Horror történetek - 48.oldal

Szóval megbabonázott. Közellépett hozzám. Hosszú szőkésbarna hajamba túrt egyik kezével, másikkal kisimította a rakoncátlan tincseket a szememből, amik mindig a szembe lógtak. Majd nagyon közel hajolt hozzá. Hagytam. Az orra már az enyémhez ért. Ajkai lassan közeltettek az enyémhez, majd egybeforrtak. Egyre szenvedélyesebb lett a csók, végül már a nyakamat kezdte el csókolgatni. Egyik puha érintés a másikat követte. Aztán hirtelen éles szúrást éreztem...

- Milyen szép vörösen izzó szemed van, és gyönyörű, ahogy érzem a dühödet. - ekkor emberfeletti erővel téptem le magamról a bilincseket és a földre terítettem. Hirtelen feleszméltem és az ellenségem karjában voltam. Éreztem, felemel és elsuhanunk valahova, egy ház volt az, régi omladozó öreg, gótikus ház. Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem...

Mindenem elgémberedett, alig bírtam feltápászkodni. Muszáj volt friss levegőt szívnom, megőrjített, ez a dohos kripta szag. Amikor, kiléptem, sütött a Nap.
- Várjunk csak! Nem porladok el? Na, ez már sok nekem...

Nem! Ezt nem tehetem. Halott menyasszonyom gyászolom, közben egy mezítelen női alakról ábrándozok a sírok között. Gyalázat! A szenvedély tüze átkozott el engem. A kín miket lelkem él át lassan felemészt. Valami a pokolra kíván engem, de nem hagyom...

Mert míg Darvenben állandó sötétség volt, addig itt rendesen változtak a napszakok. Ahogy viszont egyre jobban bekebelezett az erdő, érezni kezdtem azt, amit Darvenben még sose éreztem. Azt éreztem, hogy éhes vagyok és szomjas, na meg persze fáradt. Már majdnem teljes sötétség borította az eget, amikor egy fényt láttam tőlem nem olyan messze. Úgy gondoltam megnézem mi az...

Megakadt rajt a szemem, ahogy a padlón hevert valami formátlan kupac formájában. Ahogy remegő kézzel közelebb léptem hozzá, hogy gyertyám fényében szemügyre vegyem, feltűnt, hogy közvetlenül fölötte a mestergerendáról lóg valamiféle szétrothadt kötél, vagy hosszúkás szövetdarab. Mégis, minden addig látott borzongató dolog semmiség volt ahhoz képest, ami a padlón hevert...

Anyám szerint vészesen fogyom. Nincs időm enni. Kedvem sincs. Nem érdekel a testem. Álmodni szeretnék. Nem tudom, mióta nem álmodtam. Csak üzeneteket fogadok. Emberéleteket teszek tönkre a hipotéziseimmel és az összeesküvés elméleteimmel, jobb vagyok bármelyik írónál. Megijesztem őket, válogatás nélkül mindenkit. Félelmet gerjesztek, és közben élvezem a kicsapódó veríték szagát...

Lassan hozzászoktam a stílusához. Hozzászoktam ahhoz, hogy ritkán akar velem beszélni, hogy általában átnéz rajtam, semmibe vesz, mintha nem is léteznék. Nekem például sose terített, csak egyedül volt hajlandó az asztalnál enni. Ezért én sose ültem oda, amikor evett, az ajtóból figyeltem. Néha arra gondoltam, hogy nem bírom így tovább, hogy elmegyek...

- Kérem, jöjjön le, nem szeretném ha...
- Mi lenne a baj?
- Tudja régen mindig veszekedések voltak mikor Wolen úrfi, herceg itt volt. Még vér is folyt. Kérem, menjen le! - a szobalány majdnem könnyekben tört ki...

. Elbeszélgettem a fiúval, eléggé beindult és valahogy kikerültünk a kocsma melletti kis erdőbe. Se percbe tellett és én már a fiú nyakát szívtam. Majd hirtelen eszembe jutott nem ölhetem meg, gyorsan visszarohantam a Hotel felé. Armel már ott volt és a szobában várt.
- Látom, már vacsoráztál, elég jót fogtál ki. - szemügyre vettem Armelt, a sötét haját és szemét, a fehér arcát az egész lényét szinte már, a lelkét is láttam...