Novellák - 151.oldal

„Istenem, ne… Csak ne legyek terhes! Az nem lehet. Biztos nem.” De igen, lehet. Mint ahogy lett is, a teszt kijelzőjén ugyanis két határozott, párhuzamos, piros csík jelent meg: az egyik jelezte, hogy a teszt jó, a másik pedig az új élet tényét...

Az Ördög ma unatkozott.
Unalmasnak találta a részlegvezetők jelentéseit, a hosszú számoszlopokat, kimutatásokat.
Szokás szerint kialvatlan volt, amin senki sem lepődött meg, hiszen tudvalevő, hogy az Ördög nem alszik. A háborúk, járványok, terrortámadások, kicsinyes bűncselekmények már a könyökén jöttek ki...

Az ágyamon fekszem, hátamat a kispárnámhoz támasztva. Erősen gondolkodom, hogy mit írjak, de talán épp emiatt a görcsös akarás miatt nem jut eszembe egyetlen épeszű gondolat sem. Igen. Ezek a pillanatok a legszörnyűbbek egy író életében. Sehol a múzsa, sehol az ihlet. Valaki mást boldogítanak. Nem tudom, mért ily kegyetlen velem a sors...

Csak egy valami változtatott az életemen, az, hogy beteg letett, csupán 3 hete rabolt ez az életemből, azt mondják, ha rendszeresen jártam volna ellenőrzésre, ez nem következett volna be. Én nem bánom, ha 40 év, akkor 40 év. Eközben sok könyvet kiadtam, míg az egyetemen dolgoztam, a témám: az emberi élet változásai, pszichológiai rejtélyek, mi a szükséges rossz az életükben. Elismernek a munkám miatt mindenhol, valamikor az utcán állítanak meg, hogy írjam alá a könyvüket...

Vajon mi lehet lenn abban a völgyben? Biztos nem a falu, hiszen az a másik irányban van, tudom, mivel ott éltünk fél éven át. Azért biztosan nem haragszik meg édesanyám, ha jobban körülnézek lenn a völgyben...

- Ó, hogy érinthetem bőröd? Hogy ölelhetem tested? Hogyan lehetséges, hogy érzem édes csókod, amikor pont egy esztendeje karjaim közt lehelted ki lelked? Miért látom mégis gyönyörű arcod és hallom a szuszogásod?
- Csst! – hangzott a válasz, miközben a fiú ujját finoman a lány ajkaihoz érintette. – Gyere velem, Kedvesem!...

A téren állt, hosszú évek óta változatlan helyén. Álla a hegedű testére támasztva, kezében vonó. Vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét és játszani kezdett. A hangok lassan kúsztak elő a hangszerből, s fokozatosan betöltötték az egész teret, visszaverődve a repedezett, sok helyütt a vakolattól megszabadult, csupaszon álló penészes falakról...

Szeme még mindig csukva volt, de most megmozdította karját, mely eddig az ölében pihent. Kezei önálló életet élve tapogatóztak körülötte, alaposan megvizsgálva az alatta lévő felületet, az érzeteket az agyba továbbítva. A lepedő eltűnt. Vagy csak rosszat álmodott és kifetrengte maga alól? Keze ezután a falat tapogatta. Hullik a vakolat? És a szagok! Földszag és fűszag és füstszag. Nem értett semmit...

Eszter nem volt sem irigy, sem nagyravágyó, most mégis szívébe kúszott az igazságtalanság érzete. Nem bírta tovább visszatartani, megeredtek a könnyei. Kifizette a parányi csokoládét, és sietve távozott volna, ám valaki hátulról gyengéden megérintette a vállát. Megfordult. Az elegáns hölgy volt az, szemében részvét, szánalom és együttérzés halvány fényei váltották egymást. Zsebkendőt tartott húsos kezében, Eszter felé nyújtotta...

Egy kérdés azért még mindig benne maradt, mely inkább fogalomként élt Inopierben: remény. Van-e remény? Bármikor ezen gondolkodott, sose a szinte mindig „nemleges” válaszra jutott, sőt ellenkezőleg: igen, a remény mindig él, örökké élni fog...