Mesterséges evolúció

Betolták a szobába. Járni már nem tudott. A sikertelen gyógyszeres kezeléstől csak a haja hullott ki,s a látása romlott. Betegségén nem segített.
Egyszerű kis terem volt. Az ajtóval szemben hatalmas üvegablak, melyen a reggeli fény vakító sugarai ömlöttek. Egy pillanatra elvakult. Minden tiszta volt, s rendes. Majd megszólalt a bent ülő doktor.
- Nos, azt hiszem, tudja mi következik. Szomorú kötelességünk teljesíteni, amit kért, de ezért alapítottuk intézményünket. Önt percek múlva átkísérik az erre fenntartott helységbe, ahol nagy dózisú Hungarol A nevű nyugtatót vesz be. Alábbi nyilatkozat aláírásával kijelenti, hogy önszántából, és gyógyíthatatlan betegségének tudatában teszi mindezt. Mint tudja már, ennek bizonyítására videofelvételt is készítünk...
- Tudok mindent, nem érdemes ujra elmondania - szólalt meg halkan a beteg. Hangjából csak a teljes elkeseredettség sugárzott, akarat már aligha. Miközben beszéltek hozzá végig maga elé bámult. Az egész szöveget tudta már szinte kívülről. A különbség csak az, hogy most meg is kell tennie. Szíve összeszorult.- Kérem hadd legyek túl rajta. - hangja alig hallható, rekedtes volt.

A doktor átnyújtotta az iratot. A beteg sietősen aláírta, lelökte az asztalra s szinte várta, hogy áttolják a szemközti szobácskába.
A doktor kezet nyújtott. A beteg tudomást sem akart róla venni. Túl akart rajta lenni. Mivel családja sem volt, búcsúzkodnia sem kellett. A doktor intett. Erős kezek markolták meg a tolószék fogantyúit, szinte a biztonság érzetét keltették a betegben. Lassan megnyikordult a kerekesszék görgője. Kitolták a szobából, át a szemközt lévőbe.
Ha a doktor irodája, fényben fürdőhelység volt, akkor ez maga a félhomály. Néhány pillanatra nem is látott. Érezni lehetett némi dohszagot, s a betegnek facsarta az orrát a szálló por. A haldoklóknak ez is mindegy- gondolta. A zöldes színű falról omlott a vakolat.
Nem volt más odabenn: egy asztal, rajta egy kis doboz, és egy pohár friss víz. Az asztal felett egy csupasz villanyégő himbálózott, gyenge fényét árasztva. Ablak nem volt. Az egyik felső sarokba kamera volt szerelve.
Mögötte csukódott az ajtó, ahogy kísérői elhagyták a termet. "Most kell megtennem. -gondolta - Gyorsan túl leszek rajta!"

A doboz felé nyúlt, lepattintotta a fedelét. Két szem tabletta volt benne. Kiejtette őket a tenyerébe. "Mint egy szempár. A halál szemei."
Tudta mit kellene tennie, de nem mozdult a karja. És nem a betegségtől. A pohárra pillantott. Tartalmán tükröződött az égő képe. Hirtelen bátorság öntötte el. Szájába kapta a két szemet. Gyorsan a víz felé kapott. Szinte döntötte magába az élet utolsó cseppjeit.
Kiitta a vizet, s a poharat letette az asztalra.
Most döbbent csak rá, mit is tett. Agyát zavaros gondolatok kerítették hatalmukba. Érezte az elhatalmasodó pánikot. Fel akart állni, el akart rohanni. Elsorvadt lábai nem engedelmeskedtek. Erőlködése nyomán kiesett székéből. A földön vergődött a sírástól. Nem tehet semmit. Már vége.

De mégis, így van rendjén - gondolta hirtelen. Elméjét elöntötte a nyugalom. Végre vége. Nincs több fájdalom. Megelőztem a halált. ÉN MEGELŐZTEM A HALÁLT! Ez volt az utolsó gondolata.
A technikus szobájában két szempár figyelte a képernyőt. A felvétel a vége felé járt. A földön fetrengő alak ideges rángatózása egyre enyhült, majd teljesen megállt. A technikus megállította a szalagot.
- A jegyzőkönyvet felvettem.- szólalt egy hang a síri csöndbe- Kijelentem, a kórházat semmi felelősség nem terheli, munkakörének teljesítése szabályszerűen történt. A többi már csak maszlag.- A lejátszó halk búgása jelezte, hogy a szalagot visszatekerik. - Na megyek jelentést írni. Viszlát Ned.
- Viszlát- szólt vissza a technikus. Majd lenyomta a lejátszó törlőgombját. A beteg utolsó percei fokozatosan enyésztek el.
- Mitől lehet ilyen nyomasztó dolog az evolúció?
De ezt már csak magától kérdezte.