Reménytelen szerelem

Andrea úgy ült a széken, mintha egy külső erő odataszította volna, végtagjai megdermedtek, a szíve olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Már megint - gondolta keserűen, hát soha nem lesz ennek vége?! Ádám állt az ajtóban, a szokásos reggeli capuccinójával a kezében, szőke haja pajkos arcába hullott, hidegkék szemei álmosan pásztázták körbe az irodát. Ő volt a nők kedvence, az ábrándozó hölgyek álmaiban nem egyszer tűnt fel izmos teste, kisfiús mosolya, és a gyönyörű bókok, amelyeket csak úgy ontott magából, elkísérte őket az otthonukba, a hálószobájukba, hogy aztán az éj leple alatt vágyat csaljon az ábrándozó "áldozatok" szívébe.

Már egy éve tartott ez. Számtalanszor megfogadta, hogy beadja a felmondását, nem bírta nap mint nap elviselni ezt a kínt, a puszta látványától elborította a szenvedés. Imádta. Vadul, forrón, határok nélkül, és mégis tisztában volt vele, (hiszen világosan az értésére adta), hogy kettejük között soha sem lehet semmi. Gyötrelmes volt végignéznie a flörtjeit, ahogyan kívánkozva pillantott egy-egy mellette ellibbenő karcsú lábra, úgy, ahogyan őrá sohasem nézett. És nem is fog. Keserű volt ez a tény, fájdalmas, a mélybe taszította ez a tudat, és mégis... Nem bírta kitörölni az elméjéből, a szívéből, érezte végérvényesen beléköltözött, és nem tud szabadulni tőle. De nem is akart. Hozzátartozott a mindennapjaihoz ez a szenvedés, ez az édes kín, amely bevonta rózsaszín takarójával, és csak azt látta, amit látni akart. Tisztán emlékezett arra a beszélgetésre, ami közte és Ádám között zajlott, amikor még volt remény, melyet szerelmes szívéből táplált.

Esős novemberi nap volt, 2 hónapja dolgozott a cégnél, és a fél mosolyokat, a pillantásokat, a baráti mozdulatait félreértve, egy este randevúra hívta Ádámot. Félt, reszketett, a lábai majdnem felmondták a szolgálatot, arca a pírtól bíborszínűre váltott, de mégis kipréselte magából azt a két bűvös szót, görcsösen igyekezve, hogy a hangja ne reszkessen.
- Ráérsz este?
A válasz késett, Ádám felhúzta a szemöldökét, mint aki nem érti tisztán a kérdést. Pár másodpercig tartott ez a feszült csönd, de Andrea most először kívánta szívből: bárcsak meghalnék. Úgy érezte nem bírja elviselni az elutasítást, a torka kiszáradt, érezte ha nem érkezik válasz, hamarosan elöntik a könnyek De erre nem került sor.
- Munkaügyről van szó? - kérdezte végre Ádám, és hanyagul nekidőlt az íróasztalnak.
- Nem, csak gondoltam elbeszélgethetnénk egy kicsit, hogy közelebbről megismerjük egymást - dadogta Andrea, miközben úgy érezte, elsüllyed a szégyentől.
- Persze, jó ötletnek tartom - mondta Ádám, pedig belül enyhe bosszúságot érzett, amiért nem tudott nemet mondani. Semmi kedve nem volt ezt a molett lányt közelebbről is szemrevételezni, a mai estét inkább pihenésre szánta volna. Mégis a sajnálat győzött, és megígérte hogy nyolc óra körül találkoznak a céghez közel eső bárban.

Andrea olyan boldog volt, mint még soha életében. Habos fürdőt vett, és órákat töltött a tükör előtt, nem tudta eldönteni mit vegyen fel. Vajon ez azt jelenti, hogy Ádám is hasonlóan érez iránta? Hiszen elfogadta a meghívását, bizonyára felkeltette valamivel az érdeklődését. A külsőmmel biztos nem - gondolta magában, miközben szemrevételezte magát a tükörben. Lehet hogy van valamiféle kisugárzásom? Igen! Biztosan ez lehet a válasz - amint beleélte magát ebbe az ábrándba, máris kezdte tervezni a közös jövőjüket. Olyannyira elszaladt vele a képzelet, hogy elkésett a randevúról. Sietve felkapta a táskáját, és szinte szárnyalt, afelé a keserű csalódás felé, amely perceken belül értelmetlenné tette az egész életét.
Ádám türelmetlenül ült a bárpultnál. Ez azért már mégiscsak sok, nem elég hogy szánalomból ide jött, de még meg is váratja - gondolta magában bosszúsan, és igyekezett az arcvonásait úgy rendezni, hogy a külvilágnak ne tűnjön fel mennyire felidegesítette magát.

Ebben a percben lépett be a lány az ajtón. Annyira jelentéktelen volt a külseje, hogy Ádám már bánta, amiért elfogadta a meghívását. Lili persze más. Azok a gyönyörű vörös fürtök szinte megőrjítették, a tökéletes karcsú test, amikor egybefonódtak...
- Szia - zökkentette ki a félénk hang az emlékezésből.
- Szia - mondta kelletlenül Ádám.
- Késtél - állapította meg zordan.
- Igen, ne haragudj - hebegte Andrea.
- Az volna a legjobb, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. Ne haragudj, de se időm, se energiám ma egy hosszas beszélgetéshez, és biztos vagyok benne, hogy van valami konkrét mondanivalód a számomra.

Andreát hideg vízként érték ezek a szavak. Pár perc kellett amíg eljutott a tudatáig; most vagy bevallja az érzelmeit, vagy talán soha többé nem lesz rá alkalom. Nem, nincs hozzá ereje - gondolta kétségbeesetten. Majd mégis, mint egy halk nyöszörgés, úgy hagyta el a száját a régen titkolt szó;
- Szeretlek.
Semmi reakció nem tükröződött a férfi arcán, ezért egy kissé összeszedte a bátorságát, és így folytatta;
- Szeretlek, szerelmes vagyok beléd, mióta csak megláttalak.
Ádám hirtelen felnevetett. Nem, nem örömében. Maró gúny szállt a levegőben, Andrea úgy érezte megsemmisül. Könnyek öntötték el az arcát, éles csend állt be kettőjük közé, a lány körül vágni lehetett volna a feszültséget.
- Ne haragudj - nyögte Ádám, majd újból kirobbant belőle a nevetés. Az előbbi csendet megtörte ez a hang, mely Andrea szívébe hatolt. Mintha jeges kezek szorítanák, rosszulét környékezte, egy pillanatra azt hitte elájul.
- Tényleg ne haragudj - mondta ismét Ádám, most már visszafojtotta a nevetést, lecsillapodtak benne a kedélyek.
- Nem akarlak megbántani, de nem vagy az esetem. Ez az egyik. A másik hogy barátnőm van.- tette hozzá, majd sietve felkapta az aktatáskáját, hogy mihamarább elhagyja a helyiséget. Amint kiért az utcára, újra kirobbant belőle a nevetés.

Az emlékek felkavarták, igyekezett elvonni a figyelmét Ádámról, mereven figyelte a számítógépet, mintha valami fontos megrendelést böngészne éppen. Szomorúság tört rá, elárasztotta az egész testét, az a mély, begyógyíthatatlan seb felszakadt a lelke mélyen, melyet féléve igyekezett eltemetni, de most a múltban száguldó gondolatai újra elhozták neki azt a csalódottságot, fájdalmat, amit aznap este érzett. És másnap.... A kolléganők gúnyos pillantásai, és a rosszindulatú, kárörvendő mosolyok kereszttüzében, alig jutott el az íróasztalához. Mindenki összesúgott a háta mögött, lenézték, amiért azt képzelte, hogy a cég legsármosabb férfijának majd pont ő kell.
Elhessegette magától az emlékeket, és belemélyedt a munkába. De nem tudott összpontosítani, annyira levert lett, hogy hirtelen betegnek érezte magát. Egy gyógyíthatatlan, elpusztíthatatlan szerelem mélységében fuldoklott, és senki nem volt, aki kinyújtotta volna a kezét, és kirántotta volna ebből a mélységből. Magára maradt ezzel a pusztító űrrel, amelyet senki nem akart, és nem tudott betölteni. Vagy mégis...

Most eszébe jutott Gyula, a szomszéd fiú. Hónapok óta ostromolta, üldözte a szerelmével. A sors ostoba játékának tekintette, amennyire ő lángolt Ádámért, ez a fiú úgy rajongott érte. De nem tudta elképzelni, hogy bárki más elfoglalhatná ennek az elsöprő szerelemnek a helyét.
Hirtelen eszmélt fel, az irodából már szinte mindenki hazament. Fáradtan pakolta össze az iratait, ebben a pillanatban olyan elhagyatottnak, árvának érezte magát, hogy egy pillanatra megfordult fejében az öngyilkosság gondolata. Mi volna ha... ha kioltaná az életét, hisz nem bír tovább ennek a lidérces érzelemnek a tüzében égni. Milyen egyszerű volna, nem fájna többé semmi, talán Ádám eljönne a temetésére. Talán. De még ez sem biztos, valószínűleg nem érintené meg különösebben az a tény, hogy ő nincs többé.
Sötét volt és néma csend, csak a magas sarkú cipőjének kopogása visszhangzott az éjszakában. Nem volt kedve villamosra szállni, vagy inkább ereje? Már nem is tudta. Vánszorogva tette meg a hazafelé vezető utat, miközben arcán megállás nélkül peregtek a könnyek.

Teltek a hetek, a hónapok, lassan tavaszba borult a világ. Az irodában semmi nem változott, csak Andrea lelkében kezdett kinyílni egy új érzés, melyet nem tudott volna megnevezni. Egyre sűrűsödtek az esti beszélgetések a szomszéd fiúval, bár Ádám iránt érzett szerelme még ott szunnyadt a szíve mélyében, mégis érezte, hogy valami megváltozott. Fontossá vált Gyula, aki eleinte csak a terhére volt, és akivel tavaly még igyekezett elkerülni a találkozást. Úgy érezte igaz barátra lelt, végre meg tudta osztani valakivel a szomorúságát, örömét a jövőtől való félelmeit, az álmait, mindent. Eleinte nem vette észre, hogy élete már egy nyitott könyv a fiú előtt. Az a borús éjszaka a múlt homályába veszett, és szép lassan kezdte felfedezni az élet szépségeit, mikor egy nap Gyula elé állt, és így szólt;
- Nem bírom ezt tovább Andrea, nem tudok a közeledben lenni, elemészt a fájdalom, hogy tudom soha nem lehetsz az enyém. - végtelen szomorúság tükröződött a szemében, amikor így folytatta;
- Elköltözöm. Azt hittem idővel majd el tudsz fogadni, de ráébredtem hogy szerelmed Ádám iránt megváltoztathatatlan, és én csak a jó barát szerepét tudom betölteni melletted.
Andreát letaglózták a szavak, hirtelen megrémült; megint egyedül marad.
- Mikor mész? - kérdezte rekedten, annyira össze volt zavarodva, hogy eszébe sem jutott visszatartani a fiút.
- Három nap múlva - mondta csalódottan Gyula, miközben egyre erősebbé vált benne az érzés, hogy döntése helyes volt. - Semmit nem jelentek neki - gondolta keserűen, majd sietve elköszönt a lánytól.

Gyötrelmes volt az a két éjszaka, melyet Andrea kétségek között, hánykolódva töltött el. Nem tudta mit tegyen, nem tudta mérlegre tenni az érzelmeit, nem tudta elképzelni, hogy lesz ezután? Megéri e az évek óta táplált plátói szerelem ápolása, vagy vesse bele magát ebbe a kapcsolatba, még akkor is, ha esetleg soha nem fogja megszeretni ezt a fiút? Nem akarta félrevezetni, megalázni, becsapni, ennél jóval többet jelentett neki.
Fáradtan, kialvatlanul ment reggel az irodába, alig tudott a munkájára koncentrálni. Nem érzékelte a munkatársai harsány jókedvét, szinte megszűnt a külvilág körülötte, annyira a gondolataiba mélyedt, mikor egy párbeszéd foszlány mégis felkeltette az érdeklődését.
- …a töltött galamb? Balra a második íróasztal.
Megsemmisülten ült a székén, Ádám mély baritonja pengeként hasított a lelkébe. Tehát ennyi a véleménye róla. Ennyi és nem több. Valami elszakadt benne, valami véget ért. A hátralévő nap részét magába fordulva, szótlanul töltötte el, elbújva abba a kis világba, melyet másfél éve épített magának, melynek segítségével teljesen ki tudta zárni a külvilágot.

***
Andrea nem volt szép. Sőt, ha valakiben nem volt egy szemernyi jóindulat sem, még csúnyának is nevezhette. Seszínű barna hajával, barna szemével, telt alakjával és keskeny szájával jelentéktelen személyiségnek számított, egy középkorú nő, akinek a külseje inkább egy szürke unalmas háziasszonyra emlékeztette a férfiakat. És mégis… Gyulának ő volt a minden, a tökély megtestesítője, a világ közepe. Olyan belső értékekkel rendelkezett, olyan tűz ragyogott a szemében, amivel élete során ő még sohasem találkozott.
Bőröndbe hajtogatta a ruháit, olyan magányosnak érezte magát ebben a pillanatban, mint soha azelőtt. Fáradtan meggyújtott egy cigarettát, a kézmozdulatában, a tartásában tükröződött a végtelen keserűség, valami fásult lemondással ötvöződve. Úgy ereszkedett le az öblös fotelbe, mint egy öregember, akit megtört az élet, és nincs többé jövő a számára. Lassan gördült le az első könnycsepp az arcán, még soha nem sírt, de most az évek óta kínzó reménytelen szerelem minden fájdalma, csalódása ki akart törni a szívéből, és ő nem tudott megálljt parancsolni az érzelmeinek. Látta Andreát, a kötött sapkájában, amikor kéz a kézben sétáltak a téli éjszakában, lábuk alatt ropogott a hó, és annyira de annyira boldognak érezte magát, hogy végre szóba állt vele, a bizalmába fogadta. Mennyire hitte, bízott benne, hogy majd egymásra találnak, mikor beköszöntött a tavasz, azt hitte majd beköszönt a szerelem is; de tévedett. Élete legnagyobb tévedése volt ez.
Gondolatait halk ajtókopogás szakította félbe. Letörölte a könnyeit, és bosszúsan felpattant. - Ki a fene lehet az ilyenkor - szitkozódott magában, és hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót.
Ő volt az! Hosszan nézték egymást, a tekintetük egymásba fúródott, majd kisvártatva a lány elsuttogta azt a négy bűvös szót, amelyre annyira várt;
- Ne menj el kérlek!
***
Az egymásra találásuk óta egy év telt el. Az Ádám iránt érzett elsöprő szerelem helyét felváltotta a Gyula iránt égő végtelen szeretet. Megvásárolták első közös otthonukat, és saját ízlésük szerint rendezték be. Mindenben hasonlítottak egymásra, tudták egymás gondolatát, együtt dobbant a szívük, mintha isten is egymásnak teremtette volna őket.
Andrea nem lépett ki a munkahelyéről, de Gyula feltétel nélkül megbízott benne, és nem érezte többé Ádámot vetélytársnak, hiszen a lány vele él, mellette hajtja esténként álomra a fejét, neki ajándékozta az ártatlanságát. Tisztán emlékezett az első együttlétre, mennyire megdöbbent, amikor kiderült; Andrea még szűz. Olyan óvatosan, gyengéden tette magáévá, vezette be a szexuális élet rejtelmeibe, mintha egy törékeny virág volna, mely egy erősebb mozdulattól rögtön kettétörik.
Szép volt ez az egy év, sőt egyenesen gyönyörű! - a gondolatok, és az elégedettség mosolyt csaltak az arcára. A bejárati ajtó csapódása térítette vissza a jelenbe. Andrea szaladt felé, a vállára borult, hevesen rázta a zokogás. Gyulát a rémület kerítette hatalmába.
- Mi történt? Az isten szerelmére mi?! - kiáltotta, hangja reszketett az aggodalomtól.
A kisírt, könnyes szempár elgyötörten meredt rá.
- Ádámot baleset érte - mondta, és ájultan terült volna el a szőnyegen, ha a fiú erős karja nem tartja.
Ettől a naptól kezdve az életük gyökeresen megváltozott.

Gyula biztos volt benne, hogy amit keserves munkával felépített, amibe annyi energiát befektetett, most egy szempillantás alatt összeomlik majd, mint a kártyavár. Andrea mély depresszióba zuhant, nem evett, egyre fogyott, és a köszönésen kívül egy árva szó sem hagyta el az ajkát. Mintha én tehetnék mindenről - gondolta keserűen a fiú. Nem tudta elképzelni, most hogyan tovább?
Egy este elkapta Andrea karját, és leültette magával szemközt a fotelbe. A lány fel akart pattanni, de ő nem engedte.
- Kérlek, beszéljük meg a problémákat. - mondta könyörögve Gyula.
- Legyél őszinte velem, hiszen mindig is az voltál. Ne félj, hogy megbántasz valamivel, úgyis sejtem már hogy miért viselkedsz így.
Némán ült, keskeny száját összeszorította, mint aki erőszakkal akarja visszatartani a szavakat.
- Kérlek- mondta Gyula, és gyengéden megsimogatta az arcát.

Mocorgott egy kicsit, majd hirtelen elöntötték a könnyek.
- Szeretnék bemenni hozzá a kórházba- mondta elfúló hangon.
- Valamikor sokat jelentett nekem, tisztában vagyok vele hogy már hozzád tartozom, mégis rettenetesen érzem magam. Olyan ez, mintha árulást követnék el ellened.
- Ugyan már kicsim! Ha tényleg csak egy látogatásról van szó, miért árulnál el engem? Ezért vagy ilyen letört napok óta?
- Igen. Nem mertem megkérdezni, féltem hogy elhagysz emiatt.
- Kis butám- mondta szerelmesen Gyula, átölelte és forró csókban forrt össze az ajkuk.

A kórház szaga kellemetlen érzéseket keltett Andreában. Amíg ment fel a lifttel, végig próbálta nyugtatni magát; nem történhetett komolyabb baja, istenem add hogy így legyen. Felért az emeletre, a betűk majdnem összefolytak a szeme előtt: SEBÉSZET. A szíve a torkában dobogott, ahogy egyre közelebb ért a bűvös kórteremhez. Még két lépés. Még egy. 413. Itt fekszik Ádám Itt fekszik ő, aki miatt két évvel ezelőtt öngyilkosságot akart elkövetni. Reszketve nyomta le a kilincset, mély levegőt vett és benyitott.
Csak ő volt a szobában, a fal felé fordulva aludt. Odament és gyengéden megérintette a vállát. Nem érzett semmit. Nem lobbant fel benne a vágy, az izzó, felemésztő szenvedély, amitől szenvedett annyi keserves napon át. A férfi megmozdult. Tehát ébren van- gondolta- és várakozva állt az ágy mellett.
- Én vagyok az Ádám. Andrea.
- Menj el kérlek- mondta az alak az ágyon, de ez nem Ádám hangja, nem. Egy megkeseredett, érces halálraítélt hangja volt ez.
- Nem akarom, hogy láss!!
- Nem megyek el! Kérlek, nézz rám, látni akarlak!- mondta a lány, de a következő pillanatban már torkára forrt a szó.
A férfi ránézett. Andrea sikoltani akart, a szája elé kapta a kezét.
- Ezt akartad látni?! Ezt?- kérdezte indulatosan Ádám.
- Jól nézz meg! Ez maradt belőlem!

Rettenetes látványt nyújtott. Az arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, és egy része meg is égett. Egyedül a szemei maradtak épségben. A hidegkék szemek, amelyekben annyi fájdalom volt, hogy a lány úgy érezte belehal. Nem bírja ezt tovább nézni, nem bírja elviselni ezt a tekintetet. Lassan hátrált ki az ajtó felé, alig várta hogy végre becsukja maga után. Furcsa érzések kavarogtak benne, megmagyarázhatatlan gondolatok törtek fel belőle, s amikor végre kiért a kórház kertjébe, leroskadt egy padra. Mérhetetlenül sajnálta Ádámot, elborította a szánalom. Mért kellett így történnie? - soha nem kap rá választ.
Botorkálva indult hazafelé, igyekezett kiszellőztetni a fejét. Gyula a kapuban várta, aggódó arccal lépett oda hozzá.
- Minden rendben van? - kérdezte, és magához szorította a lányt.
- Igen - mondta Andrea, és még jobban odabújt a fiúhoz.
- Minden a legnagyobb rendben. - amint kiejtette ezeket a szavakat a szíve mintha szárnyalni kezdett volna, könnyűnek érezte magát, meggyógyult a seb a lelke mélyén.
Az a férfi, akit halálosan szeretett, nem létezik többé...

***

5 évvel később

Ádám úgy ült a széken, mintha egy külső erő odataszította volna, végtagjai megdermedtek, a szíve olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Már megint - gondolta keserűen, hát soha nem lesz ennek vége?! Andrea állt az ajtóban, barna haja ártatlansággal keretezte az arcát, szemeiben szerelmes tűz lobogott.
A baleset után fenekestől felfordult az élete. A nők rajongó pillantásai együttérző szánalomba váltottak át, és a férfi magára maradt az összes fájdalmával, a lassan gyógyuló hegek pokollá tették a napjait, hónapjait, a drága fiatal éveit. Egyetlen asszony barátsága tartotta benne a lelket, akiben időközben felfedezte azokat a varázsos rejtett értékeket, azokat a lobbanásra kész érzelmeket, amelyek mellett évekkel ezelőtt hanyagul elsétált. Csak ő létezett a számára, szinte egész testét felemésztette ez a reménytelen szerelem. Ő volt a minden; Andrea.