A sintér 1. rész

1

A sintér a volán mögött ült.
Tom Quince-nek hívták. Magas, szikár, napbarnított férfi volt, rövidre nyírt haját fölborzolta a furgon nyitott ablakán beáramló friss levegő. Tekintete a néptelen coloradói országút felett magasodó hóborította hegycsúcsokat kémlelte, melyek hidegen, élettelenül néztek vissza rá. Tom az ablakon kikönyökölve vezetett, időről időre kipöccintve rajta cigarettájának hamuját.
- Megveszett az a dög, Tom?
A hang jobb felől jött, ideges volt és bizonytalan. A furgon most lépte át Stapleton városka határát, amint azt egy mellettük elsuhant tábla jelezte.

Tom az anyósülés felé fordult, és egy ideig társa, Bernie Brown üres, kifejezéstelen arcát fürkészte. Remeg a szája széle, gondolta Tom. Ezen persze nincs is mit csodálkozni, hiszen ő maga is majrézott, mikor először kellett puskával lelőnie egy veszett ebet. Emlékezett rá, ahogyan a kutya egyenesen rászegezte vérben úszó szemeit, amelyekből csak úgy süvített a fájdalom és a jeges gyűlölet, s közben ömlött pofájából a híg, habzó nyál. Megrázó élmény volt – az a rohadt dög majdnem megharapta. Igen, akkor ő is félt. Azóta már nem.
- Nem, valószínűleg nem veszett meg – Tom undorodva elfordult. Nagyon remélte, hogy nem lesz gond az új fiúval. Bernie fiatal volt, és még csak egy éve állt a menhely alkalmazásában. Sokszor találkozott már vele, de most dolgoztak együtt először. Nem bízott meg benne tökéletesen.
Bernie megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- És mit csinálunk vele, miután beszállítottuk? – kérdezte.
- Ha nekem támad, biztos lehetsz benne, hogy kell ezzel foglalkoznunk – felelte Tom, és rágyújtott egy cigarettára. Már látta Stapleton első tanyaházait.
- Nem szeretném ha baja esne – Bernie elgondolkodott, majd némi zavarral hozzátette: - Tudod, én szeretem az állatokat.

Tom keserűen elmosolyodott. Ha Bernie most látta volna a szemeit, valószínűleg azonnal ki szeretett volna szállni a kocsiból. De az is lehet, hogy menet közben kiugrott volna.
Szóval Bernie, szereted az állatokat, mi? Nos, hadd áruljak el neked valamit:
Én
(- ott a pincében -)
Gyűlölöm
(- azok a hatalmas patkányok -)
Őket!
Tom elképesztő átalakuláson ment keresztül. Szemei izzottak, mint a megbolygatott parázs, és a világ fokozatosan elhomályosult előttük. Bernie kérdezett tőle valamit, de ő meg se hallotta. Minden porcikáját betöltő, féktelen, sötét energia áramlott át a testén, ahogyan visszaidézte a régi, fájó, de kitörölhetetlen emlékeket – az egész mintha tegnap történt volna. Apja, aki bányász volt, és minden este agyba-főbe verte a fiát, most szinte kézzelfogható, hátborzongató közelségből szólt hozzá.
- Takarodj le a pincébe, te mocskos kölyök, majd megtanulod, mi jár az ilyen semmirekellő, haszontalan taknyosoknak!
- Apu, kérlek…
- Azt mondtam, takarodj! – szájából nyál fröccsent Tom arcára, szemei kidülledtek a vad dühtől és gyűlölettől.

És ő lement (vagy inkább apja lerugdosta). A pincét elárasztotta a tavaszi olvadásból származó jeges víz, és minden csak úgy bűzlött a sötétségtől.
- Apu, engedj ki kérlek…
Sírva könyörgött, miközben lefelé topogott a nyikorgó, korhadt falépcsőn. Apja robusztus testének körvonalait alig tudta kivenni a súlyos félhomályban.
- Majd megtanulod, te nyavalyás kölyök!
Ekkor rázárta a nehéz, erős tölgyfából készült pinceajtót, és a helyiségből elszökött minden fény. A védtelen, magára maradt kisfiú iszonyúan megrémült, kapálódzni kezdett a nyakig érő, mocskos vízben, sikoltozott, de mindhiába. A vastag falak úgy nyelték el a hangokat, mint selyempárna az ökölcsapást.
Nem sokkal később óriási patkányok úsztak elő a vízben ázó pince legsötétebb zugaiból. Az akkor hétéves Tom hasztalan próbált menekülni. A tucatnyi sárgán izzó szempár egyre közelebb nyomult a kisfiúhoz. Egyre és egyre közelebb…

Apja két órával később ment le érte, és fölcipelte a házba Tom összeharapdált, ezer sebből vérző testét. Mikor a kisfiú magához tért, fölé hajolt, és akkor már némileg ijedten, vállainál fogva rázni kezdte.
- Ugye most már végre…
Apja szava megakadt a mondat közepén, amikor beletekintett fia szemeibe. Az őrület sötét lángja égett bennük.
Tom olyan erővel markolta meg a kormánykereket, hogy ujjain teljesen kifehéredtek az izületek görcsös szorongatástól. Alig tudta megtartani uralmát a jármű felett. Bernie észrevette, hogy verejtékcseppek gyöngyöznek társa homlokán, s a férfi arca teljesen hamuszürkévé vált. Magában azt fontolgatta, érdeklődjön-e az állapota felől. Kinyitotta a száját, majd becsukta. Valami rejtélyes ösztön – talán a létfenntartás ösztöne – azt súgta neki, ez most semmi esetre sem volna tanácsos.

Tom ködös tekintete fokozatosan kitisztult, a külvilágból érkező ingerek lassacskán szertefoszlatták a benne tomboló, sötéten kavargó érzelmek hatalmát, ahogyan a hajnali ködöt szívja fel a forró nyári napsütés. Úgy bontakozott ki előtte a valóság képe a homályos szürkeségből, akár egy polaroid felvételen. A kocsi szélvédőjén túli világ először néhány pillanatra megdermedt… aztán kivilágosodott minden. Újra maga előtt látta a 13-as út szaggatott, fehér sávval kettéosztott betonszalagját, a Sziklás-hegység több ezer méter magasra nyúló ormait. Mikor végre visszanyerte önuralmát, apránként tudatosult benne, mi is történt vele, és hogy mi váltotta ki ezt a reakciót. Pontosabban hogy ki. Ekkor önkéntelenül is dühös pillantást vetett mellette ülő társára, aki épp az ablakon bámult kifelé. Legszívesebben megfojtotta volna ezt a zöldfülű tuskót, amiért egy ártatlan megjegyzéssel így felhánytorgatta benne a keserű emlékeket, amelyekről már jó ideje azt hitte (vagy remélte), hogy sikerült végleg elhantolnia magában. De a régi sírokat ismét felszántották a bombák, valakinek ismét sikerült kinyitnia Pandora szelencéjét...

Tom újból rágyújtott, és mogorván maga elé meredve vezetett tovább. Bernie, aki megérezte, hogy az addig is nyomasztó hangulat egyszeriben fagyossá vált, nem szólt semmit, csak magában kívánta erősen, bár adnák le végre ezt a melót, hogy megihasson végre egy-két sört. Lehetőleg minnél távolabb Tomtól.

2

Szótlanul hajtottak tovább. Az út menti kukoricatáblákat és farmokat házak és szépen gondozott kertek váltottak fel. Az úttól jobbra egy mély völgyben patak csordogált, amely egy helyen tóvá szélesedett. A domboldalakban hatalmas, sok évszázados fenyők zöldelltek, a házak előtt pedig sorban ültetett, élénk színekben pompázó díszfák virítottak – illatukat az autóban is érezni lehetett. Tom az országúttal párhuzamos gyalogjárdán egy öregembert látott, aki kukoricával meg mindenféle zöldséggel teli kiskocsit tolt maga előtt.
A távolban már látni lehetett a városháza tornyait, mély, búgó harangzúgás hallatszott felőle. Dél volt. Tom egyenesen hajtott tovább, a városka főtere felé. A közúti forgalom minimális volt, de a Safeway áruház és a vegyeskereskedés előtt rengeteg ember tolongott, és a járdán is nagy volt a járáskelés. Bernie észrevette, hogy egyetlen gyerek sem csavarog az utcákon, sőt, még a fagylaltosbódék előtt sem állnak olyan hosszú sorok, mint máskor. Annak reményében, hogy esetleg beszélgetést kezdeményezhet, és ezzel oldhatja a hangulatot, meg is jegyezte ezt Tomnak.
- Biztosan iskolában vannak – mormolta Tom, aki szemmel láthatóan semmi hajlandóságot nem mutatott a társalgásra.
- De Thomas, hiszen nyár kellős közepe van! – nézett rá Bernie. Mondani akart még valamit, ám Tom olyan pillantást lövellt felé, hogy jobbnak látta inkább befogni a száját.

Tudod Bernie, hallgatni aranyat ér – gondolta Tom hidegen.
Az öreg Dodge furgon megérkezett a főtérre. Tom lassított, elhajtott egy lovasszobor mellett, majd megállt az útszéli padkán a városháza fehérre meszelt épülete előtt. Alighogy a két sintér kiszállt a kocsiból, egy öltönyben feszítő, hajszálcsíkos nyakkendőt viselő úriember sétált oda hozzájuk. Kezét kézfogásra nyújtotta.
- Jó napot uraim. Dave Callahun vagyok, Stapleton polgármestere.
Tom megrázta a feléje nyújtott kezet. – Thomas Quince, ő pedig Bernie Brown. Mr. Belacon küldött minket, hogy elvigyük a kutyát.
Callahun végignézett a férfiakon, aki a szokásos védőöltözetet: térdig érő gumicsizmát, gumikesztyűt és több rétegnyi munkaruhát viselt. Tom és Bernie izzadt benne, mint egy ló.
- Látom, felkészültek a feladatra – Callahun fontoskodva az órájára pillantott. – A kutyát a Rosewood Streeten látták utoljára úgy egy órával ezelőtt. Az árnyékban hűsölt.
- Mekkora a kutya? – kérdezte Tom.
- Nem túlságosan nagy; valamilyen szeméttelepi keverék lehet – a polgármester elhúzta az orrát, mintha valami büdöset érezne. – És mint már említettem a főnöküknek, az állat valószínűleg nem veszett. A probléma az, hogy már vagy egy tucat lakos tett panaszt nálam, miszerint a kutya rájuk támadt, sőt egyiküket meg is harapta. Legyenek óvatosak vele!
- Azok leszünk – ígérte Tom, és Callahun nem vette észre a hangjában bújkáló gúnyt. – Biztos lehet benne, többé senkit nem fog megharapni.

A polgármester elégedettnek látszott. Úgy érzi, megvédte az adófizetők érdekeit, s még a fehérgallérja mögül sem kellett kibújnia – gondolta Tom. A szemetet pedig majd eltakarítja ez a két tökfilkó. Hát, Mr. Callahun. Ön nem fogja tudni, de én se járok rosszul. Nem, egyáltalán nem.
- Hálás vagyok a segítségükért. Viszontlátásra, uraim! – Callahun megfordult, és sietős léptekkel visszasétált a városháza nyitott kapuján. Talált valami idegesítőt a férfi viselkedésében, akivel beszélt, de irodájába visszaérve rengeteg munka várta, és hamarosan elfeledkezett a találkozásról.
Tom és Bernie lassan végighajtott a főtérbe torkolló Strawberry Streeten. Pár száz méter után jobbra fordultak, a Rosewood Streetre. A zöldövezeti utca teljesen kihaltnak tűnt, remegett fölötte a forró nyári levegő. Mivel az úttest enyhén lejtett, Tom kikapcsolta a motort, és a kocsi most lassan, zajtalanul gurult lefelé rajta. Csak a kerekek halk surrogása hallatszott a sistergő aszfalton.

Bernie látta meg először. Egy kétemeletes, takaros kis családi ház kapualjában hevert, alacsony rózsafa árnyékában. Szemei nyitva voltak, oldala ki-be süppedt, rózsaszín nyelve kilógott a szájából. Valóban nem volt nagy termetű kutya, veszélyesnek sem látszott – külseje viszont egyértelműen csavargó életmódról tanúskodott. Egyik füle lekonyult, bundája csupa sár és bogáncs, orrából sündisznótüskék kandikáltak kifelé. Bernie szerint elég öreg lehetett már.
Tom a kutyától körülbelül ötven méterre állította le a kocsit. Egy ideig csendben nézelődött, s azon morfondírozott, mit szólna hozzá a főnöke, ha tudná, mire készül most. Nem dicsérné meg, az egyszer biztos.
- Magunkkal hoztuk a kábítópisztolyt? – kérdezte Tom rezignáltan.
Bernie elbizonytalanodott, és óvatos hangon megjegyezte: - Tom, a szabályzat szerint tilos…
- Itt van vagy sem? – A férfi hangjában ingerültség bujkált.
- Igen, nálunk van, de…
- Akkor gyerünk! – Tom kinyitotta az ajtót, kiszállt, és a furgon hátuljához sétált. Bernie tétován követte.

Megfordult a fejében, hogy ezt bizony jelenteni kellene a főnöknek. Csakhogy akadt néhány nyitott kérdés, és egy fontos ismeretlen az egyenletben: vajon Mr. Belacon hogyan reagálna? Igazság szerint ez nem tartozik rá, hiszen ő csak a kötelességét teljesítené: tájékoztatja a górét a dolgok állásáról, post festa. Csak az a bökkenő, hogy ennek az esetnek igencsak kínos következményei lehetnek, ha az állatvédő liga valamelyik buzgómócsing fotósa a környéken bújkál valamelyik bokorban, valami ezer dolláros teleobjektíves kütyüvel, hasonló esetekre vadászva.
A Rosewood Streeten, a Colorado-beli Stapletonban? Ugyan már, Bernie.
Jó, hát erre csekély az esély. De sosem lehet tudni. Mert azt ugyebár nem szeretnénk, ha a másnap reggeli bulvárlapok címlapján ott virítana a nagybetűs szalagcím: A SZADISTA SINTÉR RÉMTETTEI. Vagy: HORROR A KERTVÁROSBAN. A cikkek alighanem eltúloznák a dolgot, de ez nem számít. Egy közveszélyes állattal szembeni szabálytalan fegyverhasználat távol esik a rémtett fogalmától, az azonban tény, hogy lakott területen belül csak végszükségben szabad lőfegyvert használniuk, még a nem túl veszélyes kábítópisztolyt is.

Ez a fajta kihágás ugyanakkor nem tartozik a súlyos szabálysértések közé, legalábbis Mr. Belacon máskor is szemet hunyt már különböző, hasonló esetek fölött. A sintérszakma végül is nem az Üdvhadsereg, gondolta Bernie. Mégis aggódott, bár belátta, ha megfelelő érvek nélkül áll Belacon elé, könnyen hülyét csinálhat magából.

Tom felnyitotta a Dodge rakterének ajtaját, melyen egy MI NEM KÖTJÜK AZ EBET A KARÓHOZ feliratú matrica díszelgett, s némi keresgélés után megtalálta a pisztolyt, valamint az altatólövedékeket tartalmazó dobozokat is. Megtöltötte a fegyvert, kibiztosította, azután kimért, magabiztos léptekkel elindult a földön heverő állat felé.

A kutya meghallotta a neszezést, és fölriadt. Nehézkesen fölemelte fejét mancsáról, s lázban égő, kivörösödött szemei megpillantották a közeledő férfit, s kezében a fegyvert. Az állat egyből megérezte, mit jelent ez számára. Volt már alkalma néhányszor vadászfegyver csövébe nézni, ahogy dühös, pizsamanadrágos emberek kergették végig éjnek évadján a sötét utcákon. Tompa kutyaagyának nem volt nehéz levonnia az egyszerű következtetést: vagy sikerül elmenekülnie, vagy meghal. Nagy nehezen feltápászkodott hát, és az éhségtől szédelegve, rogyadozó léptekkel vonszolni kezdte magát a vakító hőségben fürdő utcán. Közben elkínzott hangon vonyított, mint aki tudja, semmi esélye nincs – mint ahogyan nem is volt. Tom hallotta erős zihálását. Nem vesztegette az időt; célzott és lőtt.

Hangos pukkanás hallatszott, a zajt messzire hordta a mozdulatlan levegő. A lövedék a szerencsétlen eb egyik hátsó combjába fúródott. A kutya fájdalmasan felvonyított, és megpróbált odébb kúszni, de egyszeriben úgy érezte, minden erő elszállt a lábaiból. Hangos puffanással zuhant a földre, elterült a vízelvezető árok partján burjánzó sűrű gazban. Tökéletes, gondolta Tom. Pár pillanat és az enyém leszel.
Megvárta, amíg a kutya teste tökéletesen elernyedt, aztán odakiáltott a társának:
- Hé, segíts beemelni ezt a dögöt a kocsiba!
Bernie, aki immár nem csupán eltelt rossz előérzettel, hanem konkrétan rettegett, nem mozdult azonnal. Tom nem törödött vele. Közelebb lépett a földön pihegő, kábult állathoz, letérdelt mellé, és kesztyűs kezeivel durván megragadta a nyakát.
Megvagy, te rohadt, mocskos dög. Nincs több dobásod, gondolom tudod.
- Te is elnyerted… - Tom hangja halk volt, szinte suttogó. Türkizkék szemei kidülledtek, s vörössé változtak, akár a vér. – Méltó büntetésed.

A névtelen, hontalan, szánalomra méltó korcs pupillái tágra nyíltak, s a férfi meglátta bennük azt, amit keresett: a rettegést, a színtiszta félelmet. Beleborzongott a gyönyörbe, szemei a pániktól eltorzult tekintet apokaliptikus borzalmában feltárulkozó ősi ösztönök jeleit kutatták.
A kutya megérezte, milyen mindent elsöprő, pokoli indulatok izzanak legyőzője tekintetében. Szeretett volna menekülni, bárhová, akár a halálba is, de nem szabadulhatott. Végtagjai ólommal telt zsákokká változtak, úgy érezte, levegőt is alig kap.
- Te is… fizetni fogsz.
Az állat már nem érzékelt mást, mint a szemei előtt táncoló, hátborzongató színorgiát, a tudata mélyén visszahangzó velőt rázó sikolyokat és azt a szörnyű forróságot…
Aztán minden elsötétült.