Horror történetek - 77.oldal

- Aznap éjjel a bázisunkon elkezdődött ez az egész… dolog. Mi csak így hívtuk: A dolog. Ez a valami először a kutyákat ölte meg, és aztán majdnem lemásolta őket, vagyis szakasztott úgy nézett volna ki, mint ők. Megakadályoztuk benne, de elszökött a rohadék. És aztán ránk szállt. Szépen sorban elkapta a többieket, és aztán átalakult...

Lassan, nagyon lassan mögé lopóztam, s mikor már alig álltam kétlépésnyire tőle, magasra emeltem a hentesbárdot. A telihold fényében megcsillant a bárd éles pengéje, s már szinte látszott, már éreztem a vágyát, hogy mélyen megmártózhasson a hátában. Érezni akarta a csontok szilánkra törését, a hús hasadásának sercenését, érezni akarta a vér nyirkos forróságát...

A többiek már aludtak sátraikban. Csak az erdő kísérteties zajai lebegtek körülöttem, közben vészesen közeledett az éjfél. Szinte folyamatosan a karórámat néztem. Ismét meghallottam a Holdat üdvözlő farkas vonyítását. Mintha közelebbről jött volna. Persze, gondoltam, biztosan csak a képzeletem játszik velem, hiszen ez csak a szél tréfája. De az ösztöneim mást súgtak. Veszélyt!...

Niki nagyon egyedül érezte magát és szomorúan kitekintett az ablakon.
Puff. Hallatszott a szomszéd szobából. Niki megrezzent. Bebújt a takaró alá, de a villanyt nem oltotta le.
Puff. Még egy zaj, de egy kicsivel közelebbről. Niki már nagyon félt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. Sikítani nem akart, mert lehet, hogy a zajt csapó illető nem tudja, hogy ő itt van...

Elhatározta, hogy ma este vadászni fog.
Régóta nem érezte az ízt, ami egész lényét felélesztette abból a komor bágyadtságból, amibe már hetek óta süppedt.
Nem, mintha azért nem vadászott volna, mert lekiismeret-furdalása volt, csupán azért, mert veszélyes idők jártak a fajtájára. Ő magányos volt, nem mert kockáztatni...

Percek teltek el azóta, hogy bezártam az ablakot, testem azonban a lobogó tűz ellenére is fagyos maradt. Tudtam, hogy indulnom kell. Csipkeszegélyű, sötét bársonyruhát húztam, gémberedett ujjaim alig boldogultak a gombokkal. Felcsatoltam nyakláncom, felvettem csizmám, sálat tekertem nyakam köré, magamra kanyarítottam hosszú fekete kabátom, és sietve becsaptam magam mögött az ajtót...

Az utcai lámpa alatt egy piros autó motorháztetőjén egy gargoyle ült. Kezeit a lábára kulcsolta, fejét lehajtotta, kő szárnyai nyugodtan pihentek hátán. Még csak képeken láttam előtte olyat, és el sem tudtam képzelni, milyen félelmetes lenne egyel találkozni. Persze nem is hittem abban, hogy életre tudnak kelni...

A srác nem tudta befejezni a mondatot, hiszen legnagyobb meglepetésére Sam hirtelen magához rántotta és megcsókolta.
Ahogy ajkaik összeolvadtak, megszűnt számukra a külvilág, csak ők voltak egyedül. Nem érzékelték az idő múlását sem, a perc végtelenre nyúlt. Scott érezte Sam ajkainak puhaságát, forró leheletét, testének minden egyes rezdülését. Olyan volt, mintha eggyé váltak volna, még egymás szívdobbanásait is megérezték.
Samantha hirtelen megremegett, majd hátrébb húzódott...

- Igazán? Hát nem érdekel. Az a baj, hogy én is itt vagyok. És ennek oka van! - ám a parkolóban figyelmesek lettek egy furcsa zajra. Valami volt ott benn velük. Valami rohangált körülöttük, amit hallottak, de nem láttak. Hiába rángatták ide-oda fegyvereiket, nem tudták: mire lőjenek. Aztán meglátták...

- Szia, Anna! Nézd, tudok hátrafelé korizni! - mondta vidáman.
- Nahát, ez nagyszerű! Tudod mit? Ha akarod, majd később kihozzuk a kamerát, és felvesszük, aztán a jövő héten eladjuk a piacon a sok hülyének, jó?
- Oké! - lelkendezett a kislány. Anna figyelte, ahogy hátrafelé gurul, és közben be akart tolatni a garázshoz, de véletlen nem váltott, és előre vette az irányt. Apró koppanás, majd a kislány sikítva gurult tovább hátra, a meredek lejtőn...