Az első ember

Lehunyta szemét, s nézte a dallamvonalat, hogyan szárnyalt a magasba, hogyan alázkodik meg, olyan volt, mint egy szűz szerető. Egy ravasz szűz szerető, megjátszott félénkséggel.
Ó, de nem ártatlan, tudja a másik, mosolyogva lesi játékát.
Nem bánja, van szórakozása.
Véget ért a koncert.
Feláll, nyújtózik.
Szinte az egész időt félálomban töltötte a lányról álmodozva.
Álmodozva? Nem, javította ki magát, az álmodozik, akinek nincs meg mindene.
Enyém a lány. Csak még nem tudja.

Hevesen dobog a szívem. Vajon észrevette, hogy csak neki játszottam?
Remélem igen. Luca izgatottan járkált fel- alá, arcán széles mosoly, alsó ajkát harapdálta.
A Festő az állványhoz lépett. Palettájáról elővette a vérvörös festéket, s egy vékony ecsetet kiválasztott.
A finom arcbőrre egy piros kis foltot pöttyintett, majd ezzel a színnel az arcot rózsázta ki.
Kék, mint az ég. - mondta magának.
Világoskék lett a lány írisze.
Hmm… elég a sok babaarcú szépségből.
Jöjjön egy titokzatos- s szép sötétbarna lett a haj.
Egy kicsit hátralépett a Művész s megcsodálta művét. Gyönyörű vagy cirógatta meg festménye arcát.
Csücsörítsen egy, kicsit mondta a Szobrász.
Megigazította az ajkakat, hogy mindig mosolyra hajoljanak, s csábítsanak, ha akarnak.

Majd a melleket formázta szép kerekre, nem földön túlian tökéletessé, hanem igazi földivé, ami alkalmas arra, hogy egy nagyon mohó kéz megragadja… de legjobb, ha egy finom szerető keze cirógatja.
Legyen egy csöpp szeszélyesség, mondja a Vegyész, s előveszi a vérvörös fiolát.
Egy kicsit csöppent a fazékba.
Na és egy kávéskanálnyi lustaság. Egy kicsi a sárga színűből.
És jókedvet! - nevetett fel hangosan.
Az égszínkékkel nem fukarkodott, amennyi csak belefért a kondérba beleöntötte.
Jókedvet- s körbeugrálta a fazekat.
Kacagott, boldogan táncolta körbe új művét.
A Zeneszerző verejtékező homlokkal, összeszorított szemhéjjal koncentrált.
Meghallgatta, amit előzőleg összekomponált.
Tökéletes, az elégedettség jele.
A zene beszivárgott a testek fülébe.
Az életre kelt, az összes tulajdonság már benne szunnyadott.

A Számadó mindent pontosan feljegyzett. Végigsétált az oszlopcsarnokon, ami teremtménye élettörténete volt. Minden egyes napon változott egy kissé. Az öregedés szinte észrevétlenül ment végbe, de a testen a gyermekkorban szinte minden nap új sebek jelent meg, gyógyultak be. Már csak egy feladat volt.
A Futár megfogta a magzatot, s leszállt vele a világba.
Nem kellett sok idő, míg odaért céljához.
Mocskos kis putri a falu szélén.
Még nem tudják milyen kincset, kapnak. - gondolta a Futár.
Bement a konyhába, ahol meglátta az asszonyt.
Szeretettel simított végig ráncos arcán, pillantása munkától érdes kezekre esett.
Igen, igen egyszer régen ő hozta ezt az asszonyt is.
Tudta, hogy itt jó kezekben lesz a baba.
Hisz ilyennek alkottalak. Anyának – reppent körül a Hírnök, s atyaian mosolygott az öregasszonyra.

Beleszagolt a kondérba, s elégedetten állapította meg, hogy a nőből tényleg remek szakács lett. Csuklójával körkörös mozdulatokat csinált a levegőben, ami a hőségtől állni tetszett. Kis szellő kerekedett, üdítően hatott a sok órás munka után a nyári melegben. Behunyta szemét, s átadta magát a hideg érintésének.
A Hírnök vizet fröcskölt az ételbe, hogy mindig jóízűen fogyasszák, megáldotta az asszonyt, s az egész háza népét, majd elvégezte, amiért jött.
Belerejtette az asszony méhébe a csecsemőt, majd odahajolt a füléhez, s belesuttogta a nagy titkot. A nő arcán titokzatos mosoly jelent meg, amit maga sem értett. Eddig már volt gyermeke, mégsem ismerte fel az érzést, de érezte, hogy valami mozgolódik benne, s ahelyett, hogy lefárasztaná, energiával tölti fel.

Vidám lett, s alig várta, hogy ura hazaérjen.
Felemelte a tetőt, beleszagolt főztjébe, orrát átjárta a kellemes illat.
Furcsa… ilyen jól még sose sikerült az ebéd.
Azon kapta magát, hogy egy régi dallamot dúdol, amit anyja tanított neki, azt énekelte bölcsője mellett is. A majdnem kész ételt kavargatta, s közben nem vette észre a sötét árnyékot, ami lassan bekúszott a füstös kis konyhába, rémisztő hideget hozva magával.
Nem vette észre, hisz szíve tele volt a nyár minden szépségével, a kisvirág az ablakban viszont lehorgasztotta fejét, szirmai összekoccantak a félelemtől, az árny közelebb lopódzott, majd emberi alakot öltött. Egy magas sötétszemű férfi állt szemmel nem látható, de az állatok, növények s minden elveszett érezte jelenlétét, ha köztük volt.

Egy gyors pillantást vetett a helyiségre, majd sasszemeit az asszonyra irányította.
Összeszűkült szemmel vizsgálta, de nem a külsőt nézte, hanem a nyers belsőt, a lelket, ami eltekintve néhány jelentéktelen hibától hófehér volt.
A hasát nézte, látta benne a növekvő magzatot, aki másodpercről másodpercre egyre több gondot fog neki okozni. Amíg meg nem született nem tud hozzányúlni. Ha csak…
Egy villanás, s a környezet fellélegzett. A Nap, amely eddig bágyadtan sütött, mintha vastag ködtakaró állna útjában, most teljes erejével próbált a Földbe újra életet lehelni.
Megérkezett ura, aki asszonyát kivételesen jó hangulatban találta.

Csodálkozott a nagy örömön, amivel fogadta, s hogy a szomorú vonás eltűnt a bánattól koravén arcáról. Az asszony eddig sorozatosan elvetélt, most hatodik gyermeküket gyászolták már jó három éve. Minden gyermek előtt a remény megújult, s minden veszteség után egyre komorabb lett, magába zárkózott. A férfi már egy ideje nem is közeledett hozzá. Egyrészt nem akarta kitenni egy újabb csalódásnak, melyért magát tartotta bűnösnek.
Másrészt a nő már túl öreg volt, szinte lehetetlen, hogy gyermeke szülessen, s ha foganna is, nem lenne ereje kihordani.

De most arca sugárzott az örömtől, ajkán egy titkos mosoly, amit férfi soha meg nem fejt.
Megfiatalodott, kedves szóval kérdezte urát, hogyan telt a napja?
A férfi rövid válaszokat adott, meghökkent asszonya viselkedésén, de örült, hogy végre leveti a gyászruhát. Emő bőszen sürgölődött férje körül, boldogan felnevetett, mikor az főztjét dicsérte. Mesélt ő is nem túl mozgalmas napjáról, hosszan ecsetelte a hajnal szépségét, amit Miklós nem láthatott, hisz majd egész napját a malomban töltötte, s korán indult el hazulról.
Emő leszedte az asztalt, Miklós a szobában pipázott. A maradékot kivitte kutyájuknak, amit úgy szerettek, mintha gyermekük lenne. Férje sebesülten az úton találta még anyját, hazahozta a vemhes állatot. Nemsokára megszülettek a kiskutyák. Boldogok voltak kis családjukkal, mígnem egy nap nyitva hagyták az istálló ajtaját, ahol a kölyköket tartották, míg a mama este a házat őrizte. Reggel hűlt helyüket találtak, a vér a szalmán azt bizonyította, hogy egy nyest vihette el őket.

A kutyamama fájdalmában vonyított, s Emő is legszívesebben így tett volna.
Aztán észrevették, hogy a szalma mozog. Egy kis foltos mászott elő belőle nagyot ásítva, s anyja felé totyogott. Az elfelejtette a többi elvesztésében érzett fájdalmát, megmaradt kölykével foglakozott. Megszaglászta, hogy nem esett-e semmi baja, s fölé kuporodott, hogy megóvja minden rossztól.

Picur gyorsan nőtt, a nőstény egyre agresszívabb lett, s nem hagyta, hogy akárki a fiához közelítsen. Vadul vicsorgott minden látogatóra, még gazdáira is. Maga fogta kölyke számára az ételt, nem hagyta, hogy a két ember etesse, azonban a házat még így is őrizte. Télen azonban nem talált ennivalót, s Miklós egy nap félve közeledett hozzá, hogy legalább a kölyköt megetesse, aki az éhségtől vinnyogott.
A lesoványodott kutya rávicsorgott, majd keze felé kapott. Kiharapott egy darabot Miklós karjából, aki bemenekült a házba. A nőstény ezután odaadta az elejtett csirkecombot fiának.
Nemsokára kimúlt. A kutya azóta hozzájuk tartozik, ők a szülei.
Az asszony gyengéden megpaskolta az eb oldalát, majd visszaindult a házhoz.
Az ablakpárkánynál azonban megtorpant. Nem hitt a szemeinek. Bement a házba, egyenest az ablakhoz.

Megfogta a ma reggel még olyan szépen virágzó nefelejcset, ami estére- elpusztult.
Virágait ledobta, szára barna volt, s ropogott a szárazságtól.
Emő megcsóválta a fejét. Pedig esküdni mert volna rá, hogy hajnalban ezt is meglocsolta.
Kivette a cserépből, a megszáradt földdel, ami a gyökerekkel együtt a cserép alakját formázta, s kihajította az ablakon.
*
A következő hetek Emő legszebb időszaka volt életében.
Csak az tudhatja, aki volt már anya.
Milyen lehet, mikor egy kicsi szív ott dobog a tiéd mellett, s tudod, hogy az anyaméh meleg fészkében egy csöppség fekszik, neked kiszolgáltatva.
Megtelik a szíved szeretettel az egész világ iránt, s hálával, hogy ilyen kincset kaptál.
Emő is így érzett.

Minden nap sokat sétált a környező vidéken, s úgy érezte a természet neki, dalol.
Teleszívta tüdejét a tavasz friss illataival, hagyta, hogy minden gondolat súlyos terhe leszakadjon róla, s csak éljen, dobogjon együtt a természettel.
3 hónappal ezelőtt megszállta a szentlélek.
A terhes szót, már rég törölte szótárából, mondván, hogy szomorú ház az, ahol egy gyermek teher.

Most megállt hallgatni egy pacsirta dalát, amint Az délutáni szunyókálásra invitálta őket.
Emő lehunyta szemeit, s együtt énekelt a madárral.
Lassan zsibbadtak tagjai, s jóleső fáradtság lett rajta úrrá.
Egy kis ebéd utáni pihenés nem árt meg- okoskodott.
Ledőlt a puha, gyenge fűvel vetett ágyra, s az álom édes mezeje felé hajókázott tudata.
Aludt a kicsi is, nem zavarta anyját.
Belehasított egy rossz érzés a magzatba.
Hideg! Hideg van!
Anyja nem érzékelte, s nem tudta őt figyelmeztetni
Ijedt volt. Hideg van és rossz.
Rossz.
Kezdett úrrá lenni rajta félelem.
Emő felriadt.
Valami!
Valami baj van!
Szörnyűt álmodott.

Réten volt, s a mező bódító illatokat árasztott, de az égre lassan viharfelhők kúsztak, árnyék vetült a csodálatos képre, s ő megrémült, szíve hevesen kalapált.
Lenézett és… és… és
A hasán egy lyuk tátongott!
A gyermek- csapott bele a felismerés.
Nem! Nem! Nem!- zokogva hullt a földre.
Akkor is sírt, mikor felébredt.
Első dolga az volt, hogy a hasához kapjon. Lassan megnyugodott.
Érezte a szívet az övé mellett.
De… Várjunk csak!

Még az övé lassan visszatért a megszokott iramhoz, a kicsi szíve hevesen dobogott.
Fél.
De mitől?
Emő csak most vette észre, hogy feje fölött viharfelhők gyülekeznek.
Mint álmomban.
Feltápászkodott, és minél előbb vissza akart térni az otthon melegébe.
Futni! Menekülni!
A láthatatlan viharfelhők egyre gyülekeztek a feje fölött.