Felkelő nap, lenyugvó élet

Sötét éjszaka van, a város nagyja még az igazak álmát alussza. Csend van. Csak néhány kocsi poroszkál még a nappal oly forgalmas utakon. Itt-ott nevetgélés, hangos beszéd hallatszik, de még emellett is nyugalom van.
Hajnali négy óra lehetett. Nem tudom. Nem volt órám, és nem is akartam. Az egyik felhőkarcoló magasságú épület tetején ücsörögtem már jóideje. A lábam a mélységbe lógatva. Mintha csak egy nyugodt artista lennék, s alattamlenen a cirkuszi háló, ami megvédhet a sérülésektől. Valahogy mégsem a zuhanástól tartottam.

Csak néztem az előttem elterülő várost. A szmogfelhőt, ami körülvette, a környező hatalmas épületeket, és a vékony csíkként húzódó utakat. Távolabb a lámpák fénye igen erős volt. Szerencsére én a város ennek a részében laktam, ahol még nyugalom honolt. Volt aki gondoskodjon a nyugtalan, éjjel randalírozó egyénekről...
Egy sziréna harsant fel, és nemsokára a hozzá tartoző mentő is elszáguldott alattam, az úton. Savanyú mosolyra húztam a szám. Valaki ismét meghal, vagy megszületik.
És velem mi van?

Tovább tűnődtem. Hüvelykujjam végighúztam felső fogsorom alján, szemfogamnál kicsit elidőzve, majd kezem ismét mellém került. Komor ábrázattal merengtem tovább.
Mivé lett a világ? Mi ez itt előttem? Hol vannak már azok az idők, amikor az ember meghívhatta az egész várost egy menyegzőre, születésnapra, vagy bármilyen ünnepségre, és olyan ünnepélyt rendeztek, amit napokig emlegettek utána. Sehol... manapság a városok több milliós fővel rendelkeznek. Talán nem is ez a legnagyobb gond. Ellenségeskedés, harag. Gyűlölet. Ha jobban belegondolunk, biztos találnánk valakit, akit nem hívnánk el a saját születésnapi partinkra, nemde?

Na, meg a pénz. Kit érdekelt akkoriban? Levágták a disznót, három-négy csirkét, Eszti néni süteményt sütött meg kenyeret abból a lisztből, ami abból a gabonából volt, amit Géza bácsi aratott még tavaly nyár végén. Nem volt hiány, mert nemsokára majd egy másik falusi fogja őket meghívni, és amit most elosztanak, úgyis visszajön. Most ők vendégelnek, legközelebb meg őket fogják.
Mint az ajándékozás. "Vegyek neked ajándékot?" Ezt nem kéne megkérdezni... ha igazán szeretünk valakit, úgyis venni fogunk! Ha meg nem akar költeni rá, hát minek kérdi?
Szeretet...

A hideg futott végig a hátamon, és egy pillanatig azt hittem, leesek a ki tudja hány emeletnyi mélységbe.
Szeretet. Milyen rég volt már vele dolgom! Ki tudja már mikor. Persze mindennap látok embereket, ez megszokott. Sőt, az utóbbi napokat, talán heteket elnézve, még jópár egyénnel "ismerkedtem" is meg. De mind kihasználtam... a mosolyom csupán lepel volt, az alatta megbúvó vágy elrejtésére.
A vágy...
Kezem ismét arcom felé indult. Ismét megérintettem a fogaim. Semmi különbség nem volt. Nem vertek meg, nem mentem neki a falnak, nem talált el semmi, hogy várnom kellene az egyik kiesését.

Nagyot sóhajtottam. A távolban a felhők már színesedni kezdtek, és az amúgy fekete égbolt egyre jobban hasonlított egy sötétebb szürke árnyalatra. Lépések zaját hallottam. Úgy tűnik valaki felfedezte a tetőre vezető ajtón a feltört zárat. Nem moccantam. Már csak percek kérdése és egyáltalán nem fog érdekelni ki jön fel és ki nem. Egyébként is, hová menekülhetnék most már?

A nap nemsoká felkel. Milyen más most egy napkelte, azokhoz a régi időkhöz képest! Most még jó pár percet kell várni, hiszen hatalmas épületek takarják el, bármennyire is próbálkozik beteríteni fényével a mocskos utcákat. Néhány sikátor még így is hideg, nyirkos, bűnözőknek való hely. Régen az ember kilépett a háza ajtaján, és már csodálhatta a gyönyörű látványt.
Gyönyörű? Persze, én mondom, hogy gyönyörű, amikor már réges-rég nem láttam napfelkeltét. Leszámítva a tévében, moziban látható felvételeket. De ugyan, felér az az igazi élménnyel? Nem hiszem. Nem mindegy, hogy egy dobozt nézek, vagy egy... világot.
Egy pusztuló világot. Ahol lassan minden ember vére mocskos...
Vér...

A léptek egyre hangosabbak lettek. Mostmár egy átlagos ember is biztos meghallotta volna.
A nap pedig megállíthatatlanul haladt az ég felé.
A léptek egyre közelebbről hallatszódtak. Talán már csak pár lépcsőfok és fel is ér az illető.
Egy épület mögött pedig megjelent a nap első sugara. Kezem arcom elé raktam. Eleinte csupán szemem égette... aztán egy pár pillanatig kelleems meleg, végül mint akit leforráznak, égetni kezdett a fény.
A fájdalom közepette szinte alig hallottam meg az ajtó nyikordulását.
- Hé, ember, mit csi.... - forrt a szó az egyén torkára. Nem csodálom. Ilyen látványban még biztosan nem volt része. átfutott a fejemen a gondolat, hogy odarohanhatnék hozzá, beránthatnám a fénytől védett lépcsőkhöz és vérét vehetném... ó igen, nem lenne szemtanú, és gyorsabban begyógyulnának ezek az ocsmány sebek...
Nem!

Tejfehér bőröm lassan hamuvá vált, ahol a nap elérte. Az pedig egyre csak jött, jött. Utolsó erőmmel előredőltem a mélybe.
Még fájt. Sokáig. Hosszú zuhanás volt. Szenvedtem, és élveztem is. a nap már az egész utcát beragyogta.

- Anya, anya! Havazik! - ugrált egy hat-hét évesnek tűnő kislány egy hatalmas épület előtti utcán. Az anya kitette kezét, s nézte a tenyerében gyűlő szürkés port. Hamu volt.
- Menjünk, kicsim... -fogta meg lánya kezét, és elindultak.