A ház

Amióta csak az eszemet tudom, szobám ablakán keresztülkémlelő tekintetem mindig is egy vénséges vén, lepusztult házra esett. Télen és nyáron, térdig érő hóban és kínzó forróságban, mióta az eszemet tudom, ott áll az a förtelmes építmény. A Nap jóindulatú fényében még tán elsiklott az ember szeme a gazzal felvert kert, a foghíjas tetőcserepek, a vaskos függönyökkel titokzatossá tett poros ablaktáblák felett. De mikor a Hold váltotta fel az ég trónján a Napot, vészjósló derengésbe borítva mindent, az ember szemét akaratlanul is vonzotta a magánynak és enyészetnek e fellegvára. Még egyébként száraz nyári éjszakákon is gyakran előfordult, hogy különös pára lebegett a ház körül és a kipusztult kert felett. Ahogy ültem oly sok éjszakán át szobám holdfénytől beragyogott ablakában, gyakran eltöprengtem, mi mindent rejthet a föld méhe szemünk elől, ami ilyen kipárolgást okozhat. Persze talán csak az időjárás tehet mindenről…

Egy kelet-európai városban születtem és nőttem fel, az óvilág sötét szívében, a nem túl messzi Erdély árnyékában. Különös, hátborzongató mesék és legendák bölcsőjében, melyek már egészen kis koromtól nagy hatást gyakoroltak rám. Tán a hely ősi szellemisége is hozzájárult, hogy olyan iszonyatos jelenségek üthessék fel fejüket, mint amely végül abban a bizonyos házban kiteljesedett. Félelmetes olvasmányaim és a környező, sejtelmes fenyőerdőkbe tett fiatalkori kiruccanásaim kétségkívül hozzájárultak, hogy azt a dolgot is oly vonzónak találjam, mint mindent, ami kicsit is elüt a szokott normáktól, és egy megfoghatatlan, sötét szépség sugárzik belőle. Bár hozzá kell tenni, hogy sok-sok éven át tulajdonképpen nem voltam tanúja semmi igazán félelmetesnek vagy természetfelettinek.

Ez az ominózus ház, és egyben a tőle nem épp messze eső otthonom az említett város északi negyedében áll, ahol egy évtizeddel korábban az utcák képe még teljesen máshogy festett. Mikor az ifjabb generáció munkát kereső hulláma a környékbeli hegyekből a városba özönlött, a környéken honos egyszintes, sátortetős, ódon kis kertes házakból sokakat lebontottak, és olcsó, gyorsépítésű házakkal szórták tele a földet. Sokuk már lakatlan volt, de ha némelyik mégsem, valamiért azoknak a megszerzése sem jelentett gondot a város építési irodáinak… De azt a rozoga kis házat, mely a többi között is kitűnt elhanyagoltságával, valahogy elkerülte a végzet. Szüleimmel és egyetlen testvéremmel mindössze három éve éltünk itt, mégis kezdettől fogva szemet szúrt nekem. A ház, ahol élünk jelenleg is, a város legészakibb utcájában található. Erre merőlegesen kifelé vezet a városból egy alig használt, de tisztességesen karbantartott betonút. És az út bal oldalán áll a ház, amelyet mindenki elkerül. Szobámból, északi fekvésű lévén, tökéletes rálátás esett, és ezt ki is használtam. Bár nem sűrűn vezetett arra az utam, ablakomból gyakran figyeltem, nappal is, de főként éjszaka. Magányos, hideg éjszakákon, mikor számomra nem ereszkedtek alá neonszínű álmok a csillagok közül.

Viharvert fakerítése olyan benyomást kelt, mintha a lehető legrövidebb idő alatt tákolták volna össze. A természetfeletti módon elvadult hátsó kert, az ajtóhoz vezető, gyommal benőtt kis betonjárda szintén lakatlan ház látszatát kelti. Az utca felőli részen egyetlen apró ablak árválkodik, szédítő mélységű idők porával borítva. Egykor fehér falai mára irtózatosan elszíneződtek, a belvároshoz képest viszonylag tiszta levegő dacára. Egyébiránt apró foltokban a vakolat is mállik róluk. A nyeregtető, melyen telenként irdatlan hómennyiség szokott megülni, szintén siralmas állapotban van. Több helyütt is hiányoznak róla cserepek, ezeken a helyeken jókora hézagok ásítanak feketén az ég felé, melyek nappal szinte hipnotikusan vonzzák a szemet, mintha tapintható lenne a belőlük kiáradó sötétség. Nem kevés beázást okozhatott ez már, ami megmagyarázná a ház visszataszítóan nyirkos kigőzölgéseit.

Tulajdonképpen az egész épület dohosnak, nyirkosnak, és valahogy furcsamód kellemetlennek tűnhet a külső szemlélő számára, az elfajzott elülső udvarban tenyésző torz formájú gazokkal egyetemben. Göcsörtös, aszott botocskák állnak ki a földből levegőbe markoló kéz gyanánt, egykor talán szőlő nőhetett itt. Rebesgetik, hogy ezek a növények nyaranta valami meghatározhatatlan színű és formája termést hajtanak. A házhoz tartozik egy hatalmas méretű hátsó udvar is, amely láttán az egyszerű szemlélőnek nem is udvar vagy kert, hanem inkább az egyenlítői égöv mély, sötét, mizantropikus dzsungeljei juthatnak eszébe. Rendkívül sűrű, bár hasonlóan egészségtelen látszatú aljnövényzet és néhány dús lombú, időtlen fa szinte teljesen eltakarja a kíváncsi szemek elől. És ha még nem említettem volna, a háznak hihetetlen elhanyagoltsága ellenére mégis akadt egy hasonlóan baljós lakója. És csak merem remélni, jól teszem, hogy múlt időben beszélek róla.

Az ősöreg, visszataszító, ápolatlan férfi, aki a ház lakójának mondhatta magát, valóságos rejtély volt a környék lakói számára. A közönséges járókelők ugyanúgy, mint jómagam, gyakran megfigyelhették amint a gyomos kertben motoszkál, vagy a ház előtt húzódó keskeny teraszon ücsörögve vészjóslóan méregeti az arra elhaladókat. Olykor göcsörtös botjára támaszkodva nekiindult, és órákra eltűnt a hátsó kert kortalan fái képezte alagútban, ahová még ablakomból sem láthattam be. Szinte senki sem tudott róla semmit, bármelyik szomszédomnak vagy környékbeli ismerősömnek hoztam is fel ezt a sötét, emberkerülő figurát, kiléte felől senki sem tudott többet énnálam. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy megszólítsam, és szót váltsak vele, mert mikor néhanapján közvetlen közelről láttam, mindig visszataszított valami megfoghatatlan dolog, lerobbant a külsején kívül. Talán a szemében volt valami…

Valami baljós, gyűlöletes láng lobogott benne, amitől aztán végképp senki nem kedvelte őt. Az idős lakó misztikusságát tovább növelte az a tény, hogy éjszakánként szinte soha nem sikerült fényeket megfigyelnem a ház kevés számú ablakában. Bár ezt meg lehetne magyarázni a vastag függönyök jelenlétével, mégis valahogy szöget ütött a fejemben a dolog. Továbbá azt sem tapasztaltam, hogy bármiféle hangok szűrődnének ki a házból. Sokat tűnődtem viszont a hátsó udvarban bizonyos éjszakákon jelentkező rejtélyes foszforeszkáláson. Másokat talán visszarettentett volna, én azonban érdekesnek találtam. Mintha az aljnövényzet között lappangó ódon titkok akarnának jelt adni magukról. Valamiért biztos voltam benne, hogy az utca felől lehetetlen oda belátni, ezért nem láthatták az éjszakai járókelők. Mikor egyszer szüleimnek megemlítettem a dolgot, apám csak legyintett, és bizonyos ritka gombafajtákra kente a dolgot.

Az utcai járókelők viszont beszéltek más dolgokról. Olyasmikről, amiket én szintén megtapasztaltam, mikor valamilyen ügyből kifolyólag az épület közelében jártam. Többek között nem tudtam mivel magyarázni azt, mikor egy augusztusi, döglesztően forró, szélcsendes délutánon a ház mellett vezető úton járva erőteljes, jeges szélfuvallat csapott meg. Az öregúr otthona és félelmetes birtoka irányából valami kábító erejű bűzt hozott, aminek eredetét vagy mibenlétét nem tudtam hova tenni. Nem egy embertől hallottam, hogy ugyanezt a jelenséget tapasztalta.

De az igazán félelmetes azt volt, hogy mióta az eszemet tudom, soha nem figyeltem meg látogatót nála, és kevés sikerrel járt az iránti próbálkozásom, hogy olyan embert találjak, aki már valaha is szót váltott vele. Vagy ha léteznek is ilyen személyek, ők valószínűleg akkor is és most is mély hallgatásba burkolóznak, aminek okát már sajnos nagyon is jól tudom. Csak a legritkább esetekben figyeltem meg embereket, akik a kerítésnél állva trafikáltak vele, esetleg a nyugdíjat hordó postás lehetett. Azonban annak sohasem voltam tanúja, hogy például vásárolni menne. Könnyen elképzelhetőnek tartottam hogy a ház belsejében időtlen idők óta nem járt idegen.

A környező utcákban élő legidősebb lakók emlékezni vélnek egy szörnyű esetre, mely évtizedekkel korábban történt. Utcánkban él egy szintén rendkívül idős, ámde nyitott és kedves asszonyság, aki egyszer egy hátborzongató történetet osztott meg velem. Egy hideg, borongós őszi délutánon segítettem neki a bevásárlásból hazacipekedni. Később hálából behívott egy meleg kávéra, akkor pedig nem átallottam finoman kifaggatni afelől az ijesztő aggastyán felől. Az idős özvegyasszony azt állította, hogy nemcsak hogy ismeri őt, hanem valamikor régen jóban is voltak. Elmondása szerint az idős férfinak volt egy nála kissé fiatalabb, csinos felesége, s mikor még az asszony sem volt özvegy, hanem férjével fiatal házasok voltak, akkoriban gyakran összejártak, jó barátságban voltak. Ez tartott egészen egy több mint harminc évvel ezelőtt bekövetkezett rémületes éjszakáig.

Ekkor történt, hogy a közeli utcákban egy velőtrázó női sikoly törte meg a sötét csendet. Mint kiderült, ama bizonyos házaspár otthona felől jött. Az összeszaladókat a férj fogadta valami földöntúli rémülettől átszellemült arccal, és közölte hogy felesége az éjszaka közepén sikoltozva kiugrott az ágyból, és valamiféle „sötétben bámuló szemek”-ről kezdett motyogni, majd fejvesztve elrohant az éjszakába. Az ifjú asszonyt még aznap éjjel keresni kezdték, és hónapokon át folyt a kutatás a hatóságok segítségével, de nem akadtak a nyomára. Mintha egyszerűen elnyelte volna a föld…

A rendőrség magát a férjet is gyanúsítottként kezelte, alapos kihallgatásnak vetették alá, miközben átkutatták a házat és az akkoriban még idillikus látszatot keltő kertet, minden eredmény nélkül. Aztán ahogy telt az idő, kénytelenek voltak az eltűnt asszonyt halottnak nyilvánítani, mivel soha többé nem hallott róla senki. A férfi bűnösségét is el kellett vetni, mivel semmi bizonyíték nem volt a hatóság kezében.

Közben szálltak az évek, s bár nagyon sokáig élénken élt a szomszédok emlékezetében a tragédia, idővel mégis megfakult az emlék. A rejtélyes eseményt követően a férfi mély letargiába zuhant. Ismerőseivel megromlott a viszonya, látogatókat sem nagyon fogadott, hacsak nem volt okvetlenül szükséges. A számomra mesélő hölgy családjával is akkoriban szakította meg a kapcsolatot. Még elvétve meglátogatták, és szembetűnt nekik, hogy feltűnően rossz bőrben van. Emellett sötéten célozgatott rá, hogy „ezt nem bírja tovább”, illetve, hogy „hamarosan feladja”. Aggódó barátai úgy gondolták, az eredménytelen kutatásra céloz. A férfi gyakran éreztette velük, hogy jelenlétük nemkívánatos a házában, így hát lassanként felhagytak a látogatásokkal, ahogy mindenki más. A házról és lakójáról baljós híresztelések röppentek fel, így hát, aki csak tehette, elkerülte.

Nem sokkal később volt egy hosszan tartó időszak, mikor senki nem látta őt, és nem is hallott róla, és a szomszédság úgy vélte, titokban elutazhatott. Ezzel egy időben viszont valami megmagyarázhatatlan, kellemetlen szag ülte meg a ház a környékét, és a lakók arra gyanakodtak, valószínűleg valami felelőtlenül hátrahagyott élelmiszer indulhatott bomlásnak a házban. A öregasszony ezt a periódust több évre saccolta. Később viszont visszatérhetett, mert újból megfigyelték a ház környékén és a kertben, ami időközben megmagyarázhatatlan módon féktelen burjánzásba kezdett, és a férfi láthatólag nem nagyon tett erőfeszítéseket a megfékezésére. Úgy tűnt, mintha ő maga is természetellenesen gyorsan, vagy inkább hirtelen megöregedett volna.

Ekkor váratlanul elmémbe villant egy emlék, egyfajta helyi legenda, ami egy állítólagos temetői kísértetről szólt. Régóta tudtam a dologról, és nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de az idős asszony visszaemlékezései valahogy felszínre hozták. Az utóbbi évtizedekben sokan látni véltek a város Nyugati Temetőjében egy furcsa alakot feltünedezni, télen és nyáron, de főleg a sötétedés előtti órákban.

Mindig a temetőnek egy bizonyos, kissé félreeső részében, két hatalmas platánfa között figyelték meg. Azon kevesek, akik állítólagosan közelről látták, egyetértenek abban, hogy egy feltűnően csapzott öregember. Annak köszönthetően emelkedett a tiszteletre méltó kísérteti státuszba, hogy habár a temetőn belül számtalanszor feltűnt, a kapun ki- vagy bemenni soha nem látták, és az is felettébb különös volt, hogy akárhányszor próbálták megközelíteni, egyszerűen nyom nélkül felszívódott. Mindig a temetőnek egy bizonyos, kissé félreeső részében, két hatalmas platánfa között figyelték meg. És mint azt most megtudtam, az eltűnt és halottnak nyilvánított hölgynek abban a parcellában állítottak síremléket földi maradványok híján. Ennek hallatán valami oknál fogva furcsa borzongás lett rajtam úrrá, noha nem igazán értettem, miért. Lehetséges, hogy ő lenne az a bizonyos temetői kísértet? De ha így van, miért hitte minden temetői látogató, hogy nem hús-vér emberrel van dolga? Ezt a dolgot nem voltam képes kiverni a fejemből, és napokon át töprengtem rajta.

Egy hét sem telt el a vészjósló beszélgetést követően, mikor egy különös esemény történt velem. Kint a természetben az ősz élte virágkorát éppen, és én örömömet leltem ebben az évszakban. Az időjárás az évszakhoz képest is szokatlanul komor volt, annak a bágyadt napsütésű vénasszonyok nyarának nyoma sem volt. Az ég sötét volt és gyönyörű, a lehullott falevelek úgy keringtek a szélben, mint megnyugvást kereső elveszett lelkek. Közben a titkok ama tanyája körül is sok minden megváltozott, a növények furcsa színezetet vettek fel, az irdatlan fák meglepően hamar megszabadultak leveleiktől, és némelyik águk már csupaszon integetett a sötéten háborgó égbolt mélységei felé. Egy ilyen borongós délutánon történt, hogy ablakomban ülve merengtem a horizontot figyelve, miközben mindenféle gondolatok kavarogtak bennem. Ahogy fürkésző pillantásom ráesett az elátkozott házra, valami hidegrázós félelem rohant végig a gerincemen. Mert az undorító gyomok között ott állt a szörnyű öregember és egyenesen rám nézett.

Habár elég messze volt, ebben teljesen biztos voltam, és abban is, hogy szemében ugyanaz a pokoli fény lakozik. Arckifejezését nem tudtam mire vélni, de összhatásában roppant ijesztő volt. Vagy talán csak a nemrégiben megtudott titkok miatt borzadtam el annyira. De mit sem változtatott azon, hogy engem bámult zavartalanul. Ha túl sokáig bámulsz a sötétségbe, a sötétség visszanéz beléd… Ez a szállóige jutott hirtelen eszembe, és mennyire igaznak éreztem! Dobogó szívvel, lassan ereszkedtem alá, hogy a ház fala jótékonyan eltakarjon a vizslató szempár elől.

Ez az esemény sok álmatlan éjszakát és fejtörést okozott nekem. A legérdekesebbnek azt találtam a dologban, hogy míg birtokába nem jutottam az öregember fiatalkorát illető információknak, soha nem fordult ilyen elő. De lehetetlennek tartottam, hogy bármit is tudjon rólam. Ezekben a napokban szokatlanul megerősödtek az éjszakai lidércfények a kárhozott kertben. Sőt egy ízben, a hajnali órákban valami hátborzongató neszre ébredtem, mintha valami halk sercegés szűrődött volna be szobámba a csukott ablakon keresztül. Egy pillanatra azt hittem, az öreg talán tüzet gyújtott az udvarában, a novemberi hideg dacára. Kikémleltem az északra néző tetőablakon, de hiába vártam bármi látványosságot. Tömény feketeség honolt a halott növények között.

Nem kívánom hosszan ecsetelni, hogy teltek napjaim ama hátborzongató decemberi éjszakáig, amelynek eseményei mélyen megrendítették és elgondolkodtatták a környék lakóit. De annyit le kell szögezni, hogy az a megfoghatatlan kényszer, ami hozzásegített pokoli felfedezésemhez, közvetlenül a legvégéig egyáltalán nem jelentkezett. Egészen addig az iszonyatos, jeges éjszakáig. A szél rázta az ablaktáblákat, kísértetiesen sípolt az ódon ház rozoga fedelének hézagjai között, s szinte hívásként csengett fülemben. És valóban volt valamiféle hívás, bár az nem látható-hallható volt, inkább csupán egy fajta tompán sajgó vágyódás motoszkált bennem, ami arra késztetett, hogy szinte félálomban kimásszak meleg, puha ágyamból, és nekiinduljak förtelmes éjszakai kalandozásomnak. Arra nem igazán emlékszem, ahogy a házból kijöttem, csak mikor már másztam át nagy nehézkesen a rideg tapintású, kellemetlen drótkerítésen, ügyetlenül egyensúlyozva egy erősen pislákoló gyertyával. Szörnyen vágta a kezem, miközben dideregtem a fogcsikorgató hidegben, melyet mintha egyenesen a Hold árasztott volna felém.

A kellemetlen érzések kissé magamhoz térítettek, és mintegy delíriumból ébredve vettem szemügyre környezetemet és a helyzethez képest meglehetősen lenge ruházatom. Utcai lámpák fénye festette sárgára a házak tetejét, a Hold nem szárnyalhatta túl a mesterséges forrást. A fény őrangyalként lebegett a héj körül, melyben halandó lelkek aludták álmukat. Mindenki szunnyad, csak én nem… Megfordultam és belemeredtem a sötétség ismeretlen mélységeibe. Azazhogy helytelen lenne sötétséget emlegetni, mivel az égbolton gonoszul vigyorgó korong fénye beragyogta az előttem elterülő növényrengeteget. Az utcai lámpák vigyázó fénye oda már nem hatolt el… Ruhám vékony szövetét már teljesen átjárta az éjszaka hidege, és ettől ösztökélve újra nekiindultam szentségtelen utamnak. Hogy miért, arra nincs válasz…

A kerítésen átjutva vakon botorkáltam a félig megfagyott gizgazok és különböző méretű, morózus fatörzsek között, melyek odafent belevesztek a sötétségbe. Pontosan tudtam, hol járok, és merre tartok, habár a nyomorult kis gyertya nem sokat ért a hatalmas területen. Kisvártatva felnéztem, és megláttam fejem fölött két irdatlan méretű platánfa koronáját, melyek összefonódni látszottak. Minél tovább haladtam, annál inkább éreztem, hogy a félelem belemélyeszti jeges karmait bőrömbe. Még néhány sötétben megtett bizonytalan lépés után megpillantottam az öregember házát, ahogy aljasan lapul a sötétben, magas fűvel szegélyezve. Embertelen kábulatban közelítettem a bejárata felé, szememet az odvas ajtó alól kiáradó vörhenyes fényre tapasztottam. A néhány mocskos lépcsőfok átlépése után már ott hallgatóztam, de a ház belsejéből nem szűrődött ki zaj. Bárcsak akkor elrohantam volna, el minél messzebb ettől a bomlás fellegvárától… De nem tettem.

Ahogy ott kuporogtam az ajtóban, várva, hogy történjen valami, lábammal véletlenül kissé hozzáértem az ajtóhoz, és jeges rémületemben hátrahőköltem, ahogy az kinyílt. Mintha évszázadok sötét kigőzölgése áradt volna ki a nyíláson, szinte tapintható volt a doh, a bomlás és az elmúlás rettenetesen nyomasztó szaga. Mindenütt penészes, málló falak, ősrégi, szúrágta bútorok, a mocsok alól szinte ki sem látszó szőnyegek csúfították a látképet, hasonlóan a függönyökhöz és a falakon lógó képekhez, viszont annak az értethetetlen vörös fénynek nyoma veszett. De mindezt megfigyelni nem sok időm volt, mert volt még valami a ház belsejében, ami kis híján a józan eszemet követelte.

Megakadt rajt a szemem, ahogy a padlón hevert valami formátlan kupac formájában. Ahogy remegő kézzel közelebb léptem hozzá, hogy gyertyám fényében szemügyre vegyem, feltűnt, hogy közvetlenül fölötte a mestergerendáról lóg valamiféle szétrothadt kötél, vagy hosszúkás szövetdarab. Mégis, minden addig látott borzongató dolog semmiség volt ahhoz képest, ami a padlón hevert. Először csak a nagyrészt már szétmállott ruhafoszlányokat vettem ki, majd a gyertya fényében váratlanul két sötéten bámuló üres szemgödörrel néztem farkasszemet. Dermedten meredtem az örök vigyorra kárhoztatott állkapocsra, és az emberi csontok halmára, melyeket nyomokban még borított az élettől megfosztott emberi szövet.

Bárcsak mondhatnám, hogy ekkor felkiáltottam, és hanyatt homlok menekültem, de az éjszaka további részéről emlékezetemben csak a sötét felejtés kaotikusan kavargó katlanja fortyog. A józan öntudat csak másnap, az ágyamban fetrengve ért utol, mikor a gyenge téli nap első sugarai megcirógattak. Verejtékben úszva riadtam fel, úgy érezve magam, mint aki rémálomból ébred. Kisvártatva meg is rohantak az éjszaka emlékei, de nem is mertem remélni hogy csak egy éjjeli lidércnyomást éltem át. Szüleim aznap reggel soha nem látott aggodalommal fogadtak, aztán felvilágosítottak az éjszakát illetően. Tudomásomra hozták, hogy éjnek idején az utcáról kerültem elő látszólag kevéssé beszámítható állapotban, miközben fellármáztam az egész szomszédságot. Hagymázas szavaimból kivették, hogy a félreeső kis romos házban valami szörnyűség történhetett. A továbbiakat magamtól is kitalálhattam, mivel a hátsó ablakból jól megfigyelhetőek voltak a szomszéd utcát valósággal ellepő hatósági személyek. Nemsoká a mi házunkat is felkereste egy rendőrautó, és aztán főhadiszállásukon a lehető legnagyobb részletességgel kifaggattak ama rémületes éjszakát illetően. De ennél többet nekik sem mondhattam.

Egyébként is nagy titoktartás övezte az esetet roppant különössége és hátborzongatósága miatt. Néhány baljós részlet viszont kiszivárgott. A vizsgálat szerint a házban találta holttest már közel harminc éve alhatta ott síri álmát, és a rendőröknek is feltűnt a kötél, melynek másik felét megtalálták a csontváz egykori nyakában. Vad híresztelések és találgatások kaptak lábra a környékünkön, de én nem adtam hitelt semminek, hisz saját szememmel láttam az igazságot. Az idős özvegyasszonyt az utcánkban látszólag nagyon megviselte hajmeresztő felfedezésem, és hiába is faggattam volna tovább, ettől fogva mély hallgatásba burkolózott. Néhány hónappal később váratlanul utolérte a halál, bár legalább az övé természetes volt. Azóta évek teltek már el, de engem valamiért soha senki nem kérdezett a dologról. Sőt, kezdetben mintha az emberek kissé tartottak volna tőlem… Habár igyekeztem nem adni okot rá.

A házban talált maradványokat elföldelték a Nyugati Temetőben, annak a hölgyek az üres sírja mellé, aki egykor szintén ott élt. A házban, vagy környékén azóta sem láttak senkit. Hisz még mindig ott áll, üresen, egy kihantolt koporsó benyomását keltve. Viharos éjszakákon néha mintha hallanám, ahogy a szél az ajtaját csapkodja…