Sírásók

-Ne hívj rendőrt, anya. Itthon vagyok.
Kíváncsi tekintetek sokasága fordult felém - erre pontosan emlékszem. A pislákoló lámpa fényében a dohányzóasztal körül ülő emberek arca nagyon sápadtnak hatott, de tudtam, hogy engem egyikük sem szárnyalhat túl. A szemem előtt ismeretlen ábrák táncoltak, testemből mintha kiszívtak volna minden energiát, s éreztem, hogy pillanatokon belül el fogok ájulni.
- Mi a fene... hol voltál? - rivallt rám anyám hisztérikus hangon. Sokáig nem szóltam. Kiáltása egy ideig ott lebegett közöttünk, majd kiszállt a nyitott ablakon. Körbenéztem a szobában. Apám villogó szemekkel nézett rám (ennek ellenére nyilvánvaló volt aggodalma), testvéreim kezüket tördelve méregettek... de ott volt a legkedvesebb barátom is, Ben. Arca megkönnyebbülést sugárzott. Mérhetetlenül örültem neki.
- Saa.. sajnálom. Motoroztam, é-és... megcsúsztam valamin. De jól va...
Elnyelt a sötétség.

Jó tizenkét óra múlva - lidérces álmok és éjjeli démonok sorozata után- kinyitottam a szemem. Semmi mást nem láttam, csak fehérséget, s ez a szín összes tisztaságával kimosott belőlem minden gondolatot. Csak feküdtem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, majd kissé összeszedve magam felültem az ágyban. Saját szobámban voltam-szerencsére, ágyam szélén pedig Ben ült.
- Jól vagy?
- Igen. - mondtam színtelen hangon. Gyengének és betegnek éreztem magam. Ben egy darabig elszántan kérdezgette, hogy nem kérek-e "valamit", nincs -e szükségem "valamire", nem kérek-e enni "valamit", esetleg inni "valamit", vagy hozzon-e "valami" fájdalom csillapítót ... s így tovább. Két "valami" között sikerült kiszednem belőle, hogy apám elment valakivel megkeresni a motoromat, anyám pedig a konyhában főzött. Nem akartam, hogy tudomást szerezzen ébredésemről.
- Rendben van, nem kell neked semmi. Akkor csak annyit árulj el: Mi történt? Mert -bocsáss meg- de nem hiszem el ezt a motoros históriát. Ők talán beveszik, én nem. Mert láttam az arcodat.

Soha nem tudtam hazudni neki. De most belekezdtem egy ostoba mondókába.
- Ne hülyéskedj... Szerinted mi történhetne velem és egy motorral? - Erőltetetten felnevettem.
- Van, amit érez az ember. Nem mindig a logika diktál! -elgondolkozva fürkészte arcomat, várva őszinte vallomásomat, majd jó egy percnyi csend után újra megszólalt: Bántott valaki? Mondd el nyugodtan, többet nem lesz rá példa..
- Nem! Senki! -vágtam közbe durván - Elestem azzal a kurva motorral, ennyi! - ingerült kitörésemmel elárultam magam, ezt én is tudtam.
- Ne hazudj. Legalább nekem ne.

Ez magamhoz térített. A bűntudat és az este borzalmai könnyeket csaltak a szemembe. El akartam menekülni a sírás elől, mint mindig, de most nem volt erőm hozzá. A párnámba fúrtam arcomat, Ben pedig hátulról átkarolva vígasztalt szavak nélkül. Mikor az utolsó könnycseppek is legördültek arcomon, újra felültem.
- Őrültség. De hinned kell nekem.
- Ne butáskodj...

Péntek este - pontosan négy órával azelőtt, hogy szakadt ruhával, sárosan, sérülések borította testtel beléptem otthonunkba- valóban motorozni indultam. A kanyargós hegyi utak mindig vonzottak, a sötétség pedig külön izgalmakat nyújtott számomra. Itt önmagam lehettem. Egész lényem egybeolvadt a sebességgel, nem számított más, csak az út, amely hűséges társként tartott velem. Soha nem szenvedtem balesetet, mintha egy őrangyal kísért volna, félistenként, sérthetetlenül vágtattam a szerpentinen. Azon az estén sem állhatott semmi utamba. Az idő pedig múlt. Nem tudom, hány óra felé járhattam, de éreztem, hogy ideje lenne hazatérnem. A motor zúgása elnyomott minden erdei zajt, de hirtelen egy eszméletlen visítás hatolt a koponyámig. Mintha nem is kintről jött volna, sisakomon belül éreztem a fájdalmas üvöltést. Kishíján elvágódtam, ijedtségem megállásra késztetett. Levettem a sisakot. A sikoly elhalt. Rádöbbentem, hogy magányosan állok egy kihalt úton, s az erdőben ki tudja, milyen lények fordulnak meg... Azonnal visszapattantam a motorra.

Be sem indítottam, újra sikítást hallottam. De ez távolabbról, a sűrű rengeteg mélyéről jött. Körbenéztem, s pislákoló fényeket vettem észre. Nem mentem tovább, biztos voltam benne, hogy a kiáltás gazdájának segítségre van szüksége. A hangban élő félelmet és fájdalmat nem tudom, és nem is akarom leírni. Járművemet meggondolatlanul otthagyva a fény irányába indultam. Egy lejtőn lefelé haladva elszakadtam a biztos pontot jelentő úttól. Félni kezdtem. Igazán félni. Láttam, hogy a lámpa hordozója is a rengetegben bolyong, de csak nagyon távoli pontként tudtam nyomon követni.
- Hé! Hol vagy? - szinte csak magamnak mondtam e szavakat. Az erdő mintha bekebelezte volna elmémet, nem hagyott gondolkozni. Hiába kerestem valakit, aki az előbb úgy üvöltött, mint aki a halál torkában van, nem mertem hangosabban szólni. Csak haladtam befelé, folyamatosan küzdve az engem akadályozó faágakkal. Mintha elfelejtettem volna, mit teszek, követtem a fényt megbabonázva. Újra sikoltás... Kizökkentett e furcsa állapotomból, s már én is ordítottam az éjszakába:
- HOL VAGY?

Természetesen nem kaptam választ, de feszülten figyeltem, hátha észlelek valami mozgást, esetleg beszédet, de tudtam, hogy az illető messze járhat tőlem. Közelebb és közelebb kerültem hozzá, ennek ellenére reménytelennek tűnt minden. Félelem mardosta egész bensőmet. Szememben a fák néma szörnyetegekké váltak, ágak képében élő karmaik elől menekültem. A sötétség gyűlöletes takaróként borított be. Ezt a takarót nem lehet lerúgni rémálmunkban. Megpróbáltam minden baljós gondolatot kirekeszteni agyamból, s átkoztam magam, amiért képes voltam egyedül odamenni. Nagyon közel kerültem időközben a Fényhez. S ekkor hallottam mozgást is végre... Lépések, matatások zaját. Szólni akartam, de áldom az Istent, amiért akkor nem tettem meg. Éppen nyitottam a számat, amikor a Fény kialudt, s egy reccsenés... hátborzongató reccsenés.

Azonnal emlékezetembe villant egy gyerekkori balesetem. Fára másztunk egyik testvéremmel, mikor alattam eltört egy ág. Zuhanni kezdtem a magasból, de esés közben egyik lábam beakadt a törzs kettéválásának völgyébe, s ez szinte porrá zúzta csontomat. Akkor hallottam ezt a reccsenést.

Ezután egy tompa puffanás a földön... Jeges szorítást éreztem mellkasomban, a nyomasztó sötétség elvette minden lélekjelenlétemet. A lombkoronán keservesen áthatoló holdfényben két ember sziluettjét véltem fölfedezni. Nem szóltak egymáshoz. Mit csinálnak ezek? Mintha ásnának... Magamban megbizonyosodtam arról, hogy egy harmadik valaki is ott van, s talán lelke már elhagyott bennünket. Ruhák suhogását hallottam, cipzár hangja ütötte meg a fülem, majd újra matatások itt-ott.

El akartam tűnni onnan, de lábaim földbegyökereztek. Úgy éreztem, hasonló sorsra jutok, ha megtudja jelenlétemet a két alak. A zsebemben lapuló késhez nyúltam. Közelebb jöttek, tudtam. A rettegés és kilátástalan jövőm miatt reszkettem. A fény újra kigyúlt. Körülöttem mindenhol koponyák terültek szét a földön, a fákon (mintha fogasok lettek volna) ruhák lógtak lefelé. Többszáz ilyen fa is lehetett összesen. Valami roppant egyet a lábam alatt... ráléptem egy koponyára. Az idegenek felém fordultak, s egy szempillantás alatt közrefogtak engem. Egyikük arcát csuklya takarta el, a másik valaki pedig tébolyodottan mosolygott, rothadt fogait rám villantva. Haja hosszú volt, jó része kihullott az idők során, ráncosodó arca ocsmány volt. Szemeit soha sem felejtem el. Színtelen, dülledt, ködös szemgolyói mögött a legelvetemültebb, határtalan Gonosz ült. Ordítani szerettem volna, de képtelen voltam rá. A csuklya alól egy hideg hang szólt:
- Most őt.

Vonszolni kezdtek egy gödör felé. Tudtam, hogy a sírom az. Leszorították karjaim, nyomorultul ordítva küzdöttem ellennük. Józanságom helyét átvette a túlélés állatias ösztöne. Egy jól sikerült rántással kitéptem a halott tekintetű szörnyeteg karmaiból magam, s bár másik oldalam rabságban maradt, beledöftem egyik szemébe a késem. A következő egy másodperc leforgása alatt történt. Szája hangtalan üvöltésre torzult, arca megnyúlt. Szeme helyéből füst áramlott ki, arca helyben rothadásnak indult, a sír és a túlvilág szaga csapta meg orromat. A csuklyás elengedett, de ez alig tudatosult bennem. A másik szemét akartam... S ahogy késem átszúrta azt, a csuklyás halálordítása rázta meg az erdőt. Köpenye lehullott, összeaszott, undorító teste hüllőkre hasonlított, tekintetét az égnek emelte, s szüntelenül ordított.

Rohanni kezdtem. Csak kifelé, el onnan... tudatomat sikerült eltemetniük, sokkos állapotban űzött vadként menekültem. Bőrömet véresre roncsolták a faágak, nem törődtem már semmivel. Nem tudtam, hogy merre megyek, azt sem, hogy merre lehet az út. Nem számított már... Egyenesen haladtam, gyakran hasraesve, s mire egy félreeső kis autóútra értem, lábamon alig állva, megkínozva, de rendületlenül futva stoppolni kezdtem.
Valaki felvett, majd hazáig fuvarozott engem. Nem emlékszem, hogy ki volt az.