Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Horror történetek - 74.oldal
Három koporsó feküdt egymás mellett. Egy szénfekete, egy hófehér és egy mélybarna.
- A fekete tölgyfa - mutatott rá Gino. - Szállításnál kicsit nehéz ugyan, de vámpírok vagyunk, csak kibírjuk valahogy… Aztán ha utazol és benne fekszel, legalább nem szakad be, ha elejtik - mosolygott kópésan. - A fehér rózsafa - mutatta. - Kellemes anyaga van, olyan természetes, még így, feldolgozott állapotban is. Ha le akarod cserélni a mahagónikoporsód, csak ilyenre cserélnéd szerintem. - nézett...
- A fekete tölgyfa - mutatott rá Gino. - Szállításnál kicsit nehéz ugyan, de vámpírok vagyunk, csak kibírjuk valahogy… Aztán ha utazol és benne fekszel, legalább nem szakad be, ha elejtik - mosolygott kópésan. - A fehér rózsafa - mutatta. - Kellemes anyaga van, olyan természetes, még így, feldolgozott állapotban is. Ha le akarod cserélni a mahagónikoporsód, csak ilyenre cserélnéd szerintem. - nézett...
Odakinn szakadni kezdett. Ökölnyi cseppek verdesték a büfé tetejét. A hang ijesztő volt, mint ágyúk hangja, melyekre hangtompítót szereltek. A lány elfelejtette gerjedelmét, s az estére gondolt gyerekkorában, amikor a család tévéjébe belecsapott a villám, a füstre, a sistergő vezetékekre. Sosem tudta elfelejteni, s most szinte rettegéssel töltötte el, hogy itt van a semmi közepén, leszámítva a két lányt. Szemei előtt megjelent a kép, ahogyan végigfut rajta az áram, testét vasmarkába fogja...
Bár ne fenyegetne ezzel, de igaza van! Megmentette az életemet, cserébe kérhet, amit akar. Nehéz lesz megtenni, tudom, de ha egyszer szenved… Akkor véget kell vetni a szenvedésnek.
- Még meggondolom, menjünk! - biccentettem az ajtó felé.
Hajnali három körül már kezdtem unni, hogy állandóan "olyan izgi"-nek titulálja a vadászatot. Két áldozaton, százharminckettő "olyan izgi"-n és százhatvannyolc "tök jó"-n túl már kezdett az agyam zsibbadni.
- Még meggondolom, menjünk! - biccentettem az ajtó felé.
Hajnali három körül már kezdtem unni, hogy állandóan "olyan izgi"-nek titulálja a vadászatot. Két áldozaton, százharminckettő "olyan izgi"-n és százhatvannyolc "tök jó"-n túl már kezdett az agyam zsibbadni.
- Ez lehetetlen, halucináltam volna? - kavargott Tessa fejében a gondolat, miközben újabb kávét főzött magának, már a hatodikat. Miközben az erőt adó folyadékot szürcsölte, kopogtattak az ajtaján. Tessa meglepetten nyitott ajtót, de a nem várt vendéget, ekkor már eltakarta a lift ajtaja.
A lány ébenfekete haja rakoncátlanul hullott szemébe, mikor lefelé pillantott. A küszöbön egy fekete borítékot hagyott az ismeretlen.
Tessa félénken emelte fel azt. Látszott rajta, hogy nagyon...
A lány ébenfekete haja rakoncátlanul hullott szemébe, mikor lefelé pillantott. A küszöbön egy fekete borítékot hagyott az ismeretlen.
Tessa félénken emelte fel azt. Látszott rajta, hogy nagyon...
- Mármint… nem úgy értettem. Na, tudod te! - legyintett. Zavarában nem tudott mit csinálni. - Egy ideje figyeltelek. Te mondd, tényleg…? Tényleg... izé… szóval… vámpír vagy? - nézett rám nagyra nyílt barna szemeivel. Haja a szemébe hullott, érett arcvonásai kíváncsivá szelídültek.
- Igen. - válaszoltam röviden, majd ledőltem a kanapéra.
- Hát ez tényleg… fantasztikus.. - nyelt egyet és próbált barátságos mosolyt erőltetni az arcára, több-kevesebb sikerrel. - …tudod…én már elég...
- Igen. - válaszoltam röviden, majd ledőltem a kanapéra.
- Hát ez tényleg… fantasztikus.. - nyelt egyet és próbált barátságos mosolyt erőltetni az arcára, több-kevesebb sikerrel. - …tudod…én már elég...
Mindennek már hat hónapja… Kisírtam a két szemem, nem néztem a tükörbe, nem csináltam semmit, de az ösztöneim elárulták, hogy valami készülődik minden éjszaka. Éreztem a levegőben áramló erőt, éreztem, hogy vámpírok vannak a közelben. Keserű mosolyt ejtettem…Gino mégis összehívta a vámpírokat...
A piros szemek téged néznek. Nem tudod levenni arról a kárörvendőn vigyorgó arcról tekintetedet. Kezed lassan felemelkedik a karikát markolva, majd apró lendülettel vissza, aztán még egyszer. A halk, bizonytalan kopogtatás kísérteties visszhangot kelt a ház belsejében...
A lány már évek óta minden telihold éjjelén kijött az erdőbe, és egy régi szerelemre emlékezett. Egy régen elmúlt szerelemre, mely szíve mélyén még ma is élt. Szoknyáját lágyan lengette a szél. Bár nem volt hideg a lány mégis libabőrös lett. Talán megérezte a közelgő veszélyt, ezért állt meg, talán csak visszanézett a helyre, ahol először látta őt, de most újra meglátta őt. Ám mégsem ő volt az. Igaz, azóta a nap óta tíz év telt el, de még ma is tisztán élt emlékeiben a pillanat. Nem csak...
Könny fakadt a szemem sarkában, s éreztem, még szinte meleg a papír a keze nyomától. Valóban kint volt a tetőn, várta a nap első sugarait. Beletekintett a ragyogó vörös napba, teste elzsibbadt, majd apró tűszúrásokat érzett, melyek fél pillanaton belül felerősödtek, őt pedig hamuvá égették. Még érezte, ahogy a tetőről zuhan a semmibe, majd teste elporlik, és volt, nincs fájdalom…
A bárányfelhőkön játszó lelkek mindannyiszor arra terelték a felhőket, amerre kedvük kívánta. Nem törődtek egymással, se a föld megannyi lakójával. Amit egyszer tudatlanul elvettek, most ugyanúgy vissza is adták. A holdvilág ismét világosságot teremtett Stoneville erdejének sötét bugyraiban, megannyi emléket és legendát felélesztve, és közkinccsé téve azokat a halandók előtt...