Egy vámpír naplójából - VIII. rész - Metamorfózis

Üldögéltem az épület tetején, és elmerengtem. Mi történhetett velem az utóbbi években? Visszalátom életem emlékeit, melyek már rég elfeledettnek, elveszettnek tűntek. Kezdtem úgy érezni, nem illek a vámpírok közé… Túl emberiek, túl átláthatatlanok, túl kuszák a gondolataim ahhoz, hogy vámpírnak mondjam magam. Akkor mégis… mi vagyok?
Csendesen lógattam a lábamat lefelé, a szél az arcomba fújt, hajam hátracsapódott a vállamra. Mégis… volt ilyen valaha? Gino az egyetlen vámpír, aki vidám, de ő határozottan vámpírpárti, és egyszer sem szalasztotta el a lehetséges áldozatot. Én viszont mostanában egyre sűrűbben megtettem. Nem bírtam megölni őket, mert eszembe jutott a családom. Elég volt megérintenem valamit, és máris a múlt egy homályos, mégis tökéletesen éles képét láttam magam elé vetülni. Mintha csak benne lettem volna a múltban, mintha visszapörgették volna az időt. Már álmaimban is kísértettek az emlékképek, holott háromszáz éven keresztül nem álmodtam semmit. Miért pont most? Miért?

Gabriel csendes, lassú lépteit hallottam meg a lépcsőházban. Elmosolyodtam. Nem hagyta, hogy letörjem magam, nem hagyta, hogy elveszítsem az önuralmamat, mellettem állt és támogatott. Cserébe én kitanítottam, ahogy kell. Átvészeltünk együtt két világháborút, népirtást, zsidóüldözést, és máris az oroszok fennhatósága alá kerültünk. Na, szép…
Bár nem ártott a háború, vagy az üldözések, időközben rájöttünk, nem csak emberek haltak meg… Vámpírok is meghaltak. Valaki felfedte a titkunkat, és új módszereket talált a legyőzésünkre. Tanúi voltunk néhányuk lemészárlásának. Beleborzongtam, ha megjelent lelki szemeim előtt. Hallottam Gabriel hangját, ahogy rángat vissza…nem…nem szabad segíteni….meghalsz te is…. Ha nem ránt vissza, valóban a másvilágra jutok.
Ginonak sok idejébe telt, mire a bombázások után felújíttatta a kocsmáját, és a mi házunk is megsínylette a történteket. Mire Gino megnyitotta a helyet, elhűlve tapasztalta, hogy feleannyian tértek vissza a vámpírklánból. Akik visszatértek, beszámoltak a halálukról. Szíven szúrták őket. Nem élték túl….
Hogy lehetett? Hogy történhetett? De hát akkor….mi is halandók kell, hogy legyünk! Nem értettem…

Gabriel felért a tetőre. Megállt mögöttem, és a vállamra tette a kezét.
- Én sem értem. - szólt csendesen. Remekül megtanulta, hogyan közlekedjen a fejemben, ami egy idő után alaposan bosszantott engem is.
- Ha meg tudták ölni őket, minket is meg tudnak. És ha minket meg tudnak ölni, mi is meg tudjuk ölni őket… - néztem mereven lefelé. - Adelaide-ot tegnap kivégezték…
- Hogy??? - képedt el Gabriel. - Adelaide-ot?
- Igen. - bólintottam. - Átszúrták a szívét. - megcsóváltam a fejem. - Nem értem. Még mindig nem értem! Adelaide remek harcos volt, még Eric ellen is…
Elhallgattam. Adelaide kiállt Eric ellen is.
- Utána kell néznünk valaminek! - kaptam fel a fejem. - Gyere! - azzal leugrottam, és pár pillanattal később macskásan földet értem. Tompa puffanás jelezte mögöttem, hogy Gabriel is megérkezett.

- Mit akarsz csinálni? - kérdezte Gabriel. Jobb híján csak kérdezni tudott, mert pajzsot emeltem a gondolataim köré. Nem engedtem, hogy bárki is belelásson a fejembe. Kezdtem kitanulni gondolataim védelmét.
- Adelaide kiállt Eric ellen, emlékszel. - Gabriel bólintott. - Utána kell nézni, hogy a többi vámpír is megtette-e ugyanezt. Lehet, hogy a csatlósai közül valaki ellenünk fordult.
Gino kocsmájának ajtaja nyitva volt, s a széltől lengedezve nyikorgott.
- Különös… - néztem az ajtóra meredten. - Gabriel, maradj kint!
- De…
- Azt mondtam, maradj kint! - intettem le kissé erősebb hangnemben. - Rossz előérzetem van, jobb, ha itt maradsz!
- Jól van… - kelletlenül elhúzta a szája szélét, majd nekidőlt a falnak.
Csend volt és némaság. Mi történt? Ilyenkor itt kéne lenniük. Ilyen helyzetben muszáj, hogy itt legyenek. Nem csak bajt éreztem …. immár ellenséges vámpírokat is. Nem volt nálam a medál. Szidtam magam, amiért kitettem a lábamat a házból nélküle…
A kétszárnyú ajtó nyitva volt, skarlátvörös vércsík futott ki rajta… Beléptem az ajtón, végig a vérre meredve. Egy férfi kezét pillantottam meg, majd lassan a karját…a vállát….TE JÓ ÉG!!!

A férfi fejét levágták. Ami a legjobban szíven szorított, a pecsétgyűrű volt az ujján. Alan… Adelaide mestere… Alig kaptam levegőt. Berohantam a pulthoz és borzalmas látvány tárult elém. Irtózatos bűz szállt a levegőben, az egész termet beborították a holttestek. Átszúrt szívű, levágott fejű, kettészelt, és… megégetett vámpírok. A medál? Nem, nem a medál… akkor elhamvadtak volna… Kerestem Ginot, de nem találtam. Ahogy egyre jobban füleltem, zihálásra lettem figyelmes. A pult mögül… Lábujjhegyre álltam és átnéztem a pulton.
- Gino! - odarohantam hozzá. Még lélegzett. A szíve egy hegyes fadarabbal volt átszúrva.
- Menekülj….me…menekülj!!! - ragadta meg Gino a kabátom ujját. Meredt, halálra vált tekintetéből vércsíkok futottak alá az arcán, majd lehunyta a szemét, s nem mozdult többet.
- Nem… - ziháltam. - NEM!!!
- De… - valaki ott állt mögöttem. Egy férfi. Éles, mindennél erősebb fájdalmat éreztem a testemben. Ahogy átszakította a hátam, majd a mellkasom…A szívem…Istenem…

Láttam, ahogy a mellkasomból egy fegyver fém hegye mered előre vértől skarlátszínbe öltözve. Erőtlenül a padlóra borultam…
Emlékképek… Mikor először megláttam Sebastiant, az első vámpírok, akikkel találkoztam, minden egyes áldozatom arca… Láttam Sebastiant, amikor meghalt…pedig nem voltam ott. A tanításai a fejemben csengtek… Mintha beszélt volna hozzám. Mintha én is ott lettem volna….
- Szervusz, Victoria… - szólalt meg Sebastian. Körvonalai homályosnak tűntek, hangja visszhangozva csengett. - Rég láttalak.
- Sebastian… - döbbentem le. - Te…meghaltál! - hüledeztem. Ez azt jelenti, hogy…
- Te is. - szólt egyszerűen. - Még van esélyed, Victoria! Életben kell maradnod, nem most jött el a te időd!
Nem értettem semmit.
- Hogy értsem? - hunyorogtam rá. - Azt akarod mondani, meghaltam, de nem lett volna szabad?
- Azt. - bólintott. - Emlékszel, mikor arra tanítottalak, sose igyál vámpír véréből, mert meghalsz? Hazudtam.
- Tessék? - vontam össze a szemöldökömet. - Miért hazudtál?
- Ha megiszod egy másik vámpír vérét nem halsz meg… - szólt csendesen. - Azért lettem olyan erős, mert egyszer vámpír vérét ittam. - elmerengett. - Az apám vérét, mielőtt meghalt…
- Megölted az apádat? - hitetlenkedtem.
- Nem. - csóválta meg a fejét. - Felmentettem a halhatatlanság alól. Békét adtam neki, ő pedig erőt nekem. Megharapott hirtelen, s kérte, hogy igyak a véréből…méghozzá amennyit csak bírok.

Egy pillanatig némán meredtem magam elé.
- És ezt miért most kell megtudnom? - tettem egy széles karmozdulatot a szoba felé. - És miért pont itt?
- Egy esély… - suttogta, nem foglalkozva a kérdésemmel, s lassan közelebb lépett, míg alig pár centire nem állt tőlem. - Egy harapás… - suttogta tovább. Arca átformálódott, haja hirtelen megnőtt, szeme elsötétedett, körvonalai kitisztultak…
- Gabriel! - nyögtem fel. A padlón feküdtem, éreztem, ahogy újból belém hasít a fájdalom. Gabriel az arcom fölé hajolt.
- Csss…. ne mondj semmit! - A nyakamhoz hajolt, s megharapott. Honnan…?

Éreztem, ahogy a fogai belemélyednek a nyakamba, de elenyésző volt a fájdalom ahhoz képest, amit a szívemben éreztem.
Gabriel felkapott egy kést a pultról, és elvágta vele a csuklóját. A sebet a számhoz tartotta, s én ittam a vérét… Frissített…enyhített…gyógyított….
Fuldokolni kezdtem. Fájt…Nagyon fájt…Nem kaptam levegőt. Gabriel megragadta a karót és keresztülrántotta a szívemen. Felüvöltöttem. A világ minden fájdalmát a szívemben éreztem. Minden egyes mozdulat kész kínszenvedés volt. Homály és fájdalom…éles kín és gyötrelem. Abban a pillanatban mindent éreztem. Szeretetet és gyűlöletet, fény és sötétséget, kínt és boldogságot, életet és halált...

Aztán egyszer csak múlni kezdett a fájdalom. Sajgó sebem kezdett eltűnni, majd vérem felszívódott, csak a ruhámon maradt meg a karó nyoma.
- Nem tudom elhinni…. - lihegtem kábultan, ahogy a pulóveremen tátongó lyukra meredtem. A fekete anyag alól elővillant a makulátlanul tiszta, fehér bőr. Felnéztem Gabrielre. - Honnan tudtad, mit kell tenned?
Gabriel félmosolyra húzta a száját, és megkopogtatta a halántékát.
- Csak zseni vagyok. - vett egy mély levegőt, majd öregesen kifújta. - Leeresztetted a pajzsod, én pedig meghallottam fentről, hogy segítségre van szükséged. És abból, amit láttam…abból, amit Sebastian elmondott…rájöttem, meggyógyulsz, ha megharaplak.
Körbenéztem. Ő követte a tekintetem.
- Most mit tegyünk? - kérdezte Gabriel. - Mindenki meghalt.
- Más is meg fog halni. - morogtam elszántam. Fellobbant a tűz a szememben. Soha nem akartam úgy vadászni, mint akkor.

Határozottan felálltam. Odamentem a pulthoz felkaptam egy üveg alkoholt és egy doboz gyufát.
- Most meg mire készülsz? - lépett oda hozzám összehúzott szemmel.
- Megégették őket. Átszúrták a szívüket, és…. - előrántottam a pult alól Gino egy antik tőrét. - ..levágták a fejüket. - vérszomjas tűz égett a lelkemben, ahogy a tőrre meredtem, nem nyughattam, míg meg nem bosszultam őket. Végre célt tűztem ki magam elé, és nem volt az az isten, aki megállíthatott volna. - Készülj, Gabriel! Vadászunk.
Attól az éjszakától fogva megkerestük az ellenségeinket. Első utunk haza vezetett a medálhoz. Onnantól pedig a vámpírösztönök mutatták az utat…

Véres hadjárat volt. Egy kegyetlen éjszakával kezdődött és hosszú, hosszú hónapokig tartott, de megérte. Gyötrelmes időszak volt ébernek lenni minden áldott és áldatlan pillanatban, várva a rajtaütést és a hirtelen támadást. Bár rajtaütésekben nem mi szenvedtünk hiányt… Üldözöttből üldözőkké lettünk.
- Ezt Ginoért kapod!!! - szorítottam el a férfi torkát. Hangja és gondolatának rezgései árulták el, ő szúrt hátba. És ő ölte meg Ginot is…Ádáz hang zúgott a fejében, mintha bolond lett volna. Egy volt Eric egykori követői közül, és ugyan nem láttam még az arcát, az ösztöneim sosem hazudtak.

Elvágtam a háztetőn az elektromos kábelt, majd meglendítettem, s pár gyors fordulattal rátekeredett a vámpír lábára.
- Ne…neee…. - jajongott, de azzal kilöktem a tetőről. Két emelettel alább a kábel megfeszült, ő pedig a falnak csapódott, s tovább lógott a mélység felé. Gabriel alkoholt locsolt a kábelra és a fejjel lefelé csüngő vámpírra. Az kétségbeesetten felnézett. Szemében felvillant az igazi, velőtrázó félelem. Meggyújtottam a gyufát…
- Au revoir! - köszöntem el jéghideg tekintettel, majd meggyújtottam az alkohollal leöntött kábelt. Végigégett, s a vámpír hiába kapálózott, eljött érte a Halál. Keservesen rángatózott, üvöltött torka szakadtából, de nem bírt szabadulni… Egy idő után már nem mozdult…Egyre csak égett és égett…

A nap kelt. Mi már otthon voltunk. Nagyon jól tudtuk, hogy a vámpír a szó szoros értelmében immár ropogósra sült. Nem maradt számára mentség, a kárhozatból már csak a Halál karmai közé vezetett az út.
Gabriel és én új életet kezdtünk. Elkerülhetetlen volt. Gino kocsmáját nem hagytuk holttestekben úszva, folytattuk Gino munkásságát, vezettük helyette a klubtermeket. A halottak a város szélén találtak végső nyugalmat. Nem, nem koporsóban…

Ha egy ember arra járt volna, elég érdekes látványban lett volna része. Huszonnégy férfi és nő egymás mellett fekve…kezük keresztbe fektetve a mellkasukon… Úri ruhát viselnek és ékszereket, melyek visszaverik a hold sugarait. De mire a nap megcsillan rajtuk, gazdájuk porrá válik, s felkapaszkodik az első szellőbe, mely gyöngéden szállítja végső nyughelye felé...