A bagolykirály

Katrina épp a büfé padlóját seperte fel, amikor meghallotta az ég dörgését. Felkapta a fejét, és kinézett az ablakon. Megcsóválta a fejét. Egész nap alig volt forgalma, már-már kísértetiesen kihaltnak érezte az egész környéket. Üzlete egy jelentéktelen Harz-hegységi pihenőhely forgalmára alapozta bevételeit, amely Osterode-től kissé keletre feküdt, nem messze a Brocken csúcstól. A pihenőhelynek megvolt a hangulata – kis vadaspark, játszótér – ám mivel sokkal látványosabb helyek is voltak a környékén, sohasem özönlötték el turisták, még nyáron sem. Rendszerint csak Göttingenből vagy Nordhausenből kocsikáztak fel ide egyetemisták, akik épp ezt a viszonylagos nyugalmat kedvelték: feltűnés nélkül bepiálhattak, vagy elszívhattak némi füvet. És nagy étvággyal fogyasztották Katrina Jürtens

Boszorkánykonyhájának obligát ínyencségeit. Az amúgy hagyományos név ez esetben nem volt véletlen: a másik ok ugyanis, ami a fiatalokat idevonzotta, a legenda volt, hogy a boszorkányok a középkorban egy közeli réten ülték meg szombatjukat. Persze a Harz-hegységben számos élelmes kereskedő csábítja ezzel kuncsaftjait; ám ezúttal – legalábbis valamelyik nagyokos göttingeni néprajzprofesszor szerint – a legenda félig-meddig hitelesnek tűnt.

Katrinát éppenséggel nem érdekelték a boszorkányok, az üzletmenet miatt viszont aggódott: vége felé járt a hosszú, párás nyár, és úgy tűnt, veszteséges évadot lesz kénytelen zárni, mielőtt őszre és télre visszahúzódna Hannoverbe. Ingerülten nézte az erdő felett gyűlő sötét fellegeket. Látta, hogy a szűrt fény élénk, beteg zöldre festette a rét nyár hevétől megfakult pázsitját. Gyönyörű látvány volt, de Katrinát nem érdekelte ez sem. Az órájára pillantott. Hét óra elmúlt. Úgy döntött, bezár. Ma már aligha téved be ide bárki is, ha pedig kitör az égiháború, jobb, ha nem vacakol az elektromos cucokkal. Gyerekkora óta babonással félt a villámcsapástól.

Már épp kapcsolta volna ki a mikrosütőt, amikor meghallotta, hogy autó közeledik. Kipillantott, s látta, a hegyre kanyargó úton egy vén Opel Kadett araszol föl komótosan, nagy füstfelhőket eregetve. Katrina, aki 25 éves volt, ámulva figyelte, s azon tűnődött, mikor gyártottak ekkora kocsikat. A hetvenes években? Hatvanasokban? Jó, régen, annyi biztos. A lány sóhajtott. Biztos valami eltévedt vén hamburgi dokkmunkás lesz, aki megszomjazott Berlin felé átutazóban. Itt fog szöszmötölni órákon keresztül egy pohár sörrel, ő pedig tűnődhet majd, hogyan vegye rá, hogy húzza el a belét.

A Kadett beállt a büfé parkolójába, Katrina az ételkiadó ablak mögül leste, vajon hogyan fest az érkező, mire számíthat. A következő pillanatban a lány megdöbbent. A kocsiból ketten is kiszálltak, s közülük egyik se hasonlított dokkmunkásra. Távolról sem.
Gyönyörű fiatal nők voltak, karcsúak, sudárak: egyikük haja éjfekete, a másiké, vele tökéletes ellentétet alkotva, ragyogó szőke. Olyan szőke, hogy egy férfi könnyen festettnek hihetné, ám a nők pontosan látják – többnyire irigykedve - hogy olyan természetes hajszín ez, mellyel Isten csak keveseket áld meg. Körülbelül egyforma magasak voltak, hosszú, lenge szoknyát viseltek, kecsesen nyújtóztatták ki tagjaikat az ég sötét háttere előtt. Katrina csodálattal nézte őket, tiszta fehér blúzukat, kivillanó sima bőrüket. A hajukat leszámítva tulajdonképp minden egyforma volt rajtuk, még a szarvuk is…
(Szarvuk?!)

Katrina meghökkent. Pislogott egyet. Szarvak? Egy pillanatra mintha… ugyan. Hosszú volt ez a mai nap, és a vendég kevés. A magány ugyanúgy agyára tud menni az embernek, mint a kimerítő sürgés-forgás. Nincs rajtuk semmiféle szarv. Zavartan elnevette magát. Hát persze. Arra gondolt, nem is csoda, hogy összezavarodott. Megkívánta ugyanis a két lányt.

Katrina leszbikus volt, tudta magáról hogy az, már 14 éves kora óta. A középiskolában több lánnyal is volt kapcsolata, aztán a kereskedelmi főiskolán együtt is élt eggyel. A szülei nem voltak elragadtatva, amikor ezt megtudták, de nem csináltak belőle nagy ügyet. Katrina sem csinált. Mindig úgy érezte, szüleit sokkal jobban érdekli az ő bátyja. Olykor vigyorogva képzelte el, mit szólnának hozzá, ha a drágalátos, nagymenő ügyvéd Jürgenről kiderülne hogy homokos. Merthogy az volt, Húga tudta, ám nem árulta el szüleinek: miért is tette volna? Nem született olyannak, aki minden sérelemért elégtételt kíván venni. Katrina pedig többnyire jól érezte magát jelenlegi életében.

De a szép lányok mindig érdekelték, s most kacér félmosollyal méregette az érkezőket. Lehet hogy ők is leszbikusok? Annak tűntek, ahogyan egymásba karolva, kacarászva lépkedtek fel a teraszra vezető lépcsőn. Katrina arra gondolt, kellemes zárórája lesz.
- Szia! – köszöntek Katrinának egyszerre, jókedvűen. Feltűnő volt közöttük az összhang. Mintha kétpetéjű ikrek volnának. Katrina azonban ösztönösen úgy érezte, nem erről van szó.
Nem, ezek nem ikrek. Csak barátnők. Jó barátnők, akik már megtanultak reagálni a másik minden rezdülésére. S az efféle összhang hol is kovácsolódhat ki jobban, mint az ágyban?
- Sziasztok! – köszönt vissza a lány könnyedén. Ebben a pillanatban az ég hatalmasat dördült, és a büfésnő összerezzent. Tekintetét elkapta a nők bájos arcáról. Az ég alja a keleti láthatáron már szinte koromfekete volt, s érezni lehetett a közeledő vihar rezes szagát Vendégei azonban úgy tűnt, meg se hallottak a dörgést.
- Kértek valamit?
- Ó igen – kuncogott a szőke hajú lány. Aranyos volt, de volt ebben a hangban valami, ami nem igazán tetszett Katrinának. – Két hamburgert szeretnénk.
- Boszorkányburgert – nevetett a fekete hajú. – Ugye Lilith?
(Lilith?)
- Igen, azt. Duplát – kacagott vissza rá a szőke lány.
(Lilith. Hát ez meg milyen név?).
- Rendben, máris – Katrina megtörölte kezét egy kendőben, és érdeklődve nézte a két nőt. – Messziről jöttetek?

- Ó igen – ismételte Lilith kacéran. Szürke szemében arany pontocskák csillogtak. – Elend városából indultunk egy hete.
- Elendből – tűnődött Katrina. Sose hallott ilyen nevű településről.
- Igen. Nagyon hosszú volt az út – szólalt meg a fekete lány is, ezúttal komoly hangon. – Eltévedtünk. És feltartóztatott a bagolykirály.
- Értem – Vigyorgott Katrina megértően, aztán nekilátott, hogy előkészítse a burgereket. Most már értette vidámságukat. Ez itt két beszívott göttingeni egyetemista csaj, látott közülük eleget mostanában. Elendet nyilván csipkés tornyú várfal és a hétfejű mesebeli herceg őrzi, hogy a bagolykirály nyugodt szívvel orgiázhasson minden odatévedő ifjú hölggyel.

Elővette a hamburgereket a mélyhűtőből. Két zsömle között szabvány húspogácsa, másfél perc a mikrosütőben, és kész is. Csupán meg kell bolondítani Katrina Különleges Mártásával, és máris rá lehet sózni a turistákra a beszerzési ár ötszöröséért. A modern vendéglátás Katrina véleménye szerint gyakran szemfényvesztőbb, mint Merlini, tán épp azért, mert trükkjei nem olyan látványosak.

Miután a húspogácsákat betette a sütőbe, s megfordult, látta, a lányok időközben leültek odakinn egy asztalhoz. Bár a terasz nem volt fedett, láthatóan nem zavarták őket a sűrűsödő dörgések s a vészterhes fellegek. Pedig a feketeség egyre terjedt az égbolton, mint kiömlött tinta az itatóspapíron. Megélénkült a szél. Katrinára a vihar mindig különös hatást tett: egyszerre érzett ösztönös félelmet, és növekvő, feszült izgalmat, amely gyakran öltött szexuális jelleget. Elnézve a két gyönyörű, nevetgélő nőt, ez utóbbi érzése egyre erősödött, noha kissé furcsának találta viselkedésüket.
- Kértek bele ketchupot is? – a lánynak át kellett kiabálnia egy mennydörgés moraját. – Vagy mustárt?
- Mindkettőt, Katrina! – kiáltották a lányok tökéletesen egyszerre, vidáman. – Belladonnád nincsen?

Az utolsó mondat beleveszett a dörgésbe, ám Katrina valószínűleg amúgy sem hallotta volna. Épp eléggé meghökkent azon, hogy tudják a nevét. Honnan? Arra gondolt, biztosan jártak már itt
(dehogy jártak, két ilyen szépségre biztosan emlékeznél, leszbicicám – suttogta egy gúnyos hang a fülében)
vagy félrehallott valamit. Igen, alighanem elhallotta szavaikat.
Katrina vállat vont, noha nem sikerült meggyőznie magát. A lány mestere volt a dolgok könnyedén vevésének.

A zsemlék közé csapott néhány salátalevelet, meglocsolta húspogácsákat a kért ízesítőkkel, megfejelve azt saját különleges Boszorkányszószával. A szósz receptjét egy volt barátnője hagyta rá, aki jelenleg szakácsnő valahol Brémában. A mártás zamata mindig a lány tűnt csókjainak ízét idézte föl Katrinában.
Kivitte a hamburgereket a két lánynak, akik mosolyogva beszélgettek egymással. Időközben levették blúzukat, gömbölyű, feszes melleik ingerlően domborodtak pólójuk elején, melyet elhúztak testüktől, s úgy legyezgették magukat. Nagyon párás volt a levegő.
- Tessék – szolgálta fel Katrina az ételt. Egy röpke másodpercre bepillantást nyerhetett a Lilith-nek nevezett lány melleire, aki nem viselt melltartót. Nagyot nyelt. – Italt esetleg? Üdítőt? Egy sört?
- Nem, mi nem iszunk ilyesmit – nevetett Lilith, s tovább legyezte magát, mind nagyobb rálátást kínálva igéző halmaira. Katrina tekintete tétován ide-oda rebbent, képtelen volt végleg elkapni tekintetét a pólóban rejtőző gyönyörűségekről.

Ha ezek csakugyan leszbikusok, már biztosan lebuktam, gondolta a lány.
- Egy pohár vörösbor azonban jólesne – nézett Katrina szemébe Lilith, és megnyalta sima, rózsaszín ajkait. – Ugye, Baubó?
- Igen, drágám. Katrina, hoznál nekünk?
- Hogyne. Bordeauxit? Rajnait? – Katrina elmosolyodott magában. Lilith… Baubó… ó, heidnische Hexen!
- Ó, az mindegy! Valami édeset…- kuncogott Lilith.
- Igen… valami teltet… mélyet - a fekete hajú lány vakító mosollyal nézett Katrinára, s pillantásuk hosszú másodpercekre egymásba kapcsolódott. Azután Baubó jóízűen beleharapott a hamburgerbe.

- Hozom – Katrina zsongó érzésekkel eltelten sétált vissza a büfébe. Közben hosszan morajló, mély dörgés futott végig a világon, amelyet áttetsző okker fény burkolt magába. A tárgyak kontúrja elmosódott, álomszerűvé vált… csupán a két lány volt egészen ott, kiragyogva a vihar festette baljós háttérből. Katrinát azonban már nem érdekelte a vihar, vagy hogy tudják a nevét, és az sem, hogy a lányok nevei akár egy pár boszorkányé valami iskolai színdarabban. Ágyékában forróság terjedt szét, szórakozottan töltötte ki a poharakba a legjobb borát. Érezte, itt valami történni fog. Ezek a lányok szinte biztosan leszbikusok, és a fekete lány
(Baubó, Baubónak hívják, hát nem őrület?)
szóval Baubó, olyan romantikusnak tűnik, s mindkettőjük szépsége nagyon felizgatta.

Aztán arra gondolt, még mielőtt hülyét csinálna magából, kihallgatja kicsit a beszélgetésüket. Ha esetleg róla folyik a társalgás, vagy szavaikból bármi olyat hámoz ki, ami arra utal, nem lenne ellenükre egy kis móka, lépni fog. Van hátul a büfében egy kis ágyikó. Nem nagy, de három jó test kis helyen is elfér…
Katrina meglapult a büfé ajtaja mögött, és a fülét hegyezte. Nem volt könnyű dolga, a vihar már nagyon felerősödött, csoda, hogy még nem kezdett el esni. De azért elég tisztán hallotta a lányokat.
- Szerinted jó lesz? – ez Lilith hangja volt.
- Ma? Hát… jobb lett volna májusban.
- Tudom, de hát… (itt az ég felmorajlott)
- … mindegy. Kedves kis lány ez, nem?
- Ó, igen… - ezután Katrina vagy tíz másodpercig semmit nem hallott, Lilith hangja elveszett a szélben. Azután is csak hangfoszlányokat értett, amelyekkel nem nagyon tudott mit kezdeni.

A lányok a burgerjeiket majszolták, s közben a párában úszó hegyekre, s a szél borzolta rétre mutogattak.
- Csodás ez az idő! Épp olyan, mint…
- … igen, mint 77-ben…
(77-ben?!)
- De elvesztettük…
- Az utat…
- Messze volt a katlan…
Ekkor kezdett el szemeregni az eső. Apró pöttyök festették sötétre az udvar s a parkoló betonját.
- Talán kevés volt…
(égzengés)
- …a denevér vére… - Katrina mintha Baubót hallotta volna, s közvetlenül azután fába csapó villám hangja csattant.

A denevér vére? Jól hallottam? Azt mondta, a denevér vére?
Újabb villám reccsent, s olyan erős szélroham kerekedett, hogy beleremegett a büfé könnyű alumíniumszerkezete.
Katrina úgy döntött, ebből elég volt. Fogalma sem volt, miről beszélnek ezek ketten, de nem is érdekelte. Mély, zsigeri szorongás töltötte el, melynek csak részben értette az okát.

Odakinn szakadni kezdett. Ökölnyi cseppek verdesték a büfé tetejét. A hang ijesztő volt, mint ágyúk hangja, melyekre hangtompítót szereltek. A lány elfelejtette gerjedelmét, s az estére gondolt gyerekkorában, amikor a család tévéjébe belecsapott a villám, a füstre, a sistergő vezetékekre. Sosem tudta elfelejteni, s most szinte rettegéssel töltötte el, hogy itt van a semmi közepén, leszámítva a két lányt. Szemei előtt megjelent a kép, ahogyan végigfut rajta az áram, testét vasmarkába fogja a görcsös remegés, s végül megfeketedve, hangtalan sikoltozva vonaglik a padlóra ömlött boszorkányszósz tócsájában…

Katrina megborzongott. Azon morfondírozott, hogyan juthatna el leggyorsabban a Volkswagenjéig, melyet reggel a parkoló túlsó végén állított le. Meg azon, hogyan rázhatná le előtte minél hamarabb vendégeit.
- Elnézéseteket kell kérnem, ingyen fogyasztottatok, de most… - indult asztalukhoz Katrina a szakadó zivatarban, a földet bámulva, hogy ne zuhogjon szemébe az eső. Amikor azonban kénytelen volt felnézni, földbe gyökerezett a lába, és elfelejtette gyermekkori félelmeit, mint ahogyan minden egyebet is.

Lilith és Baubó az asztaluknál álltak, egymás mellett, lehajtott fejjel. Hosszú hajuk szemükbe lógott, eltakarva arcukat. Az esőcseppek összetört gyémántokként csillogtak ezekben a dús zuhatagokban. Teljesen meztelenek voltak – ruhájuk földre dobva hevert mellettük. Katrina a levegőt kapkodta a látvány váratlanságától s nagyszerűségétől. A lányok teste olyan volt, akár az Istennőké: karcsú combjaik feszülése, ölük árnya, idomaik harmóniája egyszerre tűnt valószerűtlennek s káprázatosnak. Katrina szembogarai kitágultak, szíve megdermedt. Mintha ezt a két nőt erre teremtették volna, gondolta. Arra, hogy így, mozdulatlanságba kövülten tárulkozzanak ki, a szépség szobraiként, a zöldellő hegyek s rétek előtt.

E költői gondolatok a pillanat töredéke alatt cikáztak át Katrina agyán (az övén, aki irodalomból sosem ért el közepesnél jobb eredményt, és amúgy sem szeretett olvasni). Teste szinte megbénult. Aztán látta, hogy két lány fölemeli fejét, és egyenesen ránéznek.
- Katrina… Ne félj a vihartól – Lilith szavai selymesek, hízelgők voltak. Arca ártatlanul ragyogott, mint egy kislányé, ám mosolya vad volt. – Gyere… táncolj velünk egyet.
- Igen… - Baubó fekete szemei kacagtak a zápor függönye mögött. – Gyere… hív a rét…

Katrina nem értette, hogy történhetett, de a két tünemény egyszerre csak ott termett mellette, szinte közrefogták. Egyik pillanatban még méterek választották el őt a lányoktól, a másikban pedig ott nevetett előtte Lilith angyalarca, s Baubó hűs kezeit érezte a csípőjén. Döbbenete ellenére is megborzongott a vágytól, hogy többet is érezhessen ennél.
- Tudjuk, mit kívánsz… - suttogta Baubó lágy hangon, s ujjai közé vette Katrina dús melleit. – Mindent megkapsz… gyere.
- Az üzlet… - tiltakozott Katrina rekedten, de jóformán alig jött ki hang a torkán. El volt veszve. Hagyta, hogy a két nő levetkőztesse – finom, fürge ujjaik kioldották kötényét, lehúzták pólóját, megszabadították melltartójától. Bimbói kacéran meredtek felfelé, míg a vihar cseppjei s Lilith csókjai kőkeményre duzzasztották őket. Azt már nem is érezte, hogy Baubó kikapcsolja szoknyáját, lehúzza bugyiját, s kibújtatja papucsából.

****

A rét úgy terült el a lankás hegyoldalban, mint fekete sárba ejtett zöld keszkenő. A vihar vicsorgó vadállatként tombolt felette. Köd sűrűsödött a légben, párák csattogtak, és szakadt az eső. A három lány a tisztás közepe felé rohant, ahová már alig hallatszottak el a fák s a gyökerek recsegő nyögései. Bolond, szertelen táncot jártak, melynek végén kába ölelésben forrtak össze. Egymáshoz simulva hempergőztek a nedves lankán, majd felpattantak újból, s táncoltak tovább. Fehér, vakító meztelenségük felett pestis gyötörte, haldokló testekként tornyosultak a sötét fellegek.

Katrina még sosem érezte magát ilyen önfeledten. Felsejlett benne egy emlék. Tizenhét éves korában az akkori barátnőjével egy romantikusnak szánt hétvégére Weimarba utaztak. A lány, akivel volt, vele ellentétben rajongott az irodalomért, a versekért (s a leszboszi költészetért). Együtt nézték meg Schiller házát, a Goethe-múzeumot, még azt a rétet is, ahol a költőfejedelem idős korában állítólag a fiatal lányokat kergette, akik nem méltányolták a 80 éves aggastyán intim közeledését. Katrina nem sokkal később szakított a lánnyal, ám megmaradt benne egy beszélgetés, melyet akkor este a motel ágyában folytattak, meztelenül összeölelkezve.
- Szerettem volna ismerni őt – suttogta a lány Katrina fülébe, miközben a mellével játszott.
- Kit? – kérdezte Katrina szórakozottan. Játékosan ujjai köré csavarta barátnője fürtjeit.
- Goethét.
- Miért?
- Ő tudta, hogyan kell élni… kiegyensúlyozottan. Harmóniában. Szerintem ő volt az utolsó európai, aki tudta. Nem volt benne kétszínűség, vagy szemforgatás. Ki hibáztathatja azért, hogy nyolcvanévesen is megkívánt fiatal lányokat?

- Hát… nem tudom – Katrinát mindig zavarta, ha barátnője így beszélt. Ilyenkor mindig kevesebbnek érezte magát nála. Biztos volt benne, hogy párja műveltebb, meg okosabb nála, s ezt nem nagyon viselte el, noha a másik sosem viselkedett vele fensőbbségesen. – Szerintem mi is tudjuk. És most itt vagyunk egymásnak, nem igaz?
- Igaz, drága Katrina – a lány odabújt hozzá, és csókolgatni kezdte a nyakát. Aztán finom ujjaival a combjai közé nyúlt. – És én nem kívánok ennél többet…
Katrina pár perccel később egy gyönyörűséges élvezés után szenderedett el barátnője karjaiban, ott, a weimari motelben. Boldognak érezte magát, s úgy hitte, áthatja, magába fogadja az, amiről barátnője beszélt. A béke s a harmónia.

Most azonban, ahogy Lilithel és Baubóval ölelkezett ezen a tisztáson, úgy érezte, életében először él igazán. Nem csupán azért, mert még sohasem tett ehhez foghatót,
(Őrültség, ismerd be, amit teszel őrültség – bárki megláthat, még ilyen időben is! Felbukkanhat valaki, egy vakmerő autós, tudomisén, s ha így talál? Híre megy, lőttek az üzletednek) hanem mert sohasem érezte magát ennyire szabadnak. És ez volt a lényeg. Itt hancúrozik két meztelen, csodálatos nővel, és semmi más nem érdekli a világon, mint hogy a közelükben legyen. Nem izgatja, hogy ország-világ megtudja, leszbikus, és legkevésbé az, hogy csődbe jut ez az Isten háta mögötti büféje. Úgy érezte, egyesül a természettel, mely féktelen, szilaj energiával láncolta magához: elfelejtkezett az évek során beléépült korlátoktól, visszatérhetett azon önmagához, akinek születésekor érezhette magát. A félelmek és aggodalmak fényévnyi távolokba kerültek tőle. S különben is: mindez bizonyára csak egy álom. Ekkora boldogságot nem élhet át földi halandó.

Katrina sikongatva tárta ki testét a gomolygó, sötét égnek. Kövér cseppek csapkodták karcsú, lúdbőröző testét. Lilith és Baubó kacagva átkarolták, majd ledöntötték a rét smaragdzöld fűvére. Katrina a hátára hengeredett, s átkarolta az odaadóan hozzásimuló nőket. Csókjaik forróak voltak, simogatásaik minden porcikáját felajzották. A lány magához húzta Baubó arcát, ajkára tapadt, érezte azokat vakító a hófehér fogakat nyelvének feszülni. Combjait széttárta Lilith sóvár kezei, szája előtt, melyek oly módon kezdték el izgatni, ahogyan még sohasem élte át. Nyöszörögve vonaglott, tekergőzött a fűben, teljesen megfeledkezve az eső ostorcsapásairól, elmerülve a kéj fortyogó üstjében.

Nem mondhatta volna meg, meddig tartott szeretkezésük. Az idő szétfolyt, lényegtelenné vált. Teste irtózatos kéjek gyújtópontjává változott, melyek képtelen volt viszonozni – úgy tűnt, Lilith és Baubó ezt nem is bánják. Adtak, mind többet és többet, feltétel nélkül – s Katrina képtelen volt betelni az örömmel. Ám egy idő után önkéntelenül is fáradni kezdett, elérkezett az a pont, amikor a vadságot felváltja a cirógató szelídség. Katrina lehunyta szemét, remegő kezei reszketve kalandoztak társnői testén. Kitapogatta az ívelt hátakat, selymesen feszülő fenekeket, barna udvarú mellbimbókat. Ajkai a selymes nyakakat csókolták, halántékokat, fülcimpákat… kis kemény valamiket a fülek mögött…
(szarvak)
Katrina szemhéjai felpattantak
(szarvak amiket akkor láttál amikor megjöttek)
A felismerés árnyéka suhant át tudatán, de képtelen volt moccanni. A rámeredő arcok láttán túlságosan megrémült ahhoz, hogy mozdulni tudjon.

****

Amit látott, egyszerre volt elbírhatatlanul gyönyörű s dermesztősen vérfagyasztó; arcok, túlvilági szépségű vonásokkal s veszett rókák csillogó szemeivel. Vonásaik tökéletességéről csupán egyvalami vonta el a figyelmet: kissé megsárgultak vérszínű ajkaik közül kivillanó fogaik. Még Baubóé is, akié pedig korábban oly csodálnivalóan fehérek voltak. A két lány kuncogva hajolt föléje, hangjuk olyan volt, mint az őszi szélben rozsdállva pörgő szélkakasé.
- Ti…
- Katrina… ó, Katrina – kacagott fel Lilith, és térden állva hátracsapta a fejét, úgy nevetett. Erős szemfogai villogtak. Katrina tisztán látta a két göcsörtös, elszarusodott szarvat a füle mögött.
- Baubó, emlékszel arra a másik lányra? Mintha Ingének hívták volna... Hasonlít rá, ugye? - Katrina értetlen rettegésén keresztül is érzékelte, hogy Lilith németül beszél ugyan, de nagyon furcsán ejti a szavakat. A lány nem tudhatta, hogy a felnémet egy sajátos dialektusát használja, amelyet már századok óta nem ismer senki.
- Igen… - Baubó kezdett megváltozni. Hófehér bőrét hirtelen ráncok lepték el, arca összeaszott, körmei szarus karmokká változtak. A sokkoló látvány megtörte a lány bénultságát, felsikoltott, és megpróbált arrébb kúszni. Fel akart állni, hogy elfuthasson.

Agyában kétségbeesetten vergődtek a gondolatok.
(Ha a büfét elérem, és a telefonvonalak még működnek, megmenekültem, haha, de hát ez csak egy álom egy álom egy rossz álom …)
Ám mielőtt talpra vergődhetett volna, erős karok ragadták meg, s perdítették a hátára. Katrina esőtől vert, nagyon tágra nyílt szemekkel látta, mi hajol felé.
Valami iszonyat, aki egykor Lilith volt.
A rém ránevetett. Szájából disznóhús, avas zsír és szentségtelen föld szaga áradt. Szemei hatalmasak voltak, kacaja éles és valahogy magányos. Mint egy tengeren rekedt hajó veszett kürtölése.
Baubó átölelte Lilith vállát. Nevettek, eltorzult koponyájuk groteszkül rángott undorító testükön.
(Ezekkel szeretkeztem ezekkel)
- Tényleg pont olyan, mint az a lány! – már Baubó is azon az ősi német nyelven beszélt. – Ingének hívták, igen. Kraftwerk koncertre utazott Hamburgba. Akkor csíptük el. De meglógott…
- Jött a bagolykirály…
- Nem tudhattuk…
- Ráadásul…
- hihi…
- a koncert végül elmaradt…
- a Kraftwerk fel sem lépett – Baubó kuncogott, ocsmány ujjaival a rémülettől reszkető

Katrina haját simogatta.
Fura volt hallani ezeket a lényeket, ahogyan a Kraftwerkről beszélnek.
- Szerinted elkéstünk? – Lilith hangja egyszerre öregasszonyossá, panaszossá vált. – 38 év telt el azóta.
- Nem is tudom – Baubó elgondolkodott. – Waldborg már nagyon öreg…
(Waldborg ó istenem az meg ki lehet nem nem akarom tudni)
- Ó, igen. Elveszíti erejét…
- Kivívja a csillagok haragját…
- Nem! – kiáltotta Lilith hevesen, és lassan, lehajtott fejjel felemelkedett a földről. Baubó is így tett. Katrina homályosan látta, hogy olyan, mintha testük megnyúlna, megnőne, ijesztővé és valahogy kegyetlenné varázsolva alakjukat.
- Waldborg – suttogták az egykori gyönyörű nők reszelős hangon. Karjaikat kitárták, mintha magukat a villámokat akarnák magukhoz édesgetni. – Jöjj közénk. Engedd, hogy letegyük szolgálatunk. Fogadd fel helyettünk ezt az új szolgát, e remek testű férget… - a fiatal nőkből lett lények egyre pörgőbb, egyre idegenebb nyelven hadartak, kelta, fríg s ősi germán szavak apoteózisában. Katrina ezek közül csupán néhány latin kifejezést ismert fel.

Vagy tíz szörnyű percig zengték őrült litániájukat. Katrina már épp úgy érezte, megbolondul, ha tovább kell hallgatnia őket, mikor végre elhallgattak. Addigra a vihar teljesen elült, a szakadozott fellegek őrülten rohantak a tisztás felett. Rohamosan sötétedni kezdett: Katrina úgy érzékelte, mintha felgyorsult volna a föld forgása. A lány, akit valami rejtélyes, iszonyú erő a földhöz tapasztott, nem láthatta, de a körülöttük lévő erdő már semmiben nem hasonlított a korábbira. A gyertyánosok eltűntek, s különös, vastag törzsű fák foglalták el a helyüket, melyek között ijesztően sötétlett a rengeteg. Katrina felismerte volna, milyen fák is azok: egy Közép-Európában már ritka tölgyféle volt ez, amelyből néhány árva példányt a barátnőjével csodáltak meg egykor a weimari arborétumban.

Tökéletes csend honolt, csupán Katrina fojtott zihálása hallatszott, ahogy küzdött a testét dermesztő bénultsággal. Nem énekeltek madarak, nem ciripeltek tücskök. Különös, sejtelmes idő volt, s lassan felragyogott a telihold a tisztuló égen.
Katrina akkor meghallott valamit Tompa puffanásokat. Ágak
(fatörzsek)
reccsenéseit. Mintha valami hatalmas dolog közeledne az erdő felől.
Lilith és Baubó egyszerre kapták fel a fejüket, és állati öröm ömlött el sötét, gonosz ábrázatukon.
- Jön! – kiáltott Lilith.
- Igen – trillázott Baubó is, és mindketten visszaváltoztak azzá a két vonzó nővé, akik akkor voltak, mikor Kadettjükkel beálltak a Boszorkánybüfé parkolójába. Martinában hirtelen felötlött a gondolat, hogy a kocsi alighanem azé az egykori lányé
(Ingéé)
lehetett, aki egykor egy Kraftwerk koncertre szeretett volna eljutni vele.

Vajon mi történhetett azzal a lánnyal?
Talán jobb, ha nem is gondol erre.
A fák recsegése egyre hangosabbá vált, most már mély, morgó hangokat is lehetett hallani. A Lilith és Baubó egymás kezét fogva álltak, ünnepélyes arccal, gyönyörű meztelenségben. Tekintetüket az erdő felé fordították.
(Waldborg jön, bárki is az… ezek Őt várják)
(ne… nem akarom)
Katrina rettegése leírhatatlan volt.
Ám egyszer csak vége lett.
A recsegő, morgó zajok nem elhalkultak, hanem megszűntek, mintha elvágták volna őket. Katrina látta, a két lány arcáról eltűnik az ünnepélyes kifejezés, és zavar foglalja el a helyét. Arckifejezésüket Katrina még borzalmas helyzetében is már-már komikusnak látta.
- Waldborg? – suttogta Lilith.
- Ez nem jó jel… - Baubó ijedten meresztette szemeit az erdő irányába.
(remélem, hogy nem jó jel jaj nagyon remélem)
A csend teljes volt. Leszállt az éjszaka.

Aztán egy erőben huhogni kezdett egy kuvik.
Majd még egy.
És még egy.
- Ne… - Lilith sápadt, pánik gyötörte arca ragyogott fel a sötétben. – A bagolykirály meghalt…. Meg kellett hogy haljon…
- És ha mégsem? – Baubó éppoly rémültnek tűnt, mint társnője Szinte sikoltott. – Mondtam, hogy több kellett volna a denevér véréből!

Hangok. Egyre erősebbek. Ezúttal suhogók. Mint hatalmas, kitárt szárnyaké.
A kuvikok hangja éles, idegtépő, és valahogy vidám.
Katrina kimerült, fáradt szemekkel meredt az éjszakai égre, melyen torz, őrült csillagképek ragyogtak. Halálos béke töltötte el. Jön a bagolykirály. Nem tudja ki, az, de hinnie kell, hogy jót akar neki. Hinnie kell, hogy megmenti őt Lilithtől és Baubótól. Lehunyta szemét, és álmodni kezdett. És tizenhét éves volt megint. Barátnőjével sétált a kéklő tavaszi ég alatt, Weimarban, a költészet s harmónia földjén, ahogyan a lány nevezte. Álmában emlékezett, nagyon szerette őt akkor. Virágot szedett, s megcsiklandozta vele barátnője nyakát. A nap fehér volt s a világ harsogó s a szerelem végtelen. Nevetettek és…
(hagyd ezt nyisd ki a szemed nyisd ki ez nem álom)
Akármi is közeledett, itt volt. Remélte, hogy Bagolykirály az.
Nem pedig az a másik.
Nem Waldborg.