Szól a tangó...-Alida és Catalina (Első rész)

Szól a tangó. Vörös kiterjesztett szárnyain táncolsz, míg a vég el nem jön, és ekkor szól a tangó.
Együtt repülsz, vörös és fekete, szenvedély és tűz, a mámor csapkodó vihara, s még mindig szól a tangó.
S a fáradtság puha szárnya nem legyint, a mámor lehelete megcsap, s te érzed sodrását, érzéked becsap, s még mindig szól a tangó.
Tangó. Szól a tangó. Immár téged is hív.
(A hamis szerelem tánca- spanyol dal)

Alida úgy érezte, hogy ez a dal tökéletesen leírja érzelmeit.
Igen. Valahogy ő is így érez, mikor táncol.
Egybeolvad a mindenséggel az égető tűzben. Sajnos ilyet csak kevésszer él át.
Sok minden kizökkentheti áldott hangulatából, s akkor nem tudja átadni magát a táncnak.
„A tangó a végtelen szenvedély.”
Ez a mondat hangzott el első óráján. S hamarosan megtapasztalhatta, hogy mennyire igaz.
„A tangóra születni kell, nem lehet tanulni. Bár a mozdulatokat el kell sajátítani, hogy jobban élvezzük, s átérezzük ezt a táncot, ha nem erre születtél, feleslegesek a próbálkozásaid.”
Alida a mellette álló nőre nézett, akinek unott arcán vajmi kevés szenvedély látszott.
Kíváncsian nézett körbe, s megállapította, hogy jóformán minden jelentkezőnek az arcán az az unott, lenéző mosoly ült, mint a szomszédjáén.
Ezek a nők nyílván felesleges hantának tartják azt, amit most itt elmondanak.
Gondolom olyan lehet nekik, mint az iskolában az évnyitó.
Bár az évnyitón én se figyeltem sose- s mikor Alida idáig jutott egy halovány kis mosoly jelent meg arcocskáján- mindazonáltal ez most érdekel. Gondolom mások heccből, a férjük unszolására, vagy hogy tanuljanak valami táncot, jöttek el ide.
„A tangó az élet maga. ”

Alida a tükör előtt állt, büszkén felszegte fejecskéjét, karjait a magasba emelte, s kihívóan nézte képmását. Egy percig tartotta így magát, majd karjait leengedte, és járkálni kezdett.
Kicsi kecses lépésekkel haladt a sötétbarna fapadlón, mozdulatait nézve a tükörben.
Nem ez így nem jó.
Úgy érezte magát, mint egy elefánt, lépései dübörgésnek hatottak, mozdulatait tramplinak mutatta a tükör.
Még egy negyedóráig küzdött, aztán lerogyott a földre.
Törökülésben ült, s mereven nézte magát.
Nem tetszett neki, amit látott.
Mielőtt elkezdte volna a tangót, vagy mielőtt élni kezdett (ahogy ő fogalmazott), gyönyörűnek gondolta magát.
Született csábítónak érezte magát, aki bármelyik férfi fejét el tudta volna csavarni, ha akarja.
És most... Most egy megkeseredett, elégedetlen, koravén és csúf nőt látott maga előtt.
Felállt helyéről, majd a sima felülethez lépett, és hozzásimult.
Körmei a hideg üveget cirógatták, szája szenvedélyesen tapadt a tükörhöz, s finoman suttogta, mint egy szenvedélyes szerető a vég pillanatában: Miért? Miért bántasz engem?
Ujjai lázasan simogatták, s remélte, hogy néma kérésére megenyhül az ég, de hiábavaló volt.
Képmása csak egy új- utált vonással gazdagodott.
Iszonyodva nézte magát, aztán felsikoltott, mint egy kétségbeesett anya, akinek gyermekét elvették.
Nem! Nemnemenem és nem! Öklei tompán puffantak az üvegen, semmi kárt nem okozva benne.
Ha kedvességgel nem megy, hát erőszakkal!
De ő volt a gyengébb. Nem törődött a fájdalommal, mint őrült verte ökleivel az üveget.
Halkan kántálta azt a szót, mely talán visszafordíthatja az idő kerekét, megakadályozhatja az elmúlást, a bőr ráncosodását és minden szépnek végét: nem. Nemnemnem.
A tükörhöz támasztva homlokát zokogott.
Könnycseppjei a sima felületen nekiiramodtak, csíkot húzva maguk után.
Lekuporodott istene tövébe, átkarolta magát, s előre- hátra himbálódzott.
Előre-hátra, előre- hátra s könnyei nem apadtak el.
Hallotta a puha dobbanásokat maga mögött, a padló nyüszítését, de nem eszmélt fel rájuk.
Csak saját bánatával törődött, talán a lépéseket is képzeletének tulajdonította.
De a lépéseknek volt gazdájuk, ki most gyengéden megérintette vállát, s egy selymes hang a fülébe suttogott: „Ne sírj! Segítek.”

„Emeld a kezed!”- vezényelt Alida.
„Tartsd egyenesen, ne görbítsd be! Húzd ki magad! Kisebbeket lépj! Tarts szorosabban, a végén még eldőlök!”- csak úgy záporoztak az utasítások.
Miksa hallgatott. Elvileg neki kéne vezetnie, de Alida folyton átvette a vezető szerepét.
Nem baj, míg a közelében maradhat.
Alida dühös volt, egy pillanatra úgy érezte, szárnyal, majd párja ügyetlensége minden elrontott.
Kielégületlen volt, mint minden nő, aki nem kapta meg jól megérdemelt orgazmusát.
Neki ez volt az orgazmusa, s ha egy csöppet belekóstolt az élvezet kelyhébe, függővé vált, s minden ingerelte, ami szerinte megakadályozta ebben.
Elsősorban a mostani táncpartnere.
„Hihetetlen milyen béna vagy!”- vetette oda neki bosszúsan, s remélte, hogy ez fájni fog neki.
Szívből remélte.
Miksa szótlanul öltözött, s egyre arra gondolt, hogy milyen szép volt, mikor Alida barna már- már fekete haja szétterülve úszott a levegőben. Az egész csak egy pillanat volt. De milyen szép.
Elképzelhetetlenül selymes lehet az a haj. Bárcsak egyszer megérinthetné, az ujjai közt foghatná, s gyengéden simogathatná.
Úgy gondozná, mint egy kis állatot, ügyelne rá, hogy mindig fényes és tiszta legyen.
Bárcsak…
Álmodozásaiból egy jól ismert kemény hang ébresztette fel.
„Ha továbbra is így elbénázol mindent, nem lesz időnk a versenyig. Nem veszíthetünk!
Hogy legyen egy kis plusz időnk felkészülni, gyere át a lakásomra jövő csütörtökön.
Tessék itt a cím!”
A nő kezébe nyomott egy cetlit, majd kiviharzott, ruhacsomóival, amiket a kezében szorongatott.

Alida belépett a helyiségbe, amely kellemes illatot árasztott. Narancs és menta. Jó párosítás, állapította meg. Egy kis öltözőasztal lámpái világítottak csak, s mivel már lemenőben volt a nap, s odakint szürkület állt be, úgy tetszett, hogy a kis helyiség, mint egy menedék emelkedik ki a világot borító sötétségből.
A tanár, Catalina nem volt benn a szobában, valószínűleg még oktatott az egyik teremben.
Bár ő inkább nevezte alkotásnak, vagy vezetésnek a munkáját.
Ő irányította a diákjai mozgását, segített nekik megmutatni a milliárd mozdulat közül, azokat, amik hasznosak lehetnek számukra és mindenekelőtt: alkotásra ösztönözte őket.
Hogy ragadjanak meg mozzanatokat, s fűzzék őket egymás után láncra, majd táncolják el őket.
Nehezebb, mint hangzik. Ráadásul, ha a következő pillanatban te sem tudod mit fogsz csinálni.
Egy versenyen lényeg az illúzió. Hogy minden, amit csinálsz profinak tűnjön, és legyen látványos.
Egy kis színészkedés, míg az életben az élvezet a fontos.
Már sok-sok éve ezt tanította nebulóinak, s már sok- sok éve hitt is benne.
Senki sem tudta hány éves. Hosszú évek óta dolgozott már, bőrén mégsem lehetett egyetlen ráncot sem látni.
Mozgása ruganyos volt, mint egy tinédzsernek, mellei hetyke körvonala, pedig arról tanúskodott, hogy az idővel szövetséget kötött, s az nem bántja.
A legmerészebbek is 30- nak tippelték, bár pletykák szerint túl volt a negyedik x-en.
Tanítványai sokszor találgattak, mit használhat frissességének és fiatalságának megőrzése, s megóvása érdekében.

Alida is erre volt kíváncsi, mióta csak Catalina ott a tükörnél megígérte neki, hogy segít.
Azt hitte azonnal munkába állnak, de mintha Catalina elfeledkezett volna ígéretével egy szót sem szólt ezután ajánlatáról, hanem gyorsan egy új táncpartnert kerített tanítványának, ugyanis Alida és régi társa közt olyannyira megromlott a viszony, hogy még közösen sem volt hajlandó vele dolgozni.
Bár az új partnere sem nyerte el tetszését, vele már hajlandó volt táncolni, félve attól, hogy tanára esetleg meggondolja magát.
És egyébként is. A tangó egy olyan tánc, amiben a szerelmet kell eljátszani, a másik csak eszköz a szerelem megélésére.
De ha ők ketten máshogy élik meg a szerelmet, másra vágyakoznak, nem fognak tudni együtt dolgozni.
Miksa pedig Alida szerelmére vágyakozott, míg Alida… Alida a táncéra, ami tökéletesebb volt minden férfinál, s ami végre képes volt kielégíteni.
De tényleg erre vágyakozott?

Ő legalábbis ezt hitte, mert hinnie kellett valamiben, hogy ne érezze magát elveszettnek. Ha már álmai sincsenek, semmi értelme az életének.
A kis sziget egyszerűen, mégis kényelmesen volt berendezve.
Az öltözőasztalkán kívül volt még egy puhának látszó kék fotel az ajtó közelében, közvetlenül mellette egy olvasólámpa helyezkedett el. A merőleges falnál rengeteg virág és zöld burjánzott, szinte mind eltakarva a falon függő érmeket, s okleveleket.
Jobbra fordulva, pedig egy komplett edzőtermet látott egyetlen gépben. Ismerte, ez volt a legújabb modell, rengeteg lehetőséggel kizárólag gazdag teheneknek, akik miután a fogyi tablettákkal csődöt mondtak a sporttal próbálkoznak.
Próbálkozásaik meg ugye sokba kerülnek, amit valószínűleg a férjeik fizetnek.
Honnan telhet neki ilyen gépekre- csóválta meg fejét Alida- hiszen egy tánctanár nem kereshet olyan sokat, mégha saját tánciskolája van is. Nagy költség azt fenntartani, ráadásul alig van néhány állandó tanítványa, hisz ő csak a tehetségeseket tartja meg.
Mikor elkezdték a tangót a csoportban harmincan voltak- mostanra hatan maradtak mindössze.
Egy kis vörös tégely állt magányosan az asztalon.
Közelebb lépett hozzá, felemelte, lecsavarta a tetejét, s orrát az az intenzív illat csapta meg, ami bejöttekor is.
Narancs és menta.
Így erősebben sem tűnt bűznek, inkább bódítóan hatott rá, érzékei az óriási erőtől letompultak. Mint mikor a hatalmas fájdalmat kicsinynek, s a kicsit nagynak érzed.
Az agyad valójában még nem tudta feldolgozni, azt a kínt, amit a sebed okozott neki, érzékeidet eltompította a végtelen fájdalom, s te csak keveset érzékelsz belőle.
„Ez olyan, mint a drog”- hisz nem tudta elvenni orra elől.
-Finom illatú, ugye?
Alida lassan elemelte orrától az üvegcsét, rácsavarta a tetejét ügyelve, hogy csepp sem vesszen kárba, majd gondosan visszatette ugyanoda, ahol állt.
Most fordult csak meg.
S egyenesen szembe találta magát Catalina éjfekete szemeivel, amint azok fürkészően néznek rá.

Melleik szint egyvonalban voltak, látta, ahogy mellkasa lassan emelkedik, majd süllyed.
Alig kéne kinyújtania a kezét, s máris megérinthetné azt a selymes bőrt a nyakán.
Vagy domborodó melleket, melyekre ráfeszült a ruganyos anyagból készült táncruha…
Úgy tetszett neki, mintha tanára kérdőn nézne rá.
„Igen”- száraz nehéz nyelve végül is megmozdult.
Catalina szótlanul nézett a szemébe, ajkain mosoly játszott, amitől Alida kezdte magát kényelmetlenül érezni.
Mintha egyenesen belélátna… Talán így is van.
Érezte, hogy tanárának esze ágában sincs megszólalni.
Azért jöttem… a mondatok összevissza kavarogtak a fejében, egyszerűen képtelen volt őket rendezni… mert megígérted… próbálkozása hebegésbe fulladt. Talán rajta nevet tanárnője? Vagy a helyzet komikumán? A lány arca piros színt öltött a szégyentől. Hogy is jöhetett zavarba?
Pont ő!

Akit a legvagányabb csávó sem hoz tűzbe, ő a hideg, kemény jégcsap, most remegnek lábai egy nő előtt, nyelve akadozik ráadásul még el is pirul!
Mi folyik itt?! Nyögött fel magában. Ami elég hangos volt ahhoz, hogy Catalina is hallja.
Ezt a szégyent! Még jobban elpirult.
Na kaparjuk össze még a maradék önbecsülésünket!
„Tehát… azért jöttem, hogy…”
„…A segítségemet kérd”- fejezte be helyette a nő
Alida gyorsan bólintott, amitől fájdalom nyilallt a nyakába.
Egy pillanatra megtört a varázs.
Catalina elfordult, s a láthatatlan láncok lehullottak Alida testéről.
Megkönnyebbülten, mélyen sóhajtott.
A nő az ablakhoz lépett és szélesre kitárta. Nagyot szippantott a friss esti levegőből, majd a fotelhez lépett, ahol egy kék táska feküdt.

Alida azon vette magát észre, hogy tanárnője meztelen testét csodálja.
A táncruha két részből állt, de úgy simult egymásra, hogy lehetetlen volt megállapítani a másik rész kezdetét. A nő csak kioldott egy masnit, s lám a ruha máris a lábainál hevert.
Alatta nem volt semmi.
Az öltözést nem siette el, lassan húzta fel a darabokat. A lány észrevett egy harisnyatartót is a pakkban, de e helyett csak egy sima átlátszó nejlonharisnyát vett fel.
Mikor készen volt, minden kifogástalanul állt rajta.
Kisimított egy képzeletbeli ráncot szoknyáján, majd tanítványához fordult.
Észrevette csodáló tekintetét, de pillája sem rezdült, szája sarkában még mindig az a kis, mindentudó mosoly ült.
Alida tudta, hogy itt lenne az ideje levennie róla a szemét.
Uramisten mindjárt megfordul!
Rájön, hogy néztem…
De valamiféle delej vonzotta, s nem tudta elfordítani fejét, míg minden darab a helyére nem került.

Azután sem tört meg a varázs, hiába tudta, hogy a szempár őt nézi,
A mély selymes hang törte meg a csöndet:
„Segítek neked. De nem most. Még nincs itt rá az idő.”
Alida bólintott. Mielőtt idejött szentül megfogadta magában, hogy addig nem tágít, míg a nő nem segít neki.
De… most minek? Minek ellenkezni, mikor be is hódolhat ennek a csodálatos lénynek?
Igen... Milyen boldog dolog is engedelmeskedni!
Végtagjait mintha cérnán rángatnák, köszönt el majd sétált ki az öltözőből, hogy útját hazafelé vegye.
A felső bábjátékos sokáig nézett még utána, megtartva a test melegét, a lány emlékét a szobában, míg csak lehet.