Horror történetek - 74.oldal

- Emlékszel a szüleidre???
- Igen. - hangjában megcsendült a mérhetetlen keserűség. - Tudod, szerencsétlen fiatalok voltak mindketten. Látom magam előtt az arcukat… és egy cseppet sem derít fel, hogy immár emlékszem rájuk. - gyorsan témát váltott. - És te mire emlékszel?
Vállat rántottam a kérdésre.
- Erre-arra. Az álmaim mutatják. De azt a húsz évet maradéktalanul még egyik álmom se hozta vissza…

A férfi fejét levágták. Ami a legjobban szíven szorított, a pecsétgyűrű volt az ujján. Alan… Adelaide mestere… Alig kaptam levegőt. Berohantam a pulthoz és borzalmas látvány tárult elém. Irtózatos bűz szállt a levegőben, az egész termet beborították a holttestek. Átszúrt szívű, levágott fejű, kettészelt, és… megégetett vámpírok...

Kicsi meztelen lábát a gombnak támasztotta. Nem vette észre a sötétben, hogy az volt az a gomb, ami mindig is laza volt. Megkapaszkodott a pult tetejében és tovább lépett volna, hogy felmásszon a pultra, hogy onnan kivegye a legfelső szekrényben tartott kést. Azt a szekrényt sose látta még, mert számára tiltott hely volt a kések miatt...

Egy napon este mentünk hazafele és valami nekünk akart támadni. Észrevettük és futni kezdtünk, az üldözni kezdett és egy sikátorban kötöttünk ki, ahonnan nem volt kiút. Nagyon féltem, az az izé egyre közelebb ért hozzánk... Láttam, egy szörny volt... hatalmas karmai és fogai voltak. Végigmérte a testvéremet és az anyámat, majd engem szemelt ki előételnek...

- Van, amit érez az ember. Nem mindig a logika diktál! -elgondolkozva fürkészte arcomat, várva őszinte vallomásomat, majd jó egy percnyi csend után újra megszólalt: Bántott valaki? Mondd el nyugodtan, többet nem lesz rá példa..
- Nem! Senki! -vágtam közbe durván - Elestem azzal a kurva motorral, ennyi! - ingerült kitörésemmel elárultam magam, ezt én is tudtam.
- Ne hazudj. Legalább nekem ne...

Mikor nagyapámhoz értem, nem mertem ránézni. Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy nappalijuk ajtaja be van csukva. Ekkor ütötték meg fülemet az első hangok.
Nyammogás... motyogás vékony, de félelmetes hangon... Egész testem remegett, ahogy kinyitottam az ajtót. S amit láttam, még most is minden este rémálomként tér vissza hozzám...

Három koporsó feküdt egymás mellett. Egy szénfekete, egy hófehér és egy mélybarna.
- A fekete tölgyfa - mutatott rá Gino. - Szállításnál kicsit nehéz ugyan, de vámpírok vagyunk, csak kibírjuk valahogy… Aztán ha utazol és benne fekszel, legalább nem szakad be, ha elejtik - mosolygott kópésan. - A fehér rózsafa - mutatta. - Kellemes anyaga van, olyan természetes, még így, feldolgozott állapotban is. Ha le akarod cserélni a mahagónikoporsód, csak ilyenre cserélnéd szerintem. - nézett...

Odakinn szakadni kezdett. Ökölnyi cseppek verdesték a büfé tetejét. A hang ijesztő volt, mint ágyúk hangja, melyekre hangtompítót szereltek. A lány elfelejtette gerjedelmét, s az estére gondolt gyerekkorában, amikor a család tévéjébe belecsapott a villám, a füstre, a sistergő vezetékekre. Sosem tudta elfelejteni, s most szinte rettegéssel töltötte el, hogy itt van a semmi közepén, leszámítva a két lányt. Szemei előtt megjelent a kép, ahogyan végigfut rajta az áram, testét vasmarkába fogja...

Bár ne fenyegetne ezzel, de igaza van! Megmentette az életemet, cserébe kérhet, amit akar. Nehéz lesz megtenni, tudom, de ha egyszer szenved… Akkor véget kell vetni a szenvedésnek.
- Még meggondolom, menjünk! - biccentettem az ajtó felé.
Hajnali három körül már kezdtem unni, hogy állandóan "olyan izgi"-nek titulálja a vadászatot. Két áldozaton, százharminckettő "olyan izgi"-n és százhatvannyolc "tök jó"-n túl már kezdett az agyam zsibbadni.

Elolvasom »