A folyó utasa

Egész éjjel ontotta az ég villámló haragját; mindent elsöprő dühe fákat tépett ki tövestől, s hamvasztott el fényes máglyáján. Hajnalodván a vihar kezdett elvonulni, hogy máshol tombolhassa ki magát. A mennydörgés robaja immár csak távoli, szelíd dorombolásnak hallatszott, s a villámok apró, szerteágazó gyökerekként tűntek fel a sötét horizonton. Az özönvízként zúduló esőből halkan szitáló kopogás lett, hogy a nyugtalan, lidérces álmokat megnyugtassa, s visszavezesse a napsütötte, virágzó tájakra.

A nap első sugarai aranyvörös fénybe vonták az ázott tájat, a fák víztől terhes ágait, a lelapult füvet és zsenge virágokat és még a falusi házak piszkosfehér homlokzatával is csodákat művelt. Meleg szellemujjaival végigsimogatta a hegyeket, dombokat és legelőket, életre hívva az alvó tájat, s minden lakóját..

Az árkok félig megteltek vízzel, a patakok is megduzzadtak, s sebesebben folytak medrükben, szállítva hordalékukat. Ám az egyik patak nem csak kavicsot és homokot cipelt. Különös utasa nem volt nagyobb egy macskánál, de mégsem macska volt az. Sőt, semmilyen ismert állatra sem emlékeztetett. Hogy vajon honnan érkezhetett? Senki sem tudott rá választ adni. Szájüregéhez képest nagy és tűhegyes fogai kikandikáltak a nyitott üregből. Arcát, és egész testét sötétvörös szőrzet borította, ami csapzottan tapadt fekete testére. Apró szemeinek csak fehérje látszott ki; ha ugyan nem volt az egész szemgolyója tejfehér. Orra szinte csak két apró pötty volt, akárcsak fülei. Négy végtagjából a két hátsó biztosan járásra szolgált, ám a mellsőket valószínűleg nem arra használta, ezt mutatta csontozata és tartása. Hosszú, vékony ujjai éles, fekete karmokban végződtek.

Amint a patak vize kezdett elapadni, s túl sekéllyé vált, hogy a nagyobb hordalékok fennakadva gátat képezzenek, az idegen test fennakadt egy nagy, lapos kőben, pár terebélyes faág és kéregdarab társaságában, melyek ideiglenesen jól elrejtették a fürkésző tekintetek elől.
Azonban alig telhetett el egy-két nap, és a helybélieket valami kimondhatatlan erő ez erdőbe vonzotta. Talán a kora tavaszi kellemes idő, talán valami más volt az. Néhány favágó beljebb merészkedett a rengetegbe, hogy utánanézzen pár idősebb, korhadt fának, s ne a fiatal, zsengekorú fácskákat vágják ki, környezetüket pusztítva. Így eshetett meg, hogy a végigdolgozott délelőttöt egy kiadós ebéddel kívánták megkoronázni.

Súlyos fejszéiket maguk mögött hagyva elballagtak a bódítóan csobogó patak partjára, elemózsiás csomagjukat magukhoz véve, akár a diákok az iskolai uzsonnaszünetben. A négy munkás átvágott a keskeny, kitaposott csapáson, melyen már jó régen járhattak, hiszen a gallyak kezdték benőni. Ha vége az ebédszünetnek, majd erre is lesz gondjuk - fordult meg mindannyiuk fejében szinte egyszerre.

Egy-két perces séta után megérkeztek a kristályvizű partra, s letelepedtek pontosan amellé a nagy, lapos kő mellé, ahová az elmúlt napokban a lény érkezett. A fa még most is takarta: csak egyik lába lógott ki, amit akár ágnak is nézhettek volna, ha csak egy futó pillantást vetnek rá. Azonban az egyik favágó tekintete hosszasan elidőzött a kő mellett felhalmozódott hordalékon. Először nem is vett észre semmi nem odaillőt, hiszem gondolatban messze járt, túl hegyeken, túl óceánon, és talán túl a galaxison, ahol minden ember békében él, nem ismerik a háború és a gonoszság fogalmát, s nem kell keményen megdolgozni a napi csekély betevőért.

Miközben lelke messze szárnyalt, szemei jelzést küldtek elméjének, hogy valami itt nincsen rendjén. Fényéveket zuhant vissza testébe szélsebesen, csakhogy felkelhessen ültéből, s közelebb léphessen a kőhöz.
Lába alatt a kavics élesen csikorgott, ahogy lassan haladt előre. Látása egyre jobban kezdett kiélesedni, s most már tisztán láthatta a karmokat a szőrös láb végén. Megfogta a legterebéjesebb faág végét, s kiemelte a vízből. A felkavart víz elnyelte a tetemet, de pár pillanat múlva az ismét kiemelkedett a felszínre. A férfi ijedten felkiáltott, amint meglátta a nem evilági lény emberi szemmel nézve torz testét. Pár lépést hátrált, és már érezte az epe maró ízét torkában és szájában.
Még aznap délután kihalászták a testet a patakból, és a faluba szállították. Értesítettek egy zoológusokból és őslénykutatókból álló csoportot is, akik készségesen elvállalták a furcsa ügyet.

A lény holttestét a helyi állatorvosnál helyezték el, amíg másnap reggel a csoport meg nem érkezett. Az orvos már korán reggel elment, hogy kinyissa a rendelőt és előkészítse a boncolásra. Ám mikor belépett a helyiségbe, ahová elhelyezték a testet, megdermedt. A ketrec ajtaja fel volt tépve, s a belsejében űr tátongott. Nem maradt benne semmi más, csak pár sötétvörös szőrszál.

A titokzatos eltűnésnek hamar híre ment, s délutánra jelentkezett egy, a közelben lakó öregember, aki elmondása szerint egy magas, csuklyás alakot látott behatolni az állatorvos rendelőjébe. De az nem az ajtót használta, vagy az ablakot, hanem egyenesen a falon lebegett keresztül, ugyanis legalább 10 centiméterre volt a föld felett, és lábai vagy nem voltak, vagy nem látszottak; köpenye alja némán lengett utána. Nemsokára keserves, metsző, sikolyszerű hang sebezte meg az éjszaka csendjét, melyet minden lakos a szél játékának tulajdonított.
Az öreg még sokáig ült az ablak előtt, és bámult ki rajta, ám a csuklyás lény nem távozott a rendelőből. Hogy hová lett a holttesttel együtt? Örök rejtély maradt.