Az ismeretlen

A buszon utazott az iskolája felé. Leghátul ült le, megpróbálta elkerülni a reggeli csúcsból eredő problémákat, miszerint az öreg hölgyek általában mindig az ő ülésére pályáznak. Furcsa volt ez a mai reggel. Valahogy minden olyan gördülékenyen ment. Nem volt gond a felébredéssel, és a megfelelő buszt sem késte le. Ha előző éjjel eleget aludt volna, még örült is volna neki, de így csak arra összpontosított, nehogy az alfa-hullámok hatalmukba ne kerítsék az agyát. Sajnos nem sikerült. Az iskola felé félúton elnyomta az álom.

Egy hosszú fényes alagútról álmodott. És semmi sem történt. Csak ment az alagútban. Majd hirtelen azon kapta magát, hogy befelé sétál az osztálytermébe. Nem emlékezett rá, hogyan szállt le a buszról, vagy hogy hogyan sétált be az épületbe. De nem is érdekelte. Végre megérkezett. Leült volna a helyére, de ott más táskáját találta. Túl fáradt volt ahhoz hogy körbekérdezzen, kié. Egyszerűen arrébb rakta.

Körülötte a tanulók néma csendben ültek. Csak néztek rá ’ez meg ki a csoda’ kifejezéssel az arcukon. Nem érdekelte. Semmi sem érdekelte. De vajon miért nem? És miért érezte magát olyan hülyének. Gondolatai közepette hozzálépett egy fiú. Vele egyidős lehetett. Értetlen arccal megszólította:
- Te mit keresel itt? És miért pont az én helyemre ültél le ha már itt zavarod az órát?
Végképp nem értett semmit. Ezt a srácot nem ismerte sehonnan. Vajon még mindig alszik? Nem, az nem lehet. Most két erős kéz megfogta a csuklóinál fogva, és kihúzta a teremből. A jól ismert pedellus volt az.
- Te nem is ennek az iskolának vagy a tanulója. Mit keresel itt? Neked is órán kellene lenned de nem itt! Eltévedtél?
Benézett az osztályterembe. Mindenhol ismerős arcok.(Az ismeretlen fiút kivéve.) Elgondolkodott volna ezen, ha közben nem tolják ki az iskola kapuján. Hideg szelet érzett az arcán, ahogy kiért az épületből. Elindult. Nem ő irányította a lábait, de valahogy tudta, hogy jó irányba viszik. Ismerős környékre tévedt, a lábai egyszerűen hazahozták. Hogyhogy nem ismerte ezt az útvonalat? Megspórolhatta volna a buszköltséget.

Belépett a ház ajtaján. Édesanyját a folyosón találta. Indulásra készült. Ahogy az asszony gyerekére pillantott, arcán az optimista mosoly egyből rémületté változott.
- Ki vagy te, és hogy jöttél be ide? – kérdezte hadarva. Látszott rajta, attól ijedt meg, ha egy gyerek ilyen hangtalanul be tud osonni lakásába, egy tapasztalt betörővel szemben hogyan tudná megvédeni otthonát
- Miért kezded már te is? Mi ez, valami megkésett áprilisi tréfa? Ma reggel kitessékeltek az iskolából. Mintha nem is…
A mondatot már nem fejezte be. Az asszony a megfelelő pillanatra találva kilökte „gyermekét” az ajtón, és hirtelen becsukta mögötte az ajtót. Percek múlva megfigyelhette ahogy az idegen fiú maga elé meredve elsétál az utcából.

Vajon mi lehet ez az egész? Ezt gondolta. És miért csinálják ezt vele? De akárhogy is, ő belemegy a játékba. Lesz, ami lesz. Még nem értette, de remélte hogy egyszer megérti. Ahogy gondolataiba merülve sétált ismeretlen környékre tévedt. Mindent meg tudott figyelni, a csendet, amiből hiányzott a madárcsicsergés (ami ilyenkor szinte kötelező lett volna a természettől), a napfény nélküli világosságot, a szürke eget, az egyforma, és egyformán komor házakat, de nem tudta felidézni hol is lehet. Ahogy végignézett maga előtt, érezte a lelkére nehezedő súlyt. Eltévedt volna? Már nem is akart játszani az idióta ismerőseivel, nem akart egyedül kóborolni. Az iskolapadban akart ülni, unatkozni az osztálytársaival együtt. Igazságtalannak találta, hogy holmi tréfa miatt kirekesztették. Talán még ők sem tudják mit csinálnak.

Egyvalakihez fordulhatott. Egy olyan emberhez, aki még soha nem hazudott neki. Aki nem verné át soha. Aki soha nem tettetné hogy nem ismeri. Az apjához indult. De nem tudta merre menjen. Hisz azt sem tudta hol van. Mégis elindult. Elindult kifelé a nyomasztó városrészből, ki a szörnyű alomból. Ki az emberek tréfájából, ki egy ismeretlen gyerek gondolataiból.

Egyik lépésről a másikra ismerős utcára lépett. Megállt, és hátrafordult, hogy visszanézzen a sötét házakra. De nem láthatta őket. Csak az ismerős utcát látta. Visszatért a napfény, az életerő a levegőbe, újra voltak madarak, amelyek végezték dolgukat. Édesapja munkahelye előtt állt. Lassan megszokta hogy semmit nem ért.

Nem akarta már megérteni. Fel akart menni az apjához, felmenni, és megnyugodni hogy minden rendben, mégis ismerik őt, mégis létezik. Felrohant a lépcsőn. Emlékezetből tudta, hol van apja irodája. Ahogy felért így nyugtatta magát. Semmi baj, itt van, majd ő megmondja, hogy létezem, majd megmondja, hogy ismer. Tenyerén érezte már a kilincs hidegét, mikor eszébe ötlött: és ha mégsem? Ha mégsem létezik senki emlékeiben? Benyitott az irodába. Apja felnézett asztala mögül.
- Segíthetek valamiben? Öhm talált tárgyak egyel lentébb… Mit ordítasz? Hé hova rohansz hallod? Hol vannak a szüleid?

Nem, ez nem lehet. Ez nem igazság. Nincs joguk elfelejteni! Nincs joguk elvenni tőle létezés jogát. Vakon elrohant a lépcső irányába, s felfelé indult. Maga sem tudta mit csinál, merre rohan. Csak rohanjon. Fusson ki az emlékeiből, amelyeket csak ő mondhat magáénak. Fusson el onnan, ahol az előbb még reménykedett.

Egyszer csak kiért a tetőre. A lépcsők véget értek. Összeroskadva lekuporodott a földre, és szörnyű gondolatok közt elaludt. Ha nem ismerik, mi bizonyítja, hogy az, akinek mondja magát? Mi van, ha nekik van igazuk? Ha tényleg nincs is az élők között? Elaludt. Elért az egyetlen helyre, ahol nem érezte üresnek magát.

Egy hosszú fényes alagútról álmodott mely nem akart véget érni…

Ahogy felébredt, a nyugodtság, amit az álom okozott elillant belőle. Egy furcsa gondolat költözött helyébe. Eszébe ötlött minden ami történt vele. Ha nem ismeri senki, ha nem is létezik, miért kellene mégis élnie. Miért ne lenne igazságos ha nem élne többet ?
Zavaros volt, mintha nem is ő gondolta volna mindezt. De érezte, hogy már elhatározásra jutott. Mindeközben kisétált a tető legszélére. Feláltt a párkányra.

És most itt áll. Sok méter magasan, a szellő az arcába fúj. Tudja mit akar tenni, de nem tudja miért akarja megtenni. Érzi, hogy nem ijed meg; azután ami vele történt így lesz neki a legjobb. Lelépett a párkányról.

Nem. Nem akarom! Ők tévednek, nekem van igazam! Ahogy a jól ismert utca zsivaja egyre közeledett felé, csak ismerősei arcát látta maga körül.

Az iskolában gyásznapot tartottak egy tanuló halálának tiszteletére. Volt osztálytársai mind letörtek, komorak voltak, és egész életükre sebet ejtett rajtuk a szörnyűség. Mindemellett az egész iskolán meglátszott, hogy nem lesz már ugyanaz. Hogy tehetett ilyet szegény? Pedig annyi barátja volt.