Novellák - 143.oldal

Elkezdek izzadni. Belegondolok: tizenhét év. Tizenhét évig figyeltem, és rakosgattam a jeleket, és hittem, mindig hittem, hogy majd jutok valahova. És most, a rádöbbenés után néhány órával, ahogy mindig lenni szokott, itt a doki, és nézzük közösen a padlót. Nem nagyon tudunk mit mondani. Mit is mondhatnánk? Tudjuk, amit tudunk...

Meguntál. Megakadályozhattad volna, hogy a mese véget érjen, de nem akartad, s még sürgetted is az időt. Teljesült a kívánságod, már más világban élünk mindketten. Neked már talán puszta emlékképként sem vagyok meg nemhogy a szívedben, még a fejedben sem. Nálam még mindig a legkiemelkedőbb helyet foglalod el, nemhogy a szívemben, az egész életemben...

Mosolyogtam. Végtére is, volt miért mosolyognom. Vagy legalábbis úgy tartottam akkor, hogy majd lesz miért mosolyognom – és ha már optimistán állok hozzá az elkövetkezendő dolgokhoz, talán nagyobb az esélyem, hogy azok tényleg jól végződjenek. Avagy korai örömömre a megátalkodott égiek bosszút esküdjenek? ...

Ekkor minden eltűnt. A szép, fényes szobát felváltotta a sötét, régies bútorzatú, poros hálószoba. Ekkor máshonnan egy kisgyerek dal szólt, feltehetően egy régi magnóból. Megint követni kezdtem a hangot. Most a jobb oldali folyosóról jött a hang. Ahogy elértem az ajtót megint megszűnt. Tudtam, hogy be kell mennem. Egy kisgyerek táncikált ott vicces ruhában. Rögtön felismertem a kis ruhácskát. Az enyém volt...

Egyedül vagyok, magamnak is teher. Megértem és nem haragszom, ha nem felelsz. Csak fáj. A sok mindenben ez a legjobban. Talán szégyelled, hogy a lányod voltam... nem, nem sírok, az a győztesek privilégiuma. Nem sírok.
Apa...

Lassan, halkan leeresztettem az ablakot, átölelő redőnyt, s a testemen úrrá lett fáradságnak engedve ledőltem a szoba sarkában elhelyezkedő merev ágyra.
Tizenöt perc múltán…
- Megmondtam fiam! Takarodj a szobádba!
- De…
- Semmi de… gyere csak ide… majd én megtanítalak a viselkedésre… -erőteljesen vonszolt a lépcső lejáróig. –itt töltesz egy kis időt, és ha jól viselkedsz hamar, kijöhetsz
- De Apa… én félek itt (körülnéztem), itt a pincében
- Kuss legyen...

Néhány hónappal ezelőtt valaki (elnézést, de nem emlékszem a nevére) írt egy történetet a buszozás kegyetlen valóságáról. Ha jól emlékszem, hosszasan elmélázott a mellette álló idősebb hölgy gondterhelt arckifejezése láttán. Miért nem törődnek egymással az emberek? Ilyen, és ehhez hasonlatos problémákat feszegetett a művében. A teljesség érdekében kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy nem tetszett. Nos, az író utólagos engedelmével én is írnék egy buszos történetet. Kicsit másképpen....

Barbara eleinte nagyon szégyellte anyja „züllött” életmódját. Szerinte felháborító, hogy egy 40 éves családanya havonta váltogatja a pasijait, és hétvégenként diszkóba jár. De mint minden mást, ezt is megszokta...

Ewan nem tudott mit kezdeni magával. Nézte Kate-t, s mikor rápillantott a karórájára, döbbenten vett észre, hogy már negyed öt van. Fölállt, visszahúzta a paravánt a nő ágya elé, és kilépett a szobából. Elindult a lift ajtaja felé. Megnyomta a hívógombot, és várt. Feltűnt neki, hogy sokkal homályosabban lát, mint bármikor máskor. Halványan rémlett neki valami arról, hogy a baleset során valami belement a szemébe. Megérkezett a lift. Kinyílott az ajtó, ő pedig beszállt...

Elindultam, de valahogy nagyon nehezen ment. A lábam!! - villant be, a lábammal nem mászom! Úristen, nem érzem a lábam!
Nem, az nem lehet! Nem akarom elhinni!! Hátrafordítottam a tekintetem: Megvolt mind a kettő, bár úgy álltak, ahogy még soha nem láttam!! De megvoltak!! És ez a fő! Lekászálódtam valahogy, hanyattfeküdtem, egyenesbe húztam a lábaimat. A bal bokám úgy lógott, mintha rongyból lenne, a jobb combom szintúgy. Éreztem, ahogy a csontvégek karcolják egymást és elkezdett...