaknak lenni mindenre a környezetéből, és süketté válni minden hangra, mely eljutott hozzá. Mozgósítva minden meglévő erejét, hogy elnyomja a könyörtelen izgalmat- ezt az alattomos, kúszva közeledő érzést, mely mindig birtokba vette, s ami olykor hasznos ösztönzőnek bizonyult, ám az esetek többségében mindent lerombolt. Nem szabad félnie, lehetetlen, hogy az izgalom uralkodjon őfelette. Csakis ő uralhatja magát, a saját testét, és ő elhatározta, hogy ma minden tudását beveti, mindent megmutat, amiért oly keményen küzd nap mint nap.

Elmosolyodott. A félelem máris távozni kezdett, szívverése lelassult, átadva helyét egy jóval enyhébb, egészséges izgalomnak. És most végigpörgette magában mindazt, ami még tennie kell, ami még hátra volt, amiért idejött. Mindent százszor végiggondolt már, minden apró részlet régen belé rögződött- most már csak a kivitelezés maradt hátra, hiszen látta: a fejében minden rendben van. Tudatában volt az összes kockázati elemnek, minden mozdulat a legapróbb részletekig kidolgozva ott lapult agyában. Amire szüksége volt, már megvan. Edzői, koreográfusa, minden segítője, és nem utolsósorban ő maga megtettek már mindent- most már az egész csak rajta állt. Rajta és az elkövetkező néhány percen. És persze a bírákon. Botorság lenne azt hinni, hogy az ő ráhatásuk ebben minimális. Nagyon is sokat számított az ő hozzáállásuk. De már ez sem rajta múlott. A sors és szerencséje majd elrendez mindent, úgy lesz a legjobb, ahogy majd végződik.

Kinyitotta szemét. Dobhártyája azonnal megtelt hangokkal, mintha e két érzékszerve össze lett volna kötve: amíg a szem nem lát, a fül is süket marad. Sóhajtott egy nagyot és lassan felállt. Itt az idő, pályára kell lépnie. Kilépett a kis öltözőből és a folyosó kanyargós, szűk útján, mely zsinórokkal, álldogáló emberekkel és riporterekkel volt telezsúfolva, elindult a pálya felé. Hatalmas kamerák villantak minden irányból, és a legkülönbözőbb nyelveken csacsogó emberek kórusa csapott a fülébe - de most csak arra tudott gondolni, messze lehet-e a győzelem. Ő lép utoljára pályára, az előtte lévő versenyző éppen most fejezheti be programját. Megnézhette volna, de nem tette. Soha nem nézte meg ellenfeleit élőben- sem az ő pályára lépése előtt, sem utána. Magát sem gyakran nézte vissza, általában csak hibái miatt tette, hogy tanuljon belőlük. Lehetséges, hogy a fiú parádés produkciójával szemben esélye sincs a többieknek? Vagy ellenkezőleg, rontott, és ezért lepontozzák? Bármi meglehet. Azt tudta csak, hogy Brian fél órával ezelőtt csodálatos kűrt futott, melyért csillagászati nagyságú pontszámot kapott, sokan már győzelméről kezdtek suttogni. Noha őt sem nézte meg, de edzője azonnal tudatta az eredményről, mert Brian más volt, mint a többiek.

Külön kategória, versengésük most már hosszú évek óta tartott. Nehéz lenne megállapítani, hogy ez alatt melyikük volt többször a csúcson, s melyikük maradt alul. Igazság szerint egyik sem győzhetett huzamosabb ideig a másik felett, ahhoz ők túl jók voltak, s túl kevés volt a tudásbeli különbség. Ami már ezen a szinten valóban elhanyagolható. Voltak már mindketten Európa-és világbajnokok is, neki sikerült egy olimpiai második helyre is fellépnie, de ezt leszámítva igazán egyenrangú feleknek számítottak, lenyűgöző tehetséggel és jókora becsvággyal. Versengésük újabb állomása tehát a mai verseny, nem is akármilyen, hiszen a világbajnoki címet borzasztóan jó dolog birtokolni. És alighogy ő lefutja szabadprogramját, ki is derül végre, kinek a neve mellett fog ez a megtisztelő cím újabb egy évig díszelegni.

Stephane kiért a pálya szélére, és megpillantotta a roppant lelátót ezer és ezer nézővel, akiket ilyenkor oly hevesen próbált kizárni a fejéből. Azonnal a jégre siklott a pillantása, mely üres volt, immáron csak őrá várva. Meggondolta magát és szeretett volna mégis felpillantani a legutóbbi fiú pontjaira, de már nem tudott. Edzője arca úszott be a képbe, aki gyengéden hátba veregette, valamit suttogott is neki, de nem hallotta. Most már csak az előadásra tudott gondolni, semmi más nem érdekelte. Csak állt, bambán, távolba révedő tekintettel, de mégis nyugodtan és magabiztosan, mikor meghallotta nevét a felerősített hangszórókban csengeni. Abban a pillanatban lerúgta lábáról az élvédőket, és a keményen csillogó jégre lépett. Mindjárt jobban érezte magát, már szinte jobban szeretett ott mozogni, mint a talajon. Távoli zúgásként hallotta csak a közönség hangját, biztató kiáltásait, ezernyi tenyér ütemes emelkedését és csattanását. Tett néhány elegáns fordulatot, majd beállt a pálya közepére, és felvette kiinduló tánctartását.

Utolsó emléke a hatalmas katicás tábla volt, melyet hű szurkolói készítettek, és amely most a közönség soraiból kimagasodva lebegett. Ez méginkább megnövelte önbizalmát. Aztán felcsendült a zene. Új programjának, a szenvedélyes flamencónak az induló taktusa, s ő belekezdett táncába. Innentől fogva nem látott és nem hallott. Igazság szerint talán csukott szemmel is képes lett volna végigjárni az egész koreográfiát, annyira ismerte már minden porcikája. Csak haladt egyre előre a táncban, kecses teste vele pörgött, karjai finoman követték teste ritmusát, korcsolyája a jeget szántotta- s a tempó egyre gyorsult, egyre szenvedélyesebbé és rémítőbbé vált ez a tánc. És folytatta csak, egyre folytatta, lassacskán zihálni kezdett, érezte, hátrasimított haja kezd kibomlani, izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán, de még nem volt vége, még nem. A világ összemosódott és színes fényfoltokká olvadt össze, homályos pászmák táncoltak a szeme előtt, és minden roppant gyorsasággal úszott tekintete elől.

S ő csak ugrott, pörgött, lendületet vett, visszaesett, korcsolyája belemélyedt a pálya jegébe, hó-és jégszilánkok röpködtek körülötte, haja lobogott, majd azt a lenyűgöző sebességű forgást bemutatva, melyet a mezőnyben senki más nem tudott rajta kívül, s mely a világon híressé tette őt, befejezte számát, s kifulladva elegáns pózban megállt. Végre felemelte tekintetét, elmosolyodott, hallása és látása ismét egyszerre tért vissza, mint néhány perccel előbb. Szaporán kapkodta a levegőt, teste is belerázkódott, de arcára most kiült a megkönnyebbült boldogság, miközben a közönség őrjöngve ünnepelte őt. Hát túl van rajra, szurkolói továbbra is szeretik, nem okozott senkinek csalódást- mi számít még? A hatalmas nézőtér minden oldalára megfordult, sugárzó mosollyal hajolt meg, integetett mindenkinek mindenfelé, miközben virágcsokrok, plüssállatok, apró ajándékok záporoztak a legkülönbözőbb helyekről.

A közönség elképesztő hangerővel zúgott, s a vastaps záporozása sem csitult, ő mégis elindult a pálya lejárata felé. Most kezdett csak visszatekinteni, miközben komótosan közeledett edzői felé. Határozottan jól sikerült a kűr, most már emlékezett. Igen, mondhatni, szinte hibátlant futott. A tripla axelek, melyekkel annyiszor meggyűlt a baja, most tökéletesen sikerültek, a kombinációkat is az eredeti koreográfia és terv szerint hajtotta végre, megingás nélkül. Ezen felül előadásmódját is finomnak és látványosnak gondolta, minden parányi rezzenésre odafigyelt, táncát első másodpercétől az utolsóig átérezte. Igen, most hozta a formáját, a mai szereplése kétségkívül kitűnően sikerült. Ezt olvasta le edzői arcáról is, akik azonnal nyakába borultak minden szó nélkül- de boldogságukat szinte tapintani lehetett. Most már percek kérdése, és minden eldől. Az egész innentől kezdve a pontozáson múlik, feladatát ő megtette, csak bizakodva tekinthet előre…


Megint felhangzott a neve, sokadszorra, s amint meghallotta, széles mosollyal kilépett a rajongók és riporterek gyűrűjéből, a jég közepén álló dobogó felé. Útját hatalmas ováció és ünneplés kísérte, a csarnok közönsége egy emberként éltette őt, s ez az érzés már önmagában megért mindent a számára. Felszabadultan, boldogan, szinte lebegve ért az ünnepélyesen magasló emelvényhez, és határozottan állt rá a dobogó legfelső fokára. Onnan a magasból újra végigtekintett a sokaságon, és örömmel sóhajtott fel. Ismét világbajnok lett, a versenyt megnyerte. Sejtése beigazolódott: lenyűgöző teljesítményét a bírák hatalmas pontszámmal értékelték, mellyel mindenki mást maga mögé utasított. Már most nem emlékezett a pontok számára, a helyezettek állására, nem is érdekelték, a mindent betöltő öröm így is majdnem szétfeszítette lényét. Udvariasan megköszönte a kezébe kapott szokásos virágcsokrot, s rögtön utána a nyakába akasztották aranyérmét.

Amint hozzáért mellkasához, szíve mintha hevesebben kezdett volna dobogni. Végre-valahára, munkájának gyümölcse, elismertségének kifejezése, ez a hatalmas megtiszteltetés, és mégis egyszerű szimbólum, apró vasdarab ott nyugodott mellkasán. Erősen megszorította láncát, és az öröm apró könnyei fátyolozták el szemét. Pislogni kezdett, nehogy túlságosan elérzékenyüljön. Már látta közeledni az ezüstérmest is a dobogó felé, s a következő pillanatban Brian már kezet is nyújtott és gratulált neki. Stephane megszorította a feléje nyújtott kezet, és viszonozta Brian barátságos mosolyát. Neki is nyakába akasztották ezüst érmét, majd következett a harmadik helyezett.

Végre felcsendült a svájci himnusz is, Stephane meghatódva és ünnepélyesen állt a dobogó csúcsán, s miközben magában a dallamot dúdolta, ismét hálát adott az égnek, hogy újra itt lehet, boldog lehet, szeretve lehet… A himnusz végül befejeződött, a közönség ismét kitört, ő pedig még egyszer felemelte nyakában lógó érmét, integetett mindenfelé, mosolygott a körülöttük kattogó ezernyi fotós lencséjébe. Aztán lelépett a pódiumról, és elindult az öltöző felé. Út közben megint megrohamozták újabb buzgó riporterek, ugyanazokat az egysíkú kérdéseket feltéve. Ő pedig már fáradt volt, és ugyanazokat a közhelyeket válaszolta, mint általában lehetett, ügyelve persze angol kiejtésére, melyre mindig nagy figyelmet fordított.

Amint az újságírók elégedetten eltávoztak, lezuttyant az öltöző padjára, hogy átöltözzön. Valami rendkívüli pörgette az agyát, ami talán jelentéktelen dolog volt, de neki nem ment ki a fejéből. Az éremosztásnál rögtön feltűnt neki, hogy Brian ezúttal máshogy viselkedett, mint eddig. Akárhányszor találkozott vele, merev és cseppet sem szívélyes modorral köszöntötte Stephane-t, a kötelező udvariasság természetesen nem hiányzott, de érződött, hogy különösebben nem szimpatizál riválisával. Soha egy barátságos vállon veregetés, egy személyesebb kérdés, pár percnyi szakmai önfeledt beszélgetés mint bajnokok egymás között- ilyenre nem került sor az évek alatt. Sem jégrevük, sem bankettek vagy fellépések utáni partykon, versenyek után pláne nem. Stephane-t, bár nem mutatta, néha bántotta ez kissé. Roppant közvetlen, barátkozó típusú, nyitott ember lévén nem értette, miért nem lehetséges az, hogy ellenfelek is tiszteljék egymást és szóba elegyedjenek.

Szinte valamennyi nagynevű korcsolyázóval és ellenfelével sikerült már jót beszélgetnie, és mindegyiküket érdekes személyiségnek találta. Nem úgy Brian. Stephane már többször próbálta oldani közöttük a nagy rivalizálást egy kötetlen beszélgetéssel, igyekezett barátságos gesztusokat tenni felé. S bár Brian sem volt ellenséges vele szemben, de roppant tartózkodóan viselkedett, s nem mutatta igényét, hogy kicsit jobban meg akarna barátkozni Stephane-val. Pedig az egyik verseny során, míg Brian a pontjait várta a boxban, a kamera Tomasra vetődött, aki már lefutotta programját, s ekkor Tomas marháskodni kezdett: puszit küldött a kamerába Briannak, aki viszonozta ezt egy újabb puszival, majd a két vetélytárs integetni és jelképesen tapsolni kezdett egymásnak. Ilyen kedves gesztust Stephane felé nem tett soha egyikük sem. Talán túl nagy vetélytársnak számított? Vagy az ő rajongói, sajtója valamivel megsértette egyszer Briant? Másra Stephane nem tudott gondolni, ő a maga részéről nem ártott senkinek. Sőt, még az anyanyelvük is egy volt Briannal, ennek ellenére Stephane mögött több beszélgetés állt ázsiai versenytársakkal, mint vele.

Már-már kezdett lemondani róla, hogy ez a helyzet valaha is megváltozik. Azzal nyugtatta magát, hogy Brian köztudomásúlag amúgy is ritkán ismeri el vereségét: akárhányszor más került a dobogó csúcsára, és ő lecsúszott onnan, számítani lehetett rá, hogy hamarosan megjelenik valamely újságban Brian visszafogottan becsmérlő nyilatkozata. Hol a bírói pontozás tisztességességét, hol a fölötte diadalmaskodó versenyzők érdemeit kérdőjelezte meg, máskor egyszerűen csak keserűen kifakadt, amiért nem ő az első. „Egyáltalán nem vagyok elégedett, ugyanis első szeretek lenni!” Stephane jól emlékezett erre a nyilatkozatára. S bár ő is legtöbbször hasonlóan érzett, úgy vélte, hiba ezt a sajtónak is így tálalni. Sokkal rokonszenvesebb vonás, ha az ember azt mutatja: örül ő az alsóbb helyezésnek is.

Szóval Brianról sokan már elkönyvelték, hogy veszíteni képtelen, sportszerűtlen kijelentéseket tevő, pökhendi alak. Kezdte ezt Stephane is hinni, miután barátságos gesztusai sorra eredménytelenek maradtak. De most valami mégis más volt, és ez nem hagyta nyugodni őt, amióta kezet fogott vele. Brian most először a szemébe nézett, és igazán őszintének tűnt, amikor gratulált. A korábbi üres szólamok helyett látszott rajta, hogy komolyan gondolja a dicséretet. A kézfogása is határozottabb, barátibb, szívélyesebb volt a megszokott hivatalos kézszorításainál. Stephane úgy érezte, mintha Brian szívesen mondott volna még neki valamit, persze az éremosztásnál erre nem volt idő, csak arra a pár gratuláló szóra.

Talán bolondságnak tűnt ezen a pár villanásnyi másodpercen ennyit töprengeni, de érezte, egyszerűen tudta, hogy a sejtése igaz. Ez rendben van, de én mit tehetnék mégis, gondolta. Ha Brian hajlandó vele megosztani a mondandóját, ha képes végre szóba elegyedni, az örömteli lesz számára. De ha nem, vagy alkalom sem lesz rá, nos, akkor ő sem rohanhat utána. Akkor minden marad a régiben. Ha fontos ez a hirtelen hangulatváltás, akkor úgyis kiderül, ha mégsem, akkor nem érdemel több figyelmet. Amint ezt végiggondolta, Stephane már készen is volt, korcsolyás cuccát és jelmezét a kezében fogta, és lezser farmert és melegítőt öltött fel. Már nem is gondolt előbbi töprengésére, már csak a forró zuhany és egy frissítő ital képe lebegett képzeletében, mint egy kemény nap végső megkoronázása.