Novellák - 151.oldal

A téren állt, hosszú évek óta változatlan helyén. Álla a hegedű testére támasztva, kezében vonó. Vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét és játszani kezdett. A hangok lassan kúsztak elő a hangszerből, s fokozatosan betöltötték az egész teret, visszaverődve a repedezett, sok helyütt a vakolattól megszabadult, csupaszon álló penészes falakról...

Szeme még mindig csukva volt, de most megmozdította karját, mely eddig az ölében pihent. Kezei önálló életet élve tapogatóztak körülötte, alaposan megvizsgálva az alatta lévő felületet, az érzeteket az agyba továbbítva. A lepedő eltűnt. Vagy csak rosszat álmodott és kifetrengte maga alól? Keze ezután a falat tapogatta. Hullik a vakolat? És a szagok! Földszag és fűszag és füstszag. Nem értett semmit...

Eszter nem volt sem irigy, sem nagyravágyó, most mégis szívébe kúszott az igazságtalanság érzete. Nem bírta tovább visszatartani, megeredtek a könnyei. Kifizette a parányi csokoládét, és sietve távozott volna, ám valaki hátulról gyengéden megérintette a vállát. Megfordult. Az elegáns hölgy volt az, szemében részvét, szánalom és együttérzés halvány fényei váltották egymást. Zsebkendőt tartott húsos kezében, Eszter felé nyújtotta...

Egy kérdés azért még mindig benne maradt, mely inkább fogalomként élt Inopierben: remény. Van-e remény? Bármikor ezen gondolkodott, sose a szinte mindig „nemleges” válaszra jutott, sőt ellenkezőleg: igen, a remény mindig él, örökké élni fog...

Lehet, hogy nem is szeret? De akkor miért akar közel lenni hozzám? Én miért nem akarok? Félek a találkozástól… félek, hogy előkerülnek, a mélyen, a kis dobozba elásott érzéseim. Az érzéseim, amiket nem mutathatok, amiket palástolnom kell. Rejtegetnem kell, mert más embernek kell látszanom, mint aki vagyok. Nem is az vagyok, mint aki vagyok. Én sem tudom, hogy ki vagyok...

„Ez lesz az utolsó. Csak most az egyszer még, hogy erőt gyűjtsek. Aztán vége.” – Komolyan is gondolta, hogy szakít a heroinnal, úgy hitte, ereje is lesz hozzá.
Bebotorkált a szobába, előkereste a kis zacskóba csomagolt port és előkészítette. Időbe telt, amíg talált magán egy használható eret, amelybe mohó vággyal döfte a tűt...

Ezen a reggelen is így ébredt. Nem gondolta volna, hogy Élete egyik legemlékezetesebb napja lesz, mikoron közel kerül a másvilághoz, és átérezheti egy kicsit, mit jelent meghalni, ám mégsem veszíti el életét...

Beszaladtam a hálószobánkba, és ott bezárkóztam.
Hallottam amint a férjem megköszöni a rokonoknak, ismerősöknek hogy eljöttek, és szépen lassan kiterelgeti őket.
Nem sírtam.
Kopogás hallatszott.
- „Engedj be drágám!”
- „Nem”-szipogtam.
- „Drágám…kérlek hadd nézzelek meg.”...

Újra kicsap, mint egy kobra, de nem sejti, hogy erre már az említett faj képviselői is ráfáztak velem szemben. Most már jobban figyelek. Ellépek mellette. Közben könyökét összehajtogatom, mint egy papírrepülőt, így csuklóját visszatekerem a hasa környékére...

Az asszony zokogva hullott a padlóra, s a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
A kisfiú megrettenve guggolt melléje.
Anya! Mi történt?
Miért sírsz?
Mért nem felelsz?
A fehér liliomszál testét fekete koporsóba tették.
Feri ne értette.
Hol van az ő kishúga?
Hova tűnt?
Mért nem hallani a nevetését?...