Horror történetek - 72.oldal

Lába alatt a kavics élesen csikorgott, ahogy lassan haladt előre. Látása egyre jobban kezdett kiélesedni, s most már tisztán láthatta a karmokat a szőrös láb végén. Megfogta a legterebéjesebb faág végét, s kiemelte a vízből. A felkavart víz elnyelte a tetemet, de pár pillanat múlva az ismét kiemelkedett a felszínre. A férfi ijedten felkiáltott, amint meglátta a nem evilági lény emberi szemmel nézve torz testét. Pár lépést hátrált, és már érezte az epe maró ízét torkában és szájában......

- Uramisten! Uram iste... - kapkodta a levegőt az ijedségtől, de ezután az éhség megtette hatását és rávetette magát a nőre. Az hiába akart rohanni, egy lépés után megragadta fekete göndör haját és kitépett egy darabot belőle. Ordítva esett össze szerencsétlen tanár, már segítségért kiabálni sem volt ereje. A lény megmarkolta a fejét és karját, majd hatalmas fogait a nyakába mélyesztette, újra és újra...

- Mennyi köze lehet vajon a farkasember mitológiához? - bíbelődött.
- Fogalmam sincs. Az is előfordulhat, hogy többen is vannak vagy csupán csak egy állat mutálódott így el, esetleg egy ember változott már át és azt üldözzük.
- Tényleg, az átváltozás! Miket tudsz, hogy hogyan változhat át valaki ilyen állattá? - érdeklődött.
- Az Interneten rengeteget találtam. Valamelyik azt állítja, hogy akkor alakul át egy ember, ha a dög megkarmolta, megharapta vagy olyat is olvastam,...

- Tegnap este... találkoztam vele... láttam! - mondta borzadva.
- A férfit akit szerdán vettél észre az ablakból?
- Az nem férfi volt! - szólt rémülten.
- Mi? Mi történt? Mond már el!
- Láttam őt! Tőle kaptam ezt a pofont...
- Gondoltam, de ki volt az? - türelmetlenkedett.
- Amikor felidézem az arcát... elfog a rettegés.
- Miért? Megfenyegetett, hogy megöl? Ezt el kell mondani a szüleidnek és a rendőrökne...
- Hát nem érted? - vágott közbe....

- De én körülnéztem, mégsem láttam, és nézd csak! - kicsit arrébb lépett, majd leguggolt- Itt eltűnik, a kerítés pedig több méterre van még, ekkorát nem tudott ugrani, ugye?
- Ekkorát? Hát... nem, szerintem sem. Mintha elrepült volna vagy...
- Vagy valaki felemelte és elvitte. Nézd! A nyomoktól egy méterre sincs, van egy másik lábnyom, de az túl nagy ahhoz, hogy állaté legyen.
- Ez nagyobb az én lábamnál is! Valaki itt járt tegnap? Biztos az új szomszéd, a Zoli. Bár neki...

Éreztem, hogy a lábam el kezd reszketni, futni akartam, de nem tudtam. Hátranéztem, hogy jön-e Paul, de pont akkor fordultam vissza, amikor a gyilkos mellé lépett. Reagálni sem volt ideje, a gyilkos beledöfte a kését a hasába. Megfordultam és neki rontottam, a nyárssal rávágtam egyet a fejére, amitől megtántorodott és vérezni kezdett...

A történetem 1483 nyarán kezdődik, amikor is megszülettem. Mint abban az időben az emberek kisebb része, arisztokraták közé nőttem fel. Apám elismert üzletember volt, anyám pedig otthon nevelt engem, abban a hatalmas házban. Nem panaszkodhatok, mivel mindent megkaptam. Gyakran adódott úgy, hogy el kellett költöznünk egy kis időre. Így történt az, hogy Párizsba mentünk. Ekkor voltam 17 éves. Nagyon szeretek színházba járni, ezért szinte minden este a páholy közkedvelt vendége voltam......

- Hajnalban kint maradok napkeltekor. - jelentettem ki. - Hamuvá fogok égni, meghalok végleg. Te vagy az utolsó, akitől el akartam köszönni. - lehajtottam a fejem. Nem érdekelt már, mit vág a fejemhez, mit vet a szememre, mit mond, nekem nem volt már mondanivalóm. Nem volt már miért, vagy kiért szólnom, nem láttam magam előtt az utat, az életet.
- Elköszönni? - hitetlenkedett Lívia. - Öngyilkos akarsz lenni? Azt nem teheted! Te… Te nem olyan vagy! Te… Te kitartasz mindig! Erős vagy,...

Hirtelen mintha egy éles visítást hallottam volna, aztán gyereksírás és csönd. Először azt hittem, csak a szél, vagy a képzeletem játszik. Aztán ismét egy sikítás, de már értettem mit mond.: "A KISBABÁM!" ...

Minél többet írt, annál jobban érezte, hogy ki akarnak törni a könnyei. Amikor befejezte a verset egy könnycsepp hullott a naplóra, majd bezárta, és eltette. Hirtelen ledőlt az ágyra, arca belemélyedt a puha párnába, amit- mintha ember lenne- átölelt. Sírni kezdett, zokogni, de ez már nem érdekelte, mert tudta, hogy most úgy se látja senki...