Őrségben

Az erdő mélyéről farkasüvöltés hallatszott. A hideg futkározott a hátamon és remegtem a félelemtől, pedig tudtam, hogy a farkasok sosem merészkednek közel a tábortűzhöz. De a telihold... olyan ijesztő volt, ahogy kerek képével vigyorgott le rám. Más éjszakákon nyugodtan őrködtem a tűz mellett, de ez az este valahogy teljesen más volt, mint a többi. És nem csak a Hold miatt. Volt valami nyugtalanító a levegőben, amit megmagyarázni még ma sem tudok.
Enyhe szellő fújt, épphogy megrezegtette a fák leveleit. Ám ahányszor csak megnyikordult egy száraz ág, megreccsent egy apró gally, a szívem mindannyiszor nagyon dobbant. Máskor is hallottam már ezeket a hangokat, de akkor nem hatottak ilyen rémisztően rám. Aznap este miden más volt. Minden... gonosz volt. A tüzet kivéve. Az békésen lobogott, távol tartott minden rosszat.

Én vállaltam el az első őrséget, így nyugodtabban alhattam volna reggelig. Mivel négyen voltunk, mindenkire 2 óra jutott a sötétség magányában. 10-kor kezdtük el az őrködést, mert addigra végeztünk csak a környéken az orvvadászok csapdáinak semlegesítésével. Miután elvállaltam a kezdést, csak akkor jutott eszembe, hogy az én időm éjfélig tart. Ebbe beleborzongtam, de nem akartam szólni a többieknek, mert féltem, hogy puhánynak tartanának és kinevetnének.
Telihold... éjfél... farkasok. Mindig is tartottam a farkasoktól. De nem csak ragadozó mivoltuk miatt, hanem azon rémmesék miatt, amiket nagyanyám mondott nekem azokról az emberekről, akik telihold idején félig farkassá változnak, s így járják az erdőket préda után kutatva, hogy másnap folytassák "emberi" életüket.

Hallottam is erről egy történetet még gyerekkoromban. A szomszédunk farmján egyik teliholdas estén egy farkas garázdálkodott. Mr. Richards hallotta a házból a bárányok nyugtalankodását, kétségbeesett bégetését, ezért gyorsan fogta a puskáját és kirohant. A levegőbe lőtt egyet, mirea karám egyik oldalánál egy különösen nagytestű és furcsa mozgású farkas ugrott ki, és futott el. A gazda üldözőbe vette és több ízben is eltalálta, ám a fenevad gyorsabb volt nála, még sebesülten is könnyedén lehagyta az üldözőjét.

Másnap Mr. Richards egyik barátjának elmesélte, aki szintén szokatlan történettel állt elő. Ugyanis a felesége még az este beállta előtt elment otthonról, így a férj arra gyanakodott, hogy megcsalja őt. Ám minden kétely elszállt, amikor hitvese reggel hazatárt, méghozzá több golyó ütötte sebből vérezve.
Azt, hogy az asszonnyal mi lett, nem tudtam meg, mert hamarosan más városba költöztünk a családommal.
A nagyvárosban nem is féltem ezektől a történetektől; éjszakai sétáim során eszembe se jutottak (még teliholdkor sem). De itt kinn a vadonban...
Egy ideig semmi sem történt. Csak ültem és őriztem a tüzet, mely védelmezőn fényt biztosított a sötét éjszakában, s meleget adott a hűvösség ellen.
A többiek már aludtak sátraikban. Csak az erdő kísérteties zajai lebegtek körülöttem, közben vészesen közeledett az éjfél. Szinte folyamatosan a karórámat néztem. Ismét meghallottam a Holdat üdvözlő farkas vonyítását. Mintha közelebbről jött volna. Persze, gondoltam, biztosan csak a képzeletem játszik velem, hiszen ez csak a szél tréfája. De az ösztöneim mást súgtak. Veszélyt! Már csak 10 percem volt hátra. Minden kis rezzenésre odakaptam a fejem. Az a 10 perc egy örökkévalóságnak tűnt. Pontban éjfélkor felpattantam, s indultam felkelteni egyik társamat. Nagy nehezen felébresztettem, majd befeküdtem sátramba.

Kezdtem kissé megnyugodni, amikor megint hallottam a vonyítást. Biztos voltam benne, hogy a hang tulajdonosa nem járhat messze. Azt hittem, könnyedén elalszok majd, ám tévedtem. Az álom egyre inkább elillant, távol tőlem. Könnyed lépéseket hallottam a tisztás menti bokrok felől. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy csak a társam jár arrafelé, hogy dolgát elvégezze. De amikor kinyitottam a szemem, láttam a sátor falára vetülő árnyékát, amint ott ült a láng mellett. Kíváncsi voltam, vajon ő is hallotta-e a hangokat, hogy nem-e csak az én agyszüleményeim. Csak feküdtem, és néztem a ponyván keresztül a tüzet, ami egyre inkább kialudni készült. Még homályosan láttam, hogy társam felkel. Gondoltam, fát akar rakni a tűzre. Már nem láttam árnyékát a sátramon. Egyre jobban elálmosodtam, mégiscsak kimerítő volt az egész napom. Félálomban hallottam egy mély morgást, és mintha egy kétségbeesett kiáltás is párosult volna hozzá, amely a társamtól származott. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy ezt álmodom-e, vagy sem. A kialvó tűz az utolsó, amire emlékszek.

A napfény első sugaraira ébredtem. A félálomban hallottakat teljesen elfelejtettem, vagyis álomnak gondoltam. Kinéztem a sátram elé. Nem volt ott senki, csak az előző esti fatuskók hamvai a kövekkel kirakott kör közepén. Rendbe szedtem magam és felkeltettem a többieket. Ám az őrségben utánam következő társamat nem találtuk. Ekkor jutott eszembe a morgás és a kiáltás. Átkoztam magam, hogy nem segítettem. Bár így bevallva magamnak, féltem. Úgyhogy inkább némán hallgattam.
Hamarosan elindultunk valamiféle nyomokat keresni. A többiek nem sejtették, hogy mi történt este, bár gondolták, hogy baj van, mivel egyiküket sem keltette fel az őrségváltás miatt. Nem messze megtaláltuk ruhájának egy darabját, melyet teljesen átitatott a vér. Tanácstalanul álltunk ott egy darabig, aztán gyorsan visszamentünk a táborba, és összecsomagoltuk a sátrainkat.

A városba érve első utunk a rendőrségre vezetett. Mindent elmondtunk, amit tudtunk. Ám én továbbra is hallgattam. Kiküldtek nyomolvasókat, hogy megkeressék elveszett társunk, ám nem jutottak eredményre. Rejtélyes módon, nyom nélkül eltűnt. Az igazságot egyedül én tudom. És meg is tartom magamnak.