Országmentő

- Na ideje volt már. Ez a kátyú már sok ember napját keserítette meg. Többek között ez enyémet is.

- Ezzel többé már nem lesz baja uram.

S a lyuk valóban egyre csak fogyott. Végképp kezdett eltűnni, ebben mindketten furcsa örömre leltek.

- Ha így haladnak, akkor néhány éven belül akár egész jó is lehet az utak állapota.

- Mi mindent megteszünk. Ha kell, még túlórázunk is. Ugyanannyiért persze. Hisz most nem rólunk vagy a cégről van szó. Ezt – talán kis részben de – a hazáért is tesszük. De arrébb állna kérem.

- Jaj persze! Elnézést. Nem akarom akadályozni ezt a nemes célt. Valóban, néha az embernek kell valamit adnia hőn szeretett országának.

- Igen, mert nem te vagy én, mi vagyunk az ország. Gondoljunk csak bele, ha ezt a kis lyukat ma nem tömnénk be. Akkor akár holnap erre járhatna egy üzemanyagot szállító teherautó. Képzelje csak el, eltörne a tengely. Akár fel is borulhat, sőt fel is robbanhat. Mi lenne akkor, ki fizetné meg a kárt? Emberek nem tudnának reggel dolgozni menni a kocsijukkal. Mi lennénk a hibások, mert nem javítottuk ki. Pedig nem mi tettük tönkre.

- Az még hagyján, de itt lángba borulna minden. Porig égne az egész környék!

- Ha senkinek sem esik baja akkor nincs gond.

- Hogy-hogy? És a sok hontalan ember?

- Nos újra felépítenék a házakat, sok más embernek biztosítanának munkát. És a beszedett minimális adókból újabb kátyúkat tömhetnénk be. Mert ha azokat a kátyúkat sem tömnénk be, akkor talán egy külföldi szállítóval történne ugyan ez. Akkor mi lenne a külpolitikánkkal? És az ebből beszedett kis vámból, újból csak ezt előznénk meg.

- Nem hangzik túl hazafiasnak.

- Látom nem érti. Ez mind a hazáért tesszük. Ettől a pénztől lesz jobb majd az élet. De hát az újrateremtéshez előbb pusztítani kell.

- És most pusztítanak?

- Ugyan már, micsoda feltételezés! Mi soha nem ártunk az országnak! Mi csak fejlesztjük, de soha nem romboljuk! Vigyázzon forró

- Áúú.., Ez fájt. Direkt csinálta!

- Micsoda képtelen elmélet…. Mind a kettő!

- Jó azért nem kell leharapni a fejem. Se megégetni a kezem.

- De már mára vége is a munkának.

- De hisz ez még nincs kész.

- A szakszervezet előírja. Elég egyszerű, munkaidő vége egyenlő nem dolgozni.

- De ha ezt itt hagyják, holnap újra kell kezdeni, mert addigra megköt. Hol itt az önfeláldozás?

- A szabály az szabály. Képzelje, mi lenne ha, némelykőnk megszegné ezt. Akkor a többiek mellettük hasztalannak tűnnének, s talán – mivel ilyen csekélyek az adók és a vámok – elbocsátanák őket. Személy szerint én nem szívesen élnék azzal a tudattal, hogy egy ember miattam került az utcára. Maga szerint én szívesen kezdem újra? Akkor mi értelem a munkámnak?

- Á.. értem már.

- Na akkor, viszlát holnap.

- Viszlát.



- Látom visszajöttek befejezni.

- Természetesen, nem hagyhatunk csak itt egy kátyút, ha már egyszer ez a dolgunk.

- A kis szemét végleg eltűnik a világról.

- Ez csak egy lyuk.

- Tudom, tudom. De maga is megmondta, mekkora bajt okozhat.

- Mi?

- Hát tudja, a külpolitika, a vámok kiesése stb.

- Ja persze. Na ez készen is lenne.

- Hm… ma már nyugodtabban fogok aludni.

- Na akkor mi megyünk is.

- Várjanak!

- Miért?

- Látják azt. Ott is van egy.

- És?

- Hát ha már itt vannak, miért nem csináljál meg ezt is.

- Ugyan már nekünk nincs időnk ilyenekre.

- De hát itt van öt méterre. Nehogy már itt hagyják.

- Sajnálom, de ez nem szerepel a nyilvántartásba.

- De hát itt van.

- Itt bizony nincs.

- Ne azt a papírt nézze, hanem azt a tátongó rémséget ott.

- Ezt a kátyút nem jelentették be. Mi következik ebből?

- Hogy úgy gondolták, maguktól is észreveszik, miközben a másikat tömködik?

- Nem. Azt, hogy ez senkit sem zavar. Minek olyan gondokkal küszködni, ami nem is gond?

- Ja, pedig azt hittem...

- Uram, értjük a dolgunkat.

- Akkor további jó munkát.

- Meglesz!


Hmm. Ez bizony kitört. Jobb lesz, ha telefonálok:

Itt 012-es útjavító. Szeretnék bejelenteni egy kátyút és… kérnék egy autómentőt.