Dinamizmus egy szobában

A fiú ül. A fiú már felnőttebben gondolkodik, mint régebben tette. A lány megváltozott, újra kommunikálnak, bár csak az internet áldásos hatása révén. De most nem is erről akarok szólni: egy új Lány került a fiú 180°os látókörébe, kinek neve még ismeretlenül Obitaként csengi ki magát tollamból. Obita, mint a halálközeli élmények elmúlásával keletkező lelki örömök forrásául szolgáló boldogság. Boldog volt a fiú, hogy boldogként tudta Obitát. De mégis a lelkében érezte, örökre elvesztette a Lányt, kit oly annyira szeretett. Vagy talán az iránta érzett szerelmet szerette annyira, nem tudni: a fama erről nem szól. Az alaphelyzetet ismerjük csak: a fiú ül. Önmagában a kép nem sokat árul el állapotáról, talán a környék levertsége, melankolikus rapszódiája tudja érzékeltetni mi is dúl belül. Nem a fehér és vörösvérsejtek nem létező harcáról beszélek, hanem arról a vívódásról, mely a "talán nem létező" belső világában van - mindenkinek.

Kezdhetné az író ember, hogy lelkileg kiborult szegény vagy csak szimplán maga alatt van, de most nem teszi, mert az alaphelyzet ennyire konkrét: egyszerűen ül a fiú. Talán a távolba réved, talán a közeli hegyek ormait fürkészi. Mindenesetre azt már biztosra vehetjük, hogy ül. Mit fog most csinálni? - tehetnénk fel a költői kérdést, melyre értelemszerűen - költőiségéből fakadóan - nincs válasz. Vagy csak költői válasz létezik, de ahhoz pedig egy költő kéne, majd keresek egyet a fiú szobájában. Térjünk vissza Obitához, aki volt szíves és főszereplőnk agyát-fejét elcsavarta. Hogy agyát vagy fejét, mint villanykörtét gördítette tovább foglalatában nem tudni, még mindig csak az alaphelyzet az adott - ugye emlékszünk még? "A fiú ül." - és egy költői kérdés-válasz páros. Ja és van egy Obitánk is. Ez a Leányzó 3 hónapja nem találkozott a fiúval, vagy csak a fiú nem találkozott vele: azóta ül egyfolytában. A kép nem változik, csak pislog egyet s maga elé szinte bámul. Egy gondolat jut eszembe: Mi van, ha a fiú én magam vagyok, három hónapja csak ülök, hallgatok, nem látok, látogatok, látogatnak csak az alaphelyzetbe visszatérő deista világnézet cáfolását döntöm meg, holott ebben semmi visszatérés, semmi cáfolat nem létezik. Vagy igen - csak én nem tudok róla.

Szóval van ez az Obita, olyasmi lehet, mint a kedvesem, illetve a volt kedvesem, az én volt szívem. Eladtam másnak, letétbe helyeztem, most fáradtnak érzem magam hozzá - a fiú még mindig csak ül - és közben az idő telik. Segítek a boldogságában, de közben csak bántom magam. És ezzel természetesen őt is, mert még talán szeret - mint ember. Engem a belső miatt szeressenek - szakadna ki magamból a kiáltás, de elcsuklik könnyeim között. Az Obitáról mintázott drága már régen hívott fel. Én is régen tettem, mert szegénységbe döntött a fájdalom, mely hiányából fakadt s ekkor máris ugyanott vagyok, mint a még mindig az alaphelyzetben ülő fiú, kire ha rátekintünk nem látunk rajta semmi mást, csak az öregedést, a ráncokat, már felnőttebben gondolkodik - hisszük. Csak azért, mert mi is ezt tesszük, mintegy ráerőltetve főhősünkre akaratunkat, melyet lehet árez, de el biztos nem fogad. Vagy elfogad, de jelét nem adja ennek. Lehet Obitáján gondolkodik vagy a Culpán, kivel már kommunikál - újra. Lehet teljesen másra gondol, egyet megállapíthatunk: ül. De ezt már tudjuk, ezért inkább adok még egy kis adalékot magamból, hátha ő is ráébred arra amire én még nem. A fájdalom, mely az Obitaszerű lénytől eredeztethető mindenekelőtt megérdemelt és törvényszerű, nevezhetném "járnak" is, értve ezalatt a "jár nekem" gondolatot, nem pedig a közhelyi "együtt járnak"-ot.

Vadul asszociáltatom agyam, hogy jussak is valamire, de ameddig a fiú meg nem mozdul, valami jelet nem ad... addig nagyon fárasztóan unalmas itt ülni és írni valaki olyanról aki lényegében ugyanazt csinálja, teszi, mint én: ül. Napersze az ő kezében nincs toll és füzet, de ki tudja, hogy az enyémben van-e. Senki. Lehet ezt csak álmodom, de annak túl valóságos, hiszen a betűk valahogy idekerülnek elém, de se toll, se papír sehol. Feltűnnek egy szótár lapjai, melyek az ismeretlen szavakban segítenek, valahol mintha már tapasztaltam volna ilyet. De azok lehet nem is az én emlékeim, csak egy kóbor kidobott ül(l)őre utolsólag vetett kalapácscsattanások. Itt hallom fülemben, még cseng. Most elhalványul ez a képzetem is és csak ülök, mint főszereplőnk egymagában, árván.

Lehet tényleg én voltam ott álmomban nem tudom, a falon betűk jelentek meg, melyek szavakat, mondatokat formáltak, egy szöveget: A fiú ül. A fiú felnőttebben gondolkodik, mint régebben tette. És így tovább. Mintha az én betűim lettek volna, az íráskép emlékeztet a sajátomra. De lehet megint csak álmodok Obitáról és az elképzelt boldogságáról: a fiú talán sokat jelentett neki, nem tudni, de 3 hónap ülést kiharcolni 2 hónapnyi együttlét után... Egyszer már elköszöntek egymástól Inopier és Culpa, újraéledtek pár vers erejéig, melyeket akár én is írhattam volna. Az Emlékőreik elhatárolódtak egymástól, átadták börtöneik kulcsait rabjaiknak, szabadságra mentek valahova üdülni: közösen. Emlékeiket nem vitték, csak önmagukat, mert ismerkedni szerettek volna. S most 3 hónapja ismerkednek szüntelen. A fiú pedig csak ül, mert emlékei elszabadultak. Halomra ölik egymást, a sok együtt töltött perc csak úgy távolodik egymásutánban.

Egy arc rémlik fel az egyikben, ahogy vár az esős megállóban valamire, a másikban egy peronon álldogáló ember, aki érzi most hosszú szünetre van szüksége. Talán 3 hónapra, talán csak ülni akar alaphelyzetben és a távolba révedni vagy a közeli hegyek ormait fürkészni. Nem tudni, még azt sem mit akar. Csak ülni vagy valami hasznosat is tenni? És ha a világnak az a hasznos, ha főhősünk csak ül és inkább nem csinál semmit? Akkor az a hasznos, ezt egy ember nem döntheti el, mindig kettő kell legalább egy kapcsolathoz, de lehet, hogy az még így sem fog működni. Ott van például Inopier és Culpa esete. Lehet már mindkettő kívánja a kapcsolatfelvételt, de nyitni nem akarnak a másik felé. Várnak talán, vagy csak ülnek magukban a közelbe révedbe vagy a távoli hegyek csúcsait fürkészve. Nem tudni. 3 hónap hosszú idő, hátha még el sem telt, akkor meg pláne! Lehet, hogy csak 3 perce váltak el egymástól, de 3 hónapnak tűnik. Vagy annyi is. De az alaphelyzet változatlan: a fiú ül.