Egy vámpír élete-I.

A történetem 1483 nyarán kezdődik, amikor is megszülettem. Mint abban az időben az emberek kisebb része, arisztokraták közé nőttem fel.
Apám elismert üzletember volt, anyám pedig otthon nevelt engem, abban a hatalmas házban. Nem panaszkodhatok, mivel mindent megkaptam. Gyakran adódott úgy, hogy el kellett költöznünk egy kis időre. Így történt az, hogy Párizsba mentünk. Ekkor voltam 17 éves. Nagyon szeretek színházba járni, ezért szinte minden este a páholy közkedvelt vendége voltam.
Azon az estén is ugyan így történt. Sokan mondták nekem, hogy nem árt, ha kísérővel megyek el esténként otthonról, mert Párizs nem éppen a biztonságáról híres. Persze, legyintettem az egészre, mégis eljött velem egy aranyos fiú. Apámék jó partinak tartották a számomra, és puhatolóztak nálam, hátha engedek a kérésnek. Érdekházasság? Szerelem nélkül? Nem, ezt nem engedhetem meg. A fiú fülig szerelmetes volt, de hát mit tegyek? Nekem nem kell.
Szépen ballagtunk az utcákon a kirakatokat nézve. Sok kisutca mellett haladtunk el, mikor is szöget ütött a fejemben: miért ne rázhatnám le? Tépelődtem magamban ezen, de úgy voltam vele, hogy inkább nem teszem meg, hiszen kedves velem, meg minden. Nem érdemli meg ezt.
Mikor odaértünk a színházhoz, hosszú sor fogadott bennünket. Úgy tűnt, csúcsforgalmat bonyolítottak le az nap. Cirano d’Bergerac barátom adott elő vmit. Szokásomhoz híven, mielőtt elfoglaltuk volna helyünket, elmentem hozzá egy kis csevelyre.
Később egy oldal páholyban ültünk, csak mi ketten. Nem szeretem a tömegnyomort, többnyire ezért a megfontolásból is választottam így magamnak helyet. Nagyon jó volt az előadás, figyelmesen néztem. Ám néha azonban megakadt a szemem a szemben lévő páholyban ülő férfin.
Elegánsan öltözött, gazdag és nagyméltóságnak örvendő ember lehetett. Ráadásul irtó helyes volt, csupán a bőre tetszett kicsit fehérebbnek a kelleténél. Egyedül ült ő is. Hosszasan méregettem a szememmel, és úgy elbámészkodtam, hogy nem vettem észre: engem nézz már egy jó ideje. Villámgyorsasággal elfordítottam a fejem, és megpróbáltam higgadt maradni. Éreztem a pillantását magamon, de nem mertem oda nézni. Nagyon melegnek éreztem már a levegőt, pedig a színházban nem szokott valami hű, de meleg lenni.
Hála, kis idő múlva már úgy mulattam Cirano bolondságain, hogy feledtem mindezt. Meg is feledkeztem időközben a kísérőmről, de úgy találtam, ő is jól érzi magát. Mint később kiderült, túl jól is. Egy óvatlan pillanatban hirtelen magafelé fordított, és megcsókolt. Tiltakoztam ellene minden tagommal, és mihelyt sikerült kiszabadítanom magam a karjaiból, lekevertem neki egy pofont. A nagy csattanásra mindenki meredten nézett bennünket, még Ciranonak is elállt a lélegzete, a szemben ülő titokzatos férfi is ránk nézett. A feszült csöndben intettem a fejemmel Ciranonak búcsúzóul és elviharzottam a páholyból. A hátam mögött hallottam még Daniel -így hívták- hangját, amint visszaparancsolt engem.
-Dehogy megyek!-gondoltam magamban, és megszaporázva lépteimet hazafelé indultam. Hogy még véletlenül se tudjon utánam jönni, a kisutcákon mentem végig.
Hűvös lett az idő. Kicsit fáztam, ezért összébhúztam magamon a kabátkámat. A köd is leereszkedett, és így a csak néhol kivilágított utcácskák ijesztőnek tűntek. Nagyon nehezen lehetett már egy idő után látni, éreztem, hogy rossz felé megyek. Nem sokára a kétségbeesés is úrrá lett rajtam, hiszen eltévedtem. Hiába fordultam is volna vissza, az sem segített volna rajtam.
A csöndben, melyet csak egy-egy macska nyávogás, kutya ugatás szakított meg, beleszövődtek kopogások. Halk, nyugodt lépteket sejtettek. Követ valaki. Biztos vagyok benne.
Egyre jobban hallatszódtak már, és egyre sietősebbek lettek. Most mit tegyek? Mit tehetnék egyáltalán? Ezek a gondolatok jártak a fejemben, mígnem valaki a hideg házfalnak szorított.