Gondolatok...

...Aznap egyedül volt otthon. Szomorúan sivárgott a házban, mely üresen és néma csendben állt. Föl-alá járkált, és gondolkozott. Mindig is szerette ezt a megnyugtató egyedüllétet. Előkereste a naplóját, felment a szobájába, és leült az ágyra. Egy verset kezdett írni. Szerette a verseket. Másokkal sosem osztotta meg műveit, mert szégyellte azokat és félt, hogy esetleg kinevetnék, mert ezeket az érzéseket, csak ő érthette. Másrészről inkább csak hobbyként és a szomorúsága levezetéseként szolgált ez a dolog. Most viszont nem nyugtatta meg. Minél többet írt, annál jobban érezte, hogy ki akarnak törni a könnyei. Amikor befejezte a verset egy könnycsepp hullott a naplóra, majd bezárta, és eltette. Hirtelen ledőlt az ágyra, arca belemélyedt a puha párnába, amit- mintha ember lenne- átölelt. Sírni kezdett, zokogni, de ez már nem érdekelte, mert tudta, hogy most úgy se látja senki.

Sosem értette a világot, és hogy miért nem kaphatott egy boldogabb életet. Ebben a percben úgy érezte, szívesen cserélne az 5 éves rákos kisfiúval. Nem tudta őt és a hozzá hasonlókat sajnálni, mert úgy gondolta, betegségük megmenti őket a világtól, az élettől, a szerelemtől, az érzésektől. Mindattól, ami elől ő menekült. Az ágya mellett egy kis asztal volt, amin egy olló csillogott. Gondolkodott, majd az olló felé nyúlt. Érezte a markában azt a hideg hűsítő vasat, amivel most véget vethetne mindennek. De minél közelebb emelte a csuklójához az ollót, annál jobban kezdett félni. Félni a haláltól. Tudta hogy fájdalmas lenne, és gyors megoldást, amely előtt nincs szenvedés, csak mástól kaphatna. Elvágta magától az ollót, és ismét sírva fakadt.

Ő sosem volt egy sírós fajta, de most nagyon fájt neki minden, amit eddig átélt, és nem tudta fékezni a könnyeit. Besötétedett. A lány az ágyán feküdt és nézte a plafont. Imádkozott, hogy ha elalszik többé, ne ébredjen fel, hogy többé ne nyithassa ki a szemét, és ne lássa ezt a világot. Soha többet! Folyt róla a víz, fel akart kelni, de valamiért nem tudott megmozdulni. Inkább csak lehúzta a takarót a fejéről, hogy ki nézzen. Az ajtó - amit még régebben bezárt- nyitva volt. Felült az ágyon. Nem tudta miért van nyitva az ajtó, és nem tudta, hogy ha eddig folyt róla a víz, most miért van fagyasztóan hideg. Remegett, de úgy döntött mégis megpróbálkozik a felkeléssel. Nem indult el az ajtó felé, inkább kinyitotta a terasz ajtót és kiment. Felnézett az égre. Minden nyugodt volt körülötte, csak az ő lelke volt úgy feldúlva, ahogy eddig, még soha. Hirtelen egy hullócsillagot pillantott meg az égen. A szokásosat kívánta: Adj halált!

Ahogy a hullócsillag elsüvített az égen, úgy fordult a lány feje lefelé. Most a kertre nézett. Hirtelen úgy érezte, mint ha valaki mögötte állna, és a nyakára lehelne. A lehelet forró volt. Pár perc múlva valami hideg csúszott végig a vállán, majd a karján, aztán megfogta a kezét. A lány nem félt. Akárki állt is mögötte, jól esett neki az érintése, és akkor először úgy érezte, talán mégis van valami a Földön, ami még itt tarthatja. Pedig pont az ellenkezője állt mögötte. Gyorsan, és fájdalom nélkül hatolt át a lány testén, valami hideg, és megrázó. De ő nem érezte, csak lehanyatlott a földre, és örökre ott maradt...