Szerencsés

Mikor felébredt még nem is tudta milyen napja lesz…
Kikelt ágyából és körülnézett lakásán, mint minden reggel. Milyen sötét és komor, gondolta, mint minden reggel. Régen azt mondtam volna rá hogy romantikusan egyszerű.
Felöltözött, és elintézte reggeli teendőit. Csak a szokásosat, fogmosást, mosakodást, és egyéb higiéniával kapcsolatos tevékenységeket. Majd a konyhában a szendvicssütő felé nyúlt, ami fájdalmas áramütéssel viszonozta a mozdulatot. Csak nem zárlatos? Kérdezte magától. Szerencse hogy törpefeszültséggel működik. Úgy döntött, a reggelit ma inkább kihagyja… Aztán ahogy munkába indult, el is felejtette, ami történt vele.

Éppen a buszmegállóhoz sietett, mikor egy bevásárlóközpont előtt haladt el. Hangos csörömpölésre fordult vissza. Egy állvány, amin leértékelt játékok voltak, instabil tulajdonságainál fogva elborult a túlsúlytól, és kitörte a kirakat üvegét. Az üvegszilánkok éles késekként hullottak a flaszterra éppen a háta mögött. De nem volt ideje elbámészkodni, időre kellett a munkahelyére érnie. Már a buszmegálló utcájában lépdelt, mikor a várt busz befordult mögötte a sarkon. A jármű elhaladt mellette, mire ő futásnak eredt, hogy elérje. A busz elérte a megállóját majd a vezetője kinyitotta ajtait. Ezután, éppen mielőtt hősünk beszállhatott volna be is zárta azokat, s sietősen útjára indult.
Ez nem lehet igaz! Ezt nem teheti! Gondolta, majd hátat fordított bosszúsága forrásának. Másodpercek múlva vissza is fordult. Egy hatalmas csattanást hallott ugyanis. A busz, amint a kereszteződésbe ért, oldalról belecsapódott egy piroson áthajtó terepjáró – körülbelül 90 kilométeres sebességgel. A hatalmas erőnek köszönhetően a busz felborult, utasai nem kis ijedtségét okozva ezzel. A sikoltások utcákkal odébb is hallhatóak voltak, ebben biztos volt mindenki aki látta, így igyekvő főhősünk is. Egy, a buszmegállóban álló hölgy zaklatott hangon a mentőket hívta rádiótelefonján, ő viszont már a következő buszt várta.

Nagy késéssel érkezett meg munkahelyére, de amint elmagyarázta miért nem ért be időben, megértően, azonnali hatállyal helyére küldték. Egy építkezésen dolgozott, mint munkás. Az épületet már majdnem befejezték, már csak a vakolás volt hátra. Magas állványokon dolgozott (most éppen az állvány tetején ), amelyeken egyszerre egy ember dolgozott, mert egy méter széles ’oszlopokat’ alkottak, amelyek nem álltak egymással fizikai kapcsolatban. Az állványok sajnos nem voltak stabilnak mondhatóak, de ezzel minden munkás együtt élt. Tudták, hogy bármelyik pillanatban elborulhat bármelyik, de erről beszélniük sem volt szabad. Hát csak dolgoztak. Dolgozott az emberünk is serényen, mígnem elszólította a természet. Magának való ember volt, senkinek sem szólt arról, hogy felfüggeszti a munkát, de nem is volt rá szükség. Mire visszaért, állványa a földhöz csapódott, s darabokra is hullott gyenge illesztéseinek köszönhetően. Szegény munkást hazaküldték, hisz úgysem tudott volna aznap már dolgozni, a szabály értelmében egy állványon egy ember tartózkodhatott.

Hazafelé menet bizonyára elgondolkodott volna ezen, ha jelentőséget tulajdonított volna a délelőtt történteknek. De nem így volt. Szerencsétlen flótás elég egyszerű elmével rendelkezett.
Félúton otthona felé egy bicikliző fiúval hozta össze a sors. A gyereken látszott, hogy nem régen tanult meg kerékpározni. Alig tudott egyenesben maradni. Centiméterekre kerülte csak el kormányával sétáló emberünk veséjét, aki már éppen visszaszólt volna neki, ha az nem ütközik frontálisan egy mögötte haladó asszonnyal. Jobbnak látta hát nem firtatni a kérdést.

Hazaérve - éhes lévén - szomorúan tapasztalta, hogy igen kevés pénze van a lakásán, ami nem elegendő egy bevásárláshoz. Ezért a bankba kellett mennie, némi pénzért. Nem szeretett odajárni. Nem szerette az olyan embereket, akik okosabbak voltak nála.
Ugyanazon az útvonalon indult célja felé, amelyen hazasétált ( direkt kerülte a buszmegállót, érthető miért ). Útközben egy mentőautót látott, már messziről. Meglepve látta hogy a nemrég elütött asszonyt fektetik az autóba, aki minden moccanásnál feljajdul. A biciklis srácot már nem látta sehol.
Mikor belépett a bankba, ott tömött sorokat látott. Sok embert. Nagyot sóhajtott, és beállt az egyik pénztár kígyózó sorába.
Már éppen sorra került volna, mikor hangos kiáltásokat hallott a háta mögül.
- Mindenki a földre, bankrablás! – majd hangos lövésektől zengett a terem. Egy-két ember feljajdulva csuklott össze. A rablók mind símaszkot viseltek. Telefonon hívták a rendőrséget, és elmondták követeléseiket. A beszélgetés azt a nem elhanyagolható információt is tartalmazta, hogy ha nem teljesítik követeléseiket, tíz percenként tarkón lőnek egy embert. Úgy tűnt komolyan is gondolják. Kiválasztottak néhány embert, és sorban letérdeltették őket a fogadóterem padlójára. Az egyik rabló megszámolta őket, majd odaszólt társának:
- Ez csak kilenc, válassz még valakit! – s az választott is. Emberünket választotta. Letérdeltetették őt is a sor végére.

Nem tehetik, ezt úgysem teszik meg. Így nyugtatta magát. Gyorsan teltek a percek, s rájött mekkorát tévedett. Tíz perc elteltével a bank vendégei minden felszólítás nélkül tarkón lőtték a sor első tagját. Ők szóltak nemdebár. Kilenc kicsi indán maradt térdelve, de láthatóan sokkal inkább féltek mint annakelőtte. A következő tíz perc is gyorsan eltelt. A halálraítélt folyószámla tulajdonos keservesen könyörgött az életéért. A hóhér egy ideig hallgatta, de megunta. Egy hangos dörrenés vetett véget siránkozásának. És a percek teltek. Az emberek fogytak. Ahogy a notórius tarkónlövő közeledett felé szép lassan, főhősünk elméje kezdett megvilágosodni. Megértette hát, hogy minden összeesküdött ellene. Annyi sok balesetet elkerült szerencséje miatt, hát a sorsnak ilyen radikális lépésekhez kellett folyamodnia hogy kicsinálja.

Eljött az idő, ő következett. Utolsó tíz perce letelni látszott. Hallotta ahogy valaki mögé lép. Hallotta egy fegyver fémes kattanását. De nem akart még meghalni. Nem akarta itt hagyni életét melyben olyan boldog volt. Talán nem volt mindig felhőtlen élete, de azért boldog volt. Illetve azért általában nem volt elégedett alacsony fizetésével és veszélyes munkájával, de mégis előfordult hogy örömet talált az életben. Igaz, mostanában egyre ritkábban. Az igazat megvallva életében egyszer volt igazán boldog, mikor nyert egy üveg sört kártyán. Nem, az az igazság, hogy annak sem örülhetett, mert véletlenül elejtette. Így rádöbbenve, hogy nincs is semmi öröme a világon, egyre inkább megbarátkozott a gondolattal, hogy most meghal. Hallotta a másodperceket, ahogy teltek. Várta a lövést. Lőj már. Lőj már te béna!
Iszonyatos csattanás ütötte meg a fülét. Végre. Lelőtt. De mégsem. Hirtelen mintegy kilencven-száz kiló zúdult rá golyó helyett. A rendőrség mesterlövészei végül elfoglalták helyüket, és lelőtték a fegyveres rablót. Az utolsó túsz életét végülis megmentették, ez már pozitívum. A banda többi tagja erre azonnal megadta magát.

Főhősünk kifejezetten szomorúvá vált. Felismerte, hogy élete fabatkát sem ér, így meghiúsult kivégzése miatt úgy érezte magát, mint egy gyerek, akitől elvették játékát. A rendőrök egészségügyi vizsgálat után elengedték. Sóvárogva tekintett csillogó fegyverük után, de legyőzte a kísértést, hogy utánuk kapjon, és főbe lője magát.

Hazafelé bandukolva arra az elhatározásra jutott, hogy öngyilkos lesz. Végig gondolta, ami történt vele, majd azt is amit utolsónak hitt másodperceiben gondolt. Rájött, igaza van a sorsnak, hogy el akarja tenni láb alól.
Az úttesten szembejött vele egy autó. Egy hirtelen ötlettől vezérelve eléugrott, de az autó megállt előtte, elkerülve az ütközést. Szerencsétlen hülye ezután nekiszaladt az autónak, hátha lesz valami hatással egészségi állapotára. De nem így lett. Ezért még jobban letörve sétált tovább. Lépteket hallott maga mögött. Lépteket és csaholást. Egy hatalmas németjuhász futott el mellette, gazdáját szinte maga után húzva. Tudta mit kell tennie. Hallott a tévében olyan kutyákról, akik embereket öltek, mert felidegesítették őket. A kutya után futott hát utolsó erejével, és megpróbálta hangos „hu” kiáltásokkal megijeszteni az állatot. Mivel ez nem járt sikerrel, csak a gazdi nézte kicsit hülyének szegényt, ezért arra vetemedett, hogy belerúgjon a kutyába. Az nem támadta meg, aligha foglalkozott vele, de a gazdi igen. Hatalmasat vágott könyökével emberünk orrára, mire az hangos reccsenéssel megadta magát.
Lemaradt hát a futó párosról, hogy orrát babusgassa.

Mire hazaért teljes letargiába esett. De már tudta mit fog tenni, hogy véget vessen sanyarú életének. Teletöltötte fürdőkádját, és megpróbált belefulladni. Nem sikerült neki, mindig kidugta fejét a vízből, életét megvédték ösztönei. Biztosabb módszer kellett. Mondjuk az áram! Gondolta hirtelen. Bedugta hajszárítóját a konnektorba, befeküdt a kádba és… És sötét lett.
Add hogy az égő legyen hibás, könyörgöm! De nem, a folyosón sem égett a villany. Az egész házban áramszünet volt. Akkora erővel vágta földhöz a hajszárítót, hogy borítása darabokra tört. Az egyik ilyen műanyag-szilánk felhasította lábfején a bőrt, erős vérzést okozva. Felcsillant a szeme hősünknek!

Végre! El fogok vérezni. De sajnálatos módon tapasztalnia kellett, hogy a vérzés elállt. Már a sírás környékezte. Kinyitotta ablakát, és nekifutásból kiugrott rajta, a panelház előtti füvesített területre. Nagy izgalmában kiment a fejéből, hogy a földszinten lakik, és így semmi komoly baja nem esett. Csak mindene fájt. De egyáltalán nem érezte magát halottnak.
Mit tehet most? Tervéről nem tehetett le. Ragaszkodott hozzá hogy még ma este meghaljon.
Eszébe jutott még egy ötlet. Kocsmába fog menni, és beleköt a legnagyobb fickóba, akit ott talál. Érezte, hogy ez a terve megvalósítható. Betért a közeli ’Bohém presszóba’, és egyből kiszúrta az emberét. Emberünk elszánt volt, mint egy gladiátor. Kiválasztottjából áradt az oroszlánszag, és bicepszére ’szeretlek anyám’ felirat volt varrva. Sötét tekintetétől elfordultak a gyenge idegzetű egyetemisták. Látszott rajta, buta, mint egy öszvér, de izmaitól feszült az M-es póló XXXL-es testén.
Odalépett hozzá. Eképpen szólalt meg:
- Hé te… te suttyó! – nehezen találta a megfelelő szavakat – Azt hiszem, a helyemen ülsz! N-nna..na húzzál el innen, de gyorsan.

Érezte ez hatni fog. Az egész helységben síri csönd lett. Tudta, ez az izomkolosszus, ez az emberi állat most egyetlen ütéssel diszkvalifikálja az élők versenyéből. Amaz megszólalt halkan, de hallhatóan:
- Kérem! – majd felállt lassan, fogta a sörét és leült egy távol eső üres asztalhoz.

Itt álljon meg a kedves olvasó, és gondoljon bele, mit tenne hősünk helyében. Egy agyafúrt nyomozó egyszer azt mondta: „ha kizártál minden racionális magyarázatot, akkor a fennmaradó lehetőség, legyen bármennyire abszurd, lesz a megfelelő”. Ez hősünknek így nem juthatott eszébe, hisz az olvasás sem tartozott kedvelt elfoglaltságai közé, mégis hasonló megoldásra jutott.
Odafordult az izomtömeghez, és térdre borult előtte.
- Kérem üssön meg amennyire csak tud! – rimánkodott neki. A kocsmában egy pisszenés, nem sok, annyi sem hallatszott.
- Ööööö… Nézze, nem tehetem. Tudja, én próbálok leszokni az agresszióról – a hústorony lesütötte szemét, látszott rajta, hogy szégyelli múltját. – A legutóbb is megütöttem egy fiút, az meg elpatkolt. Nem, nem tehetem.
- Kérem, nekem erre van szükségem! Kérem, üssön meg!
- Nem lehet, mondtam már. – és elmenni készült. Fizetett, és szégyellősen kilépdelt volna, ha nem szól utána elkeseredett főhősünk.
- Pedig kinéztem volna magából ennyi empátiát! – majd elfordult a fickótól, hogy rendeljen magának egy italt. Ekkor érte tarkóját a halálos ütés. Tompa puffanással földre hullott és nem mozdult többet. Lelke ezen mondat közepette szenderült jobb létre:
- Utálom, ha hazudnak nekem csak azért, mert barátkozni szeretnének velem. Egy emberben legyen annyi tartás, hogy megmondja nekem amit gondol rólam! – mondta a kétszáz kilós izomtömeg. Ugyebár a kedves olvasó is biztosan őszinte lett volna vele.


Itt álljon meg a kedves olvasó, és gondoljon bele, mit tenne hősünk helyében. Egy agyafúrt nyomozó egyszer azt mondta: „ha kizártál minden racionális magyarázatot, akkor a fennmaradó lehetőség, legyen bármennyire abszurd, lesz a megfelelő”. Ez hősünknek így nem juthatott eszébe, hisz az olvasás sem tartozott kedvelt elfoglaltságai közé.
Ezért hazaindult, és csak az otthona felé félúton ütötte agyon egy lezuhanó meteorit.


Itt álljon meg a kedves olvasó, és gondoljon bele, mit tenne hősünk helyében. Egy agyafúrt nyomozó egyszer azt mondta: „ha kizártál minden racionális magyarázatot, akkor a fennmaradó lehetőség, legyen bármennyire abszurd, lesz a megfelelő”. Ez hősünknek így nem juthatott eszébe, hisz az olvasás sem tartozott kedvelt elfoglaltságai közé.
Éppen ezért beletörődött a sorsába, talált magának egy szép feleséget, aki még hozzá képest is hülye volt, az szült neki hét gyereket, majd hősünk hetven éves korában felszállt egy buszra, amin balesetet szenvedett, és sérüléseibe belehalt.